Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 202. szám
Vasárnapi melléklet Korfuiiét ? Van napjainkban egy nyugtalanító jelenség: divattá lett a panaszkodás. Rengeteg ténnyel alá lehet támasztani, bizonyítani, hogy ez így van, hogy az emberek egy -része nem azt veszi észre életünkben, ami jó, hanem azt, ami rossz. Mindjárt elöljáróban, hogy félreértés ne essék, senki nem gondol arra, hogy ne szóljunk a hibákról, hogy a régi szótárt használjuk, zsargonokban beszéljünk, mintha mindig csak ünnep lenne és soha hétköznap. Jó az, hogy az utóbbi években észrevesszük a hibákat, a gondokat, hogy szólunk arról, hogy a szocializmus szekere is találkozik döcce- nőkkel, göröngyökkel, s hogy nem csupán a hegyről lefelé vezet az út, hanem nehéz emelkedők, szerpentinek is vannak. Mindez jó, enélkül aligha lehetne előbbre jutni. Őszintén, kritikusan nézni a megtett utat, mérni, elemezni a feladatokat, ez a fejlődés alapja. De mint ahogy az éremnek is két oldala van, ennek a dolognak is. Tanúi lehetünk egy- egy értekezleten, hogy a beszámoló ostorozza a hibákat, hogy kisebb a nyereség a vártnál, s több a selejt a tervezettnél, hogy vannak, akik csak a pénzért, s nem a munkáért járnak be vállalatukhoz. Meg kell ezeket mondani? Természetesen igen. Helye van ott a heurékázásnak, ahol gyatrán mennek a dolgok? Kétségtelen, hogy nincs. De az embernek sokszor és sok alkalommal támad hiányérzete. Egy beszélgetés váltotta ki bennem azt, hogy erről a témáról beszélni kell, mert ez ma igen aktuális. Egy városrész életével ismerkedtem közelebbről, s ott lakó emberek véleményét kértem arról, milyen ott élni. A válaszok között voltak figyelemre méltók. Különösen azok között, amelyek az ellátottságot, a tisztaságot illetik, kifogásolják. Voltak, akik a parkolóhelyeket, a garázsokat hiányolták — s nyilvánvalóan igazuk van. De elgondolkodtató, hogy a város legszebb lakótelepén lakók közül csak igen kevesen vették észre, hogy mindez, ami ma van, nem volt még hét évvel ezelőtt. Hogy azért nagyon nagy dolog ennyi idő alatt egy ilyen kisvárosban, ilyen mostoha örökség mellett is idevarázsolni háromezer lakást, otthont nyújtani tizenkétezer embernek. S nem is akármilyen otthont. Gázfűtéseset, távfűtéseset, tisztát, füst- és korommenteset. S építeni bölcsődéket, óvodákat, iskolákat, s teremteni szolgáltatóhelyeket, közműveket. Azt hiszem, az olvasó érti a lényeget. Az bizonyos, nem vagyunk problémamentesek. Hogy a parkolóhely, a garázs valóban kevés. De ahhoz, hogy ez így legyen, ahhoz lakótelep és magángépkocsik százai kellettek. Ahhoz gazdagodni kellett az egyénnek, jobban kellett élni. Nyíregyháza egyik új gyárában váltottam szót új munkásokkal a minap. Az egyik munkásnő, — akkor két hete dolgozott ott éppen — azzal kezdte, hogy kevés a bér, egy órára összesen hét forintot kap. De abban a gyárban kezdő, s ahogy dolgozik, úgy emelkedhet a jövedelme is. Erről . beszélgettünk. De akkor ott nem szóltunk arról, hogy az- sem kis dolog, hogy ma már nem gyülekeznek egy takarítónőt kereső vállalatnál tízesével fél vételre az asszony ők. Megértem az asszonyt, nőnek az igények, ahogy mondani szokás, mindannyian a piacról élünk. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy addig lehet nyújtózkodni, amíg a takaró ér. Világos, hogy szeretnénk a többet, a jobbat, a szebbet. A kisfizetésűéi is a külföldi, éppen ezért a drágább pulóvert akarnák megvenni, amely bizony havi keresetük egyharmadát is megemésztheti. Panaszkodunk, hogy drágák a pulóverek. Az olasz, a japán, az angol — valóban drága. De kereskedők mondják el, hogy csak azért tartanak magyar pulóvert az üzletükben, mert kötelező olcsó árut is raktározni, kínálni. A százharminc forintos hódmezővásárhelyi pulóvert azonban alig-alig veszi valaki. Mondhatná valaki, hogy mindenkinek joga olyan árut venni, amilyen kapható. Kinek mi köze hozzá. Ebben igaza is van. De talán abban is egyetérthetünk, hogy sokszor erőn felül is vásárolunk, költekezünk, s azután panaszkodunk, hogy nehéz az élet. Ismerünk olyan embert, aki üzemben dolgozik, nem is keres rosszul, havonta több, mint négyezret. Jó munkás, hajtós, nincs szava, ha ott kell maradni túlórázni, szívesen csinál minden rábízott feladatot. Tavaly megvett egy kocsit. Nem újat, de a családnak megfelelőt. Idén kapott egy kis telket. Most a nyáron megkezdte a víkendház építését. Eddig rendben is lenne a öoíog, hiszen a több és a jobb munkája révén jutott a nagyobb jövedelemhez, s ezt nemhogy kifogásolni nem lehet, hanem helyeselni kell. A bökkenő itt, hogy az az ember, aki három éve igen elégedett volt, ma keserűen panaszkodik. Hogy romlott az életszínvonala, hogy nem tud beülni a családjával úgy, mint korábban az étterembe, mert nem telik rá. Elfelejtette, hogy a kocsit megvenni és fenntartani, a telket kifizetni, s arra építeni, mindez egy minőségi ugrás éppen az ő életszínvonalában. Gazdagodunk. Az emberek nagy többsége tisztességes úton, becsületes munkával, több erőfeszítéssel szerzett és szerez anyagiakat. Csak örülni lehet ennek a helyzetnek. Csak üdvözölni lehet a tényt, hogy újulunk, gyarapodunk a megyében, a munkahelyekben, hogy újabb és szebb körülmények között élünk nap mint nap. Egyenes a folytatás, hogy ha az ember új lakást kap, akkor kicseréli a régi bútort is. Jön az újabb igény, a kocsi. És nem kevesen vannak, akik ezt követően egy kis hétvégi telekről álmodoznak. S ha már ezt is megkapták, azon gondolkodnak, milyen jó lenne rá egy házikó. Ha az is megépült, abba is kellene a bútor. És a többi... Nincs még mindenkinek ebben az országban ilyen sorozata. Azért dolgozunk, hogy legyen, hiszen a munka célja az ember, az egyén boldogulása. A fenti gondolatsor csak arra jó, hogy érzékeltesse: azért előre megyünk. Nincs komoly okunk a panaszkodásra még akkor sem, ha az most divatos egyes körökben. Másrészt az, hogy megmutassa, hogy gondokat, bajokat így is szerezhetünk magunknak. Gondoljuk meg előtte, ha egyénileg akarunk versenyezni, erőn felül beruházni. De ha már benne vagyunk, ne akarjuk ezért a társadalmat hibáztatni. Néha még az sem árt, ha párhuzamot vonunk igényeink és teljesítményünk között. j Kopka János I A tér magasból... Vörösmarty szobra uralja a teret. (Komjáti Ferenc felvétele — KS) A Vörösmarty tér Pest szíve, a belváros közepe. A mai Vörösmarty tér, ahol az egykori Váci kapu előtt a városba bocsátásra vártak hinták, szekerek. A teret természetes módon alakította ki a fejlődés, itt az óváros és az 1780-ban létesült új (Lipót) város találkozásánál. Nevezték Séta térnek, Színház térnek, Gizella és Károlyi Mihály térnek. A Színház tér nevet onnan kapta, hogy 1812 óta ott állt a hatalmas német színház. Amikor 1844-ben leégett a színház a város új nevet keresett a térnek. A dúsgazdag Lyka Demeter Anasztáz bőrkereskedő és bankár nagy összeget kínált fel, ha nevét viselheti a tér, mely 6. számú házában (a mai Vörösmarty cukrászda épülete) lakott. Ezt nem fogadták el, hanem amikor a királyi pár legidősebb lánya esküvőjét tartotta, nászajándékul a főhercegnőről Gizella térnek nevezték el a teret. A Hild József építette Ly- ka-házat a 70-es évek humora a négy szabó házának nevezte, mivel, hogy itt lakott Cisele Antal szabómester, Lyka Anasztáz bőrszabó, azaz bőrkereskedő, Kovács Sebestyén Endre sebész, tehát emberszabó, s itt működött a kereskedelmi bank, amely részvényeket szab. Tűzvész pusztította el a hajdani német színházat. S helyére 1873-ban Haas-palo- ta néven emelt hatalmas bérházat Linzbauer Imre építész. A palota a II. világháborúban súlyosan megrongálódott, lebontották, parkolóhely volt egy ideig, majd ide épült néhány éve a kultúr- centrum. A kedves kis belvárosi tér bővítéséről, s megszűntetéséről egyaránt sok szó esett már. Ki akarták tárni, összenyitni természetes folytatásával, a József nádor térrel. De a rendezésnek hajdan a har- mincadhivatal egyemeletes háza állta útját. Pedig már József nádor tervezete szerint is le kellett volna bontani a Harmincad utcai épületet. Széchenyi István egyemeletes áruházat, majd a Nemzeti Kaszinót kívánta itt felépíteni. Pest város tanácsa a nagy árvíz után az új városházát. Amikor az 1850-es években megroggyant, majdnem összedőlt a harmincadház, mégis lebontották, de mégsem éltek a két tér egyesítésének lehetőségével. Akkor már tevezték a Vigadót, építéséhez pénzre volt szükség — felparcellázták hát, s eladták a telket négy részre osztva. A bevételt, 341 ezer forintot valóban a Vigadó építésére fordították. A Vörösmarty tér kinyitása mégegyszer szóba került — néhány éve, mielőtt a Vigadó mögötti kultúrcentrum felépült. Áz erősen megsérült Vigadót a Városligetbe, a Vajdahunyad-vár épület- csoportjához kívánta átplántálni a tervezői képzelet. S akkor egészen a Duna-partig kitárulhatott volna a tér, a szűk utcás belvárosi negyed. De mivel a Vigadót elsőrendű műemlékké, védendő városképi jelentőségű épületté nyilvánították — lebontásról szó sem lehetett. A tervezőknek így a helyreállítást, a Vörösmarty téri foghíj beépítését kellett megoldaniok. Tallós Elemér, a KÖZTI építészmérnöke ezt úgy tervezte meg, hogy az új épületet, a Vörösmarty téri kultúrcentru- mot első és második emeletén összekapcsolta a Vigadóval. A korszerűség és az egyszerűség jegyében fogant irodaház földszintjén hangszerboltot, képzőművészeti bemutatótermet rendeztek be. A tér nevezetes, jó ízeiről híressé vált épülete, a Gerbeaud, a mai Vörösmarty- cukrászda. A svájci cukrász 1884-ben jött Magyarországra, családi és üzleti kapcsolatba lépve Kugler Henrikkel, akinek a Gizella téren volt cukrászdája. Gerbeaud Emil a cukrászdát csokoládégyárral bővítette, s a millenniumi kiállítás egyik érdekes színfoltjaként mutatta be csokoládégyártási eljárását. A névadó költő, Vörösmarty Mihály szobra csak 1908- ban került a tér közepére. Romantikus-szép gondolat szülte az akciót: nemzeti gyűjtésből emeljenek szobrot a költőnek. Több, mint 40 év telt el a költő halála óta. 1900-ban az Otthon írók és Hírlapírók Köre, Erős Gyula indítványára országos mozgalmat hirdetett. Az október 28-i tanácskozáson ott volt Jókai Mór, Eötvös Loránd, Beöthy László, a Nemzeti Színház igazgatója, Ráth György, az Országos Képző- művészeti Tanács elnöke, Mészáros Imre, az Operaház igazgatója, Herczeg Ferenc, s a kör elnöke, Rákosi Jenő. Megindult a gyűjtés, a főváros közgyűlése 10 ezer koronát szavazott meg erre a célra, a király ötezer koronát ajánlott fel, a Budapesti Hírlap 156 674 koronát gyűjtött, még a koldus Liszkay János is odaadta egyetlen kincsét, Máriás húszasát. A 200 ezer korona birtokában a szoborbizottság 21 magyar művészt kért fel, hogy készítsen pályaművet Vörösmartyról. Az évekig elhúzódó pályázatot végül is Kollár Ede nyerte meg, aki Teles Edével együtt három évig mintázta bronzból a főalakot, a költőt, s carrarai márványból a sokszemélyes szoborcsoportot, a Szózatot megszemélyesítve. 1908. május 24-én, vasárnap leplezték le a szobrot. A parádés ünnepségről így számol be a korabeli krónikás: „1908. május 24-én, vasárnap. Szép májusi vasárnap volt, amikor a zászlóval, virággal és lombbal ékes Gizella téren lehullott a lepel a Szózat költőjének szobráról... A férfiak szalonruhíás tömegét a nők virágos tavaszi toalettje, a katonatiszti uniformis és g lengyel küldöttek pompás díszruhája tarkította. Ott volt a költő ve- je, Széli Kálmán leányaival és unokáival, ott a király képviselője, József főherceg, Auguszta főhercegasszony- nyal, a kormány, Wekerle Sándor miniszterelnökkel az élen, a polgármester, az Akadémia, a vármegyék küldöttei, irodalmi, művészeti társulatok vezetői, Budapest iskolái, az egyetemi ifjúság. Ott fénylett a szoborba komponálva a koldus aranyhu- szasa...” S ott ragyognak a talapzaton a költő szavai: „Hazádnak rendületlenül, légy híve, oh magyar!”
