Kelet-Magyarország, 1972. július (32. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-02 / 154. szám

6. oldal KKLET-MÄ-VAPnB^Ae = VASÄRNAPt MELLEKLff? fV*T2. Jfflfus & ^ Simon Emil: Találkozások Váratlanul megjött Jani. Éppen egyedül volt otthon, s ahogy az ajtót kinyitotta, a meglepetéstől mozdulni sem tudott. A fia félretolta, behúzódott a konyhába, s rögtön lekuporodott a sám- lira. Egy idő múlva utána­ment s á'z ajtófélfának tá­maszkodva megállt a kü-' szöbön. — Anya? — nézett ra Jani. — Szomszédok _ Hallgattak. — Onnan jössz? kérdezte, nehezen forgó nyelvvel. Jani felkapta a fe­jé^ Miért nem mondja ki. A sittről jövök! — óva- tosan körülnézett, s a fia észrevette lopakodó mozdu­latát. — Fél, hogy meghall­jak? Hát aztán! — Minek már erről beszélni! — pró­bálta csendesíteni. — igaz — hagyta rá a fiú. — De ■írói még szólhatnánk egy­két szót: miért is kerültem oda! — Az apja hallgatott, keményen hátravetette a fejét. A fiú hangja csattant, akár egy vaskos lakat. — Maga köpött. Odabent meg­tudtam! Sokait tanul az em­ber odabent! Az apja ki­nyújtott karral, mutatóujját rezgetve magyarázott. — Megmondtam az igazat a rendőrségen! Máskor se ha­zudnék! Nem volt énnekem bajom a törvénnyel hatvan évig! — Elcsuklott a hang­ja- — A te érdekedben is! Túl vagy rajta, mindent új­rakezdhetsz! — Hagyja ab­ba, mielőtt kifárad — mondta gúnyosan a fia. Fel­állt, feje a mennyezetről függő lámpa ernyőjéig ma­gasodott. Az apja hirtelen hátrált. Életében először félt a fiától. — Csak azért jöt­tem, hogy összeszedjem a holmimat — mondta a fiú. Bedübörgött a szobába, az apja félénken követte — Anyáddal nem is akarsz be­szélni? És hová mégy? Me­gint belekevernek valamibe! Jani nem válaszolt. Elő­szedte a bőröndjét, dobálta bele a ruháit. Az apja állt fölötte, szeretett volna ma­rasztaló szavakat mondani, szívesen magához is ölelte volna Janit, de ehhez már túlságosan idegenek voltak egymásnak. Jani sebesen, kapkodva csomagolt, s köz­ben azért izgult, hogy lega­lább még fél óráig ne jöj­jön meg az anyja. Megva­dult volna a siránkozástól. Becsattantotta a bőrönd zár­ját, felkapta a táskát, kife­lé indult. Az apja félrehúi zódott az útjából. Jani meg­torpant egy pillanatra, ta­lán mondani akart valamit, de aztán köszönés nélkül elment. Ahogy az ajtó be­csukódott mögötte, az öreg­ember úgy érezte magát, mint akit megtapostak. Der- medten ült még akkor is, amikor a felesége hazajött. Az asszony meglátta a ki­forgatott szekrényt, felsi- koltott. — Uram Jézus! Mi történt? — Jani megjött — mondta az ember. — Elvit­te a holmiját. — És te? — visította az asszony. — Hiá­ba volt minden szavam. — De hát hová ment? — Nem mondta. — • Istenem, milyen ember vagy te! — fogta a fejét az asszony, s kirohant az udvarra. Jani egy sarokba hajítot­ta a táskáját, elnyúlt egy karosszékben. A barátja itallal kínálta. Úgy fogták a poharakat, ahogy a filme­ken látták. — Ha itt akarsz maradni, dolgoznod kell — mondta a barátja. — Nem szeretnék visszajutni — mondta Jani, de a tiltako­zása erőtlenül hangzott. A másik megérezte a bizony­talanságot. — Te is tapasz­taltabb lettél. Tudsz