Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
Vasárnapi melléklet A Tiszavasvári Alkaloida Gyár látképe. (Hammel József felvétele) Az iszákosság magánügy? Minden megkeresett száz forintunkból 17-et italra költünk. .. A kórházak ideg- és elmebeteg osztályain, az ilyen jellegű gyógyintézetek ágyainak 25 százalékában sokszor majdhogynem reménytelen helyzetű alkoholistákat ápolnak... Tudjuk, halljuk, olvassuk és tapasztaljuk, hogy az alkohol egyre inkább uralkodik rajtunk, s mégis, mintha mit sem tehetnénk ellene. Ahelyett, hogy kivennénk egymás kezéből a sokadik poharat, alkalmat alkalomra halmozunk, s szinte már életünk minden zugában megtalálható a szesz. És nem is titkoljuk, hogy iszunk: önfeledten és sportszerűen dicsekszünk azzal, hogy mennyire vagyunk hitelesítve, s nyiltan behurcoljuk munkahelyünkre a cseresznyét, új nemzeti italunkat. Lassan ott tartunk, hogy minden esemény „ok az ivásra”, a kinevezés és a leváltás, az elutazás és a megérkezés, a házasságkötés és a válás, a bukás és a sikeres vizsga egyaránt Minek erről annyit beszélni? — mondják sokan. — Mindez azért van, mert növekszik az életszínvonal. Ha nem Volna miből inni, nem alkoholizálnának az emberek, — mentik a mindenütt jelenlévő alkoholt a békés belenyugvás hívei. A jobb élet azonban nem torkollhat ilyen szegényes eredménybe, ahol az alkohol a megalapozója jó kedvünknek. a jó hangulatunknak. Az ember azért ember, hogy kösse le magát hasznosan, s hogy a személyiségét építse és ne rombolja. A boldogság, a pihenés, a szórakozás nagyon sokféle lehet, a jobb anyagi lehetőségek pedig arra valók, hogy szépen éljünk. Azt is mondják az italpártiak, hogy egy sor foglalkozás velejárója a rendszeres alkoholfogyasztás, s hogy nélküle jó néhány munkakörhöz nem lenne elég erő az emberekben. Csakhogy az alkohol a legnagyobb hazug, mert képes elhitetni, hogy erősebbé tesz, miközben legyengít, hogy okossá tesz, miközben elbutit, hogy szebhé, fiatalabbá válhatunk általa, miközben megöregít, elhasznál, felőröl és elcsúnylt. Arisztotelész máig is érvényes bölcsességgel adta meg jellemzését: „Az első pohár ital, amit megiszol, az egészségé, a második a jókedvé, a harmadik a bánaté, a negyedik a gyalázaté...” Minden ember egészségére, munkabírására, az életben elért eredményeire, munkakedvére és erkölcsi magatartására károsan hat a rendszeres és mértéktelen szeszfogyasztás. Kár ezt' szépítenünk, ez a józan igazság. Mondják azt is „a kedves részegek” védelmezői, hogy az italozás kinek- kinek magánügye, s amíg az iszákos ember körül nincs különösebb baj, baleset, munkafegyelmi vétség, munkahelyi, vagy kipattant családi botrány, addig hadd igyon, senkinek semmi köze hozzá, hogy mire költi a keresetét. „Iszik ugyan, de jó munkaerő” — halljuk az erkölcsi felmentést és védelmet adó kijelentést. És szóhoz jutnak egyre inkább a gúnyolódók is, mert aki elutasítja önfegyelemmel a sokadik poharat, hamar megkapja: „Megijedtél, Málnás Jóska?!” A nők terjedő ivásának is akadnak felmentői: „Igyon, hiszen egyenjogú” — mondják mostanában sokan azokra a szerencsétlen, talajukat és önkontrolljukat vesztett nőkre, akik az italpultokat támasztják. Érdekes, hogy köztük a legritkább esetben akadnak családanyák, akik a munkájuk mellett odahaza a második műszakot ' is derekasan ellátják, sokkal inkább az elvált, elmagányosodott, szerelemben csalódott és társtalan nők közül szedi áldozatait az ital... Ha végiggondoljuk, van-e kikre, hová bíznunk annak a sokadik pohárnak a kivételét a kézből, az ivás divatjának e. leküzdésére, nem találunk más társadalmi bázist, mint a munkahelyet. S ott is a százezernél is több, egymilliót meghaladó tagot magában foglaló