Kelet-Magyarország, 1971. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-25 / 304. szám
1971. december Í8. ff. oMa! Modern otthon és pásztorbot Amikor a diák vizsgáztatja a tanárt Egy karikatúra igazsága — 82 ezer szabolcsi kisdiák versengése — Nem utópia a modern iskola O, HOGY ELÖZÖNLÖTTE otthonomat a technika! Kéziratpapíromra villanyfény Vetül; a meleget távfűtés szolgáltatja; a vendég elektromos csengővel jelzi jöttét; kávéját villany házipresszóval főzöm; a fürdőszobában mosógép áll; most hogy írok, itt döngicsél körülöttem egy zsebrádió muzsikaszava. És megvallom, egyik csodaszerkezét működését sem értem teljességgel. Azt olvastam ugyan valahol, hogy a tévé vevőkészülék első fokozata szelektálja, majd felerősíti az antenna által vett jeleket; hogy egy oszcillátor jeleit bekeverik a kapott jelhez; hogy működik e masinában demodulator, eltérítő generátor, meg a jóég tudja mi minden. Most, hogy számot szeretnék adni róluk, törede- lemmel bevallom, azt sem vagyok képes megmagyarázni, miként működik a legegyszerűbb elektromos kenyérpirító szerkezet, pedig naponta használom. Viszont, ha rápillantok a falamra függesztett faragott pásztorbotra, annak nincs titka előttem. Tudom, somfából faragta a Veszprém megyei juhászember, akitől vettem. Szinte személyes ismerőseim a reája faragott tölgylevelek, madarak, mókusok, őzek, szarvasok. Ismerem a pásztornak azt a mozdulatát, ahogyan felemeli az ilyen alkalmatosságot, ahogy reá támaszkodik, még azt is ahogyan az engedetlen puli után hajítja. ILYEN OKOK MAGYARÁZNÁK, hogy a modern ember mindinkább vágyik arra, hogy népművészeti tárgyak is legyenek a környezetében? Talán ilyenek is. Manapság csaknem nyolcvan népművészeti és háziioari szövetkezet összesen évi több mint félmilliárd forintot érő portékát hoz forgalomba... Ezek között vannak ötvösmunkák, cserepek, kovácsoltvas tárgyak, kisbútorok, kefetartók, mángorlófák, szőttesek, hímzések, szűcsremekek, szőnyegek — jóformán minden, ami az embert otthonában körülveszi. A hasonló tárgyaknak valaha a paraszti életben az volt a rendeltetésük — Ortutay Gyula megfogalmazása szerint — hogy a mindennapi élet szolgálatában álljanak, felmagasítsák, szebbé tegyék a paraszti életet. A múlt században a paraszti háztartások legfontosabb eszközei még a falusi mesterek keze alól kerültek ki Emlékeznek az öregek, hogy teszem azt Nádudvar, Tiszafüred. Mezőtúr, Hódmezővásárhely Mohács. Mező- csát, Pápa vagy Csákvár fazekasai milyen fontos szereplői voltak a hetipiacoknak és -vásároknak. Hogy a díszítésnek milyen változatossága volt megfigyelhető e darabokon; csíkozott, sakktáblaszerű kockázással ékített, körökkel, körívekkel, szögekkel, rozetákkal, virágelemekkel ellátott cserepek kínálták önmagukat a vásári közönségnek. Hogy a faragóemberek az ivócsanaktól a temetői fejfáig, a díszes kerítéskaputól a bölcsőig mindent elkészítettek. .. És milyen messzi vidékről felkeresték a múlt század elején teszem azt Blázsik Pál csongrádi szűcsöt, akinek rajzkönyvében oly szép stilizált rózsák várták, hogy ködmönre hímezzék őket... NAPJAINKBAN a falu alig ismeri a népi iparművészeket. Legföljebb a saját községében élő mesterről tud a parasztember, jobbára