Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-10 / 239. szám

1971. október 19. *FT,FT WAGYARORSZÁG VASÁRNAPI MELLÉKLET ff. oldd A szabolcsi képzőművészek őszi tárlatán A vendég szemével, de udvariaskodás nélkül MIKOR FELKÉRTEK, HOGY „FRISS SZEMMEL”, „az idegen szemével” írjak a nyíregyházi képzőművészek őszi tárlatáról, mindjárt érez­tem, hogy ezt a kívánságot így nem tudom teljesíteni. A szabolcsi művészek számomra nem idegenek: nem egynek, nem kettőnek az alkotásai ragadták meg a figyelmemet az ungvári cserekiállításokon, s azóta is örülök, ha erre jár­tamban látom új munkáju­kat, lemérhetem az utat, amelyet a legutóbbi találko­zásunk óta megtettek. Az új találkozás, a viszontlátás örö­mével léptem be a szabolcsi múzeum termeiben nyílt, nem sok művet bemutató, kissé kamarajellegű, de annál gon­dosabban rendezett őszi tár­latra is. Mielőtt az alkotók és mű­vek ismertetésére, elemzésére rátérnék, elöljáróban talán annyit, hogy a szabolcsi mű­vészek munkásságát — e tár­lat tanúsága szerint is — a valóságélmény meghatározó volta, a tájhoz és népéhez, en­nek hétköznapjaihoz való erős kötődés jellemzi. Ez és bizonyos szemléleti, színvilág­beli azonosság (a meleg bar­na tónusok kedvelése) fogja össze a Nyírség piktorait, formálja őket egyre markán­sabb egyéni arculatot mutató iskolává. Ebből a szempontból és festői-szerkesztési kvalitá­saik révén is a tárlat súly­ponti összetevőinek érezzük Pál Gyula képeit A modem ember munkájának monu­mentalitása és sajátos légkö­re érdekli a művészt, ezt fe­jezi ki robusztusán konstruk­tív, vagy a spekulatív szer­kesztési elveket lírai szemlé­lettel fellazító, s épp ezért roppant érdekes hangvételű képei. Egy-két művéről bő­vebben is szólnék. Nagy él­ményem volt például „Em­berek és gépek” c. alkotása, ahol a címben szereplő két kategóriát egy ritmikusan is­métlődő műszaki elemmel (kotrógép markolója) kapcsol­ta egybe. A messze kiemelke­dő s a horizont fölé magasló hatalmas gépkarok mintha közvetlenül az emberek tö­megéből nyúlnának ki, az ő meghosszabbított, titanizált, épp ezért hatalmas dolgokra képes karjukat látnánk. A „Műszakváltók” a művészi fo­kozásnak egy másik eszközé­hez nyúl: a gyárak imponáló tömegű várakká, erődökké lé­nyegülnek át Pál Gyula vász­nán. a műszakváltóknak pe­dig egy bevonuló hadsereg nek. És a keze alatt is azért virágzott fel ez a szövetke­zet, mert tudta, mi a becsü­let az emberség. jól beszél a fiú — gondol­ja Ballagó Péter, s azon cso­dálkozik, miért olyan mesz- sziről hallja a hangját, ami­kor itt áll előtte. — Épp ezért, arra kérjük, mondjon el néhány érdekes esetet, ami a tizennyolc év alatt történt .. Pista is bátorítja: — Tudja Péter bátyám, az elvtárs olyan esetekre gon­dol, mint amikor együtt rak­ta az asztagot az emberekkel, mert kevés volt a rakodó. — Régen volt az már, Pis­ta .. — Meg amikor az a nagy hófúvás volt, és maga haj­totta a lovat ki a tanyára, úgy vitték az orvost Tóth Gergelynéhöz. — Ugyan, hiszen már a lánya is szüli azóta! — Jó, jó, de csak megtör­tént? Vagy amikor az lett a szokása, hogy egy kis lapos üveg pálinkával a zsebében felkös döntötte a tagokat a nevük napján. Végiggyalogolt erejét és ünnepélyességét köl­csönzi. Az „Áradás” érdekes­sége: a jelenet tragikumának biztos kezű érzékeltetése na­gyon egyszerű, szinte csak rit­mikai eszközökkel. És külön szólnék a „Dombok között” s az „Emberek a mezőn” c. ké­pekről, amelyek a kemény rajzosságot mély kultúrájú festői látással, diszkréten visszafogott, leheletfinom va- lőrökkel párosítva fejezik ki a tavasz sajátos, ajzott, még­is finom rendezésű hangula­tát. Ezek az alkotásai valami különös, magas rezgésszámú hangot ütnek meg, amely fül­lel alig felfogható, mégis nagy a feszítő ereje. BERECZ ANDRÁS KIÁL­LÍTOTT MŰVEIT három csoportba sorolnám. Találunk itt a művész munkásságának előző szakaszából ismert, konstruktív felfogású vászna­kat: ilyen az érdekes térha­tású, energikus formaadású, ezüstös csillogású „Kerté­szek”. Merőben más termé­szetű a pontosan jellemzett, szublimáltan lélekelemző, új- gótikusan finom, színvilágá­ban is légies „Festő”. Eddig alig ismert oldaláról mutatko­zik be a művész „Metamorfó- zis”-ával, ahol a jelképek nyelvén szól hozzánk, s az emberi lét mélyenfekvő prob­lémáit absztraháltabb festői eszközökkel, a színek hangu­latkeltő hatását is nagymér­tékben kihasználva elemzi. „Varjak a szántáson” című képére nem tudtam rezonál- ni. Szétesőnek érzem, nem eléggé egységes, a valósághű elemeket rendszertelenül váltakoztatja elvontabb meg­oldásokkal. Különben az ő művei is az egyik alaphang­ját adják a tárlatnak, akár­csak Huszár István érdekes faktúrájú, rendkívül egységes, aranyos színharmóniákra épített grafikái. Művei közül a Krúdy-illusztrációk az író túlfűtött — zsúfolt — álmodó világának megragadóan pon­tos képzőművészeti vetületei. A művész graciózus könnyed- ségű munkáin biztos kézzel ötvözi össze a valóság és az emberi képzelet elemeit, te­remt belőlük egy sajátos, szu­verén művészi világot. Soltész Albert ezúttal nem az előző tárlatokról ismert, monumentális hatású grafi­kákkal, hanem akvarellekkel jelentkezett és kiállított mű­veit, ízes színviláguk ellené­re, kissé rutinmunkának érezzük. Koncz Zoltán tájai most is egységesek, kelle­mesek. a fél falun is, a lakásukig, hogy a napjuk jól kezdődjön. — Hiszen ők is felköszön- töttek engem! — védekezik Ballagó Péter. így diskurálnak jó ideig, végül a szakállas fiatalember vidáman elkiáltja magát: — Menni fog ez! Tessék csak odaülni az íróasztal mö­gé a karosszékbe. Odaül Ballagó Péter, hogy­ne ülne. Csak akkor retten meg, amikor az összes lámpa fénye ráirányul. Pislog sze­gény, a szeme se állja. Ke­zét hol az asztalra teszi, hol leveszi onnét, fejét lehajtja, oldalt fordítja, de mindjárt rászólnak, hogy így nem lesz jó, a tv-nézők még azt hi­hetnék, hogy szégyenkezik az élete miatt. így hát szembenéz a lám­pákkal. Igaz, kutyául érzi magát, mire Pista meg a sza­kállas segítségével összeáll' hogy mit kell majd monda­nia. Azért elmondja, egyelő­re csak próbaként, ha kissé akadozva is. A rendező tü­relmetlen, félbeszakítja: „Jó, jó, fog ez menni, Péter bá­tyám!” SZÓLNÉK MÉG NÉHÁNY, számomra eddig kevéssé is­merős alkotóról. Krutilla Jó­zsef akvarelljei („Falum hatá­ra”, „Táj, holtággal”, „Ke­resztapám”) mint mély kul­túrájú koloristát, nagyszerű megfigyelő és jellemző erejű művészt mutatják be szerző­jüket. Sokat várunk még tő­le, akárcsak Kerülő Ferenctől és Margittay Jenőtől. Az előbbinek formaalakító kész­ségét, s érzéseink szerint az egysíkubb színfelfogás szorí­tásából most bontakozó jó de­koratív érzékét értékeljük. Margittayra szépen cizellált, de a szokványoson nem sok­kal túlmutató rézdomborításai mellett „Szénaboglyák” c. markánsan megragadott linó­metszete hívja fel a figyel­met. Érdekesnek találtuk Ga- rancsi Borbála két rajzának szerkesztéstechnikáját („Vá­roskép”, „Hegyvidéki falu”). A tárlaton szereplő festők munkáinak ismertetését hadd fejezzük be a szabolcsi pik­tornemzedék nesztorával, Z. Szalay Pállal. Az idős mű­vész szemlélődő, elemző „Kis pihenő”-je nagyon kellemes zöldesszürke tónusaival, a modell karakterének biztos kezű megragadásával köti le sokáig a figyelmünket; ren­dezett szépségű csendéletei finom moll-hangon szólnak hozzánk. A szobrászok — Nagy Mi­hály, Tar István — kevés mű­vel szerepelnek, s elég nehéz ezekből ítéletet alkotni mun­kásságukról. Anyagtisztelő formakezelés, összegező, tö­mörítő látásmód, puritán for­maadás jellemzi plasztikáju­kat. A többi kiállítóról most még nem sok mondanivalónk van, egyelőre inkább ígéret, lehetőség mutatkozik munká­ikban, érdeklődéssel várjuk további alkotásaikat. Vannak a tárlaton képek, amelyek az amatőr színvona­lon alig emelkednek felül (Dankó Miklós: „Táj szél­malommal”, Tőkey Péter: „Parkrészlet”, Szőnyi Sán­dor: „Gondolkodó”) — meg­ítélésünk szerint más jelleg kiállításon lett volna inkáb' a helyük. Végezetül talán annyi' hogy az idei őszi tárlat meg lehetősen átfogó képet nyúj a sokszínű, sokarcú szabol esi képzőművészgárda mun­kásságáról. Az expozíció gondosságát, az anyag elrendezésének szakmai alaposságát külön is szeretném kiemelni. Bállá László Fényár az irodában, oda­kint elsápad a nap. Valaki elkiáltja magát: „Felvétel! Csöndet! Felvétel indul!” A palatáblás fiatalember oda- ugrik a kamera elé a csapó­val, csattant egy nagyot, a kamera halkan berreg. Kö­rös-körül kézzel-lábbal inte­get mindenki, hogy kezdje. Kezdi is. Nagy lélegzetet vesz, s szól: — Mikor pártunk és kor­mányunk jóvoltából... Tovább nem folytathatja, valaki közbekiabál: — Felvétel állj! Papa, eb­ből így vezércikk lesz. Csak úgy, ahogy megbeszéltük. Amikor idekerült az a fiatal technikus és maga a neve napján elment hozzá, felkö- szönteni, mit mondott? Hi­szen emlékszik rá, az imént mondta: eljöttem fiam, hogy ezt a nyelet pálinkát igyuk meg az egészségedre. Arra, hogy jól érezd magad nálunk. Felvétel indul! — Eljöttem fiam... — kez­di az öreg... —, hogy ezt a nyelet pálinkát... pártunk és kormányunk... Érdekes, hasznos olvasmány Magyar utónévkönyv ...Ó az i kelleme, ó az l dallama, mint ódon ballada, úgy sóhajt, Ilona... Nem ebben a szép. játékos Kosztolányi-versben sóhajt föl először ez a kedvelt női név. Már a trójai háborúban is zengett a szép spártai ki­rályné, Heléna neve, hiszen miatta tört ki a harc. Ez a név dalolt egy-egy Árpád­házi királykisasszony udvar­lója ajkán, ez volt a neve Görög Ilonának. Magyar Ilo­nának. népköltésünk tündér­szép hősnőinek. Vörösmarty liliombánatú Szép Ilonkájá­nak. Így hívták az édes­anyámat is meg azt a kis­lányt, akit fiúcska koromban roppant ügyetlenül megcsó­koltam. Rózsaként viruló, el­pusztíthatatlan egészségű nevünk az Ilona. Görög őse, a Heléna talán világító na­pot (hélioez) vagy inkább fénylő holdat (szeléné) je­lent, nem tudják pontosan.. Rokonai, a nálunk sem is-" meretlen spanyol—olasz Eli­na. a német—lengyel Héla. az angol—francia Helén. Hogy lehet becézni az Ilonákat? Se szeri, se szá­ma a bájosabbnál bájosabb beceneveknek: Ica. Icácska, leiké. Icuka. Icuska. Icsike, Icsóka. Ikó, Ila. Ilácska. II- ca. Ilcuska, Ilcsa. Ile. Ili, Ilica. Ilike. Ilinka. Ilka. II- kácska. Ilkó. Ilkócska, Ilkus, Illa. Illácska. Iliiké. Hók, Ilon. Ilonácska. Ilonca. Ilon- cika. Iloncsika. Ilonka. Ilon- kácska. Ilu. Ilucika. Iluska. Inca. Incike, Lncsike, Inka, Lena. Léna. Lenácska. Lé- nácska. Lencsike, Lenka, Lenke. Lenkice. Lica. Licács- ka. Liliké. Lilkó. Lánca. Lin- ka. Linta. Linuca. Lona. Le­nácska. Loncika. Loncsika. Lonka. Lonta, Lucika. Lulu- ka. Luska. Pila és Bilácska. Közülük az Ila, Ilka már ön­álló életet él, mindkettő anyakönyvezhető utónév. A név az egyéniség jelké­pe. Ha nincs neved, nem lé­tezel. S hogy mi az utóne­ved. az bizony sokszor a vé­letlentől, vagy a szülői, roko­ni szeszélytől függ. Születé­sedtől halálodig , hordhatod, mint egy elveszthetetlen órát. fésűt. Viselned keik ha szo­katlan vagy nagyon is meg­szokott hangzású, ha előke- ’ ősködő. magyarkodó névadói ízlésre vagy éppen a névadók közönyére vall. Megeshet, hogy elidegenedsz az utóne­vedtől, és baráti körödnek is tudomásul kell vennie, hogy nem szereted, ha Margitnak (gyöngynek), illetve Zoltán­nak (fejedelemnek) szólíta­nak. mert te Buba. illetve Zsolt vagy. Ha jobban meggondolnák az ifjú szülők, hogy milyen utónevet válasszanak a kis­babának. kevesebben lenné­— Felvétel állj! Nem jó! Ne gondoljon most a pártra meg a kormányra, az isten áldja meg!... Azt a nézők úgy is tudják... A világosítók közelebb jönnek a lámpákkal. A hő­ség kibírhatatlan. Valaki odalép mellé, megfogja két­oldalt a fejét, csavar egyet rajta. Már mindenki egyszer­re magyaráz- a magáét fújja, így megy ez jó ideig. Hol el­kezdik, hol abbahagyják, Ballagó Péter már se holt, se eleven. Végül a ki tudja há­nyadik próbálkozás után fel­ugrik a székről, kalapját oda­csapja a földhöz: — De a szerelmes úristenit neki! Én ezt nem csinálom tovább! Fagyjanak engem békén az elvtársak. Kiszalad az irodából, a kalapját is otthagyja. Meg sem áll hazáig. ... Alkonyaikor Pista, az el­nök félrevonja a stáb veze­tőjét: Ballagó Péter azt üze­ni, estére, munka után szíve­sen látja az egész stábot. — Egy nyelet pálinkára a lakásán — ahogy ő mondta... nek. akik életükben százszor is feszengenék nem kívánt utónevük miatt, vagy akik. mert Kis Jánosnak hívják őket. olykor kellemetlen ösz- szetévesztés áldozatai lesznek. Mit tehetünk? Vegyük kéz­be bátran Ladó János fris­sen megjelent, érdekes és hasznos könyvét, a Magyar utónévkönyvet. az anya­könyvvezetők eztáni - bibliá­ját. Benne 1327 anyaköny­vezhető női és férfi utónév között válogathatunk. (Hol áll ettől a zsebnaptárak két- százneves választéka!) Ki­tűnő névnaptárán kívül a névcikkek gazdagsága a könyv legszebb erénye. Az ajánlott és az elfogadható utónevek mindegyikének megismerjük az eredetét, je­lentését. rövid történetét, be­céző- és rokon neveit, vala­mennyi névnapját. A névcikk végén országos adatszám jel­zi az utónév gyakoriságát. Ladó János igen jó taná­csokat ad a szándéktalanul egyhangúvá (János János. Kádár Ádám). a komikusán Megyénk különböző tájai­nak — a szatmári vidéknek, a Rétköznek, a Nyírségnek — mindig megvoltak a sajá­tos népi építkezési stílusai. Érdemes a későbbi nemzedé­kek számára megmenteni az évszázados lakóházakat, mel­léképületeket! A szentendrei, a göcseji tájmúzeumok mel­lett ezért születtek meg az el­ső tervek a szabolcs-szatmá- ri falumúzeumról. Épült 1790 A sóstói erdő háta mögött elkészült a leendő skanzen első épülete. A második a tetőfedésre vár. Készen áll két gazdasági épület is. Kö­rös-körül még térdig ér a gaz, de a két főépülettel már ki­alakult a falumúzeum köz­pontja. Minden épületre név­tábla kerül, néhány már ott sorakozik a raktárban. „Szat­mári lakóház. Jánkmajtis. Épült 1790 körül.” Dr. Erdész Sándor múzeológus még hoz­záteszi, hogy kisnemesi csa­lád építette a házat, kétszo­bás, pitvaros, elől és oldalt tornácos. Tavaly, még az árvíz előtt fényképeket készítettek a ré­gi házról. Most hasznát ve­szik, mert a víz ezt a házat is megrongálta. Megroggyant. Gondosan bontották, már a bontáskor megszámozták az ajtókat, ablakokat, gerendá­kat, melyik hova kerüljön. Készen van a ház, jelenleg a nádtető utolsó kévéit egyen­getik. Nagy Sándor nyírpazo- nyi kőműves azt mondja: elég nehéz a mesteremberek­nek a különleges, régies épít­kezésnek megfelelően dol­gozni. Rajzról, fényképről — Senki sem épít ma már szabadkéményt. Én raktam fel, falaztam. A tetőig vá­lyogból, sárból, a kéményt már téglából. Csak lassan, ta­pogatva tudunk dolgozni. Raj­zokról, fényképekről. — Ma már csupa előre gyártott elemből épülnek az új lakások. És én észrevet­tem, hogy az embereket már­is érdekli, hogyan építkeztek százötven évvel ezelőtt. Hogyne érdekelné majd azo­kat, akik százötven év múl­va fosnak élni. A másik, félig kész ház tetőgerendázatát is ő csinál­ta. Azt még be kell fedni. Beszterecről költöztették át ezt a házat. Egyszobás pa­rasztház, kemencével. Mes­tergerendájának felirata hi­telesen tanúsítja építésének idejét: 1812. A házakat nem összecsengővé (Mendel Ven­del), a mulatságosan ellent­mondóvá (Szőke Barna, Tompa Zseni) sikeredett név­kapcsolatok elkerülésére. Azt tanácsolja még. hogy ritka családnévhez ismertebb utó­nevet. gyakori családnévhez pedig ritka utónevet válasz- szunk. És miközben tapinta­tosan leszoktat a Maja. az Ivett hivalkodó írásmódjáról, finoman elhallgatja pl. a Leokádia utónevet, sajnos, nem sorol föl példákat ar­ra, hogy a cSalád- és utónév harmóniáját hogyan zavarja meg a hangtorlódás, a rossz ritmus. Pedig így búcsúzik a szerző alapos bevezetője vé­gén: ...a jelentéstani és jó hangzásbeli előnyöket föl­használó és az ilyen hátrá­nyokat elkerülő utónévvá­lasztás méltóan fejezi ki nyelvünk szépségét...” Fényességes Ilonák! Mi­kor is van a nevetek napja? Felütöm Ladó János köny­vét: legközelebb X. 14-én. Boldog névnapot kívánok! (B. Zs.) padlózzák. Földesek marad­nak, mint eredetileg. Beren­dezésükről még nem döntöt­tek. Nehéz a megfelelő bú­tort kiválasztani, hiszen egy- egy ház nemzedékeken át volt lakóhelye egy-egy csa­ládnak. Azt is tervezik, hogy valamelyik szobában képző- művészeti kiállításokat lehet­ne rendezni. — Milyen lesz a falumú­zeum, ha teljesen felépül? 70 épület, tirpáktanya Erdész Sándor azzal kezd! a választ, hogy 1972. május 1-re már megnyitják a skan­zent. — Néhány évbe telik, míg minden a helyén lesz. Hetven épület áll majd itt, mind a megye jellegzetes építkezési jegyeivel. Jövő tavaszra a meglévő épületek mellé ke­rül Túristvándiból egy szat­mári csűr, Tiszakóródról egy szárazkapu és kerítés, Vá- mosorosziból egy deszkaka- mora. A garbóiéi tengerikas és tyúkgóré pedig már ké­szen van. Ilyeneket még most is csinálnak, a falumúzeumét Sebestyén István készítette. Azon is gondolkozunk, hogy egy egész tirpák tanyát át kellene telepíteni a skanzen területére. Azok az épületek, amelyek idekerülnek a skan- zenba, már évszázadokig megmaradnak. A múzeumi és műemlékvédelmi szakembe­rek ma már igen fejlett technikai eljárásokkal kon­zerválhatják az épületeket. Egészen üvegszerűvé tudják tenni a korhadó gerendákat is. Lakkokkal, festékekkel kezelik a fát. Aztán nem árt ndki sem a féreg, sem a hő­mérséklet-ingadozás, sem az idő. — A megye néhány mű­emléke és népi emléke a szentendrei skanzenba ke­rült. Sokan kérdezték már, nem lettünk-e szegényebbek azokkal? Nem. Még mindig maradt elég, amiből válogat­ni lehet. Sajnos mi egy ki­csit el is késtünk. Ha koráb­ban kezdtük volna a skanzen építkezéseit, néhány olyan tárggyal is gazdagabbak len­nénk, amelyek azóta elpusz­tultak. s már csak fényképen vannak meg. Aztán még egy: a skanzen kerítése mellett ott áll két régi nyíregyházi villamos. Sajnos hiányoznak a kocsik ablakai, még a keretet is el­vitték. Pedig a múzeum ép­pen az utókor számára kez­dett a skanzen építkezéseibe. Baraksó Erzsébet A jövő századainak Épül a sóstói falumúzeum

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom