Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

ton. miguiwttit! to. ITELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET #. oldat Arcképvázlat népművelőkről VÁROSKÉP. (KRUTILLA JÖZSEF RAJZA» Nemzetközi képzőművész­tábor a I „Á szabolcsiak szeretik a színházat" Évad előtti beszélgetés a Déryné Színház területi titkárával Semmi rendkívülit nem vit­tek véghez, akikről a követ­kezőkben szó lesz. Csak dol­goztak. Tehetséggel, szorga­lommal, kitartással. Közben aligha jutott idejük mércsi- gétni, hol mennyi plusz ke­rült ki a kezük alól. Kezük alól? Ez sem teljes így. A népművelő — aki egysze- mélyben pedagógus, politi­kus, pszichológus — olyan munkát végez, amit nehéz, vagy nem is lehet mérni. Időnként azért, mégis sor kerül erre, általában augusz­tus hónapban. Ekkor kapják kiemelkedő munkásságukért a népművelők a magas kitün­tetést, a szocialista kultú­ráért. Három arcképvázlat nem adhat hű képet vala­mennyi kitüntetett szabol­csi népművelőről. ★ Antal Miklós, a vásárosna- ményi járási könyvtár igaz­gatója örökmozgó ember. Ne­héz bent találni a könyvtár­ban. A halaszthatatlan benti munkák után nyakába veszi a járást. Egyike volt azoknak, akik a beregi falvak könyv­tári ellátottságáért nemcsak szót emeltek, de ki is ková­csolják, tető alá hozzák az újabb és újabb könyvtára­kat. Természetesen sok csa­tározás, utánajárás, meggyő­zés hozza az újabb tíz és tíz­ezer forintokat. De a mai be­regi ember már a könyvekre sem sajnálja a pénzt... Beregben az utóbbi évek­ben nemcsak a könyvek let­tek otthonosak, de az írók, költők is. Éppen Antal Mik­lós a „menedzser”, aki legu­tóbbi ott jártunkkor a nagy ol­vasótáborral rendelkező Jó­kai Anna írónőt kísérte el vidéki útjára. De szinte ál­landóan vannak íróvendégei. Közben jut ideje azt is szá- montartani, hány méter könyvespolc hiányzik még a kis könyvtárakból, hol szo­rít a legjobban a nyitvatar- tás, kinek a vállán fekszik a nagyobb teher, ahol jól jön a segítség... A tevékeny ember sohasem unatkozik és mindenre van ideje. Ezt példázza Antal Miklós is, aki nemcsak a járás könyvtári életének irá­nyítója, szervezője, de olykor- olykor személyes élményei­vel is „belekóstol” az iroda­lomba. Oroszból fordít, fő­ként irodalmi folyóiratokból. Nem a babérok miatt, in­kább kedvtelésből. Szórakoz­tatja. Egy-egy fordítása nyomtatásban is megjelent. ★ Listván Lajost még „focis­ta” korából sokan ismerik Nyíregyházán. Évek óta azonban a kevésbé látványos népművelői ipunkája során már kevesebb a „szurkolója”, pedig néhány „meccs” meg­nyerésében —, hogy sport­nyelven szóljunk: jócskán benne volt ő is. A városi ta­nács népművelési felügyelő­iéként munkatársaival együtt főként a tanyavilág ügyében fáradozott sokat. Azokért, akik ugyan lakhelyként azt írják a nevük után, hogy Nyíregyháza, de petróleum­lámpával világítanak, órá­kat gyalogolnak, mert oly­kor 3—4 kilométerre lakik a legközelebbi szomszéd. A közös erőfeszítések nyo­mán az utóbbi években to­vább rövidül a távolság a város és a környező tanyavi­lág között. Létrejött a városi tanács művelődési osztálya és a Ságvári Tsz közös fenntar­tású művelődési háza, ahol több mint 3500—4000 tanyai dolgozó művelődésével tö­rődnek. Függetlenített nép­művelőt állítottak munkába, klubokat alakítottak a na­gyobb tanyabokrokban, üzemegységekben. S ez nem is volt olyan egyszerű, olyan magától érthető. Listván