Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

S. oldd KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLfiKLET 1971. június 27. Nádass József: % Találkozások Lukács Györggysl Nem érzem magam illeté­kesnek, hogy kísérletet te­gyek Lukács György gazdag életének, nagyszerű művé­nek akárcsak felvázolására is. Olyan jelentős személyi­ség, olyannyira korszakalko­tó, egyedülálló, mindnyájunk életét magasító jelenség volt, hogy méltatlan lenne hozzá valamiféle felületes fo­galmazás. felszínes, szokvá­nyos szó. Azoknak a kortár- saimnak, akiket nemcsak életművével ajándékozott meg, de azzal is, hogy gyak­rabban vagy sűrűbben talál­kozott velük, viszont köte­lességük. hogy a találkozá­sok felejthetetlen emlékét rögzítsék. Ezt kísérlem meg én is. Már kora ifjúságomban, az első világháború előtt, is­mertem és tiszteltem Lukács György nevét, tudtam róla. hogy haladó, baloldali gon­dolkozó. azok közé tartozik, akik az új Magyarország előkészítésén fáradoznak. De szemtől szembe egy történel­mi napon találkoztam vele először, akkor hallottam elő­ször beszélni. 1919. március 21-én elmé­leti vitaestet hirdettek a ré­gi képviselőházban, a Sán­dor utcában. Lukács György volt az előadó. Nem aka­rom szépíteni, kerekíteni az emléket, bizony, már nem emlékszem rá. hogy mi volt az előadásának a tárgya, de akkoriban ez nem nekem, sem a többieknek, a termet zsúfolásig megtöltő hallgató­ságnak. nem volt különösen fontos. Tudtuk, hogy Lukács kommunista esztéta, a válto­zásért kiálló filozófus, biztos, hogy a forrongó, forradalom­ba átcsapó élet igazságait hirdeti. A harctérről néhány hónapja hazatért leszerelt katonák, a társadalmat át­alakítani akaró munkások, diákok türelmetlenül várták az előadást. De alig mondott Lukács György néhány mon­datot. hirtelen abbahagyta, mert mellette az emelvényen felbukkant egy rangjelzés nélküli, katonaruhát viselő fiatal férfi, a hetek óta il­legalitásban rejtőző kommu­nista vezetőség tagja, Sza­muely Tibor. És a terembe harsogta: — Győzött a forradalom, kikiáltották a Magyar Ta­nácsköztársaságot ! Lehetetlen szavakkal visz- szaadnom akkori érzésein­ket. valamennyiünk izgal­mát! És oly természetesen vettük, hogy Lukács, a tu­dós, velünk együtt indult ki­felé. beolvadva a tömegbe, amely az tntemacionálét énekelve, leszedte a termet díszítő zászlókat és a lobo­gókat magasra emelve tó­dult az utcára. Lukács György következő előadása ugyancsak emléke­zetes számomra, márcsak azért is. mert az én kéré­semre tartotta meg. ötvenkét esztendeje, 1919 júniusában a budapesti vö- rösőröfenek művészi előadást rendeztem a Nemzeti Szín­házban és Gábor Andor biz­tatására Lukács Györgyöt kértem meg, ő tartson beve­zetőt. Az ezerféle elméleti feladattál és gyakorlati teen­dővel terhelt közoktatásügyi népbiztos vállalta, hogy egy olyan közönségnek, amely­nek nagyobbik része először volt színházban, a színpad és a művészet jelentőségéről beszéljen, érzékeltesse, mit jelent Ady, mit Bartók, Mi­lyen kár, hogy akkor még nem volt magnetofon, hogy annak a pompás, merész, bölcs előadásnak a szövege nem maradt az utókorra. Bi­zonyítaná, hogy Lukács György már akkor, 1919 jú­niusában világosan felismer­te, hogy milyen szoros, fon­tos kapcsolat van a nemes művészet és az úgynevezett egyszerű emberek (akik egyszerűen emberek) fel- emelkedése között és min­denütt. ahol módja volt rá, hirdette és segítette ezt. Aztán jött a bukás, jöttek az emigráció keserves, gyöt- relmes évei, ültem az emig­ráns tömegétkeztető helyek gyalulatlan asztalai mellett, kozmás. undorító szagok, se­lejtes ételmaradékok, elmo­sásán