szocialista brigádmozgalom segíthet az olyan légkör kialakításában, amelyben nem „bocsánatos bűn”-nek, hanem ön- és közveszélyes cselekedetnek számít az iszákosság. ök sokat tehetnek személyes példájukkal és határozott fellépésükkel is azért, hogy a munkatársi kollektívák ne zülljenek együtt italozó kompániákká, hogy a fizetési napokon is haza vigyen az út, s a nő őrizze meg női mivoltát abban is, hogy nem iszik versenyt a férfiakkal, s hogy a munkahely az alkotó és eredményes munka kizárólagos színhelye legyen mindenütt és nem a zugivásoké, ahol a poharazgatások közben mellékesen, néha-néha, dolgozunk is. j Egy végtelenül gazdag ember A Tisza a kenyere, a Tisza az itala, ■ Kunyhóban lakik, egész nap dolgozik Népdal ' Alacsony és meleg a Tisza vize. Ifj. Hegyes Ferenc, 46 éves, tiszacsermelyj révésznek — magas, csontos ember — izzadtság gyöngyözik a homlokán. A kunyhó meny- nyezete, amit maga emelt vagy 10 esztendeje, éppen- hogy csak befogadja az embert; sapkája súrolja a nádat. A kunyhón . nincs kémény. Föld az" alja, fából van a váza, deszka a külseje, belül sárral van kitapasztva, nád a mennyezete és a fedele is. Két lóca nyújtózik a falak mellett. A gerendába vert szögeken függnek a ruhák, az elsősegélyláda, egy tükör és főzőszerszámok. Az egyik sarokban papírdoboz, benne krumpli, hagyma meg konzerv. A dobozzal szemben, a másik sarokban fénylik egy tejeskanna, benne víz. — A Tisza vize van benne — mondja a révész. — Azt iszom. Mint ahogy a Tisza a kenyerem is, hiszen ebből élek. Kevés olyan gazdag ember van, mint én. Hiszen a kenyerem és az italom végtelen, kifogyhatatlan... Napközben nincs nagy forgalom, leginkább hajnalban és este, amikor a tiszateleki Béke Termelőszövetkezet tagjai, fogatai, erőgépei jönnek a folyó partjával párhuzamos földterületre megmunkálni a kukorica-, cukorrépa-, zöldbabtáblát. Mert ez a rész — bár a Tisza jobb oldalán van — mégis Szabolcshoz tartozik. Az 5 tonna teherbírású komp ott ringatózik a vizen, éppen csak annyira moccan, ahogy a lassú folyású folyó és a széltől borzolódó víz ringatja. — Nekem minden nap egyforma — mondja a csendes szavú révész. — Napfeljötté- től napszállatig itt vagyok mindennap, már huszonkettedik esztendeje. Reggel jönnek az emberek, este visszamennek, én meg szinte egész nap egyedül vagyok. A falu, amelynek egyik szélső házában lakom, vagy 3 kilométerre van innen, túl a széles ártéren. Aki itt jön-megy, azt mind ismerem, mint ahogy ők is engemet. Idegen népi vetődik ide. Pénzt se szedünk ezért, jegyünk sincs a kompra. A tiszateleki termelőszövetkezet a gazda, akik pedig itt járnak, azok mind a közös kenyerét eszik. Forrón süt a nap. A kunyhó hüvöséből-homályá- ból jól látjuk, mint remeg a levegőtenger a folyó felett, és a szolgafán csüngő bogrács körül. Leves fő benne, kétkezi munkások egytálétele, lebbencsleves. A révész megbillenti a tejeskannát, kiöblíti a bögrét, aztán komótos, nagy kortyokkal iszik. A maradékot a földre önti, majd ismét megmeríti a bögrét. Nekem kínálja: > — Higgye el, jó víz. Tisza vize! Ezt iszom, mióta az eszemet tudom. Tudom, nem volna szabad, de hát még soha semmi bajom nem lett , tőle. Kortyolok a hűvös vízből, amely oly sima, mint a selyem, olyan színtelen, szagtalan és íztelen, mint az igazi ivóvíz. A révész nézi, hogy iszom és csak egy fejbó- lintással nyugtázza az utolsó kortyot. Sokáig ülünk szótlanul, cigarettázunk és azt nézzük, ahogy a kunyhó ajtajából az enyhe szellő kiharapja a cigarettafüstöt. Körülöttünk olyan mozdulatlan a csend, mintha bronzba öntötték volna. Az ember szinte gondolkozni is alig mer, mert attól fél, hogy megtöri ezt a mozdulatlanságot. Mégis azon jár az eszem, hogy va;fc>n mit csinál ez a közel fél évszázados ember, amikor nem a komp ringatózik a lába alatt és teljesen egyedül van. Vajon mit csinál? Nézem napbarnított, csontos arcát, erős, tömör húsú-izmú tenyerét és rezzenéstelen szürke szemét. És ekkor váratlanul megszólal. Nem beszél. Énekel. Egészen halkan: Zavaros a Tisza vize, Nem lehet halászni. Már ezután, kisangyalom. Rád logok vigyázni. Nem kell énrám vigyázni Nekem nem fáj semmi. Csak az fáj, hogy mért • tudtalak Igazán szeretni...” — Mért tudtalak — ismétli meg szóban is. Aztán fütyöli a dallamot Rám néz, olyan természetességgel, mintha nem is tudná, hogy most dalolt, aztán megszólal: — Tudja, nehéz ám a kompot igazgatni, áthúzni az egyik oldalról a másikra. De mégis inkább azt csinálnám, mintha itt ülök egyedül. Mert hiába foglalom el magam a horgászbottal, vagy fűzfavesszővel, amikor kosarat kötök, az ember esze messzire szárnyal. Azon jár, hogy hogy lenne jobb sorsa. Én ugyan nem panaszkodhatok, hiszen 1800 forintot kapok havonta a tsz-től, meg jár egy hold háztáji. Emellé minden esztendőben egy pár gumicsizma, egy munkásruha, meg egy esőköpeny. Otthon szinte minden megvan, pedig négy gyereket nevelek, két fiút, két lányt. Mégis, fene tudja miért, at ember esze csak azon jár, hogy lenne jobb. Pedig, higgye el, én már innen nem tudók elszakadni. Itt születtem, itt nőttem fel a folyó partján, és itt élek most is. Mert a révésznek se ünnepje, se vasárnapja. Csak télen, ha befagy a folyó, van Tisza nélküli élet. Mert hát akkor a komp nem jár. De ha a komp nem járhat, az embereknek csak járniuk kell. Ilyenkor meghizlaljuk a jeget. Í0 méterenként léket vágunlc, utcaszélességben szalmát szórunk kora reggel, késő este, amikor hideg van, a szalmát meglocsoljuk. Ez a szalma, • meg ez a víz megfagy, s olyan kövér lesz a jég, hogy nemcsak az emberek saját lábukon, hanem a fogatok, de még a traktorok is átmehetnek rajta. Kora tavasztól kora télig máskülönben mindig itt vagyok. És ha nincs kit átvinni a túlsó oldalra, vagy nincs kiért átmenni, hogy idehozzam, akkor mit tehet az ember? Gondolkodik a sorsa felől. A múltkor ülök a ladikban, várom, hogy horogra akadjon a hal, és a réges-régi múltból, gyermekkoromból eszembe jut egy mese, amit apámtól hallottam. Kezdeném is, mondanám is, de csak részietek vannak előttem és nem tudom befejezni a mesét. Nem tudom befejezni, és ettől annyira ideges leszek, hogy ledobom a horgászbotot a ladik aljába és kilépek a szárazföldre. És hogy a földön vagyok, érzem, hogy megjön a mese vége az eszembe. Milyen érdekes. Ahogy földet ér az ember, máris erősebb lesz és a réges-régi múlt is tisztán áll előtte... Máskor meg ülök a parton, amott a fűzfák árnyékában, és nézem a madarak játékát. A gólyát, a partifecskét, a házifecskét, a csókát, a varjút. Es látom, hogy egy szempillantás alatt átrepülik a Tiszát, amihez az embernek időre és erőre van szüksége. -Hogy suhannak ezek a madarak! Úgy járják életük útját, hogy nyom nem marad utánuk. Mint ahogy sok ember után sem. Csak egy fejfa... Feláll, nyújtózkodik, megropogtatja a csontját. Aztán kilép a kunyhóból, hátat fordít a víznek, és odaballag a tűzhöz. A szolgafáról meztelen tenyérrel leemeli a bográcsot, behozza a kunyhóba és leteszi a földre. — Hadd hüljön — mondja és leül a lócára. Nézi a levest, aztán rám emeli tekintetét: — Ugye, megtisztel? Bólintok. És mondom is,' hogy köszönöm. Kenyeret szel, s ahogy kés alá öleli-szorítja az életet, ezt mondja csendesen: — Tudja, úgy jó enni, ha az embernek nem kell megszámolni, hány kanál leves fér a tányérjába. Mindent így kellene csinálni. Ilyen gondtalanul, számok nélkül, így kellene élni. Csak így volna szabad élni... Oravec Janót
