Kelet-Magyarország, 1971. július (31. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-11 / 162. szám

Páll Géza: Utak és emberek Az utak — esetünkben külföldre — vezetnek, s hogy szóba hozzuk, egy véletlenül hallott telefonbeszél­getés adta az ötletet. Két hölgy társalgóit a vonalban ar­ról, hogy milyen „lébecolás” kezdődött az egyikük mun­kahelyén, mert a kisfőnök külföldre utazott. „Valószínű, megint hoz egy csomó cuccot. Ugyanis, mindig így szokta...” — jegyezte meg az egyik hölgy, s még hozzá­fűzte, hogy a főnöke imádja a csencselést... Először talán válasszuk szét a pletykát, a rosszin­dulatot és az egyeseknél valóban divó mohóságot, szer­zési vágyat, ami különösen fellángol egy-egy kínálkozó külföldi út alkalmával. Azt szinte nem kell bizonygat­ni, hogy a külföldre utazók nagy többsége nem, „csen- cselni”, üzletelni megy külföldre, hanem a jól megér­demelt szabadságát tölteni, vagy hivatalosan, tapaszta­latcsere, tanulás, okulás szándékával. Vannak emberek, akik nem gépkocsira, családi házra, víkendházra gyűj­tenek, hanem összerakják a pénzt és nyakukba veszik a világot. Ki-ki pénztárcája és érdeklődési köre szerint. Megyénkből is ezrek és ezrek ismerkednek a kör­nyező baráti országok tájaival, lakóinak életével, köt­nek hosszabb időre szóló barátságot. Természetesen a hazaérkezők általában nem jönnek üres kézzel, egy-egy ajándék a család itthon maradt tagjainak, a szülőknek, nagyszülőknek, barátoknak kellemes perceket szerez. Az út során megtakarított pénzecske örömöt kamatozik. Nem is ezekhez az apró ajándékokhoz van egy kis sza­vunk, hanem a másfajta cikkelvhez... A külföldet járók között ugyanis jócskán akadnak olyanok is, akik nem látni, élményeket szerezni óhajta­nak, hanem a búsás haszon izgatja őket. Olykor a vélt haszon, hisz nem egyszer derül ki, hogy az első hallás­ra olcsónak tűnő áru itthon sem kerül többe. Csupán az árak és árfolyamok tévesztették meg a járatlan túris­tát. Az utóbbi években — éppen a baráti országokkal egyre szorosabbra fűződő kereskedelmi kapcsolatok ré­vén — mindjobban kiegyenlítődtek az árkülönbségek az azonos árucikkek között. Egyre kevesebb az olyan „menő’- árucikk, amit érdemes lenne kintről behozni a turistáknak. Ám a megszállott üzletelők találnak rést, kifinomult információs készségükkel naprakészen tájé­kozódnak, mii érdemes vinni és mit lehet hozni... A munka és erőfeszítés nélküli jövedelemkiegészítés sok embert kísérthet. Egyesek esküsznek rá, megtérül az útiköltsége annak, aki ismeri a „lapjárást”. Nem tömegjelenség ez, nem is kívánjuk általánosí­tani a tapasztalatokat. Valójában nem sok emberről van szó, mégis érdemes néhány percet náluk időzni. A gátlástalan üzletelők ugyanis — ha a számuk nem is nagy —, mérhetetlen'erkölcsi károkat okozhatnak- .fii ne szégyenkezne, amikor külföIdöfTjárva csencsélő Hon­fitársakba ütközik, akik így „öregbítik" nevünket kül­földön. Becsületes énibérek százai, ezrei pironkodjanak néhány miatt? Az egyik nagy külföldi áruházban történt, amikor nagy létszámú magyar túristacsoport tartózkodott a baráti ország városában: az áruház hangosbemondója közölte, az a magyar túrista, aki az első emeleten az oszlopok alatt árulja a holmiját, azonnal hagyja el az áruházat... Legalább kétszáz magyar túrista volt a ha­talmas áruházban. Mindegyik leforrázva távozott, vét­kesnek érezte magát, pedig többségük csak néhány ap­ró emléktárgyat akart vásárolni... A hírnevünkre nem éppen kényes ügyeskedőket megtalálhatjuk a kempingtábor bliccelői között, akik a barátságra hivatkozva nem akarnak fizetni. Vagy éppen a zsenge kukorica és más szabadföldi növények, gyü­mölcsöskertek megvámolása közben folytatnak eszme­cserét a mezőőrrel, vagy éppen a városokban a parkoló­hely jegyszedő emberével. Kirívó esetek, minden ma­gyar állampolgárnak nem kell szégyenkezni miattuk. De külföldön másként kerülnek latba az inkorrektsé­gek végül is a. rendes turisták számlájára megy a „já­ték”. Talán még nagyobb az a esöndes — és sok helyen bocsánatos — kártevés, amit itthon végeznek az üzleti céllal utazgatok. Ez sem tömeges jelenség, de vannak, ahol eltűrik, hogy a munkahelyi zsibvásáron cserélje­nek gazdát a külföldi holmik — mindez természetesen munkaidőben. Nem a kicsinyesség mondatja velünk ezt sem — hisz teleíbncsevegés, feketekávézás, kollektív horgolás, fociterefere mellett is éppoly értékesek a per­cek, az órák. A munkaerkölcsöt — ha az jó az adott üzemben, hivatalban, intézménynél — aligha lehet ki­kezdeni ilyesmivel. Sokkal inkább fertőzi ez az emoeren gondolkodását, egészséges életvitelét. Megfertőzheti a „gyengébbeket”, kedvet, hajlamot ébreszthet a követés­re. Rontja a közszellemet, tehát nem lenne szabad el­tűrni. Hogyan lehetne józanságra, „viselkedésre” tanítani a külföldi utak vámszedőit? A törvények megsértőivel szemben jól alkalmazott és hatásos eszközökkel rendel­kezünk. Az sem kétséges, hogy minden magyar állam­polgárnak jogában áll útlevelet kérni, külföldre utazni. Ezen a „nagy szűrőn” legfeljebb azok akadhatnak fenn, akik törvénybe ütköző cselekedeteik miatt önmagukat fosztják meg a külföldre utazás jogától. De a kisebb szűrőkön könnyűszerrel átbújhatnak a törvényeket ugyan betű szerint nem sértők, de az ilyen „szereplés­re” nem méltó honfitársak. Ezért lenne ilyen nevelő funkciójuk is a munkahelyi kollektíváknak. Az egyes országokba szóló útlevél ;ket a munkahelyi vezetők, szb- titkár, stb. írja alá és javasolja az utazást. Mi lenne, ha a notórius — és közismert üzletelő néni kapná meg a szükséges aláírást? Az bizonyos, hogy szembe kellene nézni az illetővel és megmondani az okot, amiért nem tartják ildomosnak az utazást. Megérné, jó figyelmezte­tés lenne, hogy leszokjon az erkölcsösnek éppen nem mondható jövedelemszerzésről. Egy kicsivel jobb munkával megszerezhető a nagyobb jövedelem egyenesebb úton is. A többség szerencsére jobban tud örülni az így kapott jövedelem-kiegészítés­nek. Irány Budapest! Kántor Hona nyíregyházi forgalmi szolgálattevő engedélyt ad az indulásra. (Ham­mel József felvétele) Bürget Lajos: A KICSI A ház végében egy föld- hányás volt. Ezt nevezték ki várnak. A védőknek a leg­különbözőbb fegyvereik vol­tak. Műanyag kard, kovás pisztoly, rácsogó géppisz­toly, fapuska. A támadók hason csúsztak a siligó homokban a föld- hányás felé. Nekik is vol­tak fegyvereik. Hároméve­sek, ötévesek, lányok és fiúk vívták a napi kis játékhábo­rút. Eddig mindennap a vár­védők győztek. A rögök, amit dobáltak, visszavonu­lásra késztették a támadó­kat. De ma valami különös történt. A kócos kis Peti nem adta fel. Kúszott a rögzápor- bán, majd felpattant, és le­rántotta a fő védőt, Csabát, A siker azonban csak pilla­natnyi volt. A többi védő nekiesett Petinek, és lete- perték a földre. Kezéből ki­vették a szikrázó pisztolyt. — Ezért lakolsz! — kia­bálta Csaba, akinek önér­zetét mélyen sértette, hogy a nálánál kisebb legyőzte. — Mi győztünk! Mi győz­tünk! — kiabált reményt vesztetten Peti. — Lerántot­tam a vezért! Ez nem jár! Ez csalás! De Csaba oda sem figyelt. Peti kezét hátrakötötték. A vár mögé, a régi ház falá­hoz vezették. Peti rúgott és harapott volna, de hiába Társai, a többi támadó, messziről figyelte. Közbe­lépni senki nem mert. Fél­tek Csabától, aki erős volt. Mi lesz, ha holnap nem játszik velük? — Bíróságot! Haditör­vényt! — kiáltották a vé­dők, akik bosszút akartak állni a kis hősön. Peti bátorsága is elpárol­gott. Nagy kék szemében két könnycsepp jelent meg, Lecsurgott az arcán. Maszat- nyorn támadt a nyomában. — Mit érdemel ez a bű­nös, aki megtámadta a ve­zért? Kiáltott a szeplős La­jos. ' — Kivégzést! Zúgta rá a többi. De Csaba csendet intett. Műanyag kardjának hegyét Peti hasának szegezte. Oda­nyomta a falhoz. — Csal­tál! — kiáltotta a szemé­be. Csaltál! Érted? Hogy mertél győzni? Hogy mer­tél felmászni a várra? Tu­dod, hogy csak tüzelni sza­bad? Peti csak nézett. Már nem sírt. Erezte, hogy itt most valami olyan történik, amit ő a kicsi, még nem ért meg. Aztán csendesen megszólalt: — Neked könnyű. Te na­gyobb vagy. Úgyis az van, amit te akarsz. De nekünk miért kell mindig kikapni? Miért csak ti lehettek a győztesek? Ez nem igazság! És nekem miért kell min­dig fogolynak lenni? Csend lett. A gyerekek Csabát nézték. Igaz is. Miért kell min­dig fogolynak lenni? Miért mindig Peti a fogoly? Csaba rándított egyet a vállán. — Csak. Mert te vagy a legkisebb. Aztán leeresztette a kard­ját. — Oldozzátok ki. “ Peti elment a faltól. Né- hányan utánamentek. A többiek is elszéledtek. Csak Lajos maradt Csabával. Már nem volt kedvük játszani. Másnap a földhányást el­tolta egy gép. A régi ház mellett megszűntek a vár­háborúk. Csak az utolsó em­léke maradt meg. Tálán mindörökre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom