Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-01 / 102. szám
Érvelő munkások Csak neked mondom — hallom a „bizalmas információt”, s egy ok, hogy azt gondoljam, csak kitalálták az egészet. Éppen egy ilyen „csak neked mondom” információt hallottam — jutalmazásokról volt szó —, s ez eszembe juttatta Potos János záhonyi szocialista brigádvezetőt, aki a prémiumról ugyancsak nem halkan, négyszemközt, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt — a szak- szervezetek megyei küldöttértekezletén — jelentette ki: a munkások azt tapasztalják, hogy a MÁV debreceni igazgatósága rendszeresen megspórolja a záhonyi átrakók prémiumát, amiért szerintük alaposan megdolgoztak az emberek. Magam is éreztem azt az izgalmat, azt a feszültséget, amit a mikrofon okoz ilyenkor, s jólesett látni, amint a záhonyi munkás százezer szervezett szabolcsi dolgozó küldötte és a megye vezetői előtt egyre jobban belelendülve, felszabadultan mondta el eredményeiket, gondjaikat, beszélt addig kényesnek tartott kérdésekről. Ez csak egy eset a sok közül, amelyet önkényesen választottam a szakszervezetek nemrég tartott küldöttértekezleteiről. Talán ézt a felszólalást hallgatva fogalmazódott meg bennem: ez a záhonyi munkás tudja, érzi, hogy van szava, szükség van gondolataira — úgy is, mint egy dolgozó kollektíva tagjának véleményére, de mint a gazda véleményére is. Jó, mindinkább természetes, hogy ilyen szókimondó, okosan, emberien érvelő munkásokat küldenek a legmagasabb fórumokra is. Mert itt van például Jeszenszki Gábor fiatal nyíregyházi géplakatos, akit a város országgyűlési képviselőjének választottak. Az ő jelölésén is azt mondták a felszólalók: jó szakember, igazságos, izem restelli megmondani sem a „nem”-et, sem azt, hogy valaki hibázott — és főképp akkor nem, ha ott van az illető. Mert nem ritka még az olyan diplomatikus véleményt mondó sem, aki dicséreteket halmozva bírál, ami tulajdonképpen csak egy kurta „nem”-et takar, de éppen azt kényelmetlen megmondani, különösen szemtől szembe, vagy a nyilvánosság előtt. Újabban egy-egy termelési tanácskozáson már nem a felszólalás hossza után jár az elismerés. Értéke azoknak az őszinte felszólalásoknak van, amelyek rövidek, lényegretörőek és új elemeket is tartalmaznak. Ahhoz, hogy ez legyen az általános, nagyon sok lehetőség van. Vegyük csak elsőként a kisebb munkahelyi kollektívákat. Vajon mit tehetnek azért, hogy az a munkástípus, amelyet ma a legjobbnak tartunk, még gyakoribb legyen? Milyen is lehet ez a munkás? Az, hogy szakmájának kiváló ismerője, csak az egyik oldal. Mindinkább elvárás lesz, hogy a szakmai tudás mellett bizonyítsa: művelt ember, aki érdeklődik a közösség, a világ dolgai iránt, akinek van véleménye, amelyet el akar mondani, s nem azt várja, mij mond az előtte szóló, vagy a főnök. | Mostanában igen sok szó esik arról, hogy valójában hol is hallathatja szavát a dolgozó, a munkás. A termelési és műszaki tan ácskozások, szocialista brigádértekezletek, ankétok révén a szakmai keretek adottak. Ezek a fórumok azonban csak akkor, tölthetik be teljes értékűen a hivatásukat, ha a dolgozóknak nem csupán formálisan teszik lehetővé a beleszólást, nemcsak formálisan vehetnek részt a döntések kidolgozásában. Ez így szépen is hangzik — mondhatná bárki —, ám a gyakorlatban itt-ott hibák vannak. Mert ahhoz, hogy jól lehessen dönteni, nagyon sok információra, ismeretre van szükség, s ezt a dolgozónak meg is kell szereznie. Ismertek azonban olyan termelési tanácskozások példái is, amelyeken a gazdasági vezetők számok százaival megtűzdelt, hosszú szakmai beszámolókat tartottak, amelynek végén örült a munkás, ha nem kellett szólnia, ha kiléphetett a dohányfüstös teremből. Ha viszont lehetőséget, változatokat, legfontosabbnak tartott kérdéseket ismertetnek, s ehhez kérnek segítséget, ötleteket — megfelelő jó eszmecsere alakulhat ki, amely valójában nem más, mint amit üzemi demokráciaként említünk. Ez ma már nélkülözhetetlen alkotó része a szocialista üzemi életnek. < Van azonban, ahol a gazdasági mechanizmus reformja révén a vezetőknek biztosított nagyobb önállóságot félre értelmezve nem hallgatják meg a dolgozók véleményét. Tapasztalható ellenkező véglet is: szakszervezeti aktívák, egyes dolgozók a szakszervezet véleménynyilvánítási jogát úgy fogják fel, hogy az igazgatónak minden véleményt el kell fogadni, mert ha ez nem így történik, az üzemi demokrácia megsértésével vádolják a munkahelyi vezetőt. Abban, hogy az üzemi demokráciát a szakszervezeti és a gazdasági vezetők is egyformán alkalmazzák, nagyon sok segítséget adhatnak és adnak a pártszervezetek. De akkor, amikor közös érdekről szólunk, azt is el kell mondani: a munkában, a termelési folyamatban nincs demokrácia. Amit eldöntötték, azt végre kell hajtani, nem lehet vitát indítani felette. Jó munkahelyi légkör mellett azonban ez nem következhet be. Ellenkezőleg: éppen ez az, ami elősegítheti az üzemi demokrácia kiteljesedését, megvalósulását. Ezzel kapcsolatban ismét egy személyes élmény. Lapunk újévi körkérdésére válaszokat kérve az újonnan alakult Közmű- és Mélyépítő Vállalat gazdasági igazgatóhelyettese egy hosszú beszélgetés után végül is azt mondta: eddig a gazdasági feltételekről volt szó, de személy szerint mégis azt várom 1971-től, hogy jó munkahelyi légkör alakuljon ki nálunk, szívesen dolgozzanak itt az emberek. Azóta hallottam példákat ettől a vállalattól és máshonnan is. Azt például, hogy a Szatmárvidéki Faipari Vállalatnál a munkások elé viszik a vállalati vezetők elgondolását: a jövőre jubiláló 20 éves vállalat jutalmazza-e jelképes aranygyűrűvel azokat a munkásokat, akik az alakulás napjától kitartottak mellette. Vagy, hogy a Víz- és Csatornamű Vállalatnál, az Építő- és Szerelő Vállalatnál, az 5-ös Volánnál azt fontolgatják a kollektív szerződések előkészítése közben, hogy egyes különlegesen fontos feladatot végző munkáskollektívákat bevonhassanak a nyereségprémiumot élvezők körébe. Megyénk ipara eddig nem tapasztalt ütemben fejlődik. öt év múlva már 45—50 ezer ipari munkásról kell elmondanunk: a szó igazi értelmében munkások-e, akik nem közömbösek a köz érdekeivel szemben. Marik Sándor Nyíregyháza belvárosa az új pártház felső emeletéről (Elek Emil felvétele) Iskolából hazajőve! még köszönni is elfelejt másodikos fiam. Szeme fényesen kikerekedik, amikor közli a nagy újságot: holnap érkezik a városba a mozgó vidámpark, a Luna. — Ugye, elmegyünk? — 'Mondom, feltétlenül, csak most még törődjön a házi feladatával. Fél óra sem telik bele — a# it elég ritkán szokott — hozza a füzeteit, nézzem meg, szép-e, amit csinált. Nem tagadhatom: szép. Másnap azzal állít haza, hogy nyelvtanból szerzett egy csillagos jelest, és hogy Bálái, a barátja már az első napon elmegy a Lunába. Míg aláírással nyugtázom az érdemjegyet, mondom: nyugodj meg, mi is elmegyünk... Egy nap múlva háborogva jön a fiú: mindig csak a lányokat szólítják fel az órán. pedig ö is tud ötösre olvasni! Különben Bálái azzal dicsekedett, hogy a Luna kisautóin 120 kilométeres sebességgel száguldott körbe-körbe. „Te elhiszed ezt, apuka?” Értem a kérdést, meg a célzást, tehát nincs menekvés, irány a Luna-park! A téren bábeli hangzavar. Zene, visongás, csengők, kereplők, viliódzó fények. Javaslom a fiamnak, először tartsunk szemlét, hova érdemes beszállni. Ujjongva he» Angyal Sándor: Óriás kerék lyesel, aztán néhány méter után, mintha földbe gyökeredzett volna a lába. Megáll. Ö nagyon szeretné vezetni azt a kis minivillamast. Pénztár, jegy, s a fiú már ott is trónol a vezetőülésnél. Aztán egy kör után ki sem lehet húzni: most a motoron akar „vágtatni”. Újabb sorállás, újabb jegy. Amikor az óriás kerékhez érünk, arról faggat a kisle- gény, ültem-e már ilyenben. Láthatóan örül, amikor mondom: még nem. „Akkor gyere, próbáljuk ki.” Jobb ezen túl lenni! Elő az aprópénzt, emelkedjünk a magasba. — Hűű! Jujj! — hallom a fiút mellettem, mihelyst elindulunk. Mutat jobbra-bal- ra: „Most olyan magasak vagyunk, mint a toronyház, arra a körúton!” Ki nem fogy a szóból, arca kipirul, fölöttébb élvezi a gyorsulást.. Nézem a fiamat, s lent a nyüzsgő, tarka sokaságot és eszembe jut, hogy egyszer már voltam én hasonló magasságban. Falunkban majálisok alkalmával nagy vetélkedőket rendeztek az iskolás gyermekeknek. Volt ott a réten zsákban futás, madárszökellő verseny, no meg rúdra mászás. Elérhetetlenül magas rudakat állítottak fel, a tetejébe óriás kiflit nagy tábla csokoládét, olcsóbb játékokat aggattak, s aki fel tudott mászni a tetőre, választhatott belőle. Igen ám, de a hosszú rudakat végig beszappanozták, ami úgy csúszott, mint télen a jég a Krasznán. Alig akadt, aki felért a csúcsra. Ha jól emlékszem, nekem már csak egy méternyi hiányzott, amikor visszazuhantam... Aztán jött a lepényevés, attól sokat reméltünk. Hosz- szú madzagokon csüngtek a kis kerek lekváros lepények, hátrakötött kézzel nekiálltunk, s harapdálni kezdtük. Kerestük a „kincset”» m egyik lepényben elrejtett ötforintost. Mire kiderült, hogy a legtöbben rossz lepényhez álltunk, az orrunk, de még a fülünk is telve volt lekvárral. Oldalt pedig hahotázott a sokaság... Most az óriás kerék után a hullámvasúthoz, onnan az afrikai állatok bemutatójára, majd a játékautókhoz vonszol a fiam. Lövünk célba és megforgatjuk a szerencseke- réket. Észre sem vesszük, hogy már nemcsak az aprópénz fogy a zsebből... Kerül amibe kerül, most már végigjátszunk, végignevetünk mindent. A csillagok is fényiének a felhők mögül, amikor a kijárathoz indulunk. S ott előbb a törökméz „állja” utunkat. Persze, hogy meg kell kóstolni! S aztán még egy utolsót sóhajt a fiam, amikor meglátja a forgó korongból varázslatosan elő- gömbölyödő vattacukrot. ö is a kezébe vesz egy adagot, valósággal belefúrja a fejét, eszi félúton hazáig. S otthon kitör a féktelen kacagás: a színes vattacukor pirosra festette a fiú arcát, orrát, de még a homlokát is. Talán ilyen voltam én is, ott a lepény alatt.
