Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-30 / 126. szám

I mú KELET-MA(»AnOB3ZÄG — VÄSAlESH?? MELLÉKLET WT!. mÄJi» 3» A BICEGŐ Hobby és művelődés Baráth Lajost Rekettyéinek mindmáig nem tudom a rendes nevét, azt sem, hogy miért éppen ezt a fura gúnynevet kapta. Valójában nem csúnya meg­szólítás ez, igazi névnek is elvállalhatná sok ember. Tá- hó nevű is dolgozott velünk egy műszakon, s 6 is megfe­lelőnek tartotta a nevét. Rekettyés nem. És ebben kiadós része volt Jónás Ferinek, aki örökösen kitalált valami tréfát Re­kettyés kárára, fegyszér pat­kányt fogott és milszekunra kötötte. Rekettyés, amikor meglátta a szerencsétlen ál­latot a sínpár közepén tehe­tett enkedni, vigyori képpel indult feléje. — Gyere csak, szentecském, gyere! — sziszegte. — Te et­ted meg a finom kis szalon­námat? Megy a patkányhoz, mar­kában egy széndarabbal. Jó­nás meg ott lesi a sarok- stompnál, a drót másik végét szorongatva. Amint meglen­dült Rekettyés keze, elrán­totta a már-már alig mozgó párát. — Ugrálsz, bitang? — ká­romkodott Rekettyés és új széndarabot keresett. Mert ahhoz nem volt bátorsága, hogy a markával megfogja az állatot. Talán éppen az un­dorító kinézése miatt. Meg nem is jó a megvadult pat­kányhoz csupasz kézzel nyúl­ni. Mikor már harmadszor té­vesztett célt Rekettyés do­bása, előbújt Jónás, cigány képén ördögi vigyor, és csak miután megállt a nagy darab ember előtt, kezdett el haho- tázni. Visszhangzott a neve­tése a vágatban. — Még egy döglött pat­kánnyal se bírsz? — kérdezte, 6 ujjaival a megbávult em­ber szeme közé mutatott. — Bolondos vagy, Rekettyés! Hát ez, ez a „Bolondos vagy Rekettyés” fájt a leg­jobban a kuplisnak. — Egyszer elvihetne a sá­tán! — morogta á kuplis; behemód termetét egy ot­rombán nagy fej tetézte be. Olyan durbincs orra volt, és olyan hatalmas és kerek, ugyanakkor bamba tekintetű szempárja, hogy szinte az ábrázatára, a mozdulataira — egyszóval az egész emberi lényre volt írva a háromke- rekűség. Jónás pedig nevetett, ne­vetett és bakugrásokkal jött a gépház elé, ahol a füstre várók szalonnáztak. Csuk­lójára rátekerve a milsze- kund, a végén a patkány, már mozdulni sem tudott, csak pislogott még olykor a gonoszkodó emberekre. — Láttátok? Láttátok? Re­kettyés egy döglött patkány­nyal se bírt. Megijedt tőle, bizonyisten, megijedt! Rekettyés, meg, hogy a rosszat még rosszabbal né te­tézze, szótlanul kullogott Jó­nás után. — Ki ázisten látta, hogy drótrá fűzték? — kérdezte gyámoltalanul. — Setét ván, oszt nem lát á zember... Mert így beszélt ez a Re­kettyés. ,.Á zember!” „Oszt!” meg hasonlóan. Hiába oktat* tűk, magyaráztuk neki; ilyenkor elszégyellté magát és visszahúzódott. Nem akart? Vagy nem is tudott tanulni a szóból ez az em­ber? Ki tudja! Annyit tudunk róla csak, hogy az ötvenes évek elején jött fel a városba, a bányá­hoz. Már akkor sem volt egészséges a szelleme, de azért munkát talált magának. Később meg, hogy a bolondsága nyil­vánvalóvá vált, az akha ma­gáénak vallotta. Meg nem váltak volna tőle semmi pénzért, mégha egy kereszt- be-szalmát nem tesz, akkor sem. De hát Rekettyés szor­galmas ember volt. A bá­nyamester, vagy az aknászok nem mondhattak neki olyant, amit meg ne tett vol­na, és hogy tisztességes sze- nelőcsapathoz nem került, az azért volt, mert a vájárok tartózkodtak tőle: „Három kerékkel a csille is csak bi­ceg. Ki tudja, hogy mikor borai fel? Én vállaljam a felelősséget?” — így aztán senki nem fogadta párjául Rekéttyést, Mikor meg Jónás ide ke­rült — fiatal vájár volt —, akkor mindjárt kinézte ma­gának a félkótyást és ug­rasztottá, vég nélkül. Mert a drótra kötött patkány nem az első esete, de még kita­lált ennél kacifántosabb ug- rasztásokat is. A fürdőben, amíg lemosdottak, gyors öltésekkel bevarrta Rekettyés nadrágszárát. Persze, ilyes­mire fel kell készülni. Mert férfiember honnan vesz elő csak úgy ripsz-ropszra tűt meg cérnát? Jónás hozott magával. Máskor meg csípős- paprikával kente be Rekety- tyés kulacsának a száját; a szerencsétlen egész nap az ajkát fújta. — Erősebb az a csipetnyi paprika, mint te! Te mélák! — s nevetett, összegörnyedve és könnyhullatásig, hogy muszáj volt vele kacagni. — Egyszer megjárod, — intette Novák, a körzeti ak­nász. — összecsomagol té­ged ez a Rekettyés és akkor világcsúfja leszel! — Engem? — hetvenke- dett nevető-komolyán Jónás. — Ilyen embereket szoktam reggelizni. — No! Csak vigyázz. Ha egyszer ez az ember élveszti a béketűrését, akkor... Isten oltalmazzon téged. Én em­lékszem ilyen esetre. Nekem szomszédi alubelim... — Mit csinált ez a Rekety­tyés? — kérdezte félvállról Jónás. ) — Egyszer egy gúnyolóját — talán az adta neki a Re­kettyés nevet — taligástól, szamarastól beborította az árokba. Úgy bizony. De Jónásnak nem használt a figyelmeztetés. Egy fizetési napon (éjsza­kások voltunk) az üzemi iro­da előtt várakoztunk. Vicce­ket meséltek, meg számolgat­tak az emberek, Rekettyés el­húzódva várt a sorára. Soha nem szeretett tolakodni. Ki­várta. amig mindenki a pén­zéhez jut, ő csak azután állt az ablak elé és nyújtotta a tenyerét. A pénztárosnő szép lány volt, mindenkinek meg­akadt a szeme rajta. Rekety- tyés is szívesen nézegette. Ki tudja, hogy ilyenkor a belse­jében milyen húrok pendül- tek meg? Ki tudja, hogy a szép nő láttán nem sajdult e bele egy-egy igazi gondolat a valóságos életéről: a szeren­csétlen kelekótyaságáról, a kitaszítottságáról, a magá­nyosságáról? Mert ha igaz, akkor a féleszűeknek is akad józan, tiszta percük. Amikor felmérik önnön szerencsét­lenségüket. és talán ebbe za­varodnak bele. így zuhannak vissza abba a feneketlen zsákba, melyből újra csak nagyon hosszú idő múltán bukkannak elő a végzetes tisztaságba. Bonyolult dolog ez, nem lehet tudni bizonyo­sat. Mint ahogyan dehogy tudta ez a Rekettyés, hogy a pénztároslány, aki fizette a bérét, csak emberi részvét­ből mond neki szépeket? — Maga aztán helyre fiú? — mondta neki olykor. — Ha este meghívna egy vacso­rára. valamelyik előkelő ven­déglőbe, bizony örömmel el­mennék magával. Rekettyésnek azonban a bolondságánál csak a félszeg- sége volt nagyobb. így erre a kudarcára soha nem került sor. Amikor szépeket hallott magáról, akkor vigyorgott, dünnyögött, bele is pirult, de nem hitt. Megszámolta a pén­zét és már indult is haza, a szállására. — Te, Rekettyés! Fogadni mernék, hogy te szerelmes vagy ebbe a lányba! — állt eléje egy ilyen alkalommal Jónás. Rekettyés vigyorgott. — Nem mered bevallani? — Békén hagyhatnál már — mondta a másik rekedtes hangon. — Akkor minek hordod magadnál a fényképét? — Én? Méghogy én? — röstelkedett. — Megvetted a sarki fény­képésztől. Fizettél érte vagy egy százast. Csakhogy hozzá juss! Mert a fénykép valóban ott lapult már Rekettyés zse­bében. Hogy ott volt, arról Jónás gondoskodott. — Nem igaz? — kacagott Jónás. — Hát ez mi? Mikor előkerült a fénykép, a pénztároslány kiabált és veszekedett. — Nem szégyelli magát? Az én fényképemmel dicsek­szik? Mindenki nevetett. Rekettyés pedig dühödt pillantással mé­regette Jónást és a pénztá­roslányt. Még tiltakozni, mentegetőzni sem mert. A helyzetét már nem lehetett tisztázni. — Te szamár! Te patkány­vadász! — kacagott gúnyo­san Jónás. — Hát ilyesmire vetemedsz? Tisztességes lá­nyok fényképével dicsekszel? Rekettyés tűrte, tűrte a sértegetést, nagy busa feje égett a szégyentől, körmét piszkálta, s talán arra várt, hogy menten összeomlik. Az­tán elpattant henne valami. Egy hirtelen mozdulattal át- nyalábolta Jónást és megin­dult vele a műhelyudvar irá­nyába, oda, ahol a rossz bi­cegős csilléket javítják. Jó­nás tehetetlenül csapkodott ökleivel, ám az erős kar vasabroncsként fogta össze testét a lábával, kezével, mellkasával. — Megöllek! — kiabálta Jónás pulykamérgesen. — Megöllek! — Belefojtja a vízibe ez a kelekótya! — morogták töb­ben. Rekettyés pedig, mint akit egy bosszúálló szellem szál­lott meg, vitte, vitte és be­leejtette egy vízzel teli csil­lébe. Kétszer, háromszor a víz alá nyomta. Jónás, amikor kiszabadult újra meg újra neki akart rontani Rekettyésinek. Már a kését is kivette, megtöröl­te nadrágja szárában. Egy­szerre fázott és esett a szé­gyenletes dühtől. Úgy vicsor­gott, mint egy megtépázott farkaskőlöktt neom« */v — Megölöm! Ketté hasí­tom! ftSä&rTssSaöso — Mondtam neked, hogy a végén megjárod! — fi­gyelmeztette Novák. — De te nem hallgattál a jó szóra. Most aztán nyughass! A pénztáros kislány be­zárta az elfüggönyzött abla­kot, s talán egy keskeny kis résen át lesett ki a tüleke- dőkre. Semmi más ezen a napon nem történt. Másnap is csak annyi, hogy Jónás nem jött műszakba. Negye­dik napon tudtuk meg, hogy kikérte a munkakönyvét és elutazott. A követ­kező két fizetésen Rekettyés még türelmesebben várt a sorára. Mintha megfogyatko­zott volna hatalmas feje, és sápadt volt Sokan úgy mondják, a biztató szót leste annak a lánynak az ajkáról. A bolondító, biztató szavakat. Csak a szeme párázslott, amint reszkető kezét kinyúj­totta a bérért Nehézkes be­tűkkel leírta nevét a bérjegy­zékre. Több ezután nem tör­tént vele. Még annyi, hogy az egyik fizetés után véle sem találkoztunk. Mondják, ha­zament a falujába, ahol egy portát és egy kicsiny házat örökölt Találkoztak is vele a nagy árvíz idején. Megörege­dett, megroppant Hivták vissza a bányába. — Ott dolgozik még az a Iány._? — kérdezte. — Az, aki az ablaknál állt, amikor pénzt osztottak.« S amikor megtudta, hogy annak a lánynak már híre- nyoma sincs, akkor azt felel­te a hívó szóra: — Ugyan bizony minek mennék én oda...? S ha pontosan figyelték meg ennek az embernek az arcát a hírhozók, akkor ugyanúgy égett a szeme, mint amikor türelmesen várt a sorára. S talán egy pillanat­ra egészségesen lépkedett a gondolata is. Hogy aztán új­ra belezuhanjon a bicegő vég­telenbe, az ő igazi világába. VANNAK, AKIK TÚLBE­CSÜLIK, vannak akik lebe­csülik, — mániának tartják a hotobyt. Hollottunk 'már olyan hobbysról, aki nevetsé­gesen öncélú, értelmetlennek ható tárgyak tömegével rak­ta meg otthonát, sőt hivatali szekrényeit is. Érdekes, mi több, művelt ember hírében áll szőkébb környezetében, holott műveltségi köre na­gyon is egyoldalú, nem olvas könyveket, nem izgatják a művészeti és más kérdések. De me^zállottan gyűjti, a fél megyét beutazza egy-egy „pitykéért.” Persze az ilyen hobbysok vannak kevesebben. A több­ség céltudatosan, egyéni íz­lése, érdeklődése és művelt­sége szerint hódol a hobby- jának. Nem a „pityke”-gyűj­téssel akarja pótolni a hiány zó általános műveltségét, ha­nem éppen ellenkezqleg: hobbyját is azért űzi, hogy önművelődését játékosan, az egyénisége szerint bővíthesse. Korunk divatja, vagy in­kább a modern ember sokol­dalú érdeklődésének igénye, hogy kiválaszt egy szőkébb területet, szinte „körülkeríti” magának. S mint a szabad vadász mezőn kiélje kutató, gyűjtő, érdeklődő szenvedé­lyét. S ezekre az igényekre a művelődés munkásainak sem árt odafigyelni, hisz egy részük nem csak magá­nak gyűjt, kutat, de szívesen megosztaná másokkal is él­ményeit, szívesen fogad ta­nácsokat A HOBBYSOK KÖZÖTT vannak rokoncsoportok, mint a bélyeg-, lemezgyűj­tők, műgyűjtők és mások. S vannak teljesen magányos „vadászok”, akik nem szívesen osztozkodnak szenvedélyük tartalmában másokkal. Hollottunk ma­szek „nyelvészről”, aki a diáknyelv divatos szavait, ki­fejezéseit gyűjti évek óta. Ismerünk képeslap, újságki­vágás, ceruza, cigaretta, pla­kát, pénzérme és papírpénz, 1 ‘"újátiban .1 gépkocsimárka gyűjtőket és ki tudná sorra- venni valamennyit. S az ér­tékesebb gyűjteményék nem egyszer hoztak hasznot a „hobby nélküli” közönségnek. Kisvárdán egy történeti kiál­lítást színesített a különböző korokat is jellemző bankó­gyűjtemény. Mátészalkán a régi plakátokat tekinthették Goda Gábor: Szelíd zsoltá­rok. Aki találomra felüti a könyvet és elolvas egy-két fejezetet, hamar rájön, hogy ezek ugyancsak nem szelíd zsoltárok. Esszék, gondolatok, csendes meditációk, képző- művészeti apropók, irodalom­ról „írómódra” — az egyes fejezetek címei: látszatra szo­lid címek, de olvasva felbo­rul a gondolatok szokványos logikai egyensúlya, s bár filo- zófiailag, vagy politikailag minden a helyén van itt, még­sem a megszokott. „S mondá az Ur” (aki megint csak én vagyok) — mondja egy he­lyen — az Olajfák hegyén, amit Rózsadombnak is ne­veznek Pesten: ne elemezd a tízparancsolatot, mert mon­dom Neked, hogy ereje pon­gyolaságban rejlik, ezért nem meri senki sem elvetni és ezért nem tudja senki sem követ­ni”. Nem mindig könnyű Go­da Gábor gondolati szféráját követni az olvasónak és az is lehet, hogy ereje pongyolaság­ban rejlik, de az biztos, hogy kritikai magatartása nemcsak egyszerű leleplezése, meglátá­sa, vagy feltárása annak, amit a közelmúlt, a jelen tör­ténelmi, vagy kulturális ese­ményeinek sorából kiemelni óhajt. Több ennél. Amit ír, szatíra, bárhova nyúl, írói szemlélete, gondolatvitele et­től nem szabadul és nem is akar. Hitvallása — vágy ahogy ez még kifejezhető — ars poétikája, saját szavaival: „a szatíra a fejlődés és a hala­dás legkoirtbehtásabb írői fegyverneme^ Szelíd zsoltás még áz érSéklődók, Nyííégy­házán, a szabolcsi műgyűjtők gazdag képanyagának közös kiállításán kamátoztak a művészi alkotások. Említhet­nénk a tiszavasvári régiség­hobbysokat . — közöttük tsz- parasztok, munkások, nyug­díjasok, orvosok, háziasszo­nyok, diákok vannak — akik segítettek megalapozni a he­lyi múzeumot. Nem megmosolyogni való, ha a művelődési ház, vagy a klub vezetője komolyan veszi az ilyen közhasznú törekvé­seket, helyet ad a program­ban egy-egy hobbys témá­nak. Lehetőség nyílik arra, hogy tapintattal nyesegessék az utánzásból, sznobizmusból vagy egyszerűen a kellően át nem gondokságból, sem hasznos ismereteket, sem tar­talmas élményeket nem je­lentő kinövéseket. A hobby ugyanis akkor válik hasznos­sá, ha nem az érdeklődési kör beszűkülését eredménye­zi, hanem a látókört tágítja és előmozdítójává válik az önképzésnek is. ÉRDEMES-E ENNYI FI­GYELMET szentelni a hob­by nak? Nemrég beszélgettünk a2 A Német Szövetségi Köz­társaságban, Münsterben megjelent a „Népek találko­zása a mesében” című, tekin­télyes nemzetközi kiadvány- sorozat legújabb kötete. A ki­adványnak ez a száma ma­gyar és német nyelven látott napvilágot. Anyagát dr. Ér­dész Sándor népmesekutató, a nyíregyházi Jósa András Múzeum tudományos ■ munka­társa rendezte sájtó alá. A külsőre is tetszetős kiskötet többnyire szabolcsi nagyságok meséit tartalmazza. Helyet kapott benne Papp János kállósemjéni, Jóni Ferenc és Jóm Anna rämöcsahäzi, Tar- czali Ádám nyíregyházi, Or­bán András zsarolyáni, Pata­ki Géza nyírbátori, Varga (SZÉPIRODALMI KIADÓ) rok című kötete ezért nem le­het szelíd és ezért a nálunk ritka — emiatt becses mű­fajban fogant írásai szellemi­leg különösen izgalmas at­moszférát teremtenek. Marosi Gyula: A hétszáza­dik napon. Az író a fiatal nemzedék erőteljes egyénisé­ge. Novelláinak stílusa nem mellbevágó, őszintén szólva ilyen ma a fiatalok stílusa, s ha nem írják, beszélik. Keresi az izgalmat a történetben, de nem hajszolja. Történetei fordulatosak, de nem ez teszi feszültté írásait. Türelmetlen­sége, s az, hogy ez a türelmet­lenség állandóan tenni akar. Tettvágya korhangulat, a cselekmény szálait valahogy úgy kívánja összefogni, hogy utat keres, fiataljai valahol ott tartanak, hogy meghatá­rozzák életük célját és értel­mét. Még szerelmes fiataljai is kénytelenek felismerni, hogy az induló élet számára — emberi önmagukat tekint­ve — semmi nincs megoldva, minden nemzedéknek elölről kell kezdeni mindent. De mindez — ha úgy tetszik — még mindig csak szemlélet, alapállás, s nem Marosi írói kvalitásának lényege. Marosi született elemző, szinte ösztö­nösen látja az összefüggéseket, az emberi kapcsolatok bonyo­lultsága feltárásának lehetősé­geit. Ezekből a motívumok­ból építi fel elbeszéléseit. Itt válik igazán