Kelet-Magyarország, 1972. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-21 / 17. szám
1972. fanner 51; Kpf rt n/f&7TV>Rrtfl«7Äg 8. eS'áS! Részesedés a nyereségből „Eddig kaptunk, most már adni kell..." fi feltétel: fegyelmezett és összehangolt munka Törekvés a jó kollektív szellem kialakítására a HU E nyíregyházi gyárában A KÉRDÉS — ilyen megfogalmazásban — inkább csak a szakembereket érdekli, akik — talán hivatalból is optimistán — reménykednek: a nyereségrészesedés közelgő felosztását végre nem az egyenlősdi, hanem a kinek-kinek végzett munkája szerinti differenciálás jellemzi majd. Mondom: a szakemberek reménykednek, akiket pedig ez a kérdés közvetlenül is érint, azok — megkockáztatnám — a legjobb esetben is közömbösek. A nyereségrészesedés gyakorlati felosztását végző vezetők már régen meggyőződtek . arról, hogy mindenféle anyagi juttatás szétosztásában a „mindenkinek egy keveset” elv érvényesítése okozza számukra a legkevesebb fejtörést, a legkisebb kényelmetlenséget és gondot. Akik pedig kapják ezeket a juttatásokat — a munkások és alkalmazottak — szintén belenyugodtak már: nincsen jobb és még jobb, rosszabb és még rosszabb munkás, alkalmazott; én is kapok, te is kapsz, nincs harag, nifics ok elégedetlenkedni. nincs miért gondolkodni azon, hogy én vajon miért kaptam kevesebbet, mint a másik. NEM TÚLZÁS, HA AZT ÍROM: az egyenlősdi, a „nagy kalap”-szemlélet nálunk már-már vívmánynak tűnik. Senkit nem lehet — és úgyszólván nem szabad — megsérteni azzal, hogy mínusz ötszáz, ezer vagy még több forinttal is kifejezik szakmai kvalitásait, munkája minőségét. Itt van egy közeli példa: a pedagógusok tavalyi bérrendezése, amelynek során szintén meghirdették a differenciálást, s ami csak azért nem bukott meg, mert a differenciált béremelésre jóval kisebb összeget fordítottak, mint az egyenlősdi alapján történő szétosztásra. A pedagógusok vitáiban is elhangzott a tetszetős érv: hogyan, milyen alapon lehet elbírálni egy olyan sajátságos szellemi tevékenység minőségét, hatékonyságát, mint a pedagógusok munkája? Minden más munkánál, foglalkozásnál pedig megtalálható az a szubjektív meggyőződés, amely szerint „én is dolgozom annyit, mint a másik, én sem végzek kevesebbet, vagy rosszabb munkát, mint a mellettem lévő”. A FŐNÖK. A MUNKAHELYI VEZETŐ dolga lenne felülbírálni ezt a szubjektivizmust, ám a vezetők jó része így gondolkodik: „Miért éppen én döntsék, miért éppen én minősítsek, s miért az én döntéseim szüljenek rossz hangulatot, torzsalkodást, miért én vállaljam ezért a rossz hangulatért a felelősséget, és annak ódiumát is, hogy a jutalmazásnál, a nyereségszétosztásnál az esetleg mellőzöttek veszik a munkakönyvüket és elmennek egy másik gyárba.” Azaz: jobb a nyugalom, jobb a csend, a békesség^ adjunk mindenkinek, illetve csak annyira differenciáljunk, amennyire azt a kollektív szerződés, vagy a törzsgárdaszabályzat mechanikus szabályai előírják. S hogy ennek a vezetői gondolkodásnak — és gyakorlatnak — milyen hatása van a közvéleményre, arra jellemző példát találtam nemrégiben az egyik gyárban. Munkásokkal, művezetőkkel beszélgettünk