Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-24 / 251. szám

1971. október 3» MAnVAT?OR.<57Är! VASÁRNAPI MELLÉKLET 9. oMa! A híres dalárda Nyírmeggyes, ahol a község vezetői az elsők a művelődésben Megemlékezés Sipka yBarnáról Október 17-én avatták fel Sipkay Barna, nyír­egyházi író, újságíró emléktábláját. Ez al­kalommal Orosz Fe­renc, a megyei tanács elnöke mondott beszé­det, amelyet az alábbi­akban közlünk. Fájdalmas dolog emlék­táblát avatni annak, aki a sors kegyetlensége nélkül még köztünk lehetne; aki alig indult el nagy reményű pályáján, máris kettészakadt az; aki kénytelen volt sok nagyszerű elképzelést való­ra váltatlanul magával vinni, aki nélkül mindannyian sze­gényebbek vagyunk. Fájdalmas, de egyben fel­emelő is. Olyan ember emlé­két örökítiük meg — itt, ahova alkotó-éveinek jó része fűződik — aki életéből sokat áldozott nekünk, örökség­ként nemes alkotásokat, lel­kesítő elképzeléseket ha­gyott; aki életében is el­nyerte a társadalom elisme­rését, és akit halála után is megillet — nemcsak egy em­léktábla erejéig — a tisz­telet. Életútja azokét példázza, akik munkájukban fáradha­tatlanok, hitükben töretle­nek, céltudatosságukban kö­vetésre méltók voltak. Sip­kay Barna egyszerre és mégis hiánytalanul tudott alkotó • szerkesztőségi mun­katárs, író és nagvszerű csa­ládapa lenhi. Munkássága egyetlen hatalmas égés, em- berszeretetéből fakadó i.gaz- ságtevés, a szülőföld szere- tetéből és mélvséges életis­meretéből táplálkozó elhiva­tottság. Szép példája annak, ahogyan a diákköri és azt követő próbálkozásai mara­dandó irodalmi alkotásokká fogannak, a kisváros isko­lás éveinek emléke a fel- «. jijőtt kor Szabolcs-szatmári tapasztalataival párosulva életszemléletet alkotón a szü­lőföld forró szeretetévé vá­lik. Akik ismerték csak azok értik meg igazán, mennyire szerette ezt a tájat, az itt élő embereket. Hitt abban, hogy az itteni erőfeszítés jobb sorsra érdemes; a mél­tatlanul eseménytelennek vélt szellemi élet is a felszín alatt telítve van feszülő energiákkal. Negyvennégy éves lenne ha élne. 1927. július 10-én született Nyíregyházán. Édesapja nyugdíjas néptaní­tó, aki munkáséveit a vá­ros tanyabokraiban, paraszt­gyermekek nevelőjeként töl­tötte. Fia, Barna elemi és középiskoláit Nyíregyhá­zán végezte. A haladó szel­lemű Kossuth Gimnázium­ban érettségizett, majd a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem jogi ka­rára iratkozott be, ahonnan a család szűkös anyagi hely­zete miatt azonban ki kellett maradnia. Huszonegy éves korában munkát vállalt a Szabolcs megyei TITÁSZ Vállalatnál, mint statisztikus. Azonban a számok rideg valósága sem akadályozhatta meg abban, hogy a diákkorában elkezdett irodalmi tevékenységét foly­tassa. Egyre sűrűbben je­lentkezett írásaival a kü­lönböző lapoknál. Tehetsé­gére, tevékenységére felfi­gyelt a Kelet-Magvarország és 1994-től haláláig szer­kesztőségénél dolgozott. E tizenöt év alatt a lap egyik szellemi vezetője volt. Ma­gas színvonalú írásai és szerkesztői munkája mellett példaképe és nevelője kollé­gáinak. Mint a kulturális ro­vat vezetője szép hitvallása, életprogramja megvalósí­tásán dolgozott, hogy terjed­jen a fény, gazdagabb, szebb legyen az élet. Később hosz- szú időn át, mint olvasószer­kesztő újabb és újabb javas­lataival segítette kollégáit. Volt mindig mit mondania, mert számára az íróasztal nem vált barikáddá, nem a szerkesztőségi szoba jelentet­te az életet. Nyitott könyv volt előtte a megye, az or­szág, a nagyvilág. Az egész embert kívánó szerkesztői munka mellett futotta erejéből irodalmi munkásságra is. Ebben or­szágos hírnévre tett szert. 