Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-17 / 245. szám
Vasárnapi melléklet Mennyit ér az ember Nem tagadjuk, miért is tagadnánk, hogy sokak szemében, a pénz és a vagyon szimbolizálja a rangot, a tekintélyt. Ilyenformán számtalanszor előfordul, hogy a valós emberi értékek devalválódnak, a „pénzespali” környezetében császár, köz- tiszteletnek örvendő, irigyelt személyiség, s rangja, tekintélye jóval nagyobb, mint amennyire rászolgált. Ez a társadalmi ízlésficam nyáron, és főleg az üdülők környékén láttatja magát legjobban: a pénzszagé külföldi vendég előtt hajbókolnak, mellette a belföldi vendégen keresztülnéznek. S egyáltalán: ha azt akarjuk, hogy a valóságosnál többnek, rangosabbnak, tekintélynek nézzenek, akkor ezt a vagyonos- ság látszatával könnyűszerrel elérhetjük. Ebből értelemszerűen következik, hogy a hiúság minden áron a vagyonosság látszatát kelti, s pénzszerzésben gátlástalan. Érthető. Néhány üzemben a közelmúltban arról érdeklődtem, nem vezető beosztású emberektől, hogy kik az élenjáró, nagy teljesítményt nyújtó dolgozók. Bizonytalan válaszokat kaptam. Majd arról érdeklődtem, kik az autótulajdonosok. Ezt mindenki számon tartja, ezt mindenki tudja, s ez eleve „presztízs értékű” dolog. Az elvtelenség, a cinizmus furcsa keverékét hallom ki a primitív elszólásokból. „Amíg futok, addig nem kell gyerek” — mondja a jól fizetett állásban lévő fiatalasszony, konyakozás közben. Ennek az asszonynak fizetett állása van, ami arra való csak, hogy „fusson”, olyan jövedelemre tegyen szert, amiből telik a valóságosnál többet érőnek, értékesebbnek látszania. Cinizmusa ellenszenves ugyan, mert munkája érdekli legkevésbé, de ne őt marasztaljuk el, hanem azt a felfogást, amelyik a törpét óriásnak nézi, csak azért, mert drága és divatos holmikat aggat magára. A dolog világos. Amikor a közvélemény egészséges ítélkezésé elmarasztalja a törtetést, a harácsolást, az anyagiasságot, hát ugyanaz a közvélemény sokszor éppen ahhoz ad más oldalon ösztönzést, amit elítél, hiszen a törtetés, a harácsolás, az anyagiasság végterméke előtt balga módon hasra esik. Nagykorúságunk jele, hogy egyre ritkábban nézzük szájtátva a nyugati autócsodát, bezzeg kiskorúságunk jele, hogy hőkölünk, kalapolgatunk a tollasodó embernek, anélkül, hogy tudnánk, mennyit ér emberként. Nemrég végignéztem, hogyan, milyen tartással ad felvilágosítást egy vasutas a jól öltözött, elegáns világfinak és a rendesen öltözött munkásembemek, aki kiváló dolgozó jelvényt hordott kabátja hajtókáján. Talán ne is mondjam. A világfival a vasutas szinte csöpögött az udvariasságtól, a másiknak meg foghegyről vetette oda: „nem látja, hogy ki van írva az indulás?” Eltűnődtem: hol él ez á vasutas? Ha gondolkodik, fordítva csinálta volna. A vasutas egy a sok közül, hiszen a pénzszagé embereket oktalan és megkülönböztetett tisztelet, előzékenység veszi körül mindenütt. A hivatalokban, a szórakozóhelyeken, az utcán, szóval mindenütt. Hozzáteszem, ismeretlenül, anélkül, hogy tudnók, ki fia-borja. Gyakran olvasom, hogy tolvajok, rabolt pénzzel napokig, hetekig nagy megbecsülést kapnak a mulatókban, a szállodákban. Talán nagyobbat, mint egy Kossuth-díjas orvosprofesszor. S nem másért, csak azért, mert két kézzel szórják a pénzt. Feltételezhető az erkölcsi prédikációk annyit érnek csak, mint halottnak a szentelt víz. A magasabb rendű szocialista gondolkodást kell erősíteni ahhoz, hogy a pénz. a vagyon önmagában véve ne adjon rangot, s tekintélyt senkinek. Sokszor persze éppen az üzemek, a vállalatok a kórokozók, méghozzá intézményesen, a túlméretezett reprezentálással. így mutatják magukat többnek, tekintélyesebbnek, fontosabbnak a valóságosnál. Nem a ruha teszi az embert, mondtuk régen. Ehhez most már hozzátehetjük még, hogy nem a villa, nem az autó teszi az embert. Jó ha van, egyik is, másik is, de nem olyan érték, hogy eleve felnézzünk tulajdonosára. S tulajdonképpen mindezt jól tudjuk. Úgy látszik, olykor mégsem árt a régi leckét átismételni. (Sz.) Kirakatnézők. (Hammel József felvételei Ez nem Svájc „Ez nem Svájc” — mondja gyerekkori barátom, akivel összefutottam, mert a világ akkor is kicsi, ha szerteszét élnek rajta a magyarok, jelen esetben ő Svájcban, én pedig Magyarországon. Találkozhattunk volna Svájcban is. de itthon találkoztunk. Eljött. hazalátogatni. Tizenöt esztendeig nem volt itthon, nem mintha mi tiltottuk volna, hanem mert „pol- gárosulni” akart. Nem polgárrá válni — az is volt és az is maradt —. hanem a svájci állampolgárság birtokosává. Mert az ilyesmi sok előnnyel jár. Például: csak de facto érzi magát az ember idegennek, de jure hazafi lehet. Svájci hazafi. Katonai szolgálatot teljesíthet például, ami abban az országban nem különösebb teher, hanem inkább afféle hétvégi szórakozás. Mivel hogy Svájcban emberemlékezet óta nem volt háború, s így a katonaság is inkább csak afféle békés intézmény. Inkább jog. mint kötelesség, Aki katonáskodik, ánnak joga van svájcinak érezni magát. Barátom — órákig beszélgettünk. s igenis annak vall- hatom — úgy érzi magáról, hogy igazi svájci. Igaz, nem feledte el szülőföldjét, rajong érte. s itthon a svájci szemével néz körül. „Ez nem Svájc” — mondja és nem Ilf-Petrov Qsztap Benderét idézi, aki a honi elmaradottságot jellemezgette ezzel a mondattal, hanem csodálkozásának ad kifejezést. „Tudod. mondja, amíg magyar állampolgár voltam, nem is tudtam, hogy ez az ország olyan gyönyörű. Sokkal szebb, mint Svájc!” A magamfajta szkeptikus hírlapíró ilyenkor mosolyog. Mire való az ilyen lelkesedés? Svájc — ismeretes ez a nemzetközi irodalomból, a statisztikából — a világ egyik leggazdagabb országa. A polgári demokrácia példaképe. A béke és a nyugalom szigete. Ami pedig természeti kincseit illeti, idegenforgalma a nemzeti jövedelem csaknem negyedrészét adja — ez mindennél többet mond. S mi is gyakran szoktuk mondani: Magyarországot nagyon szeretjük, de mégsem lehet Svájchoz hasonlítani. Magyarország nem gazdag ország. ahogy mi szoktuk mondani, közepesen, fejlett a maga egy főre eső évi 700 dolláros nemzeti jövedelmével. Évek óta keményen verekszünk, hogy valóban érvényesüljön a szocialista demokrácia. Idegesek vagyunk és nyugtalanok, éppen most közölt a Kortárs egy cikksorozatot. hogy a neUrózis népbetegség. Ami pedig természeti szépségeinket illeti, igaz. hogy sok minden van. de -igazán magas hegyek. Szóval, nem vagyunk Svájc. Barátom mondja, hogy persze. hogy nem. Nálunk — szerinte — minden sokkal szebb, sokkal jobb, mint ott. Mert igaz.: hogy ott valamivel jobban élnek az embe; rek. de hát nálunk a légkör. .. El sem lehet mondani. mennyivel barátságosabbak. emberibbek az emberek. „Nálunk? — csodálkozom. — Mással sírt csenek tele a lapok panaszrovatai, minthogy lábára léptek, gorombáskod- tak. elutasították, süket fülekre talált... Ami pedig az úgynevezett munkahelyi légkört illeti...” Úgy néz rám mintha egy nyolcfogásos ebéd után még két szelet zsíros kenyeret kérnék. mondván, hogy éhes vagyok. „Ember — mondja. — Tudod te. iiol élsz? Tudod te. hogy élnek másutt? Tudod te. mi az a hajsza, a begombolkozás. a zárkózottság? És ismered te a saját országodat?” A Bükköt említi és a Mátrát: szerinte ez a világ közepe. Neki. aki a svájci hegyekből jött! Otthon skót whiskyt iszik, de itthon ízlik a barackpálinka. „Büdös, mondom, nálunk már senki nem issza.” Nem baj. több marad nekem!” — feleli, s aztán élkezd agitálni. — Hát. ide figyelj — mondja. — Tizenöt éve elmentem, mert úgy éreztem, ennek az országnak nincs jövője. Most visszajöttem, s rájöttem, hogy oda mentem, ami a múlt Haza nem költözhetek. mert ilyen az élet. élni valamiből kell, s nekem negyvenévesen ott van a megélhetésem. Szeretem Svájcot és hálás vagyok neki. mert kenyeret adott nekem. Benneteket viszont csodállak. — Ez igazán jólesik.. — Ne vedd elismerésnek. Azért csodálkozom. mert akárhová megyek, panaszokat hallok. Nem veszítek észre. hogy hol élték és hogyan éltek? Csak azt látjátok, hogy keskenyek az 'utak. de azt nem. hogy gyönyörű tájakra vezetnek? Arról panaszkodtok. hogy kicsi és szegény országban éltek, de nem néztek széjjel, hogy ez az ország milyen nagy és jómódú lett? Arról beszéltek folyton, hogy mit nem csináltatok meg rendesen, de arról kevesebbet, hogy mi mindent csináltatok? Sóhajtott. — Ez nem Svájc! Mert ott mindenki a saját országát csodálja. Ti pedig mindig a másét... A zsebében ott volt a csekk-könyve. Az étterem előtt ott várta a Mercedes, Otthon ötszobás villája van, s a honvágy sem gyötri. amióta évente többször is hazalátogathat. Kis vállalata van. azzal a szóhasználattaL amely elmenetelekor volt érvényben. „egyéb” foglalkozású. S irigyel bennünket, itthoniakat. Majdnem elfelejtettem elmondani. hogy honnan ismerjük egymást. Egy iskolába jártunk. Nem Svájcban, természetesen. Magyarországon. S azóta, hogy útiaink elváltak, szintén tanultunk Másutt-másutt. De taláh mégsem teljesen mást..» Pintér István