éppen a differenciálás elvéről és gyakorlatáról. A munkások hadakoztak az egyenlősdi eilen, művezetőik az imént idézett érveket hangoztatták. S amikor a munkásoknak tettem fel a kérdést, hogy ők vajon vállalnák-e a beosztottak munkájának munkahelyi magatartásának Ipemély szerinti értékelését és ennek az értékelésnek anyagi konzekvenciákban történő érvényesítését, kivétel nélkül azt válaszolták, hogy nem vállalnák! S következtek ismét a jól ismert érvek: miért legyek én a rossz ember, miért rajtam csattanjon az ostor? AZ EGYENLŐSDI: KÖZHANGULAT. Bonyolult társadalomszociológiai feladat lenne, annak kiderítése, hogy miként, milyen hatások, összetevők eredményeképpen alakult ki. Az igazság az, hogy tulajdonképpen senki nem akarja, nem kívánja, nem érvényesíti a „kinek-kinek munkája szerint” elvet. Arra már volt példa, , hogy súlyos fegyelmi vétség, vagy bizonyos munkajogi rendelkezések látványos megszegése miatt kizártak valakit a nyereségrészesedésből. Arra viszont egyetlen példa sincs, hogy valakit nyilvánvalóan hanyag, megbízhatatlan munkája miatt zártak volna ki a részesedésből. A „nagy kalap”, amelyből mindenki egyformán — vagy közel egyformán — részesül, ma is létezik: a „nagy kalap” kényelmes, biztonságos, kockázatmentes és ugyanakkor — veszélyes! Veszélyes, éppeii kockázatmentessége miatt. Veszélyes, mert a nyereségrészesedésnek és mindenfajta anyagi juttatásnak éppen az Ösztönző hatását torpedózza meg és ily módon a jól dolgozókat, a kiváló és lelkiismeretes munkásokat egy szinten, azonos módon minősítik a hanyagokkal, a lelki- ismeretlenekkel. S mi sem természetesebb, hogy egy ilyen „ösztönzési” gyakorlat láttán á kiemelkedő teljesítményt nyújtók ' előbb-illőbb rádöbbennek, hogy lehet lazítani; nem érdemes „hajtani”, hiszen a boríték vastagságából ítélve ugyanazok, ugyanolyanok vagyunk, mint a gyenge, vagy mint a látszatteljesítményeket produkálók. Ennek a veszélynek az elhárítását nem lehet törvények, rendeletek segítségével megoldani. S ilyen értelemben a differenciálás végső soron lelkiismereti ügy. BESZÉLTEM VEZETŐKKEL, akik azt vallják, hogy öt rossz munkás még mindig jobb, mint egy hiányzó munkás. Ám nem tudok róla, hogy valahol, valaki is próbálta volna: tényleg jobb? Még nincs tábla a kapu .alatt, itt-ott érződik a friss festés kellemetlen illata, de már termel a gyár. A nyíregyházi Tünde utca közepén terpeszkedő két hatalmas üzemcsarnokba elevenség költözött. Megkezdődött egy nagy, több mint 200 millió forintot kitevő beruházás hasznosítása. A Hajtómű- és Felvonógyár 4-es számú gyáregységéről, a mechanizmus szülöttéről van szó. cf Érettségi után az üzembe A gyáregységgel szemben a megye ipari termelésének, fokozásában nagy az elvárás. Hajnal Tibor műszaki vezető említi, nem indokolatlanul. E'ddig kaptunk, most már adni kell! — Árbevételi tervünk erre az évre 230 millió forint. Ha viszonyítom ezt az 1970. évi 150 milliós, vagy a tavalyi 200 milliós tervteljesítéshez, akkor a többletet — amit egy induló új üzemtől él lehet várni — a terv. tartalmazza. A nagyobb arányú termeléshez a műszaki feltételek már adottak. Szak- munkásokból van hiány. A felvétel vontatott, mert kevésnek bizonyult az a korábban tett intézkedés, hogy a szakmunkástanuló intézettel megállapodva korábban 300 ipari tanulót iskoláztunk be. A harmadévesek idén már dolgoznak. A hozzánk járó Kossuth Lajos Szakközépisaz üzemi gyakorlatot nálunk végezték — érettségi után sokan itt kötnek ki. A gyáregység exportra termel. A felületvédelmi festősorok Szovjetuniónak, Csehszlovákiának készülnek, de a belső, nagyvállalati kooperációs termékek az aknaajtók, vezetősínek nagy részének végső állomása ugyancsak külföld. Az exportgyártáshoz jó szakmunkások, a munkájuk értékét és kötelességüket tudó emberek kellenek. A beszélgetések további témája már ez volt, valamint az, miként lehet pótolni a hiányzó létszámot. Szereti a munkáját? Az 1-es számú üzemcsarnokban jártunk. Medve István a technológiai osztály fiatal csoportvezetője ‘ (26 éves és úgy tűnik, itt ez az átlagéletkor) mielőtt a lármás nagyterem munkaszervezésének felépítését ismertette, arra a váratlan kérdésre felelt; szereti-e a munkáját? — Szeretem, hiszen másképpen fáradságos és nehéz lepne itt dolgozni. Képzelje el, valamikor több, mint '10 kilogramm dokumentációt kell feldolgozni egy-egy festősorhoz és a munka sürgős. Nem mindig futja a nyolcórás munkaidőből, a napi feladatra. Megtoldjuk a napot. A kérdés nem volt véletlen. Mert amilyen a munkaszeretet, olyan a munkához való viszony. Medve István cső-, portja 9 fős, feladatuk az érkező dokumentációk alapján a gyártás műveleti sorrendjének meghatározása, a rajzok felülvizsgálása. Hogy a., gyártás lent a műhelyekben zavartalan, szervezett legyen, és feleslegesen ne dolgozzanak az emberek, a technológiai csoport munkáján múlik. Nem minden a pénz A nagy műhelycsarnokban képtelenség szót érteni. A legkisebb kalapácsütés is tízszeresen felerősödve, robajként hull az' emberek dobhártyájára. Nagyon sok a kalapács, a köszörű, a reve- verő. S amit ezek keltenek, azt a munkavédelmi szakszótár zajártalomként tartja nyilván. Ez elől menekültünk a műhelyirodába, ahol Lakatos János művezető (ő is csak 27 éves) elmondja, hogy ismerik a gyáregység tervét a január 17-i párttaggyűlésen is szó volt róla. — A pártszervezet úgy látja, hogy több szocialista brigádot kellene szervezni. Nekem, mint művezetőnek is ez a véleményem. A műhelyben három munkabr^gád dolgozik és sokat tehetnének a műhelyrend, a termékek időbeni elkészítésének, az üzem környékének parkosítása érdekében. Szükség van a szakmunkás-továbbképzésre is. Már említettük, hogy itt a dolgozók jó része fiatal. A szakmai tapasztalat is ehhez igazodik. Az egyedi gyártmányok miatt olyan emberek kellenek, akik univerzálisak, a rajzolvasásban nagymértékben jártasak. Szaktanfolyamokat eddig is tartottak, de a szocialista brigádmozgalmon belül az oktatást rendszeresebbé lehetne tenni. Pásztor Tibor géplakatosnak ezzel kapcsolatban az a véleménye, hogy talán most elérkezett az ideje a brigádmozgalom fejlesztésének. — 1961-től megszakítás nélkül egy satupad mellett dolgoztam január 1-ig, amíg ide nem jöttünk. Sok emberrel dolgoztam együtt, váltották egymást. Kezd kialakulni eg'y jó gárda. Tizenhét tagú a brigád és egy éve dolgozunk együtt, tavaly a munkaversenyben második helyezést értünk el. Úgy gondolom, megérett a helyzet arra. hogy szocialista címért küzdő brigádot alapítsunk. Kerekedett egy kis eszmecsere. Arról volt szó, hogy mi a legfontosabb. A pénz, a. jó kollektív szellem, a jé munka. Mindhárom fontost de ahogy itt a brigádvezető a sorrendet meghatározta, figyelemreméltó. — Mi először a kollektívát vesszük figyelembe, aztán azt. milyen munkát, kapunk és következik a bér. Mert jó kollektívával, jól szervezett munkával lehet több pénzt keresni. Ezért is van olyan kívánságunk, hogy legyen kevesebb a méretmódosítás, legyen több az anyag és legyen egy kis előretartás, akkor a terv teljesítése rajtunk nem múlik. Negyven m i l ltot gépek gazdái A kettes műhelycsarnokban a legfeltűnőbb az a monstrum célgépsor, amely a felvonósineket munkálja meg. A gép is, a termék is új- a gyáregységben. A 40 millió; forintot érő sínmárót Öszíanszkx László kezeli. 4 éve dolgozik a HAFE-nél és nem tagadja, hogy meglepődött. amikor a gép kezelését, irányítását rábízták. — Lelkemre kötötték, vigyázzak. 40 milliós értéket adtak a kezembe. Ez megrettentett, de most már, hogy dolgozunk a géppel, az a véleményem, fog ez menni. Négyfajta sint gyalulunk ötméteres hosszban. Eredményt fegyelmezett és összehangolt munkával tudunk produkálni. Ez még csak alakul, de azt hiszem sikerül majd úgy dolgozni, hogy a gépünk 1 év alatt megszolgálja az árát. A „gyáregység” elnevezés az emberekben kicsinyítőként hat, mert a gyáregység nem gyár, hanem egy gyár része. A Nyíregyházi HAFE- ra ez nem áll. Nagyüzem, és még inkább azzá válik az évek során. kola tanulói közül is —vmert (V.) NEMCSAK MINT SPORTOLÓ ÁLLJA MEG A HELYÉT, HANEM A MUNKÁJÁBAN A METRIPOND FEHÉRGYARMATI GYÁREGYSÉGÉBEN IS A LEGJOBB TELJESÍTMÉNYT NYÚJTJA ZEKE ELEK. FELVÉTELÜNKKOR A MARÓS SZAKMUNKÁS AZ 1000 KILOGRAMMOS MÉRLEGEK ALKATRÉSZEIT KÉSZÍTETTE. (ELEK EMIL FELVÉTELE.) Seres Ernő Az üveg kiürült. Bodnár báctsd, aki hatvan felé jár, kiment és megtöltve visszahozta. Beszélgettünk mindenféléről. Termésről, asszonyokról, tsz-ről, családról. Ez utóbbi fájó témája volt. Felesége meghalt 20 éve, gyermekei az ország minden sarkában, elszórtan élnek, így aztán Bodnár Béni bácsi kicsit mord lett, ha ez került szóba. Igaz, nem is kényeztetik. Néha egy rövid levél, egy-két évenként egy látogatás. — Hűtlenek. Nem úgy, mint Igyiszudá volt. — Igyiszudá? Az ki? — Régi történet. Ha érdekli, elmondom. Még fronti élmény. Harminc éve, hogy kivittek a Donhoz. Ott katonáskodtam. Velem volt a komám, Mihály is. Egy téli estén őt küldték ki őrségre. Kutya dolog volt. A falu szélén, ahol állomásoztunk, egy raktárfélét kellett őrizni. Fenemód sütött a hideg. Az égen csillagok, sehol egy felhő. Meg a hold.' Kereken, ahogy mondják, úgy, mint a sajt. Nagy ménkű halina- csizmában kellett ott toporogni két óra hosszat. Akkor KUTYAHŰSÉG ez nekünk rosszabb .volt, mint akármilyen büntetés. Egyedül, nem messze az oroszok. Aztán a nagy süket csend. Ami most jön, azt már úgy sütöttük ki a történtekből. — Mihály állt kinn. Eázott, meg biztos félt. Mert hát mindenki fél ilyenkor. Ne higgyen azoknak, akik azt mondják, rá se rántanak. Én is mindig féltem. Nos, Mihály nézi a holdat, nézi a havat. És egyszer egy kutya kegyetlenül vonyífani kezd. Vonyít, olyan kétségbeesetten, hogy farkasnak hihette volna. A komám még jobban reszketett. Nézte a csillagokat, a holdat,, és hallgatta a kutyát. Hazagondolt. Mert hogy biztos, itthon is így látszanak a csillagok. Meg a hold is. Meg talán az ő kutyája is éppen így ugatja. Vonyítva, keservesen. Haza! Csak ez járhatott az eszébe. Meg az, hogy lelövi a kutyát Me®t nem lehet kibírni ilyenkor, ha az ember hazagondol. Otthon a fiatalasszony. A meleg ágy. A kis föld. Meg a kutya. Mihál^éknak akkor, ha jól emlékszem, volt egy komondoruk. Az öreg Bodnár töltött. Kiitta fenékig a poharat. A szeme fátyolos volt. — Aztán egyszerre csak lövést hallottunk. Egyetlenegyet. Kirohantunk a fedezékből. Arra, amerről a lövést hallottuk. Mások is szaladtak. Azt hittük, támadás. A lábdobogás és a beszéd zűrzavarán át hallottuk, hogy egy kutya .vonyít. Odaértünk az őrhelyhez. Mihály feküdt ott. Nem bírta ki. Meglőtte magát. És mellette ott volt a kutya. Élesztgettük Mihályt, de már késő volt. A kutya elhallgatott. Ott feküdt, mellette elnyúlva. A hideg fényben melegen csak a szeme világított. Én azt hittem, sír. — Felvettük Mihályt, és elindul tünk. Mögöttünk ba»~ dukolt a kutya. Hiába riogattuk, néhány lépés után visszajött. Odaszokott mellém. Hogy hívhat az ember egy orosz kutyát? Nem tudtam a nyelvet. Ha odaszóltam neki, igyi szudá, figyelt. Rajta is maradt a név. Az egyik tiszt egyszer azt mondta: No Bodnár, úgy látszik a komája leiké ebbe a kutyába költözött. Tudatlan ember voltam, még el is hittem. — Aztán jött velem. Jött? Futott, mint mi a Dontól hazáig. Ahogy elértük a Tiszát, én csendesen megszöktem. A kutya jött velem.- Együtt bújtunk addig, amíg ideértek az oroszok. Nem fogja elhinni, de féltékeny voltam rájuk. Mert a kutya megérzett valamit. Amikor meghallotta az orosz beszédet, hegyezte a fülét. — Mi lesz — mondom magamban —, ha a kutya elhagy. Mert hát nekem ő nem egyszerűen kutya, «ok. Szerettem volna eldugni, rá ne jöjjenek. De a kutya megmaradt a fülhegyezésnól. meg annál, hogy csóválta a farkát, ha orosz katonát látott. Ha meghallotta, hogy Igyiszudá. oda is szaladt a beszélőhöz. Mondta is az egyik: — Okos kutyája van. Úgy csinál, mintha értene oroszul. Csak én nem mertem szólogatni, mert hát ha Igyiszudát mondok, és rájönnek, hogy a kutyát hívják úgy... no, hát. gondolja, voltam én bajban akkor. — Amikor elment a front, a kutya is mégnyugodott. Olyan volt, mint régen. 12 évig őrizte a házat, járt velem. Gazdáját, a régit, tudja, biztos elfeledte. Ki tulja, mi lett vele. Mihály felesége újra férjhez ment. engem iti- hagyott az asszony, elmentek a gyerekek. Csak ő maradt, a kutya. Oda temettem, az udvar végibe — és kibök ujjúval az ablakon. Bodnár Béni bácsi újra megtölti a poharakat. Koccintunk. ö se mondja, én se, de mindketten Igviszudára gondolunk. * Borgst Lain
