Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-13 / 138. szám

Vasárnapi melléklet

Bürget Lajos;

A protekció

Egy megyei áruháznál tanulófelvételt hirdettek. Jelentkezett is egy sereg leány és fiú. A válogatás idején — az írásbeli és szóbeli próbák alatt — rendületlenül csengett a telefon a vezető asztalán. Mire elkészülték a feleletek értékelésével, már állt is a leendő tanulóstáb. A legjobbak helyett a „beajánlottak” alkották a törzset. És most, a tanév végén kiderült: sorra buktak az iskolában. Csalódott tanulók ma, és csalódott, kedvetlen segédek holnap. Kár az egyénnek és kár annak a tíz- és tízezer vevőnek, aki majd a pultoknál találkozik velük, kár az áruháznak.

A közelmúltban kiszivárgott, hogy egy nem tisztességes pénzgyűjtésről bíráló cikk készül (amely egyébként meg is jelent). Az írás és a lap nyomdai készítése alatt pontosan 12 telefonhívás érkezett azzal a kívánsággal, hogy ne lásson napvilágot. Volt, aki bájolgott, volt aki fenyegetett.

De folytathatnék a sort: interveniálnak a kollégiumi igazgatónál: felvétel ügyében. Az iskolaigazgatónál, az üzem vezetőjénél, a főiskolán sportolók érdekében és így tovább. Az eltérő kéréseknek van közös vonásuk. Az egyik: a kérés mindig egyéni érdekeket szolgál. A másik: célja és korrektsége vitatható.

Mert például az első két konkrét ügy esetében az első telefonálók funkciójuk és nevük bemondásával gyakoroltak nyomást — kiskaliberű emberkék érdekében, akik talán másutt nagyon is jól érvényesülhettek volna. A másik esetben viszont a telefonáló mélyen elhallgatta a nevét, vagy álnevet mormogott a készülékbe, hogy minél szabadabban kardoskodhasson az igazságtalanság mellett. Ezt a rossz célért, rossz eszközökkel történő kiállást ismeri úgy a közvélemény, hogy protekcionizmus.

Örököltük a múltból, átmentettük sajnos. Tipikusan kispolgári mentalitás szüli, olyanok sajátja, akik vagy polgárok voltak, vagy azzá váltak. Ezek az emberek kapcsolatot keresnek a zöldségeshez, hogy a pult alól frissebb árut kapjanak, a henteshez, hogy nekik jusson a lábszár, a fűszereshez, hogy nekik legyen mindig Kinizsi sör. Az ismeretségek, a rokonságok így szülik aztán a kölcsönös elkötelezettséget, azt a helyzeti előnyt, ami másnak nem jut osztályrészül. Elvárják, hogy mások rovására maguk is előnyökhöz jussanak, és ennek fejében ők is szólnak mások érdekében, a leggyakrab- ban meggyőződés nélkül, de kéz kezet mos alapon.

Ez a kispolgári sumákság elvtelen. Merően idegen a szocializmus törvényeitől, azoktól az íratlan és írott normáktól, amelyek az együttélés, az együttmunkalko- dás erkölcsi tételeit rögzítik. Az elvtelen protekció — és ha mór protekció, akkor csak elvtelen — motorja a könnyű sikerszerzési vágy, amely a legkisebb ellenállással akar eljutni a legmagasabb egyéni érdekhez. A legtöbb tudás nélkül, munka nélkül, mások rovására.

Mert ritka, mint a fehér holló, hogy olyan érdekében házal és talpal valaki, aki kimagasló tehetség. Mert o tehetség, a tudás, az akarat, a kiemelkedő képesség általában és mindenki számára zöld utat biztosít. És ha az élet ezek elé mégis gátat állít, akkor nemcsak lehet, de kell is tenni érvényesülésükért, előrejutásukért. Ez társadalmi érdek. A valóban tehetséges, a rászoruló, a jogos igényért vívott harc sosem egyenlő a protekcióval.

A jogos követelésért szót emelni, a tehetséget előrevinni közérdek. Senki sem vádolja a képviselőt protekcionizmussal, aki választói érdekében járja a tanácsot, a hivatalt, verekszik, küzd igazukért, a jobbért. Nem érheti a protekció vádja a tanácstagot, aki a körzete lakosaiért veti latba befolyását, tekintélyét. De akkor sem éri szó a ház elejét, ha megmozdul egy kollektíva azért, hogy fellépjen valaki tiszta ügye mellett.

Minden baj akkor és ott kezdődik, amikor a személyi összefonódás, az elvtelenség, a kétes ügy miatti fellépés állít kész tények elé embereket. Amikor mondjuk egy botfülű gyereket bepasszíroznak a zenei tagozatra, amikor egy más lakását feltörő embert nem lehet kilakoltatni, mert mindig kibújik még a törvény intézkedése alól is.

Sajnos, a számos rossz példa divattá növelte manapság a kapcsolatok keresését. Ismerek olyan embert, akinek névgyűjteménye van, hogy milyen esetben kinél kezdje. Mondani sem kell, hogy sose ott kezdi, ahol valamit intéznek, hanem annál, aki először előkészíti a talajt.

De van ennek a dolognak egy másik oldala, ami már-már humor. Az nevezetesen, hogy nagyon sokan, akiket protekcióra kémek, valójában nem tesznek semmit. Az ügyek mégis elintéződnék. Mert az ügyek többsége jól és megnyugtatóan elintéződik akkor is, ha valaki nem „nyomja”. És mindezt nem az optimizmus mondatja velem, hanem számos példa. Egy ember, akit szinte naponta zaklatnák kérésekkel, mesélte, hogy ő mindenkit meghallgat. Mindenkinek megígéri, hogy szól, s aztán nem szól. Aztán azon mosolyog, hogyan hálálkodnak neki.

Persze ezen is lehet vitatkozni. Miért ígér, miért nem mondja meg, hogy nem hajlandó tenni. Egyszerű. A protekcióhajszoló úgyse nyugszik, ha az egyik nem ígér, megy a másikhoz.

Nem egyszerű és könnyű dolog ez. Idők, évek, s talán évtizedek kellenek ahhoz, hogy kialakuljon az az embertípus, amely igazságosan kritikus és szigorú önmagával, amely egyéni és társadalmi érdeket mindig és minden helyzetben szinkronba tud hozni. A tétlen várakozás természetesen nem megoldás. A közösség mindenkori feladata, hogy neveljen. Hogy mindén embert rászoktasson arra: csak annyit kérjen, amennyi neki jár.

Ez a gondolat nagy teret kapott pártunk X. kongresszusán is. Azért, mert ez is része annak az igazságos elosztási elvnek, ami társadalmi rendünk alapja.

A nagykállói járási könyvtárban. (Elek Emil felvétele)

í'.c ko jános:

Az öreg

Négy férfi üldögél a szép étterem hűvös fé 1 homállyá- Pan. Izzasztó a kinti hőség, de a sör jeges. A négy nyárias lezserséggel öltözött férfi hosszan előrenyújtott lábakkal terpeszkedik és hátradőlve élvezi a semmittevést ezen a délutánon, amely unalmas, a hideg italon kívül mást nem ígérő.

Bentről, a szolgálati helyiség üvegfala mögül néz a bejárat felé a pincér, mikor jön egy újabb vendég, mert ez a négy nem is a sör, inkább a hűvös miatt van itt.

Szinte észrevétlenül jött be az ötödik. Egy alacsony, ma- dárcsontú bácsi, fekete ruhában, mellénnyel, fehér, nyakkendő nélküli inggel és fehér hajjal, fehér, cifra bajusszal, fényes csizmában. Kezében a kalap, amit a bejárat előtt levetett az öreg. Idegenül körültekint, majd leül a legközelebbi asztalhoz.

Kis tükröt vesz elő a belső zsebből, kis fehér kefét és a bajuszt kezdi rendezni. Nagy élvezettel, a műértő gondosságával csinálja.

— Azt nézzétek fiúk, milyen kackiás bajsza van az öregnek — szól felvillanyozva társainak a négyes asztalnál ülők egyike. Azok egyszerre odafigyelnek, valami szín az egyhangúságban.

Odaér a pincér is, visz egy étlapot, az öreg hosszan nézegeti az ételéket, majd szól valamit. A pincér terít és viszi a tálban az ételt, s a kis öregember kanállal szépen, komótosan hozzákezd a falatozáshoz.

Amazokat öli a kíváncsiság. Ki lehet az öreg, akinek olyan szép a bajusza, amilyenből már ritkán látni manapság errefelé.

Hívják a pincért, mondj?, meg a bácsinak, hogy ha megette a bográcsgulyást, vendégük egy sörre.

Jön az öreg, helyet csinálnak neki, bemutatkoznak.

— Nagy István vagyok — mondja el négyszer is, külön mindenkinek a nevét a bácsi. — Nagy István Tisza vasváriból. A büdi részről.

— És mit csinál itt a városban, bátyám? — kérdezik a társaságból.

— Voltam a kórházban. Most először életemben. Ide küldött az orvosunk a faluból, hogy romlik az egyik szemem látása. Bejöttem reggel, megtaláltam az orvosnőt. Vizsgáltak azok éngem tövi- ről-hegyire. Ilyen fénnyel, meg mindennel. Azt mondták, na Nagy bácsi, maga megkapja a beutalót, aztán befekszik a szemészetre, megoperáljuk azt a szemet.

— És akkor itt van a kórházban? — feszengenék az asztalbeliek.

— Azt mondtam nekik, nem úgy készültem én, hogy már befeküdjek. Csak bejöttem. Hazamegyek én még, nehogy azt higgye az asszony, hogy a lányoknál maradtam Nyíregyházán. Osztán majd bejövök.

Nevetnek, jól kibabrált a doktornővel Pista bácsi. Pedig nem mai gyerek.

— Hetvennyolcat töltöttem a tavaszon, kérem. De a lányoknál még itt tudnék maradni. Nemhiába félt a mama otthon...

A négy ember állandóan

kérdez. Hol járt, mit csinált

ez alatt a szép idő alatt a* öreg. A bácsi mesél. ízesen, élcelődve. A háborúkról, a csatamezőkről, a pesti unokákról, akiket most is meglátogatott a vásár ideje alatt, merthogy most olcsóbb a vonat. Haj de büszke, mikor azt mondja el, hogyan dugott a kabátja zsebébe a menye 500 forintot, hogy legyen egy kis zsebpénz a nyugdíj mellé.

Jó közönségre talált a fiatalemberekben. Elhallgatnák a mondókáját reggelig. Koccintanak a habos pilzenivel, adják az öreg alá a lovat. Négy óra körül aztán készülő- dús Pista bácsi.

— Megy a vonat bátyám, hogy így siet? Maradjon még, eliszogatunk csendesen.

— Nem vonattal vagyok én — húzza ki magát a kis, vékony ember. — Reggel hoztak be buszon a fiúk. Ide járnak az építkezéshez, most indulnak visszafelé, hát itt vesznek fel a sarkon. De ha arra járnak Vasváriban, szívesen látom magukat egy pohárka jófajta vinkóra.

— Hogy találjuk meg?

— Csak azt kérdezzék, merre lakik Nagy István, akinek az a szép, magyaros bajusza van. Azt ott már minden gyerek tudja, hogy én vagyok_