róla is csak a rokonság okán, vagy mert sokszor keresik a híres fazekast, vagy pingálóasszonyt a városiak. Van e másodrangú táncdalénekes, aki ne volna országszerte ismertebb, mint a karcagi Kántor Sándor fazekas, a somogyjádi Varga László fafaragó, vagy Vén Lajosné, a jeles szakmári pingálóasszony!? A falu még nem telt be annak örömével, hogy a vidék embere számára is beszerezhető mindaz az iparcikk, ami sokak szemében nemrég még a városiasság jelképe volt. Ezért találunk .a falusi hajlékokban oly rengeteg világító rekamiét, damaszttal bevont díszpárnát, bazári nippet, a falakon unalomig ismeri giccsfest- méfiyt (kék tavon "TévédSző ~ hattyút, cigánylányt hegedűvel, erdei tisztáson tébláboló szarvasokat, stb.) valamint a „mód és modernség” megannyi hamis jelét! Olyan emberek, akik gyermekkorukat még népi iparosok (mindegy hogy művészi vagy nem művészi) tárgyai között élték le, most az új lehetőségekkel élve, új környezetet alakítottak ki maguk körül. Ezért váltak a néprajzi gyűjtők számára kincsesbányává a falusi padlások. Ugyanis oda száműzték a modernizált háztartásokból a múlt kellékeit: a festett ládákat, oda kerültek föl a rokkák, guzsalyok, olajmécsek, beretvatartók. faragott jármok, kaszafenőkő tartók, ostornyelek és juhászkampók. VAROSON PEDIG? Talán a technika szüntelen jelenléte váltja ki az emberekből a szomjat; talán mert sokan falun élt gyermekéveik emlékeibe fogódznak; talán, mert a formák naív szépsége ragadja meg őket — mind többen gyűjtenek népművészeti tárgyakat. Van, aki csak egy műanyag bevonatú fotel merevségét oldja föl egy-egy népi hímzésű párna lágy színeivel. Más a kalocsai kötények tűzvarázsát használja föl arra, hogy egész falfelületet beragyog- tasson egy ízléssel: a falra rögzített népi ruhadarabbal. Olcsó, mégis megejtő bájú népi cseréptányérok díszítik sok barátom konyháját. Meglepő az a természetesség, mellyel a legmodernebb vonalú ipari készítmények és a népművészet formahagyományát őrző darabok alkalmazkodnak egymáshdz. Persze ennek a „titoknak” a megfejtéséhez nem kell, hogy tudós legyen az emberfia. A modern ipari forma- tervezés csakúgy, mint a mai iparművészet, szüntelenül visszanyúl a népi hagyományokhoz. Részint, mert évezredek alkotói logikája alakított ki bizonyos formákat — ezt jómagam a cserepesek munkáin tapasztaltam legszembeötlőbben — részint, mert a világ minden táján növekszik mindannak a becse, ami népi. Ez bizonyára nem független azoktól a politikai változásoktól sem, amelyek a nép helyzetére, a nép óhajaira, a nép szellemi kincseire irányítják a közfigyelmet. NÁLUNK MAR TŰL VAGYUNK a kezdeti lépéseken. Ki hinné! — hazánkban a bedolgozókkal együtt kereken negyvenezren foglalkoznak népművészeti tárgyak előállításával. Van-e mam- mutüzemünk, amelyikben ennyien dolgoznának? Nem tudok róla. Csak azt tudom, a nép művészete mindjobban átszínezi mindennapjainkat. Még olyan helyekre is utat tör magának, ahol — városon legalábbis — azelőtt nem volt helye. A gellérthegyi Búsuló juhász vendéglő bárját Vankóné Dudás Júlia galgamácsai népművész falfestményei díszítik, sok híres étteremben népi cserépedényekben tálalnak a vendégnek, a ruhatervezők mind több női