Lajos a tanácsi művelődési munka után még nagyobb Tehetőségeket kapott, hogy magasabb szinten ve­gye ki részét a nyíregyházi kulturális élet fejlesztéséből. A városi pártbizottság mun­katársa. ★ Márton József, a dombrádi községi könyvtár vezetője. Alig van dombrádi lakos — a legifjabbaktól a botra tá­maszkodó öregekig — aki ne keresné fel bizalommal. Nem is mindig az olvasmányok miatt. Van, aki a továbbtanu­lásban, a gyermek elhelyez­kedésében kéri ki a tanácsát. Mások éppen egy makacs ke­resztrejtvény kockái miatt kopognak a könyvtár ajtaján. A dombrádi könyvtár­ban nem az a szokás, mint az egyik községünk könyvtárá­ban, ahol a folyosón vára­koztatják a többnyire gyer­mekolvasókat. Kopogással egyenként lehetett bemenni. Dombrádon Márton József még azokat is behívja a könyvtárba, akik a buszra várnak. Sok olvasót toborzott a buszra várók közül, akik azelőtt csak kívülről látták a könyvtárat. Mindig tud meglepetést; egy érdekes könyvrészletet, egy hasznos könyvet, az éppen szükséges olvasmányt elővarázsolni. A szőlőmetszéstől az űrhajó­zásig. ★ Akikről szóltunk, semmi emberfelettit nem vittek vég­hez. Ezért is tudják megvál­tani a hétköznapokat, a sok apró mozaikot, amelyből ösz- szeáll a nagy egész. Három népművelő azok kö­zül, akik augusztus 20-a al­kalmából a Szocialista kultú­ráért kitüntetést kapták. P. G. Szeptember 1-től nemzet­közi képzőművész alkotótá­bort rendeznek a Sóstón. A hagyományos őszi táborba idén a Szovjetunióból. Len­gyelországból, az NDK-ból és Mongóliából nyolc festőt vár­nak. Rajtuk kívül a szabolcs- szatmári képzőművészek kö­zül Huszár István, Berecz András és Páll Gyula vesz részt az alkotótábor munká­jában. Az egy hónapig tartó tá­bor programjában több me­gyenéző kirándulás szerepel. A vendégeknek megyénk képzőművészeti gyűjtemé­Az októberi múzeumi hó­nap és a „Nyírségi ősz” ke­retében rendezik Nyíregyhá­zán a megyében élő képző­művészek — immár hagyo­mányos — őszi tárlatát. Többszörös kiállítók és elő­ször bemutatkozó festők munkáinak bemutatására egyaránt sor kerül, 14—15 képzőművész jelentkezésére számítanak, egyenként leg­feljebb 6 képpel. Sóstón nyeit mutatják be. többek között a nyírbátori és a va­jai múzeumot. Ezenkívül ter­melőszövetkezetekbe és ipa­ri üzemekbe látogatnak, va­lamint felkeresik a közeli megyék — Hajdú és Borsod — nevezetes helyeit, törté­nelmi emlékeit. Az alkotótábor néhány na­pos nyíregyházi kiállítással fejeződik be. amelynek meg­nyitóját szeptember 28-ra tervezik. A képzőművészek a Sóstón készülő munkákból agyet-egyet a megyei tanács­nak ajándékoznak. A szeptember 3-ig beérke­ző anyagot a Képző- és Ipar- művészeti Lektorátus zsűrije szeptember 4-én válogatja, a a kiéllítóterembe 40—50 kép kerül. Megnyitó: október 1- én a múzeumban. Sor kerül­het a kiállított képek „ván­doroltatására”, ha az elmúlt évekhez hasonlóan ismét ren­deznek az üzemek, vállalatok munkahelyi tárlatokat, mű­vész—közönség találkozókat. Hosszú, hivatalos címet vi­sel a neve után dr. Szabó Sándor. A Déryné Színház ne­gyedik számú tájának terüle­ti titkára. A bürokratikusán hangzó cím mögött nem „író­asztalember” rejtőzik. ha­nem olyan, aki immár másfél évtizede járja a szabolcs-szat- mári falvakat. Foglalkozását hivatásnak érzi. Az új színhá­zi évad előtt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban találkoztunk — éppen két szervezőút között. — A megye színházaként is szokás emlegetni a Déryné Színházat. Évéken át itt volt a legtöbb előadása és látoga­tója a falujáró színháznak. Most is ilyen előkelő a he­lyünk a többi megyével szem­ben? — Nyolc éven keresztül 1960 és 1968 között igazán el­ső színháza volt Szabolcs- Szatmárnak a Déryné Színház. Az akkori kultúrotthon-igaz- gatók jól ismerték a közön­ség igényeit. — És 68 óta mi történt? — Nagy visszaesés. A kul- túrházak, művelődési termek vezetői közül sokan elmentek. Közrejátszik ebben a népmű­velők anyagi és erkölcsi meg­becsülése, a hivatásszeretet hiánya. Én úgy érzem, va­lamennyire az is, hogy akkor kezdtünk beszélni a pedagó­gusok fizetésemeléséről. Sok művelődési ház vezetője visz- szament tanítani, s a falu mű­velődéséért felelős kultúrott- honok élére tapasztalatla­nabb, vagy fiatal, pályájuk kezdetén álló vezetők kerül­tek. Amíg az összekötő kap­csok a falu lakosságával és vezetőségével,újra létrejöttek, vagy jönnek, addig sok helyen visszaesett a színház szerepe. Pedig a szabolcsiak szeretik a színházat. — Milyen szerepe van a falvak népművelési munkájá­ban a színháznak? — A színház csak egy rész. Ugyanolyan összetevője az egésznek, mint az ifjúsági klubok, a szakkörök, az elő­adások. De ez mozgatja a leg­nagyobb tömeget. Hadd mond­jak el egy példát, egy hetven­éves parasztbácsiról. Egyszer „A néma levente” előadása után megkérdeztem: — Bá- csikám, mit tudott meg ebből a darabból? Mire azt vála­szolta: megtudta, Mátyás ki­rálynak nem magyar nő volt a felesége, meg a2t, milyen vallásos ember volt. Elmond­ta, hogy sokat hallotta már azt: udvari bolond, de soha­sem tudta, milyen is az. Most megtudta. — Megyénk legtöbb közsé­gében igen kicsik a színpadok. Láthatnak-e ott is színdara­bot? Hány faluba járnak rend­szeresen? — A Déryné Színház a me­gyében 20 községben tart bér­letes előadásokat, összesen nyolcvan szabolcs-szatmári községbe járunk rendszeresen 1958 óta. A színpadok mérete befolyásol bennünket. Díszle­teket felállítani, nagy szerep­lőgárdával fellépni nyolcvan­nál is kevesebb helyen tu­dunk. De vannak olyan dara­bok, amelyeket éppen a kis színpadokra tanult be egy-egy társulat. Minimális díszlet, kevés szereplő. A Delilla, a Varsói melódia, a Kék fény és a Mi férfiak című új da­rabok ilyenek. A mondanivaló itt kevesebb szereplő közre­működésével is kifejeződik. Sajnos erről is van egy rossz példa. Az egyik kultúrházban rossz néven vette az igazga­tó, hogy kis társulat szerepelt. Hat szereplőre írták a dara­bot. Rosszallóan azt jegyezte meg, ha már csak hatan jöt­tünk, legalább a szünetben a függöny előtt elmesélhettek volna egy pár jó viccet. — Milyen gondjaik vannak a nagy távolságok miatt? — Budapestről ' indulunk. Már aznap este játszani kell, amikor a társulat megkezdi az utazást. így születtek a 4- es út mentén közbeeső állo­mások. Első nap ott lépünk fel, este Nyíregyházán al­szunk, aztán másnap nya­kunkba vesszük a országuta­kat. — Az új színházi éved szep­tember 10-én kezdődik. Mi­lyen előadásokat láthat a me­gye közönsége az új színházi idényben? — Tizennégy-tizenöt bemu­tató lesz. 229 előadást terve­zünk, 22 társulat járja majd a megyét. A klasszikusoktól, a zenés vígjátékokig szinte mindent tervbe vettünk. Shakespeare műve a Szent- ivánéji álom, Szigligeti Cigá­nya, Végh Antal Tékozló lá­nya, Heltai: A néma levente című színműve, Illyés Fáklya­lángja, Örsi nagysikerű tévé­sorozatának, a Princnek a folytatása színpadon a „Prínc a civil”. Ez csak néhány cím. — Hogyan léphetnek ki mű­velődési házaink a jelenlegi „színházi válságból”? — Nem a színházlátogatás van válságban. Kétezer évig kellett a színház, most is kell. Akkor van hiba, ha egy-egy ember jelenti ki azt, hogy nem kell a színház. Nem tu­dom, mit sajnálna. Időt fá­radtságot, szervezést? Hiszen mind megtérül. A vásárosna- ményi és a csengeri közsé­get már le sem lehetne beszél­ni a bérletről. Mindenhol ha­sonló az esély a színházba já­ró közönség kialakítására. Csak több kell hozzá, mint a nyolc órai munka. Szív is. Barakső Erzsébet Október I Nyílik a megyei tárlat rek a szoba közepén szalma­zsákon, és a papa, mama az emeletes kaszárnyaágyon „tér nyugovóra”. S hogy ezt itt közük egymással, az sejteti, hogy ők sem együtt alusznak, tehát nemcsak külrfnszobái, hanem külön aktusai is van­nak annak a villának. Fürdő­szoba is van természetesen, sőt: Zúzmara fagylaltgép. Van, biztosan. A Zúzmara fagylaltgép benne van a be­szélgetésük hangerejében. Azok az emberek, akiknél Vili bácsi az ablak előtti gu­mimatracon alszik, vagy túl hangosan beszélnek idegenek között, vagy éppen szemérme­sen susmorogva. ök viszont csak úgy, mintha szinegvedül lennének, hangsúlyúk, hang­színük mindenféle felesleges kilengéstől ment, a kutyához vagy egymáshoz szólnak, semmiféle különbséget nem lehet felfedezni. Akár a sab­lon elképzelésnek megfelelő grófnők is lehetnének. („Já­nos, a derest nyergelje, ma azon lovagolok ki!”, de lehet­nének... és lehetnének... ó, sok mindenkik lehetnének ép­pen.) „A kutya” gyönyörű kútra. Minden szempontból az. Nem öreg, nem esetlenül túl fiatal, hajlékony, izmos, mégis masz- szív, bizonyosra vehető, hogy grammra annyi hús és izom van rajta, amennyit a nemzet­közi kutyakiállítások szabvá­nyai előírnak. (Nyakörve ezüsttel kivert, lehet, hogy csak nikkel, de akkor is ezüstnek hat.) És ápolt, még sárga mancsain a fekete kör­mök is fénylenek — tán vala­mi kutyakörömlakk, ki tudja? No és természetesen izig-vé- rig fajkutya. És okos, ez sem kétséges, szinte azonosul gaz­dái minden szavával, bizo­nyos, hogy minden parancsu­kat teljesíti, tán még a gon­dolatukat is kitalálja. Félig elfordulva ül most, nekem háttal. A fülei a leg­szebbek, majdnem araszosak, gyönyörű szarvasfülek. Szeretném megpöccinteni ennek a gyönyörű kutyának a füleit. Azt nem is mondom: megvakargatni, ahhoz vala­hogy túl előkelő jelenség, de csak úgy megpöccinteni, mint­egy véletlenül, elmenőben. De ekkor véget ér az áru­átvétel. — Hát először is: másfél ki­ló paradicsomot — mondja az egyik szőke nő, az aki ép­pen sikkor fogja a kutya pó­rázát. És a mocorgó kutyá­hoz: — Léül a kutya! „Először is!” „Másfél kiló paradicsom!” — osztatlan a hatás. Semmi ilyen órás kény­szerű várakozást szinte tör­vényszerűen követő sürgetés, nógatás nem hangzik el. 26 forint egy kiló paradicsom. „Ha nem is pöccintem meg ennek a kutyának a fülét, de legalább egy kicsit megbil­lentem a hegyit, mondjuk a bal fülét, mikor ezek indul­nak. s én odalépek pultközei­be” — gondolom. Málnát, meggyet, paprikát vásárolnak még. Telnek a szatyraik. Ekkor egy férfi közeledik a VEGYESBOLT felől, bal ke­zében egy kiló kristálycukor, lépdel a sor mellett, most megpillantja a kutyát, felde­rül a képe, s gügyögő, kedves dörmögéssel lehajol hozzá. Csak telszec. n*. >z’.‘ te tudat alatt figyelem már vá­rom, hogy ivrr kerüljek. :n' .-t már ténvicg e<ég lenne o várakozásból. — Hát akkor meg talán né­hány szép uborkát... Ul a ku­tye !.. De a kutya nem ül. A ku­tya most kitépi pórázát a gazdája kezéből, mint ostor suhog a szíj utána, s már az egyensúlyát vesztett férfi mellén van valami egészen elképesztő hörgő acsarkodás- sal, a férfi védekező keze a szájában. Mindez egy pillanat. A két nő gyorsan, de mégis minden nevetséges sietség nélkül letépi a kutyát a fér­firől — s már ott állnak új­ra mindhárman a pultnál. Az egyik ezt mondja: — Ot uborka elég lesz. A másik a kutyának ugyan­azzal a hangsúllyal: — Mit csinált a kutya?! Nem szé- gyeli magát a kutya? Lefek­szik a kutya! A sor elképedten hallgat. A férfi bal markával a jobb kezét szorongatva feltápász- kodik. Dől a kezéből a vér, és akármilyen furcsa, szégyen­kezés ül arcán, mintha a ke­zét is nem elsősorban a vér, a seb miatt szorítaná, hanem, hogy szemérmesen elrejtse. Valamit mond, nem is mond, motyog, nem lehet tisztán ér­teni, megfeszítetten kénysze­rítem az emlékezetem, hogy legyen pontos, de nem, nem mernék megesküdni rá, hogy mit is mondott. Lehet, hogy azt: „A szentségit a kutyá­juknak!” De az is lehet, hogy csak annyit: „Bocsánat!” Va­lamit azonban mondott, s ek­kor a sor végén moraj tá­mad, de csak gyönge kis mo­raj, mintha falon túlról hal­laná az ember. i Az egyik nő azonnal reagál, felemeli a póráz végét és megfenyegeti a kutyát: — Te csibész, mondtam ne­ked, hogy maradj otthon! Majd számolunk, ne félj! Nem is fél a kutya, nyugod­tan pislog. A moraj viszont a kőfalon túl, mintha már-már felülemelkedne a kőfalon. A másik nő pedig e2t mond­ja, de csak úgy a levegőbe; — Mért nyúl a kutyához! Az első pedig: — Igen! És mért a kutya fejéhez? Nincs már kőfalon túli mo­raj se. A férfi megindul a vidám­zöld kút felé, hogy kimossa a kezét, serceg a lába alatt a homokba vegyült kristálycu­kor. Körülbelül más hang nem is hallatszik. Ekkor a nagy hőség, vagy tán amiatt, hogy annyira sze­rettem volna megpöccintení ennek a gyönyörű kutyának a szarvasfülét, eszembe jut, hogy kamaszkoromban Nagy-, atádon hogyan könyörögtem be magam az oroszlánketrec­be, hogy születésnapi doboz­gépemmel néhány közeli fel­vételt csinálhassak Liziről, a nőstényoroszlánról, és hogyan simogattam meg nagy reme­géssel kerek medvefüleit egy óvatlan pillanatban. És a nagy dán dogom, aki egy ilyen gyönyörű szarvasfülű kutyát úgy fel tudott hajítani a leve­gőbe, mint a foxi a patkányt, amint idegen gyerekek lóg­nak a nyakán, nem is cirógat­ják, de tépik a fülét, s ő mo­solyog, na: majdnemhogy mosolyog. És mintha történ­ne valóban, egy kopott öreg­ember lépett oda a sorba egy guboncos kis kutyával, és a sor zúgni kezdett, üvölteni, mint a fergeteg, hogy a büdös, francos kutyájával menjen a sorból, még megharap vala­kit, vegye meg másutt a ne­gyedkiló cseresznyéjét. Valami rettenetes mondás készülődött bennem, de az­tán minden visszabililent, és csak néztem, amint a két nő elvonul a kutyával, ezüstvere­tes pórázzal, tarka szatyrok­kal a kút mellett görnyedő férfi mellett. Aztán odalépek a pulthoz, s azt mondom mosolyogva (mert szép árut akarok): — Három paradicsomot ké­rek. Hátulról hang süvít felém: — Mozgás ott elől, a kutya úristeni ti

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom