Kelet-Magyarország, 1971. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-07 / 263. szám
Vasárnap! melléklet Mire jó a „lepi" ? A vállalathoz vendég érkezett. Nem olyan rettenetes magas vendég — de a „fővállalattól” jött, jár neki a trakta. Pattan a titkárnő, vállalati büfé, húsz zsemlye, kiló téliszalámik, vaj — „tessék sietni, mert kikapok...” Kikapott. A zsemlye nem volt egészen friss,' indulás azonnal a szaküzletbe, ha nincs bent a kocsi, kérjen taxit — de azt hittem, már el is indult A vendég friss zsemlyét ropogtatott, a főnök megnyugodott, a taxit kifizették, a büfében elejtett megjegyzést a titkárnő személyes sértésnek vette. Ott ugyanis ezt kérdezte valaki a várakozók közül: „mondja, meg is rágja helyettük?” A trakta, a bőkezű vendéglátás gyakran téma a dolgozók körében — nagyon jól tudják, hogy a főnök sofőrje miért teszi be a rézbográcsot a kocsi hátuljába, s az adminisztrátorlányok miért lótnak-futnak apró fehér köténykében, s miért hozza a motoros küldönc a kicirkalmazott, tudj’ isten mivel megpakolt szendvicseket— Gyakori beszédtéma, olyannyira, hogy a nehézkes reprezentációt a köznyelv egyszerűen „repi”-re kurtította, s míg a reprezentáció szóval több dolgot is kifejezhetünk — a „re- pi” teljesen egyértelmű. ★ Egészen természetes, hogy minden vezetőnek, partnerekkel tárgyaló, üzletekkel foglalkozó embernek legyen reprezentációja — egy-egy üveg itala, valami rágni- és szívnivaló- ja, hiszen oldottabb, könnyebb úgy a beszélgetés. Ez tulajdonképpen az udvariasság egyik megnyilvánulása is — valamivel meg tudjuk kínálni a hozzánk érkezett vendéget. Ezt az égvilágon senki sem vitatja, a kapcsolatszerzésnek, kapcsolattartásnak nagy szerepe van — hiszen a jó személyes kontaktusokkal rendelkező vezető sokat segíthet a vállalatának. A kapcsolatszerzés — tartás egyik kelléke a reprezentáció — kelléke és nem formája, ahogy néhány helyen mind gyakrabban tapasztalni... Olvastam vállalatvezetőről, aki az egyik — s nemcsak egyik — alapanyagszállító partner cég képviselőjét úgy megvendégelte, hogy arra még Lucullus is büszke lett volna. A lakodalmi bőség több mint tízezer forintjába került a vendég- szerető vállalatnak. Az emberek persze, hogy morogtak, nekik aztán egyáltalán nem volt' mindegy, hogy nyereségükből hány forintnyi csúszik le a vendég torkán— A vezető azonnal visszavágott: igaz, hogy a társvállalat képviselőjének jóltartása felemésztett néhány darab ezrest — de éppen ezzel sikerült elérni, hogy azt a bizonyos alapanyagot késedelem nélkül, és valamivel olcsóbban kapják. így tehát a ráfordított összeg bőségesen kamatozik, az ügyes manőverrel nemhogy csökkenne, növekedni fog a nyereség... Nem kétlem, ezeket az előnyöket valóban a tejben-vajban fürösztéssel lehet kicsikarni. — de ez a ravaszdi módszer mégis valahol sántít. Nagyon sántít... ................................ ; Mert ha a lagzi fejében valóban olcsóbban adta áz árut, — ez azt jelenti, "hogy saját vállalata dolgozóinak a zsebéből húzott ki forintokat — az is igaz viszont, hogy ezeknek a forintoknak egy része a másik cégnél nyereségként jelentkezik. Magyarán szólva, önmagunkat károsítjuk meg, mert végül is a mienk az az üzem is, ahonnan elravaszkodták a forintokat, meg a másik is, ahol lecsapódott— Az egész dolog sehogyan sem egyezik a szocialista morállal — célja a nyilvánvaló lekenyerezés, de használhatjuk a durvább szót 'is: megvesztegetés — és az udvariassághoz már régen semmi köze. Hoci-nesze, legközelebb te jössz komám... Az emberek számolnak és egyáltalán nem tetszik nekik, ha túlságosan gyakran a szőlőhegy vagy a csárda felé fordul a kocsikaraván. Azt ugyanis igen nehéz lenne megmagyarázni nekik, hogy pusztán vállal ati érdekből — az ő érdekükben — rotyogtatja a tűz a pincepörköltet... Jól emlékszem, nem is olyan régen volt, amikor jószerint még a kávét is a maga zsebéből fizette a középszintű vezető, ha vendégét egy feketére invitálta. Ez a másik oldal, a túlzott puritánság. Kell a repi. Addig, amíg udvarias gesztus, tárgyalási »kellék” — s nem a lekenyerezés eszköze— <K.) Lenrngrádi képeslap. A Béke tér — egykor Széna tér —r az 1917-es forradalom előtt és ma. „BERCI" A Jászság egyik községét rendszeresen elöntötték a kommunista röpiratok. A falu lakossága eleinte kis csoportokba verődve olvasgatta a tiltott gépírásos lapokat, amikor azonban a csendőrök hajszolni kezdték a röplapok olvasóit is, már csak úgy titokban, párosával bújták az írást. Jó ideje folyt már ez a csendes háború a falu lakossága és a hatóság között, de sose tudtak nyomára bukkanni a röpiratok titokzatos forrásának. Azt, hogy az írások ártalmasak, mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy egyre több és több baja akadt a falusi hatóságnak a jászi emberekkel. A csendőrséget meg kellett erősíteni. Az eddig öt darab dologtalan zsandárlegény helyett most kilencnek is folytonos munkát adott a forrongó földmunkások gombamódra elszaporodott, apró- cseprő bakafántoskodó csoportja. Már nemcsak hogy a községházát ragasztották körül dühös röplapjaikkal, de itt-ott a tettlegességig is elmerészkedtek. Egyszer az árulkodó kisbírot nyújtották meg egy vaksötét, esős éjszakán, mégpedig saját háza kapujában, másszor pedig a Sseadórórsvezetőt adjusztálKarikás Frigyen ta' meg valamelyik hithű kommunista oly módon, hogy be kellett szállítani a szolnoki csendőrkórházba. De hiába volt minden. Sem a röpiratos embereket, sem pedig a zsandár és a kisbíró keresztapját — aki kezejárá- sából ítélve egy és ugyanazon személyiség lehetett, minthogy corpus deliedként mind a két esetben egy-egy hatalmas szőlőkarót és egyetlen ütéstől eredő fejsebet találtak a fett színhelyén —nem sikerült kézrekeríteni. Hiába jöttek az apáti csendőrök, hiába szaglászott két szolnoki detektív is a titokzatos emberek nyomában, nem ért semmit. Pedig néha harminc gyanúba fogott embert is becipeltek a csendőrségre, ütöt- ték-verték őket nyakló nélkül, az emberek mégis hallgattak, akár a sír. Némelyik még csak azt sem mondta meg, hogy minek hívják. Ez se használt. A népség nemcsak ' hogy nem hagyta abba az urakkal való csatát, hanem 'egyre haragosabban ok- vetetlenkedett. A jegyzőnek, a bírónak, a papnak, a postamesternek, a leventeoktatónak alig köszönt már valaki, a zsandárral pedig még kérdezve sem állt szóba egyetlen teremtett lélek. Adót se igen fizettek. A jegyző mindig felbuzdult, hogyha valamelyik csodabogár azzal állított be a községházára, hogy hát adót akar fizetni. Az ilyen embert szivarral kínálta meg, sőt a nevét is kidoboltatta a faluban, követendő, de valójában elrettentő példaként. Tudniillik az ilyen önként fi-* zetőnek nem volt maradása. A falu találékony népe ezer módot keresett arra, hogy az ilyen ritka féreg valahogy békességben ne maradjon többé. Erre a konok, harcos ösz- szefogásra a postamester fiatal bojtárja- hozta rá a bajt, olyanformán, hogy egyszer hosszabban eredt szóba Veder Mihállyal, akitől aztán olyan dolgot tudott meg, amit nem kellett volna az orrára kötni, össze is ültek az urak, a jegyző, az őrmester, a postamester és takarosán ki fun- dálták, hogy mit tegyenek. A többi aztán már gyorsan ment. Nemsokára Veder Mihály elvtárs jelenthette, hogy a postás ifjút sikerült „megagitálnia”. S hogy mekkora haszna lehet ebből a sejtnek s mennyivel könnyebb lesz, ha majd postán lehet szállítani az irodalmat, s mennyi költségtől és fáradtságtól lehet majd megkímélni a csoportot, s főleg Berci élvtársat. Az elvtársak húzódzkodtak egy keveset, de Mihály olyan szívrehatóan tudta védeni tanítványát, hogy a csoport mégiscsak úgy döntött, hogy meg kell próbálni. A próba persze be is vált. Az első csomag rendesen megjött Pestről, nem volt abban semmi hiba. Veder elvtárs vette át a falu szélén késő este s boldogan hozta a drága holmit kopott kabátja alá rejtve. Az egyik csomagot követte a másik, a harmadik, végre Mihály elérkezettnek látta az időt arra, hogy az új elvtársat bevonják a sejtbe. Most azI ■ tán még kevesebb volt az ellenkezés. Egyedül Berci ka- pálódzott ellene, de őt aHg hallgatta meg valaki. Az új sejttag a kommunista keresztségben „Laci” nevet kapott, s igen „radikálisan” látott neki a munkának, Alig merült fel kérdés, feladat, amire „Laci” ne vállalkozott volna. Az elvtársak boldogan állapították meg, hogy milyen nagyszerűen söpör az új seprű. Szinte haragudni kezdtek Bercire, aki nemcsak hogy nem hagyott fel ellenséges magatartásával, hanem a leghatározottabban azt kezdte magyarázni az elvtársaknak, hogy az új párttag, ez az igyekvő „Laci”: spicli. Olyan makacs volt, hogy ha az új elvtárs jelen volt valahol, Berci egy szót se szólt. Ki tudja, meddig tartott volna ez a veszekedés, hogyha hamarosan le nem csap közéjük a villám, ami aztán eldöntötte ezt a szomorú vitái „Laci” büszkén mutatott rá minden emberre s pontos magyarázattal szolgált minden pártfunkcionáriusról. Vagy nyolcán kerültek csendőrkézre. Napokig ütötték- verték az embereket, de többet, mint amennyit „Laci” tudott, nem lehetett kiverni a konok földmunkás emberekből. Negyednapra aztán mégis összeszedték azokat, akiket „Laci” érdemesnek tartott arra, hogy Szolnokra kerüljenek. Két asszonyt eresztettek útjára csupán, az egyik Varga Gáborné, a másik pedig Berci, polgári nevén Balog Mária volt. — Ez a két lotyő — mwv^ dotta „Laci” a jól értesüli ember fölényességével — csata strózsákja volt a sejtnek. Sose szóltak ezek egy szót se. Kár velük bajlódni. Veder Mihályt, Varga Gábort, Fábián Imrét viszont főcinkosoknak állította be az újdonsült Sherlock Holmes, így jutott a hat jászsági kommunista a szolnoki ügyészség kezébe. . Pontosan hat hétre rá Var gán é meglátogatta az urát Szolnokon, s egy szerencsés pillanatban el tudta neki mondani, hogy a múlt hét kedden este „Lacit” valaki elnáspángolta. Mégpedig tisztességesen. Eltörték a jobb karját, kiverték két fogát ét> két ökölnyi daganatot vertek a szájára. Futótűzként terjedt a hír a börtönben a jászsági kommunirtÄc között, akik boldogan nevettek össze a reggeli séta közben s örömmel súgdosták egymásnak:' — A Berci. — Betyár egy vaszoncse- léd.