ruhán alkalmaznak már népi fogantatá- sú hímzést... A város — és ezen nemcsak Budapestet értem, mert a Népművészeti és Háziipari Vállalatnak IC pesti boltja mellett 58 vidé ki üzlete is működik — má keresi a népművészet alkotásait. Vajon mikor tárja ki otthonait előttük a falu, ahol ez a művészet annak idején ki virágzott? Bajor Nagy Ernő Talán sokan emlékeznek a gyermekek körében igen népszerű karikatúrára, amely a katedrán magasodó kisdiákot és a táblánál „cidriző” pedagógust ábrázolta. A szöveg: „Ejnye, ejnye tanár úr, már megint nem készültünk?” A diákok álma azonban ma még elvétve valósul meg, a szerepcsere egyelőre utópia. Igaz, kevés számban, de megyénkben is akadnak már modern oktató-feleltető gépek — Nyíregyházán, Nyírbátorban, Kisvárdán —, amikor a géptanár kérdez, s a diák szinte önmagát osztályozza, vizsgáztatja. De a tanárt még ebben az esetben sem lehet „kikapcsolni", s ez még hosz- szú ideig így is lesz. Ki izgul jobban ? Ha a szabolcsi általános iskolásokat egy óriási terembe ültetnénk, a névsorolvasást bizonyára robot- és számítógép segí'ségével tudnánk csak eredményesen elvégezni. 82 ezer tanulója van az általános iskoláknak, s minden száz gyermek közül 8— 10 tanyán, külterületen él. Több, mint 5 ezer tanító és tanár foglalna helyet az óriási katedrán. A diákok és a tanárok birodalma azonban nem önálló világ, hanem sok apró sziget. Vannak „szigetek” ahonnan néhány lépás a szülőd ház, s vannak 10—12 kilométert gyalogló, kerékpározó, buszozó gyermekek. Vannak központi fűtéssel, gombnyomásra elővillanó képekkel, filmekkel, laboratóriumokkal felszerelt iskolák és vannak petróleumlámpa mellett kézzel fabrikált szemléltetőeszközökkel tanuló nebulók. És mindegyik célba akar érni, s ebben van a felnőttek felelőssége. Nem illúzió-e, hogy ezeket a mérhetetlennek látszó különbségeket ki lehet és ki tudjuk belátható időn belül egyengetni? — kérdezhetnénk. Hogyan lehet így egyenlő esélyekről beszélni, egyenlő tantervi követelményeket elvárni, minden tehetséges gyermeket megmenteni az elkallódástól? Nehéz örökség Az élet nemcsak a különbségekre döbbenti rá a felelősséget érző embert, hanem az igen kimondásához is alapot nyújt. Ki lehet egyenlíteni a megyénkben is meglévő aránytalanságokat, ha a ársadalom a jelenleginél többet tesz, jobban vizsgázik gondoskodásból. Nem sajnálja elvonni a pénzt onnan, ahol nem feltétlenül sürgős, s oda adja, ahol a szomjúság a legnagyobb. Megyénkben kétszáznál több tanteremre lenne szükség, 126 iskolában nincs állandó napközi otthon. Nem azért van így, mert nem épült elegendő tanterem az utóbbi 10—15 évben. Persze épülhetett volna több is. Az örökség volt múlandó. Rengeteg idős, rozoga iskolaépületet kapott a múlttól a szocialista iskolahálózat. A Dárius kincse kevés lett volna, ha valamennyi helyébe újat akartunk volna emelni. De tehetünk-e szemrehányást önmagunknak, ha a megye sajátos települési vi*- szonyaira, pontosabban az ebből eredő iskoláztatási nehézségekre gondolunk. Megyénk történeti fejlődése alakult úgy, hogy sok a tanyai, külterületi település. Több. mint 50 ezer ember él még ma is a tanyavilágban. Milliókat költött az állam megyénkben is a tan.vai iskolák építésére, kollégiumok létesítésére. Az emberek úgy voltak ezzel, mint a tsz-szel. Eleinte nem akarták elküldeni a gyermeket, idegenkedtek az általános iskolai kollégiumoktól. Ma már majdnem „protekcióval” lehet bejutni némelyikbe. Hét van a megyében 1200 gyermek számára. S még kétezer gyermek vár arra, hogy hajlékot kapjon a teljes kényelmet, jó tanulási körülményeket, családias közösséget jelentő kollégiumokba. Sajnos azonban a népgazdaság teherbíró képessége sem végtelen Ezért született meg a kezdeményezés: létesítsünk szabolcsi kollégiumi alapot társadalmi erőforrásokból. Toldjuk meg az állam által kapott beruházás* összegeket a megyében dolgozó üzemek, vállalatok, intézmények anyagi hozzájárulásával, társadalmi munkával. Szellemi és fizikai segítséggel. Felzárkózik a megye Érdemes fontolóra venni azt az ötletet is, amely egyes helyeken az iskola-, kollégiumépítést az autóbuszvásárlással kombinálja. Vagyis, ahol autóbuszvásárlásisal is jól megoldható a gyermekek bejárása az anyaiskolába, ott ezt a lehetőséget sem árt, mint gyors és gazdaságos megoldást szemügyre venni... S bármennyire nem szívesen írjuk le a szót: bukás, ide tartozónak véljük. A megyében ugyanis — bár ez nemcsak nálunk gond, az I. osztályosok 11 százaléka bukással kezdi az iskolai tanul- mányiait. összefügg ez az óvodahiánnyal, amely azzal a következménnyel jár, hogy több ezer gyermek még nem részesül iskolai előkészítésben. A közeli években több, mint 3500 óvodai helyet vehetnek birtokukba a leendő iskolások. Ezzel sikerül néhány százalékot ledolgozni a bukások százalékából, de sok más erőfeszítés is szükséges az első kudarcok elkerüléséhez. amely gyermeknek, szülőknek egyaránt mély sebeket okoz. Érthetően a legtöbb tennivaló az általános iskolákban van, hogy a kisdiákok mentesüljenek azoktól a torzító, sikertelenséget szü|ő helyzetek, tői, amelyekről ők nem tehetnek, csupán szenvedő alanyok. Jobb a helyzet a megye középiskoláiban, ahol 11 500 fiatal tanul 23 gimnáziumban és hat szakközépiskolában. Érdekes, hogy 361 más megyei gyermek is tanul Szabolcsban, bár ettől jóval nagyobb a szomszédos megyékben helyet kapó szabolcsi fiatal. Elsősorban Hajdú megye középiskoláiban találhatjuk meg őket. A középiskolák tanterem-ellátottsága is jobb — kivéve Nyíregyházát —, mint az általános iskoláké. Sajnos azonban 3480-ra tehető a vonattal, autóbusszal, kerékpárral bejárók száma, s ez erősen csökkenti a tanulás iránti intenzitást. Sok a fáradt, álmosan érkező diák. Gyerekek, készültünk... Akad azonban itt is egy szorító — és országos gond —, ez pedig a szakközépiskolák jelenlegi profiljának dolga, amely nem minden esetben nyújt elegendő alaoot, főként a munkás-panaszt fiatalok esetében az egyetemi, főiskolai tanulmányokhoz. De ezt azokra kell bíznunk, akik a leghivatottabbak munkálkodni a iskolareform folyamatos megvalósításán. Nem tűrhető ugyanis, hogy zsákutcák képződjenek, s tehetséges fiatalok megrekedjenek az iskolák egymásra- épültsógében meglévő hézagok miatt, önhibájukon kívül. Megyénkben is élő pro^é- mákon törik a fejüket az oktatási szakemberek, mint ezek egy részéről egy továbbképző tanfolyamon Gyúró Imre, a megyei tanács elnök- helyettese is