vigyáz­ni magadra. Nem bízol sen­kiben. Tudod, hogy a fate­rod köpött? — Tudom — bólintott Jani. — Ezért is jöttem el hazulról. — He­lyes — mondta a másik. Egy darabig hallgatott, majd azt mondta: — Van egy ve­vőm villanymotorra. Pénte­ken éjszaka kihozzuk a ga­rázstelepről. — A garázs­ból? — Onnan. Miért cso­dálkoztál? — Ott őr is van. — Hát aztán? Szépen le­fektetjük. De csak finoman, hogy dadogós ne legyen az ijedtségtől. Hárman me­gyünk, a harmadik Béla lesz. Az őr a tiéd, a többit ránk bizhatod. — Az őr? — nézett fel Jani. — Miért ép­pen én? — Te tanultál bokszolni, kisapám. Te tu­dod, hová kell finoman he­lyezni, hogy a páciens fel is tudjon kelni. Értjük egy­mást? — Zavart a fejem, ez az igazság — mondta Jani. — Nem baj, fiú. Péntekre kitisztul a fejecskéd. Addig egy hangot se! Amikor lefeküdt, s be­hunyta a szemét, zavaros képek forogtak előtte. Fél­álomban azt képzelte, hogy egy ember nagyságú kerék­re feszítették, aztán görön­gyös útra lökték, felkiál­tott, két karjával hadoná­szott, s hirtelen felébredt. Az utcáról bevilágított a lámpa, a piszkos rolóvász­non zavarossá szűrődött a fénye. Reggelig hánykoló­dott. Kialvatlanul pislogott, amikor a barátja rányitotta az ajtót. — Maradj itthon — mondta. — Péntekig pi­henhetsz ! Egész nap'ténfergett a la­kásban, járkált, leült, össze- facsarodott a gyomra. Nem tudta biztosan, hogy vajon az anyja jsmeri-e a barátja címét? Minden pillanatban várta, hogy becsenget. Las­san telt az idő. Megállt a tükör előtt, ütő mozdulato­kat próbált. Most már kí­vánta is, hogy csináljanak valamit, mert a tétlenség­től úgy érezte, mintha sűrű ködben botorkált volna. Este, amikor a barátja megjött, egy papír feküdt előtte, azt nézegette. — Mi az? — kérdezte a barátja. — Felírattak velem néhány címet, ahol jelentkezhetem munkára. — El kell menned, mert szagot kapnak. Majd szom­baton. — Gondolod, hogy szombaton még el tudok menni? — Ne hülyéskedj! — mondta gorombán a má­sik. A második nap mintha gyorsabbak télt volna. So­kat pihent, tornázott is, iz­mai visszanyerték a rugal­masságukat. Az ütés iránt ereje az idegeiben volt. Mi­előtt elindultak, alaposan bevacsoráztak. Erősnek érezte mágát. Tizenegy óra tájban mentek el. Három sarokkal arrébb találkoztak Bélával. Sietve kezet fog­tak, néhány szót váltottak. A kerítést könnyedén át­lépték. Amikór néhány perc­re meglapultak az árnyék­ban, akkor gondolt először a veszélyre. Várta, hogy va­lahonnan előbukkannak a rendőrök, azután mindennek vége. De nem történt sem­mi, a teste remegése azon­ban elárulta, hogy fél. — Mi van veled? — suttogta a barátja. — Semmi! — mondta, s igyekezett közöm­bösséget erőltetni a hang­jába. A barátja előbbre ment, s a kocsik mögé be­szűrődő halvány fényben megnézte az óráját. Intett nekik, hogy zárkózzanak fel. — Negyedóra múlva ki­jön az őr. Ha intek, te ki­lépsz! —»' bökte meg Janit. — Tíz perc alatt végzünk! Csendben vártak. Időn­kint az utca felé figyeltek; nem hallanak-e nyugtala­nító neszeket? Semmi nem mozdult. A csend, a sötét­séggel keveredve, sűrű szu­rokként lepett be mindent. Ahol lámpa világított, éle­sen kiütközött a tárgyak szeglete. — Mennyi van még? — motyogta rekedten Béla. — Már nem sok. De hát az őr nem vonat! — Cigarettára vágytak, de nem lehetett rá­gyújtani. Kiszáradt a szá­juk. Aztán feltűnt az őr. Béla vette észre, finoman meg­bökte őket. — Ha az osz­lophoz ér, indulsz! — mond­ta a barátja. Jani megha­jolt egy kicsit, zúgott a fe­je. Masszírozni kezdte a tarkóját. A közeledő embert figyelte. Elég rozogának látszott. Még egyszer végig­gondolta, hogyan kell ütnie, i S akkor egy lámpa alá lé­pett az őr, Jani megder­medt. — Most! — utasítot­ta a barátja. — Nem — mondta erőtlenül. Lehup­pant egy autó sárhányójá- ra. — Az apám! — Nem igaz! — dühöngött a barát­ja. — Mi van?! — hajolt oda Béla. — Mondtam hogy az apám! — Most akarod a hű fiút megjátszani? — mérgelődött a barátja. — Jó, akkor majd én! — Te se mégy! — állt elébe Jani. — Te se! — örült! rázta meg a barátja. — Azt mon­dom, főnök, lépjünk le. Ez még valami őrültséget csi­nál! — suttogta ijedten Bé­la. A barátja is félni kez­dett, szerencsétlennek tar­totta már az egészet. — Te állat! — lihegte Jani arcá­ba. Hátrahúzódott és ütött. Janit az orra tövén találta. A fiú megingott, lecsúszott a földre. A másik kettő futni kezdett. Beleütköztek egy fémhordóba, s az éles hang visszhangozva vergő­dött a kocsik közötti utcák­ban. Az őr meghallotta, meg­torpant, s arrafelé fordult. — Van ott valaki? — kiál­totta. Állt mozdulatlanul és figyelt. Virradatkor, az utolsó járatban látta meg a fölcfon fekvő testet. Odatotyogott, rávilágított a lámpával. Azt hitte, káprázik a szeme. Kö­zelebb hajolt, sokáig vizs­gálta az arcát. — Fiam! — mondta végül, s ugyanúgy nem tudott megmozdulni, mint amikor hazatérése után meglátta. Jani nehezen, horkolva lélegsett. Apja észrevette az ütés fekete foltját, a bőrre száradt vér vékony csikját. Hónaljánál fogva megemelte, vonszolni kezdte befelé. Lába reme­gett, teste verítékben für- dött. Keservesen elért az épületig, behúzta a fiát a szobába, felemelte a vas­ágyra. Az elsősegély doboz­ból váttát, benzint' vett elő, lemosta Jani arcát. A fiú rebbenve ébredezett. Ami­kor eszméletre tért, s az ágy rácsos végét meglátta, fel akart ugrani. — Jani — mondta csöndesen az apja. — Én vagyok itt. — A fiú visszahanyatlott, meredten nézett maga elé. Az apja előszedte a kopott kávéfő­zőt, s megtöltötte. — Sze­rencséd, hogy éppen én vol­tam szolgálatban — mondta. Hallgattak, nem tudták, hogyan közelítsék meg egy­mást. A főzőbői kiszökő gőz sziszegése zavarta meg a csendet. Jani is felült, nézte a csöpögő kávét. — Ez majd rendbe hoz — mond­ta az apja. — Engem is, mindig rendbe hoz. — Jani bólintott, engedelmesen át­vette a bögrét az apja kezé­ből. _ Budapest névadója Az idei jubileumi évfordu­lók. egyik nevezetes dátuma az 1872. évi XXXVI. számú törvénycikk létrehozása, amely száz évvel ezelőtt kimondta Pest és Óbuda egyesítését és az új főváros hatósági szerve­zetét a többi várostól eltérő módon szabályozza. Tulajdon­képpen ezzel a törvénycikkel született meg az ország fővá­rosává fejlődő Budapest, a mai metropolis. Az egyesítés gondolata a törvénycikk meghozatala előtt jó néhány évtizeddel előbb vetődött fel, mégpedig Szé­chenyi István által, aki a Lánchíd megvalósításáért foly­tatott két évtizedes küzdel­mével megteremtette az egye­sítés legfontosabb előfeltéte­lét. Mikor használták a, Buda­pest nevet először? — erről a kérdésről vita folyt a Magyar Nyelv című nyelvművelő fo­lyóirat 1912. évfolyamában, abból az alkalomból, hogy Vértes József, a Pesti Hír­lap 1912. évi február 4-i szá­mában arról írt: „öntudato­san. határozott célirányosság­gal” először Garay János köl­tő a Honművész című lap 1835. évfolyamában megjelent vasárnapi tárcaleveleiben kardoskodott amellett, hogy a két testvérvárost, Budát és Pestet nevezzék közös néven Buda-Pestnek. A Magyar Nyelvben Put- noky Imre megállapítja, hogy a Pesti Hírlap cikkíróját meg­tévesztette Garay János agi- tatórikus hangja, ezért tulaj­donította neki az elsőséget. A Magyar Nyelv cikkírója a tel­jesség kedvéért felemlíti, hogy Budának és Pestnek egy szóba való írását már megta­láljuk Batsányi ■ Jánosnak 1791-ben írt „Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz” című versé­nek e soraiban: „S hát ti mint vagytok, ti más Buda­pesti barátink?” A két név­nek ez az egybeírá.sa azonban nem tudatos, csak rövidebb kifejezése ennek: budai és pesti, ami nehezebben volna hexameterbe beilleszthető. De Széchenyi már 1831-ben — tehát jó néhány évvel előbb, mint Garay János — öntudatosan így írja Budapest nevét a Világ című művében: „Fővárostok nevét Budapestre kellene változtatni, melly ke­vés év, sőt hónap múlva olly megszokottan és könnyen hangzanak, mint Bukarest, s így e két város egyesülne, melly most nem a legjobb szemmel nézi egymást.” Pár lappal odébb pedig ezt írja: „Észrevehetéd: én Buda­pest szóval éltem Buda he­lyett; okosan ez vala: Ma­gyarországban lévén nem kis féltékenységé vettem észre Buda és Pest között; egy fő­városnak kellene ezeknek lenni, nem kettőnek; egy és nem megoszlott, ellenmondó szívnek... A két név egybeol­vadása Buda és Pest érdekeit és érzéseit egyesítené.” Fővá­rosunk az ország szíve, ez is kedvelt fogalmazása Széche­nyinek. A Budapest név tehát Szé­chenyi nyomán terjedt el, kü­lönösen az 1832-ben indult Jelenkor című lap terjesztette a két városnak ezt az akkor még új nevét. Nyilvánvaló, hogy Garay János csak foly­tatta, amit Széchenyi meg­kezdett: fővárosunk mai ne­vét tehát Széchenyi javasolta először, mint ahogy az ö esz­méje volt, hogy Pest és Buda egy fővárossá olvadjon össze. Ennek az eszmének négy év­tizedig kellett a megvalósu­lásra várnia, míg végre meg. született az 1872. évi XXXVI. számú törvénycikk. ÚJ KÖNYVEKRŐL Lyra Mundi: szó szerinti és kissé sete-sután hangzó for­dításban — a világ lírája. Ilyen címmel és ilyen tiszte­letre méltó igénnyel indított sorozatot az Európa Könyv­kiadó. Vagyis lehetőséget biz­tosít a versolvasónak, hogy a világirodalom nagy költőit áttekinthető, zárt rendben so­rakoztassa könyvespolcain. Évente három—négy költő életművéből kaphatunk — gondolom, továbbra is hozzá­értő, gondos és tömör — vá­logatást. Ezt ígéri a kiadó. Az, hogy teljesülhet-e az ígé­ret, a sorozat gondozóin nem múlik — de műfordítóinkon sem. Az Európa Könyvkiadó sok nagyszerű vállalkozása, ki­váló, sokrétű műfordítói iro­dalmunk ismeretében öröm­mel várjuk a következő esz­tendők Lyra Mundi jelentke­zéseit is. Három kötet ugyan­is megörvendeztetett a könyvhéten: A klasszikusok klasszikusa, az abszolút köl­tőfejedelem, Goethe, a leg­színesebb, legváltozatosabb skót poét.á, Burns és „az orosz falu költője”. Jeszenyin élet­művéből már megkaptuk a „bőséges, de mértéktartó vá­logatást, 100X170 milliméte­res formátumban, diósgyőri, bordázott papíron, színes puplinkötésben”. „Goethe irodalmi életének fejezetcímei gyanánt minden fordulónál egy-egy feledhe­tetlen nőnév kínálkozik”. És amikor a költő Weimarban találkozott Stein asszonnyal, „először került közel egy nő­höz, akivel szemben nem ér­zett fölényt... Goethe Stein asszony légkörében tisztult mgg a Sturm und Drang utolsó hangulatától”. Babits szavain tűnődve ta­lán sokan jutunk hasonló következtetésre. íme, a föld- .kerekség egyik legnagyobb szelleme, de valamennyiünk esendőségében kellett része­sülnie, hogy azzá váljon, aki­vé lennie adatott. A világot, a valóság ele­meit rendszerező, a külső je­lenségekből költészetet te­remtő Goethe, túl a Sturm und Drangon, az énközpontú ifjúkoron, írja azokat a da­lokat, amelyek a kötet első részét alkotják. Mindjárt „az igazi Goethével” kezdte hát a válogatást Lator László,' — hogy ez mennyire dicséretes szükségtelen bizonygatni. Zűrzavaros, szinte követhe­tetlen fordulatokkal teli élet — csupa szín, áradó bőség, fénnyel-árnnyal viliódzó han­gulatképek költészetébe old­va: többek között így is kezd­hetünk beszélni Burnsről. Burns verseit olvasgatva újra és újra eszembe jutot­tak Eörsi István elragadta­~-k<5­;ok egy ke­tott sorai, amelyekkel tok Petőfijét köszönti. / boldogtalan után végre derűs költő! Méghozzá gyetlenül kiszipolyozott, agyonsanyargatott nép köl­tője! Csakhogy — vonja le a következtetést Eörsi —;,ez a nép. . . több tehetséget mutat a boldogságra, mint urai. Ez a tehetség Burns jókedvének forrása”. „Könnyű erdő. éjbe bújva holdfény kékje mindenütt. Felzokogni hallom újra • azt a trojka-csengettyűt.” A XVIII. századi szigetor­szág után Oroszországból bű­völnek a Lyra Mundi dalai, úgy, ahogy századunk elején Szergej Jeszenyin megalkot­ta azokat, főként a tűnődő, mélázó, szelídebb lelkű ol­vasók nagy gyönyörűségére. Ha Goethe „objektív” költő — Jeszenyin felülmúlhatatla- nul szubjektív! Az olvasó pe­dig egyszerűen boldog lehet, hogy három kötetben ilyen végletes különbözőséget talál. Katona Tamás, a Burns- kötet, Pór Judit. Jeszenyin verseinek gondozója a Goe- the-kötet szerkesztőjéhez. La-, tor Lászlóhoz hasonlóan valóban „bőséges, de mérték­tartó válogatást” szép ver­seskönyveket nyújt az olva- sónak, a sorozat tervezőiének Miklósi Imrének és az Euró­pa Könyvkiadó más munka­társainak szándéka szerint. Rákosy Gergely: Érettségi találkozó A tízéves érettségi találko­zóra nem tudtam elmenni, éppen a mandulámat vették ki akkor, s fájó torokkal ma­dártejet kanalaztam egy kór­házi ágyon. (Mindennel meg­késeli, más gyerkőc korában esik át e procedúrán). A húsz­éves