figyelemreméltó­vá, s mivel úgyszólván kizáró­lag a máról ír, korszerűsége több annál, mint amit jelen­ben élő cselekményei egysze­rűen adnak — korhangulatot tükröz, ' egyik képzőművésszel, aki népművelők társaságában, azon fáradozik, hogy a me­gyeszékhelyen összehozzák a hobbykiállítást. Még a ihun- ka elején, kö'zepén tartanak, de máris értékes anyagokra bukkantak: eddig ismeretlen népművészeket fedeztek fel, értékes népművészeti és nép­rajzi tárgyakat találtak, te­hetséges fafaragóval, idős festegető prasztasszonnyal ta­lálkoztak. Értékes munkákat „térképeztek” fel a hobbys kiállításra. Közönség elé tárják a legjobb amatőr fest­ményeket is, azoknak a mun­káit, akik majd a zsűri sze­rint is a hobbyhajlámon kí­vül tehetséggel is rendelkez­nek, megérdemlik, hogy meg­ismerje őket a szélesebb nyilvánosság. Nem minden hobby termé­keny és új ismeretek, élmé­nyek forrása, de nem is fel­tétlenül öncélú és megmoso­lyogni való bogarasság. A népművelők asztala többek között, hogy azzal is törőd­jenek: elsősorban az egyén és a kollektíva számára hasznos hobbyk virágozzanak, az ér­deklődés értelmes, ízléses ol­dala erősödjék, idW* P. G. Három novelláskötet Szabolcsi népmesék német kiadványban József nyírvasvári mesemon­dó elbeszélése. Néhány közü­lük a „Népművészet mestere”. A kötethez az előszót is dr. Erdész Sándor írta. Ebben többek között utal arra, hogy a szisztematikus népmesekuta­tás hazánkban az 1950-es évek elejétől vett újabb lendületet, amelynek eredményeként ki­tűnő népi elbeszélők váltak ismertté. Különösen Északke- let-Magyarországon, ahonnan ''Ü 'Ébiét’Ailpmeséi származnak, eleven még a mesemondás. Itt a kutatók közvetlenül ta­nulmányozhatják az elbeszélő és hallgató közösség kapcsola­tát, a hagyományozódás problémáját, a népmesék éle­tét a szocialista társadalmi viszonyok között. Urbán Ernő: Pörben a vi­lággal. Húsz esztendő novel­láit tartalmazza a kötet. Az író színes világát tárja elénk — talán jobban, mint regé­nyeiben. Azt lehetne mondani, ahány írás, annyi világ. Ur­bán kitűnően ért ahhoz, hogy hangulatot és attnbszférát' te­remtsen egyszerre aszerint, hogy drámai összecsapások, szomorú helyzetek, vagy má­sik végletbe lendülve derűs pillanatok, vidám fordulatok krónikása legyen. Változatos­ság és krónika, ez Urbán írói tartásának egyik alapmotívu­ma, amely a novelláskötet ter­mészeténél fogva kiugróan ér­vényesül ebben az összeállí­tásban. E változatosságon be­lül azonban az alaptétel soha nem módosul, Urbán a való­ság krónikása, s ehhez a való­sághoz tüzön-vizen át ragasz­kodik. Ebben a kötetben is szenvedélyesen űzi és hajszol­ja az igazságot, s mindenre és mindenkire való tekintet nél­kül áll ki az emberség, vagy még pontosabb megfogalma­zásban az ember mellett. Ért­hető az izgalom, amellyel kö­vetni kell az ötvenes évek elejéről származó írásait, a paraszti sérelmeket, konflik­tusokat feltáró szenvedélyes­ségét, vagy később a szövet­kezeti érdekeket szívósan vé­dő tehetséges, hidegvérrel és fantáziával egyaránt rendel­kező alakjait. Ezek az értékek emelik Ur­bán novelláskötetét az átala­kuló falusi Magyarország hű krónikájává.

Next

/
Oldalképek
Tartalom