beszámolt. Széles a skála Szabolcsiban a petróleumlámpás tanyai és az egész napos iskola modelljével kísérletező főiskolai gyakorlóiskola között. Ezer és egv a tennivaló, hogy jól vizsgázzanak a tanárok, a felnőttek, a társadalom, a holnap nemzedéke előtt. Talán ez sokkal nehezebb, mint ötöst kapni matekból, fizikából, oroszból. Mindenesetre akkor lesz teljesen sikeres, ha nem az életet akarjuk az iskolához, hanem az iskolát az élethez igazítani. Ahányszor ez sikeríjj — egészen apró előrelépéseknél is —, annyiszor mondhatjuk el, „gyerekek jól készültünk, ötöst érdemiünk”. Páll Géza r- ---------1 ' 1 ba. Az utcán vásárlók helyett menekülők rajzottak. Éjjel a Ritz előtt nyilasok lőtték a Dunába a zsidókat. Suhancok fegyverekkel teleaggatva jártak, mint a kor ijesztő karácsonyfái. Az ünnep, amit annyira vártunk, az első karácsony az első szerelmes és együtt tölthető karácsony mind keserűbbé vált. Csepel felől egyre gyakrabban süvített be egy-egy orosz akna. A házak falain lyukak jelezték: a háború ideért. A boltokbó’ elfogyott az áru, akinek pénze volt vett, amit kapott akinek pedig nem volt, ké szült valamire maga serr tudta mire. Csak valam borzasztót éreztünk. Igv jött el a karácsonyeste Anyád gondosan elsötétí tette az ablakokat. A kis tá- kolt karácsonyfa szegén,ver díszével az asztalra került A rádióban a német adók cinikusan a Stille Nachto! játszották az utcán suhancok lőttek hol a levegőbe hol abba. ami nem tetszet nekik. A házban, a lépcső házban egy őrnagy kiabálás sál nógatta csaladját, hog\ rohanjanak az utcát! álló autóhoz, mert még van talán egy kis remény, hogy kisurranjanak a bezárult ostromgyűrűből. Karácsonyfánkon a két kis gyertya illúziókat idézett, de közben szívünk már összeszorult, mert tudtuk: itt nem a kis Jézust várja már senki, itt nem a szeretet születik, itt a halál kezdi apokaliptikus őrjöngését. És tudod fiam milyen mégis a megszokás? Átöleltük egymást anyáddal és talán magunk sem híve amit mondtunk, boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. Nem voltam már gyerek, és amikor kimondtam a boldog karácsonyt, talán arra gondoltam: az utolsó karácsonyt kívánjuk egymásnak. Édesanyád szójababból isalt össze egy kis diósbejg- lit. Azt ettük, és néztük a kosárban a libát, mely szinte érezte hogy a következő napokban ő lesz az, aki meg- Tnentője lehet kettőnknek. Sűrűsödtek a belövések. A idió untalan ismételgette: liuftgefahr, Krokodil Gros.« is a szirénák ötletszerűen vijjogtak riadót és légiveszély elmúltat Egy akna a szomszéd házba csapódott. Anyád félt. Éifújtuk a gyertyát, és lementünk a pincébe. összebújt nyáj voltunk. A légóparancsnok zseblámpája pásztázta a lakókat, akik félve és kétségek között ültek. A gyerekek játékaik után si- valkodtak, az öregebbek imádkoztak. Néhány akkor még hős ki-kiment a lépcsőházba, hogy hozza a hadijelentést. Csak amikor a házunkat is találat érte, csendesedett el mindenki, csupán az öreg Méta néni hisztérikus sírása verte fel a hirtelen csendet. Egy idősebb bácsit, aki valahol a Dober- dónál is járt, durván leintették, amikor magyarázni kezdte, milyen lövedék csapódott az épületbe. Reggel felmentünk a lakásba. Ablak már nem volt sehol, a karácsonyfa torz alakját hó helyett a lehullott mész fehérítette. Csak egy valami volt fényes. Ez a kis buta dísz. Míg összekapkodtuk holminkat, anyád ezt is eltette. Ö sem tudta hogy minek. Talán csak azért, hogy valamit mentsen abból, hogy éppen karácsony van. — Ezért, fiam, csak ezért került ez a dísz minden évben a fára. A mi első kará/ csonyunk emlékére. A mi háborús karácsonyunk emlékére. Hogy ilyen is volt. Talán hogy jobban becsüljük, ami azután jött. Hogy te is lássad, volt olyan karácsony, amikor egy kis furnércsillag sztaniolban jelentette a fényt Demeter Pisti közben Demeter Istvánná nőtt. Hogy a történetből íni maradt benne élő, azt csak ő tudta. De elérkezett a nap, amikor azzal állt szülei elé: ő rendezi a családi karácsonyt. Jó állása volt, keresett, szeretett volna ezzel is törleszteni. Nem az anyagiakkal, hanem a gondoskodással, a figyelemmel. Azzal az érzéssel, ami minden gyermeknek öröm, aki maga díszítheti a fát, aki maga Készítheti a meglepetést. Aki az ünnepet úgy érzi mór magáénak, ha ő öltözik az angyal szárnyatlan, de meglepetést szerző ruhájába. Csak egy kérése volt: a régi csillag, a kis sztaniolba csomagolt furnércsillag ne legyen a fán. Fájt a két öregnek. De nem akkor ellenkeztek. Nekik most nem volt más vágyuk, csak hogy fiúknak zavartalan legyen az öröme. És István elemében volt. Fát vett, új díszeket, cukrot, dugdosta az ajándékokat, készítette a gyertyát. Minden szépen sikerült. A kis kávéspohárban csengőként csilingelt a kiskanál, és Deme- terék beléptek a szobába. Fény és csillagszóró, színes szaloncukor és csomagolt ajándék, csendben hangzó karácsonyi chorál. Minden olyan, mint egy álom. Az ünnepi asztal mellett egy boldog család ült. És ekkor, amikor minden olyan szépnek és zavartalannak látszott, szólalt meg az öreg Demeter: — Pisti! Csak egyet mond jál meg nekünk. Miért nem akartad, hogy a mi csillagunk is a fán legyen? Az anya kezében megállt a villa. István is meglepődött. Volt a pillanatban valami, ami sűrűn keserűvé tett mindent. Ami az addie felhőtlen örömet beárnyékolta. — Miért? Hogy ne emlékezzenek mindig arra, ami volt. Hogy ne keserítse minden karácsonyukat az, amit negyedszázada átéltek. Hogy tudjanak egyszer a múlt nélkül örülni! Mert maguk csak eszik magukat anyám és apám azon, ami elmúlt. Csak egy rozoga csillagban látják a karácsonyt. Csak hamis Stille Nachtot hallanak! Hogy maguknak a Bach- chorál is légiaknát idéz. Ettől akarom megszabadítani magukat. Hogy örüljenek, hogy felejtsenek végre. Hogy ma éljenek! Ma, amikor nézzék, itt minden csillog, ragyog, amikor... Demeter Pisti elhallgatott. Ránézett szüleire. Szemükben könny volt. Az öreg Demeter csendben csak annyit mondott: — Múlt nélkül nincsen figm jelen Nem tudsz soha elszakadni attól ami volt. A rozoga csillag nekünk a régi szerelem. A háború kora, amelyben fogantál. Mert minden ember hordozója szép álmának és lidérces emlékének. Több szó erről nem esett. De éjszaka, amikor az öregek aludtak, Demeter Pista felakasztotta a fára a megfakult csillagot. Nem kegyeletből. Csak azért, mert valamit megértett, amit a történelemkönyvek sosem ;rnalc le... Bürget Lajos • J KKLET-MAGYAR0RSZÄG — ÜNNEPI MELLÉKLET