találkozóra aztán el- menfem, de mikor beléptem a Hungária aranycirádás kü­löntermébe, mindjárt vissza is akartam fordulni: hiszen itt egy csomó vén pacák ül. A sarok már fordulna, de persze csönget a józan ész, az emlékezet meg máris vetíti elém undok televíziós képeit saját nagybecsű ábrázatom- ról a borotválkozó tükörben. Hát vegyük csak szemügyre ezeket az idős pókokat. Na, nézzük csak, ezt nem isme­rem, azt a kis dugaszt sem, de ez a kedves hunyorgás... — Franyesz! Drága Fra- nyeszkám! — mondom, meg­ölelgetem. Most, hogy jobban megnézem, nem is sokat vál­tozott. Jóképű fickó most is ez a Franyesz. Ö volt azr osz­tály Don Jüanja. Hosszú lá­bú, vékony derekú, széles vállú, magas homlokú, dió­szemű fiú volt. Tisztán előt­tem van, amint ott áll a WC. előtti sugaras ablakmélye­désben (tervezési zsenialitás, iskolánk legnapfényesebb he­lye!), mi bávatagon, egymás válla fölött átpislogva bámul­juk, mint valami világszá­mot, amint elegáns mozdula­tokkal varázsolja elő a bizo­nyítékokat — leveleket, nyakláncot, s általános mo­rajt kiváltó, minden tamás­kodást elsöprő halványkék, fehér és rózsaszín habköny- nyű selyemholmikat... — Szevasz! — Sze vasztok! — Mennyi idő telt el! — Milyen hosszú! — Milyen rövid! Akadozó beszélgetés, vizs­gálgatjuk egymást. Közhe­lyek, közhelyzuhatagok, köz­ki a Hódosy, micsoda jópofa alak volt a szenvtelen képé­vel, a fülig érő békaszájával, a pilla nélküli szeme iapos, gúnyoros, vérforraló pillan­tásaival. Középiskolai élmé­nyeim legnagyobbikát ehhez az archoz kötötte elválaszt­hatatlanul emlékezetem. Le­het-e nagyobb élmény egy hőn dobpgó kamaszszívnek, mint zsarnok nyíltszíni meg­szégyenítése, sárbatiprása? Nem hiszem. Istenem, a Hó­dosy, a hosszú Hódosy, aki már akkor olyan magas volt, hogy colstok módjára állt fel az alacsony pádból, s mikor már azt hitte volna az em­ber: nincs tovább — egyre csak emelkedett, s mire egé­szen kiegyenesedett, már va­lahonnan lehetetlen magas­ságból nézett le ránk és a katedrára. Volt egy undok, osztályutá­latnak örvendő, gyomorbajos ábrázatú, kopasz történelem- tanárunk, aki már bejönni is úgy jött be az osztályba, mintha vágyva vágyta vol­na, hogy külön-külön és együttvéve is lehányhasson oennünket, A legagyafurtabb módszerekkel tartotta rette- az osztályt. F.gyik legeny­hébb bevett módszere ' % hely-Niagarák, húsz év után ez törvényszerű. Igen, ez meg itt az Ernő, savanyú volt már akkor is, mindig azon csodálkoztam, hogy nem rajzanak a musli­cák nagy felhőben körülötte. Ez meg a száját nyalogató, még az üres katedra felé is áhítattal révedező örökös szín jeles Durnfeld. Biztos most is készült, biz­tos most is a zsebé­ben van egy névsor, s emlé­keztetőül minden név mellett egy-két szó, hogy kinek mit kell mondani. Ezzel nincs be­szélni valóm. Koccintások. — Mi van? — Hol laksz? — Hol dolgozol? — Asszony? — Gyerek? — Külföld? — — A, gyönyörű! — Gratulá­lok! -t Te4is? — Nahát! — Szomorú. Fogadd őszinte. . — Sose’iszunk?!... — és így tovább. De nini, hiszen ott velem szemben az a hosszú, lóarcú, az a ritkás seszínű hajú mu-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom