Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-10 / 239. szám
Vasárnapi melléklet Az ember és jellemzése Bölcselkedésre hajlamos pártmunkás barátom a minap Bzzal a kijelentéssel lepett meg, hogy náluk, a kisváros egész- légügyi intézményében tökéletes harmónia jellemzi a különféle tisztségeik viselőinek munkásságát, emberi kapcsolatait: egymás erényeit nem veszik számításba, egymás hibáiról, emberi gyarlóságairól pedig nem beszélnek. Nem véletlen, hogy a szóban forgó intézményben lábra kapott az önelégültség, egyre-másra jelentkeznek a torz vonások a vezető káderek jellemében, munkájában, magatartásában. A harmónia csak látszatra tökéletes, valójában súlyos intrikák, személyi ellentétek zajlanak le a kulisszák mögött, nem a bizalom, hanem a kölcsönös bizalmatlanság uralkodik az embereken. Az ilyen eset szerencsére nem általános gazdasági és társadalmi életünkben. Vezető kádereink egymás közti viszonyát többnyire az őszinteség és a nyíltság jellemzi. Ezt tükrözik a róluk készített írásbeli dokumentumok, amelyeket az elmúlt években-hónapokban minden érdekelttel ismertettek a helyi pártszervezetek és személyzeti osztályok, ugyanakkor — ami az előbbinél is fontosabb — az írásos jellemzések szinte mindenütt megegyeztek a szemtől szemben is elmondott véleményekkel, az érdekeltek munkájának és magatartásának tényei vei. Honunkban egykor divat volt csupán a külsőségeken mérni a vezető emberek puritánságát, avagy fennhéjázását. Szó sincs róla, mintha ma nem tulajdonítanánk jelentőséget bizonyos külsőségeknek is. A különféle tisztségviselők kötelező társadalmi normáival szemben álló magatartásbeli, életmódbeli hibák ugyanis rendszerint már a bajt, vagy annak a kezdetét jelzik. Mi több, önmagukban is egyengetik az utat az eltávolodáshoz, az elszakadáshoz, a gondjaikra bízott emberek mindennapi problémáitól és végső soron attól az érzelmi, gondolkodásbeli közösségtől kerülnek mind távolabb, amelynek elszakíthatatlan láncként kell összekapcsolnia vezetőt és beosztottat. Kétségtelen, hogy az, aki nagy elfoglaltságára hivatkozva elsősorban a régi osztálytársaival, egykori kenyerespajtásaival való kapcsolatait építi le, aki nem szakít időt arról, hogy felkeresse beosztottjait a munkahelyeiken, az könnyen elfelejti a másfél-kétezer forintnyi keresetű családok gondjait. De ennél is fontosabb, hogy mindenekelőtt arra figyelmeztessük a vezető posztokat betöltő embereket: maradjanak meg egész életvitelükben olyannak, amilyennek ismerték akkor, amikor felelős tisztségbe helyezték őket. A bizalmat annak idején tudásukon, rátermettségükön kívül éppen azzal vívták ki, hogy olyannak ismerték őket, akik bármilyen magas vezető helyre kerülnek is, a kollektív érdekeket fogják szolgálni. S hogy helyesen szolgálják, ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy ne csak tudásukkal, hanem fedhetetlen életmódjukkóü is őrizzék, ápolják és erősítsék a bizalmak Aligha vitathatja bárki is, hogy ma általában ez a helyes emberi magatartás, munkastílus jellemzi a vezetőket. Ám kiskirályok, sikerektől megrészegült, önző és harácsoló tisztségviselők sem ismeretlenek. Köztük olyanok is, akik a nép soraiból származnak, akiket valamikor a szerénység, az áldozatkészség példaképeinek is tekinthettünk. Kádermunkánknak egyik ártalmas fogyatékossága éppen abban rejlik, hogy egyes üzemekben, intézményekben és hivatalokban csak ezeket a régi érdemeket sorakoztatják fel, amikor jellembeli torzulásokról, esetleg súlyos visszaélésekről kell elszámoltatni valakit. A közelmúlt napokban indult vizsgálat az egyik középüzem igazgatója ellen, akiről még néhány éve így vélekedtek a munkások: „Már régen kiemelték közülünk, vezetővé tették, de ő megmaradt olyannak, amilyen azelőtt volt!” Történetünk szereplője annak idején cselekvő részese volt az újjáépítésnek, a munkáshatalom kivívásának, az ellenforradalmárok elleni harcnak, igazgató lett és a lázas munka mellett egyetemet is végzett. Az utóbbi időben azonban talpnyalókkal, karrieristákkal, egyszóval olyan emberekkel vette körül magát, akiktől korábban ő maga óvta munkatársait. Nemrég nagyon is kétes eredménnyel kecsegtető újítási célokra jelentős összegeket juttatott „udvartartásának” — s mint ez lenni szokott — a pénzt meg is osztotta cimboráival. Ez az ember valamikor hivatásszerető, áldozatkész építője volt társadalmunknak, ma viszont csak az egyéni luxusigények kielégítését hajszolja, mind tisztességtelenebb eszközökkel. Jellemében természetesen nem egyik napról a másikra következett be a 180 fokos fordulat, hanem lassan, mindazok szeme láttára. akik ma foggal-körömmel védik őt, mert ki szeretnének bújni az ellenőrzéssel járó felelősségük, vétkes mulasztásaik alól. Sajnos, az ellenkezőjére, történetesen arra is akad nem egy példa, hogy egyes vezető emberek esetében más vezető emberek a szereplőket is felnagyítják. Tárgyilagos értékítélet szerint nem feltétlenül részeges az, akit valahol, valamikor italos állapotban láttak. A mondandóm elején szóba hozott egészségügyi intézmény párttitkára másfél évvel ezelőtt, egy házi mulatságon többet ivott a kelleténél, s jóllehet semmi botrányt nem csinált, ma is a szemére vetik a történteket, elsősorban azok a vezetők, akiknek egyedül ő nem hajbókol, akik egymás erényeit nem veszik számításba, akik egymás hibáiról nem beszélnek az erények miatt Ismerek egy vállódati főmérnököt, húsz esztendeje ugyanebben a beosztásban dolgozik. Néhány hete egy jelentéktelen üzemszervezési ügy elbírálásánál hibázott, elfogadta munkatársa megalapozatlan javaslatát. A döntés balul sült el. Főmérnökünk számított is rá, hogy a melléfogás nem marad szó nélkül, de egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy sokéves munkásságát adandó alkalommal ezzel az egyetlen, félresikerült döntéssel kérdőjelezik meg. Vezető tisztségviselőink pontosabb, hitelesebb jellemzése nem tűri az ilyen szubjektivizmust. Ahol rendszeresen figyelemmel kísérik az egyes emberek életútját, ahol szükség szerint dicsérnek és elmarasztalnak, ott sohasem mutat torz képet a tükör, amelyet a közvélemény mindig látni akar. A vezető káderek őszinte jellemzése azonban nemcsak ezért bír megkülönböztetett fontossággal, hanem azért is, hogy az érdekeltek kezében mindennapi eszközzé váljék beosztottjaik jellemének, magatartásának formálásában, alakításában. (K.) Női portré. (Kiss Attila rajza) Előnyös hivatás — Tudja mennyi veszedelem fenyeget egy újságírót? Bármikor megégetheti a kezét! — Igen, ha a forró kályhára tenyerei. — Ne szellemeskedjen. Szent igaz, hogy az újságíró bármikor repülhet... — Hogyne. Sok a külföldi kiküldetés, a kellemes repülőút. Vagy nem így gondolta? — Nem egészen. El tudja képzelni maga, milyen érzés, ha az emberrel mindig le akar számolni valaki? — Ne vegyen fel annyi előleget!... — Elhatározta, hogy nem veszi komolyan a szavaimat? — Igen. Mert nekem egy újságíró ne sírjon, hanem írjon. — Az sem veszélytelen. — Miért? írjon igazat! — Az kevés. Vegyünk egy példát. Van egy lassan már őszülő kollégánk. Amikor ifjan idekerült, hetenként írt egy cikket a városról. Hol a piszkos, sáros utcákat, hol az akadékoskodó, bürokratikus ügyintézőket tűzte tollára. Egy-ket év alatt városszerte megismerték a nevét. Boldog volt és elhatározta, hogy végiképp letelepedik itt™ — No látja, milyen köny- nyen szereznek maguk népszerűséget! Mi is látjuk a szemetet, a bürokráciát, mégse ismer bennünket senki... — Csak várjon! Újságírónk, letelepedési szándékát komolyan véve, elment a lakáshi, vatalba. A tisztviselő kérdi a nevét. Amikor meghallja, felnéz a papírok közül és sokat sejtetően megkérdezi: maga írja ezeket a cikkeket a lapba? — Most azt akarja mondani, hogy a kollégája nem jutott lakáshoz? — Dehogynem. Behelyeztek valahonnan a környékről a tanácshoz egy tisztviselő- nőt, aki azonnal kapott lakást. Kollégánk megismerte, beleszeretett, feleségül vette és hozzá költözött. — S azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. — Nem haltak meg, de nem is élnek boldogan. Az asszonyka megkérte a férjét, ne írjon többé cikkeket. A szerkesztő megértő volt, . áthelyezte a kollégát a kulturális rovathoz. Iskolaügyek. Egyik nap elcsattan valamelyik iskolában egy pofon. A szomszéd gyerek kapta. Sírva elmeséli otthon. Másnap cikk. — Tudom. Közben az újságírónak is gyereke született. Iskolás volt, és apja vétkéért kicsapták — Majdnem. A gyerek ugyanis csak három év múlva ment iskolába. És az aranyos, jó emlékezetű tanító néni — bármi történt az osztályban — odafordult a kis csemetéhez: „Na, ezt mondd el az apádnak, hadd legyen mit írnia neki!” — Mit akar, a maga kollégája még témákat is kapott. — Akkor ez már nem az ő asztala volt. A kulturális rovatban akadt egy megrögzött agglegény, aki esti iskolába sem szándékozott már beiratkozni, így aztán ő írta meg az ilyen ügyeket. — Meghasad a szivem. Es mégis csinálják? Miért nem hagyják abba és keresnek valami tisztességes foglalkozást? — A főnökünk tartja bennünk a lelket. A múlt héten is felolvasott a szerkesztőségi ülésen egy régi okiratból, biztatásként. Egy 1868. évi városi közgyűlési jegyzőkönyvből való a részlet. Hallgassa csak, pontosan idézem: „Olvastatott a Nagyméltó- ságú m. Kir. igazságügyminiszter úrnak 1867. ókt. 12- éről kelt 923. sz. körintéz vénye, mely szerint a sajtótevékenységért elítéltek a közönséges bűnözőktől elkülönített, tisztességes helyiségben lesznek elzárandők, s társadalmi állásuknak és műveltségüknek megfelelő szelídebb bánásmódban részesítendők, megengedtetvén egyúttal a szellemi foglalkozás, s az éhhez szükséges szerek használata is. Felolvasás után a közgyűlés így határozott: Tudomásul és alkalmazódásul a helybeli törvényszékkel és a rendőrkapitányi hivatallal másolatban közöltetni rendeltetik.” Amikor ezt végighallgattuk és azt is megtudtuk, hogy az idézett igazságügy-miniszteri rendelkezést még nem helyezték hatályon kívül, egyhangúlag úgy határoztunk: újságírók maradunk utolsó leheletünkig. — Na hallja, ha ilyen megkülönböztetett bánásmód jár vele!? (vj