1963-ban jelent meg első je­lentősebb kötete „Messzi ha­rangszó” címmel, a nyírségi emberek új életet próbálgató örömeiről, nehézségeiről. Még életében újabb öt köte­tét publikálta a Magvető Könyvkiadó: „Valaki a köd­ben” című kötete már csak halála után jelenhetett meg. Egy drámáját a miskolci színház mutatta be: több rá­dió- és tévéjátékát sugároz­ták. Életének utolsó hónap­jaiban film forgatókönyvet írt. Irodalmi és szerkesztőségi munkáját társadalmunk több kitüntetéssel ismerte el. Szo­cialista Munkáért Érdem­érem és Szocialista Kultúrá­ért kitüntetéseket, valamint József Attila- és SZOT-díjat kapott. Utolsó hónapjait csak irodalmi munkásságának szentelte, azonban sikerei ki- teljesedésében meggátolta hamar bekövetkezett »halála. Sipkay Barnával megyénk szellemi életének olyan ki­válóságát vesztettük él, aki mélységes humanizmusától táplált írói eszközeivel har­colt az emberi haladás, a szellemi felemelkedés és mindenekelőtt szűkebb ha­zája felemelkedéséért. Sze­rette az életet. Halála után megjelent kötetét azzal ajánlja: „Ember! Téged sze­retni annyi, mint szeretni az egész világot.” Az ő huma­nizmusa azonban nem csu­pán nosztalgia, szűk pacifiz­mus, hanem mindennapi harci program volt. Gondol­kodásra késztető írásai igaz­ságérzetétől áthatva szolgál­ták a tisztánlátás terjedését, a szellemi igényesség foko­zását, az értelem kibontako­zását, egyszóval az emberibb életet. A sors kegyetlen iró­niája, hogy mindebből csak keveset, a megérdemeltnél jóval kevesebbet érhetett meg. Hirdesse ez az emléktábla hálánkat az iránt, amivel bennünket megajándékozott, serkentse nagyszerű példája követésére, emlékezetének idézete pedig az Öt megillető tiszteletre. Demény Ottó; P E R Angela Davis-nek Majd védeni magam a korlát elé állok. Elpusztíthattok engem. Szólok — nem kiabálok. Nézzetek szépségemre, nézzétek okosságom! Minden erő elévül, de burjánzik az álom. S kínból, nyomorúságból terem piros virágot. Feketének, fehérnek oszthatatlan világot Ahol helyetek nem lesz; ti onnan kerekedtek. Majd magatokban játszó fogatlan vének lesztek. 3 számoljátok — száz bomba is jutott egyre-egyre; jussát, boldog hazáját mégis kiverekedte. Dühhel, daccal s a végső érvvel, amit kigondolt. Mert az erőszak ellen ereje végtelen volt. is most. ha nem jókor jön is. akarok! Tudbd. hogy járt a nagynéném? Elvették tőle az elsőt. Fiatal házasok voltak, szégyellték volna. Mindjárt az első évben... Aztán töb­bet: soha! Annyit nyavaly- gott gyerekért én láttam Mindig az öcsémet vagy en- gemet akart örökbe fogadni. — Ezer közül egy. Vagy még kevesebb. . — Andris igvekezett megfogni a lány vállát, de Éva lerázta magá­ról. — Megölnéd? Mi? Megöl­néd a gyerekedet? Fintort vágott nem vála­szolt: — AnyaMgris — gon­dolta. — És az esküvő? — tette hozzá nagvot szippant­va s orrán-száján bőségesen eresztette a füstöt. — Megesküszünk! — S mit szól a rokonság? Éva megint, ráncolta a homlokát Sápadt vértele’" ajka kicsit reszketett. — Te hát most iössz elő a kispol­gári félelmeiddel? Mit ér­deke1 engem a rokonság? Ta­lán a rokonságnak fogok él­ni? Tálán a mi dolgunk mel­lékes és csak az a föíitós, hogy tetsszünk a tántikának? Frászt, kisfiam! — Nadehát gyerekkel... Egy férfi rájuk nézett, pár lépésről ismét visszafordult. András belekarolt a lányba: — Gyere, nem szeretem, ha mások Is hallják. Gyere, ül­jünk be egy eszpresszóba. — Nincs kedvem. S külön­ben is, hánytat a dohány­füst! Andris eldobta a cigarettát és kétségbeesett mozdulattal tette zsebre a kezét. — Az­tán meg — szólt kicsit fél­szegen — lakás sincs... Hon­nan veszel lakást? Én nem dobhatom ki Lalit... Nem ke­reshet másik szobát... Külön­ben sem kap háromszázért olyat, amilyen a miénk. Há­romszázért ki engedné meg neki hogy a konyhát, meg a fürdőszobát is használja? S csak kiioncs7073t keres. Élni is kell. Nem dobhatom ki... Igyekezett utolérni a lányt. Néha nagyon hangosan zör- gött el a villamos, az úttest közepén. Már sötét volt. csak a kirakatok világítottak. A szél rángatta az ívlámpák huzalját: imbolydgták a2 ár­nyak. — Meg ki se menne — fűzte tovább András. — Miért menne ki? Nem köte­les. Háromszázért nem kap ilyen albérletet. ötért kap. Vagy hatért... Éva csak hallgatott maka­csul, Andris meg igyeke­zett belékarolni. A lány hagyta. — Különben is... A néni nem is venne oda házas­párt! Pláne, ha meglátná a hasadat. Egyáltalán: ki vesz fel gyerekes házaspárt al­bérletbe? Senki. Olvasod az újságokat? Gyermektelen há­zaspár... az igen, az még el­megy. De gyerekkel? Pláne csecsemővel ? !... Figyelte Éva arcát, de az nem szólt. Nézett előre, rág­csálta a szája szélét, s ment mellette, mint egy bábú. <— És hozzátok se... oda se mehetünk — magyarázta to­vább. — Vagy odavenne a nagynénéd ? Szoba-konyhás lakásba? Mi? Hm? Na, meg- kukultál? — Nem. — Nem venne, mi? Hát persze, hogy nem DHno »vé­rekkel... Megpillantjuk Nyírmegy- gyes névtábláját, eszünkbe jut az idősebb emberek el­beszélése a lopótökzenekar­ról. Nem hallottunk még egy helységet, ahol a természet és az emberi kéz közösen hangszerré formálta volna a régi borospincék elmaradha­tatlan kellékét, a lopótököt. A paraszti találékonyság és a dallamok iránti fogékony­ság természetes népi hang­szert alakított a lopótökből. Gondos kezek irányították a lopótök „serdülését”, hogy olyan formát öltsön „öreg” korára, amivel hiánytalanul betölthette a réztrombita, a rézkürt szerepét. Ez a szükséghangszer so­káig élt és csalt vidámságot a mulatni vágyók arcára. Nem egyszer — mint a he­lyiek mesélik — bálokat is végigtáncoltak a lopótökze­nekar hangjára. De ez ma már végleg a múlté, nép­rajzi, népzenei érdekesség csupán. Talán ilyen meggon­dolásból próbálták életre kel­teni hat—nyolc évvel ezelőtt, de nem sokáig sikerült... An­nál inkább túlélte az évtize­deket, a nagy történelmi vál­tozásokat a nyírmeggyesiek éneklési hajlama, tehetsége. Egy híres dalárdáról mesél­nek az idős emberek, amely a körnvező községekből is ide csalogatta az érdeklődő közönséget. De a „dalárda” — ahogy az idősebbek ma is hívják a negyvenöt tagú ve­gyes énekkart — jó ideig csipkerózsika álmot aludt. S mi történt közben? lílüjk és tapsolunk „Sok volt a falunkban az iskoláival lemaradt ember. — emlékezik vissza a nagy ta­nulási lázra az iskola igaz­gatója, Pap József. Házról házra jártunk a község ve­zetőivel... Volt olyan év, hogy az alapismereti — írás-olva­sásra tanító — tanfolyamtól kezdve az 1-től a VIII. osz­tályig volt esti felnőtt isko­lánk. Aztán az évek során azon vettük észre magunkat, hogy nincs kit bíztatni, csak a patópálok maradtak... Vagyis: az ötvenes évektől 1 hatvanas évek derekáig a a művelődés majdhogynem egyénlő volt a tanulással. En­nek volt a legnagyobb „kö­zönsége”. A falusiak szemé­ben nem csak iskola volt, hahem amolyan társasági életforma is. A jobb fejfiek- nek, a fiatalabbaknak egyfé­le szórakozás. Milyen kap­csolat lehet a felnőttek is­kolája és a „dalárda” kö­zött? A község művelődési há­— Nem venne. — És hol kapsz lakást? Hol kapsz az eljövendő tíz évben lakást? Sehol. Se­hol. öregem. Arra várhatsz... Há?! Ketten még csak találunk valami szobát. Elég drágát, persze, de hát ketten leszünk. Ha­nem a gyerekkel.. lehetet­len... Éva megállt, nekidőlt egy l detőoszlopnak. A bal ök­lét kivette a zsebéből és el­kezdte vele dörzsölni a hom­lokát. — Nem akarom... Szeret­ném! Nem érted? Úgy sze­retném ! — Ne csacsiskodj! — oda- állt eléje, mert már nézték őket néhányan, hogy mi van a nővel. — Rosszul van? — kér­dezte egy nénike. — Nem, köszönöm. Gyere, drágám, mert csődület lesz. Ismered az embereket. . Éva belekarolt és tovább­mentek. — Muszáj — mond­ta halkan a fiú. — Muszáj!... Éva megrázta a fejét, sír­va és sápadtan. Nagyon fájt neki, amit Andris mondott. zában nem ritkán megfor­dulnak a hivatásos művész- együttesek, főleg a Déryné Színház. Egy-egy nemzeti és társadalmi ünnepen a jó műsor sem hiányzik. Van egy klubszoba is. Rengeteg a házakban a tévé .. Mégis a tétlenség nyugtalanította a tanulás, az ismeretszerzés ízeit megkóstoló falusiakat. „A színházi előadáson csak ülünk és legfeljebb tapso­lunk.. — fogalmazták meg a bennük bujkáló törekvést. A saját aktivitásukat, sze­replési vágyukat is szívesen kamatoztatnák. Gondoltak a lopótökzenekar újjáélesz­tésére is, mégis — helyesen — az énekkar megalakítása mellett döntöttek... Epy kórus, em' eri'e» is o Ennek három éve. S azóta nem csak a szép sikereket mondhatják magukénak — a járási versenyeken az élboly­ban vannak, a megyein arany oklevelet kaptak, az országos minősítő dalosver­senyen pedig ezüstkoszorú­val tértek haza Nyírmegy- gyesre. A szereplések, sikerek mellett — már külföldi meg­hívást is számon tartanak — valósággal magja lett az énekkar a község művelődé­sének. Közösséggé váltak, amelyben eltűnnek a foglal­kozásbeli. a különféle tisztsé­gekkel, iskolai végzettséggel járó különbségek. A tsz-tag- tól, a községről községre vándorló kőműves szakmun­kástól, a háziasszonytól a ta­nácselnökig, párttitkárig, is­kolaigazgatóig égy kórust al­kotnak, Nem csak a dalla­mokban, emberileg is... „Nincs sértődés, ha egy- egy szólam tízszer, liűsszöf is újrakezdi... A kórusban nincs tanácselnök, pedagó­gus, Pista bácsi, csak szólam van...” — mondta az egyik alapító tag. Aztán arról be­szélnek a nyírmeggyesiek, hogyan „szereztek maguk­nak” karnagyot Nyírkátá- ról. Addig járt át a közsé­gen Mátészalkára utazóban Jurkó Pál nyírkátai pedagó­gus, amíg a meggyesiek nagy buzgósága, s persze ritka szép énekhangjuk megállásra késztette. Először csak be­ugróként, később állandó karvezetőként irányítja a kórust. Kánikulában, ziman­kóban, esőben, sárban jön. De hogyne jönne, amikor annyira megszerették. Ha valaki nem tud eljön­ni a próbára, papíron menti ki magát. Úgy érzi, ez köte­lesség. A két ötven év körü­li tsz-brigádvezető, Pető Bé­Sírt, hangtalanul, mert már megértett mindent. — Tudom, hogy most ha­ragszol rám, és azt is tudom, hogy megvetsz — mondta a fiú. — Pedig szeretlek. Na­gyon. És csak jót akarok. Hidd el, muszáj... Éva vállát rázta a sírás, belecsimpaszkodott Andris­ba. — A fiad... — Tudom. — Megölöd. — Tudom. — És nem is izgat? ­— Izgat, de mit csináljak? Muszáj... Te is tudod, hogy muszáj! — Most egymáshoz értek és összezárták a felső karjukat. A szél csomókba kócolta a hajukat, friss, erős levegő volt. Éva nagyot lé­legzett: — Szegény kicsim. — Majd egyszer... — De a nagynénikém... — Butaság. Butaság, ha mondom. Csendben kerülgették az embereket. Az úttest köze­pén nagy robajjal mentek a villamosok. la és Vadon Lajos is tenger­sok munkája mellett szakít időt a próbákra. Sőt Pető Béla mellhártyagyulladással is odaállt énekelni, úgy kel­lett hazaküldeni. Nem csak énekelni szeret — az olvasásban és minden kulturális rendezvényen törzsvendég — az énekkar. A munka végét is megfogják; amikor a Bajcsy-Zsilinszky utca 1. sz. alatti iskola és szolgálati lakás kerítését tár­sadalmi munkában lehetett csak megépíteni, ők is ott szorgoskodtak a több műit 370 emberrel együtt. Har­mincezer forint értékű tár­sadalmi munkát végeztek a nyírmeggyesiek. Kimutatás van róla, el nem dicsekedtek vele a felsőbb szerveknek. *Igy nem csak adnak, kap­nak is: a helyi Petőfi Tsz — az énekkar gazdája — évi 20 ezerrel, a helyi tanács 10 ezer forinttal támogatja az együttest. A nőknek szép ruha, a férfiaknak ing és nyakkendő lesz belőle, egye­bek mellett... SzívveMélekkel, pénzzel... Szeretik itt a kultúrát, — ez a művelődési házat meg­pillantva is észrevehető. íz­léses kívül, belül, s ezekben a napokban nagyobbodik is. „Két hét múlva nekünk lesz a legmodernebb könyvtárunk a járásban” — mondják. Uj szárnyat ragasztottak a mű­velődési házhoz, itt lesz a szabadpolcos, fotelekkel ott­honosan berendezett könyv­tár és olvasószoba. ötven­ezer forintot kapott rá a köz­ség, amihez helyben — a tanács — még ennyit tett, hogy semmivel sem legyen alábbvaló, mint ahogyan ter­vezték. „Szívvel-lélekkel támogat bennünket a tanács, a tsz” mondták az énekkari tagok. Tegyük hozzá: pénzzel is. S ami felér az anyagi támoga­tással : személyes részvéte­lükkel is új barátokat sze­reznek a művelődésnek. Nem csak együtt énekelnek a fa­luval, együtt ülnek a színhá­zi előadáson, népdalesten, szórakoznak a klubban. _. Házról házra sem restellnek szomszédolni, hogy sikeres legyen az énekkari próba vagy a fellépés. Ugyanis — a táncosok és énekesek egész estét betöltő műsorral készülnek. Nagy nap lesz ez. Sok távoli he­lyen dobogóra léptek már, itthon alig. Talán az lesz a legizgalmasabb fellépésük. Páll Géza — ötszáz — mondta And­ris. — Azt hiszem, ötszáz fo­rint. — Rengeteg. — De nincs cécó, igazolá­sok, kérvény... A doktor be­fektet a kórházba két napra és minden rendben lesz. Majd meglátod. — Félek, — szólt Éva, s megborzongott. — Hazak,'sérlek — mondta a fiú. — Ideje. Tíz óra. Villamosra szálltak és megálltak a peronon. Ahogy rázott a kocsi, Éva lassan megfogta a hasát. Aztán megkereste Andris tenyerét és azt is a hasához szorítot­ta. — Itt lehet. Mit gondolsz: fiú, vagy lány? Hathetes.« Andris jegyért nyúlt a zse­bébe. Aztán picit rámoso- lyodott Évára. — Talán fiú. De Éva komoly lett és er­re ő is elhagyta a mosoly­gást. — De az is lehet, hogy lány — mondta halkan.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom