Kelet-Magyarország, 1972. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-19 / 67. szám
Vasárnapi melléklet-- — - ■—■■■ • —« , , Az igazi példakép Táncdalénekes tehetségkutatást rendeztek nemrégiben. 18—25 éves fiatalok jelentkezhettek. A meghallgatásokon néhány fiatal némi gyakorlattal, kellemesen, a többség azonban hamisan, a zenei érzék legkisebb jele nélkül énekelte a mai divatos táncdalokat. Érthető, ha mindössze két táncdalénekes „találtatott” a mintegy 110 jelentkező között. A jelentkezők túlnyomó többsége szakképzettséggel is rendelkező dolgozó fiatal, munkás, adminisztrátor. Kisebb hányaduk középiskolai és szakmunkástanuló, de akadt köztük néhány foglalkozásnélküli is. Maga az érdeklődés természetes jelenség. Fiatalok, szeretik a könnyű műfajt, megpróbálták — nem sikerült. Mindez nem is érdemelne szót. A jelentkezők leveleinek mintegy negyven százalékában azonban megdöbbentően irreális elképzelések olvashatók, az élet felszínes, tartalmatlan szemléletének a kifejezői. Soraik nemegyszer talajtalanságra vallanak, és a könnyű érvényesülés, az „édes élet” nehezen titkolt reményeiről árulkodnak. A levélírók többsége számára ugyanis a táncdaléneklés — „életcél”. De nézzünk egy-két jellemző példát a fentiekre. Legtöbben ilyesféleképpen kezdik levelüket: „Nagyon szeretek énekelni, és — mások szerint — nagyon tehetséges vagyok”. Jó részük nem töltötte be még a 18. életévét, amit néhányan szinte sorscsapásnak éreznek. Reménykedve, esengve, könyörögve „nagyon szépen kérik” a tisztelt zsűritagokat, hogy „azért csak hallgassák meg őket”, hiszen fiatal életük, jövőjük múlhat a „nagy esélyen”. „Nem lehetne enyhíteni a kiszabott életkoron — érdeklődik egy 16 éves lány — hiszen vagyok ólyan fejlett, mint egy 18 éves. Mindig nagyon jó énekes voltam. Ha nyilvános helyen énekelek, nem győzöm hallgatni a dicsérő szavakat. Nagyon, nagyon szeretnék én is részt venni a pályázaton! Mindent elkövetnék, hogy sikerüljön...” „Még nem töltöttem be a 18. évemet, de azért remélem, végigolvassák levelemet — írja egy másik fiatal. El se tudnám képzelni az életemet ének és tánc nélkül. S ha kérésem nem is jár eredménnyel, csak annyi fáradtságot vegyenek, hogy kedvenc számaimat hallgassák meg... Most Budapestre készülök presszóba, felszolgálónak. Megkérem a tisztelt zsűritagokat, írják meg, hogy egy falusi lány miért csak álmában járhat a táncdal énekesek nyomába?...” És így tovább, a levelek egész halmazában. Megmosolyogni se tudom őket, mert annyira elszomorítóak. Gyerekes ábrándok volnának ezek csak, akár a szokásos filmszínészi, vagy sportolói álmodozások? Sajnos, nem. Ezekben több a realitás, s rendszerint eleve párosul a minimális önkritikával: csak szép lány képzeli magát Sophia Loren szerepébe, futballkarri- erre pedig csak erős, edzett fiatal gondolhat. A nagybetűs „Táncdalénekes Ideálhoz”, az említett rendezvény tanulságai szerint, nem kell semmi, — csak a talmi csillogásé, munkátlan „szép élet” akarása. A magamutogató szereplésvágy űzi-hajtja fiataljaink egy részét olyan „pályára”, amely máris túltelített, egzisztenciát nem ad, az esetek túlnyomó többségében kilátástalan, viszont az utána való sóvárgás, reménykedő ábrándozás biztosan elvonja megszállottjainak energiáit a tanulástól, az igazi, reális életcélok megalapozásától. Táncdalénekeseink jó részének tiszavirágéletű „tündöklése” ismeretes. De rövid ideg tartó szereplésük, népszerűségük, képzelt jövedelmük, s néhá- nyuk vagánykodása, úgy látszik olyan csábítóvá teszi ezt a „pályát”, hogy túl sok fiatal lát bennük — nagyon is kétes értékű — „ideált”. Távolról sem általános, ifjúságunk többségére jellemző tünet ez, de nem is kivételes, egyedi jelenség, s ezért fel kell figyelniük rá mindazoknak, akik felelősek az ifjúság neveléséért, orientálásáért: szülőknek, pedagógusoknak, s nem utolsósorban a — KISZ-nek. Mert tizenéves fiataloktól nem várhatunk el kiforrott, józan ítélőképességet. Életlátásuk, jellemük most van alakulóban, s egészséges fejlődésükhöz elengedhetetlen a felnőttek társadalmának okos irányítása. A tánczene iránti rajongás minden kor fiataljainál természetes. Szórakozzon az ifjúság, de anélkül, hogy a táncdalok jelentőségét túlbecsülné. Rajongjon kedvenc énekeseiért, de ne mitizálja életcélnak tevékenységüket. Ehhez viszont az eddiginél sokkal jobban kellene törődnünk a tizenévesek ízlésvilágának a csiszolásával, s főként: életszemléletük alakításával. Ezen a téren sokat segíthetne — különösen falun — az ! elevenebb ifjúsági klubélet, ahol meghitt beszélgeté- i sekkel, vitákkal elejét lehetne venni a tánczene iránti kritikátlan rajongásnak. Ha a klubok nem csupán szórakozóhelyek lennének, hanem tartalmas programmal nevelnék az ifjúságot, bizonyára több fiatal tekintené példaképének a tudomány, a kultúra fiatal tehetségeit, a munka kiválóságait, s kevesebb falusi kislány fecsérelné legszebb éveit meddő álmodozásokra. Nyíregyházi pillanatkép. Nagyvárosi gépkoc siforgalom a Zrínyi Ilona utcán. (Elek Emil felvétele) Sz. Mr özek: Dilemma Pontyot kell venni az ünnepre. No, de hogy a ponty a végörájáig friss maradjon, a fürdőkádba kell tenni. S hogy ezt a műveletet el lehessen végezni, előbb el kell távolítani a fürdőkádból a szenet. Bár az igaz. hogy a szenet ki lehetne hordani az előszobába, de hova tegyük akkor a krumplit? Töprengünk, törjük a fejünket, hogy mitévők is legyünk, s legvégül az anyósom jön rá a megoldásra: a krumplit hordjuk át a konyhába, a szenet az előszobába, s akkor beletehetjük a halat a kádba. Persze, ez eddig rendben is lenne, de mit csináljunk akkor a nyulakkal? Egy biztos: ki kell őket költöztem a konyhából. Ezt így könnyű is kijelenteni — de hogy hova költöztessük a tapsifüleseket, ez a kérdés nehezebbik oldala. Ismét töprengünk hát egy ideig, egészen addig, amíg valamelyikünk ki nem ötli, hogy költöztessük be a nyu- lakat a spájzba. No, de ott meg a nagyapa lakosztálya van ám! Mit csináljunk ővele? At lehetne telepíteni abba a szobácskába, ahol most a tévé van, a tévét pedig az albérlő ágya helyére lehetne állítani. De így meg hova a csudába tegyük az albérlőt? Persze, az albérlő a fürdőkádban is alhatna, de akkor meg a halnak nem lenne helye ... Mit tegyünk?... A helyzet kilátástalan. Itt van az ünnep a nyakunkon, s nem tudjuk hova tenni a pontyot! Keressük a megoldást így is, úgy is, meg amúgy is — hiába. Nincs megoldás. Igazi fejtörő, valóságos szellemi vetélkedő ez a halproblé- ina... S még jó, hogy segít a vé letlen! Délután ugyanis a szokásosnál hamarabb érkezem haza és — mit látok otthon? Rettenetes dolgot! A’z albérlőm az én ágyamban alszik. (Még szerencse, hogy egyedül!) De ez adja a megoldás kulcsát, mert így k. szenet a fürdőkádból gyorsan át lehet hordani az el őrszobába, a burgonyát az élőt- szobából a konyhába, a nyu.- lakat a konyhából a spájzba, . a nágyapát a spájzból oda, ahol a tévé van, a tévét pedig oda, ahol áz albérlő ágvá volt, mert ugye az albérlő úgyis az én ágyamban szundikál ... De hova menjek akkor én? Hol lesz az én helyem?! Hát hol lenne? Lenn az utcán, a halüzlet előtt, a sor ' végén... Saraié Rozália fordítása