edények bűzének fel­hői alatt Balázs Béla, Kas­sák Lajos, Lukács György és más annyi érdemes for­radalmár társaságában. És voltak vitáink is, nagyrészt tisztelettel magamban do­hogtam csak kultúrpolitikai ellenvéleményemet, de volt úgy, hogy — később talán éppen Kassák Lajos meg­Ne hagyj el engem, ifjúság mosolygó, kék világa, borulj rám, mint a napsugár e szelid pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszinű kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyiljanak szívemben, mint e vizen. ítélésében — le is írtam egyet és mást, ami nem volt azonos Lukács György ál­lásfoglalásával. De az mu­tatja e nagyszerű férfi és példamutató jellem tisztasá­gát, hogy amikor később, már 1947-ben. Kassák Lajos hetvenedik születésnapjára nyilatkozatot kértem tőle, feledve a régi ellentéteket, elismerő sorokat küldött. Oly időben, amikor nem volt di­vat meghajtani a zászlót Kassák Lajos előtt Hű tudott, akart maradni eszméihez, mindenkori igaz meggyőződéséhez, ahhoz, ami szerinte a közösséget szol­gálta. Tévedett is, de soha nem érdekből, mindig ab­ban a hitben, hogy így szol­gálja az ember magasodá- sát. És ha észrevette, hogy tévedéseit a számára leg­fontosabb ellen akarják fel­használni, felemelte tiltako­zó szavát. Utoljára két év előtt ta­lálkoztam vele, a Parlament ünnepi csarnokában. A Ta­nácsköztársaság kikiáltásá­nak ötvenedik évfordulója alkalmából hívták össze bennünket, átvenni a kitün­tetéseket. Az előttem lévő sorban ült, kivel is beszél­getett? Hevesi Gyulával? Nem. Kőhalmi Bélával, aki azóta szintén már elment. Félig tréfásan, félig komo­lyan méltatlankodott. — Délelőtt kitüntetés­átvétel. délután kettőkor ün­nepi ülés, öt órakor fogadás, hát ki bírja ezt? Mit kép­zelnek, nekem dolgom van, munkám, mondom, dolgoz­nom kell... egyszerűen nem engednek a munkámhoz... Irigykedve. csodálattal hallgattam, néztem törékeny, de tulajdonképpen nem tö­rődött alakját. Nyolcvannégy éves volt akkor és haragudott, ha egy napra, két órára elszakítot­ták a munkájától. Körös-körül, e tó körül csak ifjú arcot látok, ó élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alko­nyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e böics derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, kerengő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi bóreásza. • Csuka Zoltán: A hévízi tónál A népművelő megbecsülése f MEGYÉNKBEN ÉPPÚGY, mint másutt — a népműve­lés java részét a tiszteletdíja­sok végzik. Velük találkozha­tunk a kisebb könyvtárak­ban, művelődési házakban, klubokban. Mintegy négy, négyszázötven tiszteletdíjas népművelő dolgozik a me­gyében. Főhivatásúk mellett két-háromszáz forintos havi díjért, — néhol ennél is ke­vesebbért — állnak helyt. Többségük nem a néhány száz forint miatt vállalja a gyakran éjszakába nyúló munkát, hanem érdeklődés­ből, szenvedélyből. Sok szó esett az utóbbi években a népművelés „in­gyen munkásairól”. Országos intézkedések is történtek és történnek, hogy valamivel nagyobb legyen a fáradozá­suk jutalma, a tiszteletdíjak összege. A Pénzügyminiszté­rium a könyvtárosi tisztelet­díjak emelésére országosan 3,6 millió forintot engedélye­zett. Megyénk — mint kis­falvas megye — nem csupán emelni tudja a legkisebb tiszteletdíjak összegét, de ahol helyileg is meg tudják oldani, a nyitvatartási időt is meghosszabbíthatják. Egyes községekben ugyanis részben a szűkös gazdálkodási lehető­ségek miatt volna szükséges tovább nyitva tartani a könyvtárakat, jobban igazod­ni a szabad idős szokásokhoz. Ha elfogadjuk, — márpe­dig így van — hogy a közmű­velődés oroszlánrészét a több száz nem hivatásos nép­művelő (többségükben peda­gógusok) végzi megyénkben is, indokolt további helyi le­hetőségeket keresni. Hogyan lehetne még jobban megbe­csülni a szabad és pihenő idejüket a művelődésért fel­áldozó tiszteletdíjas nép­művelőket? Ennek fontos ré­sze, hogy országosan is te­remtsék meg a magasabb tiszteletdíjak alapjait. Ez, ha nem is oldja meg az összes problémákat, biztatóan el-, kezdődött. De a feladatoknak csak égy részét képes levenni a megyei, járási, községi mű­velődési szervek munkásai­nak válláról. A tiszteletdíjas népművelők — hangsúlyoz­zuk nem pénzért dolgoznak, nem attól teszik függővé munkájuk minőségét, hogy mennyit kapnak honorárium­ként — az anyagi megbecsülés mégsem utolsó rangú dolog. AKIK NEM VÁLLALNAK ilyen plusz terhet magukra túlórákkal, mellékállásokkal és más pénzben is kifizetődő foglalatossággal jobban jár­nak. A tiszteletdíjas népmű­velő a két-háromszáz forint ellenében lemond az ilyen lehetőségről. Nem igazságo­sabb, ha a jelenleginél is jobban megfizetjük az áldo­zatos munkát, a közművelő­dés kimerítő, nagy hozzáér­tést kívánó területein való helytállást? Ezek a népműve­lők mindennap valóra vált­ják a X. kongresszus műve­lődéspolitikai feladatait. A megszállottak eddig is első­sorban lelkesedésből csinál­ták, de igazuk van azoknak, akik szóvá teszik; a különbö­ző üzemi, munkahelyi össze­jövetelekre miért jutnak ezer és tízezer forintok a kulturá­lis alapból, s miért nem jut valamivel több az idegeit őr­lő népművelőnek? Ha elgondoljuk, hogy me­gyénkben az évi több, mint tízmillió forintos kulturális alapoknak csupán 14—15 szá­zalékát költik kifejezetten művelődési célokra, igazat kell adnunk az iménti „in­terpellációnak”. De nemcsak igazat kell adni, hanem a közvélemény helyes orientá­lásával olyan hangulatot is kellene teremteni — üzem­ben, tsz-ben, intézménynél el­sősorban a pártszervezetek­nek, társadalmi szerveknek — hogy ne legyen bocsánatos bűn alibi rendezvényeken tort ülni a kulturális alap csendes kimúlása felett... De a nem hivatásos nép­művelők így is jól dolgoznak — érvelnek gyakran azok, akik csak névleg pártolói a művelődésnek, ugyanakkor görcsösen ragaszkodnak min­den forinthoz, amiből valami jó közös „buli” néz ki. Van­nak azonban példák, amikor a tiszteletdíjas népművelő önmagához méltatlannak tartja a jelképes havi össze­get és visszavonul, nem vesz részt a művelődés szervezé­sében, irányításában. Ilyen­kor akik csak a végered­ményt nézik, könnyen rásü­tik az anyagiasság jelzőjét. Holott nem erről van szó. Egyes községekben ugyanis csak várni tudnak a népmű­velőtől. Rengeteg munkát, legszívesebben valamennyit a vállára rakják — de alapo­san megfeledkeznek az anya­gi és erkölcsi megbecsülé­sükről. Mert nem csupán a lehetőségek szerint felemelt, vagy helyileg megtoldott tiszteletdíjakról van szó, ha­Néhány nap csupán június 30-ig és a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán be­fejeződik az 1970—71. éves tanév vizsgaidőszaka. Je­lenleg a pótvizsgázókon kí­vül a csaknem ezer főnyi le­velező hallgatósereg várja, hogy számot adjon tudásáról. Vizsgáik befejezése után a főiskolán elmondhatják, mintegy 2 ezer hallgatót el­lenőriztek le a különböző tanszékek tanárai. A neve­lőktől is nagy munkát és erőt kifejtő tevékenység után alig maradt szusszanásnyi idejük, hiszen július első napjaiban már azokkal talál­koznak, akik felvételüket kérték a felsooktatásű intéz­ménybe. Az oktatók nagy része kü­lön készül a felvételi vizsgá­ra, hiszen nagy felelősséget nem a pénzben ki nem fejez­hető elismerésről is. Ahol tisztában vannak a közműve­lődés társadalmi, politikai szerepével, ott a jól dolgozó népművelő megbecsült, köz- tiszteletben tartott ember, akinek a véleményét jó ki­kérni, jó meghallgatni, akinek meghívót kell küldeni minden jelentős megbeszélésre, hisi alig van olyan téma, amely ne érintené a művelődést. Sajnos vannak ellenpéldák is, amikor feleslegesnek tart­ják ezt, csak akkor veszik észre a művelődési otthon vezetőjét, ha közeleg egy ünnep; a szervezés, a műsor összeállítása szemük elé hoz­za a háttérben meghúzódó embert TERMÉSZETESEN A DO­LOG KÉT OLDALÚ; ha a népművelők — ezúttal a nem hivatásosak társadalmi megbecsülését tesszük szóvá — egyben a népművelőkkel szemben támasztott igények­ről is érdemes említést tenni. Ahol megfelelő feltételeket tudnak teremteni a munká­jukhoz — nem keresztezik a törekvéseiket, nem veszik el a kedvüket a cselekvéstől — ott érthetően megnőnek a velük szemben támasztott követelmények is. Ez főként a hozzáértésre, a lelkiismere­tességre vonatkozik, de nem egy esetben a magatartásra, az írott és íratlan normák betartására is. Nemrég az egyik községben a népműve­lőt jellemezve mondták: „Érti a dolgát, csak elég gyakran felönt a garatra, s ez sokat árt a tekintélyének...” Ennyire közfigyelem kíséri mindazokat, akik a művelt­ség terjesztésén dolgoznak, emberekre akarnak hatni. Legyenek hivatásosak, vagy sem? A közvélemény nem tesz különbséget. Azonos mércével mér, s nem mindig könnyű a jó minősítést ki­érdemelni. P. G. ró rájuk, hogy a jelentkezők közül a legmegfelelőbbeket válasszák ki. A főiskola leen­dő polgárai felvételük után nem állnak majd tétován az intézmény kapujában, hiszen a Nyírségi Nyomdában már elkészült számukra a Tanár­képző tanulmányi és vizsga- szabályzata. Más esemény is zajlik a jövő hónap harmadikén a Nyíregyházi Tanár­képzőiben. Az Ungvári Állami Egyetemmel történt megállapodás értelmében ezen a napon indul az a hallgatókból és oktatókból ál­ló csoport, amely 12 napot tölt Kárpát-Ukrajnában. A főiskolán készülnek arra, hogy ugyanakkor itt vendé­gül lássák a cseretársként éi> kező szovjet egyetemistákat. Finis a főiskolán Szentiványi Kálmán: LOTTÓZÓK A nap felkelt, megpislogta az éjjeli esőtől fénylő várost, elbújt a komoran ereszkedő felhők mögé. A férfiak szá­jában cigaretta, a nők moso­lya szürke így kora reggel, mint párától homályló ab­laküveg. A gyárkapunál sokan meg­torpannak. — Hé, lottóárus! Bújj már elő... Hol az öreg? 3iztosan elcsábították a lányok! A nők a portást kérlelik. < vegyen nekik valahonnan, vagy fizesse be, ha előkerül az öreg, töltse is ki. itt van­nak a biztos nyerőszámok. Két perc múlva hét óra, má­szik a nagymutató, valaki ki­abál, hogy siet ez a vekker. Torlódnak most mór, csenget szüntelenül a bélyegzőkar. Eavütt jön a tizenegy szép lány — az ifjúsági brigád — de nem mernek bemenni, mert ott áll oldalt Bácskai, a műhelyfőnök, harmincöt éves kopaszodó agglegény, olyan tömör és mozdulatlan a kék köpenyben, mint egy felöltöz­tetett szobor. Meg kell várni a brigádvezetőt, Monokinét, nélküle nem mernek elvonul­ni a műhelyfőnök előtt, mert cikket írtak az üzemi újság­ba, éppen tegnap jelent meg, hogy ők szakközépiskolában érettségiztek, műszerész szak­munkások, s itt csak betaní­tott műszerészként dolgoz­hatnak. Talán a szerkesztő is gorombította a cikket, volt ott néhány kemény megjegy­zés, a műhelyfőnökről. S alatta mind a tizenkét név, elöl Monokiné, aztán sorban a lányok. Hát nem mernek most bemenni, mert szó sem volt arról, hogy a nevük is megjelenik. A napközi épü­lete felé pislognak: Monokiné oda viszi minden reggel hat­éves kisfiát, — mert elvált, a gyerekkel él, s nincs aki vi­gyázzon rá, amíg dolgozik. Már itt is van, szidja a to­longást a napközinél, aztán a nyomában lehajtott fejjel beosonnak a lányok. A mű­helyfőnök előlép, s azt mondja: — Miattam nem mernek bejönni? Nem ettem én még embert. Az a lottóárus ké­sőbb visszajön. A maguk szelvényeit elkértem, tessék. — S átadja a köteget. Köpenye zsebéből kiáll az üzemi újság. Lerobban a zápor, a magas épületek felett mennydörgés és villámlás öklelőzik. Néme­lyik lánynak van a táskában orkánkabátja. Hárman elfér­nek, ha szétterítik. így rohan­nak a lifthez. Bácskai műhelyfőriök azért is lassan megy, de a liftnél eléri a brigádot. Együtt száll­nak be a szobányi teherliftbe. A lányok számolják a szel­vényt, aztán abbahagyják, a nyeremény fontosabb. — Ha lesz pénz, megeskü­szünk Tibivel... Nekem autó kell!... Befizetek társasuta­zásra... Ha nyerek, szakítok az udvarlómmal... Maga mit csinál a pénzzel, Margit né­ni? Monokiné hat-hét évvel le­het idősebb náluk, s nem is üt ki a bokorból. A műhely­főnökre pillant, aki nagy kockás zsebkendővel vizes fejét törli, s szeme tréfásan villan: — Itt hagyom a gyárat, ve­letek együtt. — Jaj, miért? Csak nem?! — Bácskaira pillantanak. Más gyárba megyünk, ahol megbecsülnek. Szakközépis­kola? Itt szakmai tudás kell, elvtársnők — utánozta a mű­helyfőnök lassú sodrású be­szédét, Bácskai meg úgy tett, mintha elmerülten be­szélgetne a liftkezelő öreg­asszonnyal. — Elmegyünk in­nen, de előtte egy undok em­bernek a fejére ütünk egy jó nagyot, valamennyien... Aztán a nyereményből kifi­zetjük a büntetést! Riadt csend lett, majd a nevetés szinte szétvetette a liftet. A lányok egy bokor­ban kanaszkodtak. Nagy döc- oenéssel felértek a harmadik emeletre. Az ifjúsági műhely tágas csarnok, fiú kevés van itt, azok is tanulók — s vagy száz női szakmunkás. Bácskait azért helyezték ide, mert a többi pályázó szoknyabolond hírében állt, ő komoly, meg­fontolt ember, s agglegény, — ha éppen elveszíti a fejét, nősüljön meg! De — úgy hír­lett —, nem érdeklik a nők, öreg anyjával él Óbudán, s még mindig tréningre jár a Vasasba, birkózik. Minek ment le a kapuhoz? Semmit sem intézett el. Hir­telen ötlettel nekilát, írja a pár soros jellemzéseket, a ti­zenegy lányból nyolc — már a jövő héten szakmunkásként dolgozhat, a többi három ta­nuljon még — maradjanak egyelőre betanított műsze­résznek. S az újságcikkel nem törődik. Kicsit igaz, amit írtak; legjobb volna a gyár­ban is levizsgáztatni a belé­pőket: ki, mit tud? A leg­több baj a besorolással törté­nik, idejön némelyik, kikö­veteli a tízforintos órabért — hogy előző helyén ennyit ka­pott — s rosszabbul dolgozik, mint az itteni nyolcforinto­sok. Régóta javasolni akarja ő, hogy minősíteni kell, aki nem veti alá magát, annak baj van a szaktudásával, úgysem nyernek vele sokat, jobb, ha kívül marad a ka­pun. Az ifjúsági brigád megint bokorban van, mintha tud­nák, hogy a főnök ővelük foglalkozik. S jön Monokiné — mintha gyászban lenne, fekete a köpenye, kendője, — s benyit. Azt mondja: — Elnézést... Biztosan meg­haragudott rám. A főnök tud mosolyogni. — Megírtam a jellemzésed két, ha akarja olvassa eL Három lány betanított mű-, szerész marad... Monokiné nem mozdul kö- zelebbre. — A késést behozzuk. Ma úgyis próbál az énekkar. Utána tánc lesz, mint a múlt­kor. Oda készülnek a lányok. — Maga is? — Igen. Bácskai hirtelen a telefon­hoz nyúl, az igazgatót tár­csázza, hangsúlyozva mondd ja, hogy olvasta az újságot, elkészítette a brigád minősí­tését. S kéri a maga áthelye­zését, más műhelybe. Lehet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom