Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-16 / 114. szám
1. ©Ma! ítelet-magyarország — vasárnapi melléklet 1971. május M. Szendrei /ózsef: Este nyílnak a tavirózsák A vizsgák az egyete** men befejeződtek. Szabadságra és kalandokra vágyó ifjak széledtek szét az országban, egy részük lepecsételt és hitelesített diplomával a belső zsebben, esetleg az aktatáskában, mértani, matematikai, fizikai és kémiai képletek rajzását hagyták maguk után s némi időt, hogy a munkájába ko- morult mérnök, Pócsi adjunktus fellélegezhessen, élvezve nem szűnő szerelmét, amelybe már külön is beleszeretett s úgy vitte magával kézen fogva, mintha láthatatlan élőlény lenne. A parkba ült ki mindennap, csakis ide vágyott, mert úgy érezte, hogy ez a park a természet egyetlen, nagy, jókedvű kacagása. Tudta, hogy ez költői kép, de annyi szigorú képlet és precíz műszaki rajz után jólesett egy kicsit költőnek, ábrándozó- nak és merengőnek lenni. A parkban szabályos kőmedrű csatornákká képzett, de természetes vizű patakok vágtattak, zúgva és zuhogva, néhol bűbájos vízeséssel. Vitték a barlangfürdő és a termálforrásokból táplálkozó tó vizét, amely a völgy torkánál, a mályi síkságra érve megszelídül és kis folyó- vá 1 üstül. A kis folyót Hejő névvel jelöli a térkép, és ez a kis folyó Miskolc-Tapolcán ered, virágok közt születik, mégpedig kacagva. Pócsi adjunktus a parkot évről évre, minden nyáron megcsodálta, olyannyira, hogy itt költői képekben gondolkozott. Most is úgy látta, hogy élő ékszer itt minden virágágyás, minden bokor és minden megnyesett fűszál; a káprázatosán szép ezüstfenyők meg. olyanok, a park közepén, mintha megőszült istenek állnának ott a földbe gyökerezve. A fehér kérgü, a fényízzásban vibráló levelű, kissé ferde törzsű nyárfák meg olyanok, mintha az istenfenyők duhaj pajtásai lennének. A fák alatt az élő színek Bábele tobzódott, szavak helyett sok ezer virág, mind más, olyan változékonyan színesek, mint a földön élő hatalmas embercsalád fajtaskálája. A rét zöldjéből hemzsegve serkentek elő a gyámoltalan kis pipitérek, fehér ékkövecskék, a maguk helyén éppen olyan kertművészeti remekek, mint a különböző színű oltott rózsák. A z adjunktusnak min- den virágról volt képlete, lírai fogalma, csak egyről nem, a legszebbről, mert úgy érezte, hogy ennek méltatására képtelen a nyelv. Ez a virág a tavirózsa. Valóban nincs hozzá méltó, és ő sem méltó egyik virághoz sem, hogy egyedüliségét bármelyikkel feloldja. Nyár közepén olyan remek parádéval nyílik, mintha igazi csillago- kát teremne a föld, illetve a víz, a mesterséges és mégis ősi tavacska, amelynek tükrét a tányérkerek zöld lapulevelek egymásra borulva eltakarták. Pócsi adjunktus úgy érezte, hogy a tavirózsák még egymáshoz sem hasonlíthatók. Egyik csoportban rózsaszínű virágcsillagok nyíltak, a másikban fehérek, és voltak halványsárgák is. A csillagágak központjában ujjnyi vastag és ujjnyi hosszú bibe magaslott, amelyen olyan finoman sárgult a virágpor, mintha a növénytesten fény izzana át. Az adjunktus néha azon kapta magát, hogy kételkedik, hátha viaszból, vagy rafinált műanyagból vannak a tavirózsák s bennük elrejtve miniatűr villanyégők világítanak. A kétkedés hatására elhatározta, hogy kerülni fogja ezeket a virágokat, mert annyira szépek, hogy látásukra különös sírás szorongatta, mégpedig éppen úgy, mint valaha rég, amikor szerelmes lett abba a halk szavú lányba, akit sohasem tudott magának megszerezni- Már-már attól félt, hogy rácsap az idő és a lány helyett ezeket a virágokat fogja szeretni, burjánzó remegéssel, mert a bennük való gyönyörködés feledtette az emlékeket, felszabadította az érzelmeket és valahonnan a lélek mélyéről fiatalodást fakasztott. Márpedig Pócsi adjunktus nem akart fiatalodni. Ragaszkodott megszerzett harmincöt évéhez, egész testi-lelki állapotához, még szőke hajának gyérüléséhez is. Tetszett neki ez az idő, ez a megért kor s ennél nem kívánt se többet, se kevesebbet. Végül azonban úgy járt a tavirózsákkal is, mint a hajdani leánnyal. Heteken át nézte, nézte, majd könyörögni kezdett a csősznek, a virágok ősz hajú őrének, hogy engedjen csak egy szálat leszakítani. Egy kortyocska illatot kívánt belőlük, vagy még azt sem, megelégedett volna már valamelyik sziromcsillag érintésével is. A csősz azonban csak mosolygott, billegette megőszült fejét és szelíd szavakkal így beszélt: — Kár lenne adjunktus úr. Egyetlen szál letépése is vétek. Ez a virág elhervadna, tönkremenne abban a pillanatban, itt viszont hetekig élhet. Meg aztán: ez a virág itt mindenkinek nyílik, miért jutna magának több e szépségből, mint másnak? Nézegesse őket, teljen a kedve és gondoljon arra, hogy egy ékszerkiállításon jár, ahol nézni, gyönyörködni szabad, de lopni nem. így az összes szépség a magáé lehet, éppen úgy, mint bárki másé, mert a virágok szépsége oszthatatlan. Nézhetik ezren is, nem fogy el, és mindenki egyszerre birtokolja az összes szépséget. |yi egadva magát a tilalom és a bölcsesség előtt, szomórún üldögélt tovább a kis pádon, a tó mesterséges szigetén és betelhetetlenül nézte a virágokat. Este volt már. Mentek arra mások is. Rácsodálkoztak a vízre, amelyben nyíltak a csillagok és sajátos nyelvükön közvetlen közelükben nótázgattak a békák. Az adjunktus már irigyelte a tunya, lucskos állatokat is, mert azok ott ülhettek a kövér lapuleveleken, a virágcsillagok közelében, akár hozzá is érhettek a szirmokhoz, nekik nem szólt a csősz intelme, csak az embereknek. Az örökös legényéletre determinált férfi lelkében vigaszul a lemondás érzéshullámai bizseregtek. Később két lány ment a tóhoz, meg egy fiú. Istenfélő szelídség szépült arcukon. Úgy néztek a tavirózsákra, ahogyan tűzimádó őseink nézhettek a villám gyújtotta fákra. — Zoltán, tépj egy szálat —• szólt szerelmes lágysággal, a női zsarolás szelíd hangján az egyik leány. — Nem lehet, mély a víz —- mondta a fiú. — Nem mély! — szólt kéretlenül, de bíztató hangon az adjunktus, hogy fel- bújts'a a fiút, aki azonban visszariadt valamitől, talán a víztől, de az is lehetséges, hogy a törvényellenes virággyilkosságtól. — Milyen virág ez? Illatos? — kérdezte ismét a lány. — Nem tudom — felelte a fiú. — Én még sohasem szagoltam tavirózsát. — Illatosak — szólt át a víz fölött Pócsi adjunktus. — A föld legillatosabb virágai közé tartoznak. — Igazán? — kérdezte a lány. — Csodálatosak. Kór, hogy este van. Fény kellene rájuk. Nem is tudom, miért nem szerelnek ide reflektorokat. Az ilyen csodálatos virágokat este meg kellene világítani, hogy jobban látszod- janak. — Akkor ezek a virágok meghalnának — szólt imádott virágaira mutatva az adjunktus. — Miért halnának meg? — kérdezte csodálkozva a lány. — Mert a tavirózsák este nyílnak. — Napfény nélkül? — Csak anélkül. — Miért? — Mert olyanok, mint a lányok. Azok is este virulnak legszebben. — Az adjunktus hangjában most volt egy kis huncutság, egy kis legényei kihívás. — És minden este újra kinyílnak? — érdeklődött tovább a lány. — Minden este újra, meg újra — felelt készségesen az adjunktus. — Naplemente után lassan szétnyílnak és csak másnak, a kora délelőtti órákban csukódnak össze. A két lány és a virág- " gyilkosságra gyáva fiú még sokáig csodálkozott, hogy a tavirózsák csak este nyílnak.-, Azután elmentek. De jöttek mások, leginkább feszes lelkű ifjak s a virágokra mind ömlő nézéssel csodálkoztak. Tíz óra is elmúlt, amikor elcsendesedett a park. Az adjunktus még mindig ott ült a kis pádon. Akkor a csősz odament hozzá és leült mellé. Pipára gyújtott! Az adjunktus ekkor már nem a tavirózsákat nézte, hanem régi, nagy szerelmét ízlelte a megmaradt emlékek tódulásában. — Miért búsul? — kérdezte pipára gyújtás után a csősz. — Nem búsulok — felelte Pócsi. — Hát? — Csak emlékezem... Tudja, volt egyszer egy lány, akit úgy szerettem... aki olyan szép volt... mint ezek itt... mint ezek a tavirózsák. — És az adjunktus elmondta az öreg csősznek nagy, megszépült szerelme történetét. A csősz meghatódva hallgatta. — Maga buta volt — mondta a végén. — Nem lett volna szabad arról a lányról ilyen könnyen lemondani. — A tavirózsáról is lemondok — szólt csendesen, magának mosolyogva az adjunktus. A csősz ekkor felállt. — Arról ne mondjon le — szólt az emberi együttérzés meleg hangján. — Nézze csak... egy szál ott egészen közel van a parthoz. Szakítsa le, megengedem. Ne járjon ezzel is úgy, mint azzal a lánnyal. — Köszönöm — mondta Pócsi adjunktus a lemondás örömével. — Mór nem kell. Elintéztem magammal.. Meg aztán, maga mondta: ez a virág itt mindenkinek nyílik és a virágok szépsége oszthatatlan. Szép albumok A barokk művészet — a török hódoltság miatt — több nemzedéknyi késéssel honosodik meg hazánkban, s a XVIII. század második felében éli virágkorát. Széles körű elterjedettségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy — a nagymértékű pusztulások ellenére — műemlékeinknek mintegy fele e stílus körébe tartozik. Ekkor épült falusi templomaink zöme, a városiak nagyobb része, s nemesi kúriák, főúri paloták sokasága. Csupán Mária Terézia uralkodásának négy évtizede alatt kétszáz nagyszabású kastélyt emeltek az akkori Magyarország földjén! Egyike a legelsőknek Sa- voyai Jenő herceg ráckevei palotája (tervezője a, bécsi Belvedere építője, J. L. von Hildebrandt). Jórészt ennek mintájára alakult ki a magyar kastélyépítészet sajátos stílusa, amelynek legkiválóbb mestere a gödöllői, péceli és nagytétényi kastélyt tervező Mayerhoffer András. A késői, immár rokokóba hajló hazai barokk legnagyobb szabású alkotása Esterházy „Fényes” Miklós fer- tődi palotája. Mintaképe XIV. Lajos, a „Napkirály” nagyszabású versailles-i rezidenciája volt, amelynek szépségét, fejedelmi pompáját, Párizsban járva, joggal megcsodálta az igen művelt, zenekedvelő magyar főúr, akinek több mint harminc évig állott a szolgálatában Joseph Haydn, a világhírű zeneszerző. Miklós herceg a bécsi magyar testőrség parancsnokaként kapcsolatba került a nemzeti nyelvű irodalmunk megteremtésén fáradozó írókkal, s bátorította őket törekvéseikben. Többször vendégül látta fertődi palotájában íróbarátját, Bessenyei Györgyöt, aki lelkes szavakkal dicsérte a hatalmas park központjában épült, 126 termes „Magyar Versáliát”. Értékes barokk műemlékek sokasága maradt fönn nagy múltú városaink — Győr, ..Sopron és Kőszeg, Pécs, Székesfehérvár és Eger, Vác, Esztergom és Szentendre belvárosában. Budapest kevés ma is álló barokk műemléke közül kiemelkedik a várnegyed ritka szép együttese, a Batthyány tér a kéttornyú Anna-templommal, a volt francia kolostorral (itt nevelkedett, majd tanított Martinovics Ignác) és a rokokó homlokzatú egykori „Fehér Kereszt” fogadóval, amelynek erkélyes szobáiban lakott Pest-Budára jövet II. József, a „Kalapos király”. Pest legnagyobb szabású korabeli épülete az egykori Invalidus palota — a mai városi tanács — hatalmas épülettömbje. Az eredeti karakterű magyar barokk stílus nem elszigetelten alakult ki. Szoros szálak fűzik a közép-európai — osztrák, cseh, német — művészethez. Ezekről a kapcsolatokról is tudósít Voit Pál professzor szakmai igényű, egyben élvezetesen megírt, eredeti meglátásokban gazdag műve, „A barokk Magyarországon”. A félszáznál több, harmadrészt színes reprodukcióval díszített mű a Helikon és a Corvina közös kiadásában jelent meg, akárcsak Szentléleky Tihamér és írótársai szép albuma a Kairó. A könyv művészi fotói elénk tárják a Nílus-parti metropolis évezredes történetét. Az ókori Egyiptom építészetét és képzőművészetét a közeli, gizehi piramisok és a tövükben álló titokzatos szfinx, — az ókor „hét csodájának” egyike, valamint a Kairói Múzeum világhírű remekeit mutatják be. A római hódoltság korának, s az ezt követő kop-keresztény művészetnek az emlékei után következnek a mohamedán —arab építészet és iparművészet alkotásai (az emberábrázolást a korán tiltja, ezért nem beszélhetünk képzőművészetről az iszlám országaiban). A középkor századaiban — Bagdad és Damaszkusz mellett — Kairó volt az iszlám tudomány, irodalom és művészet egyik központja. Jórészt ez időből valók a könyv reprodukcióin látható kalifa síremlékek, dzsámik és mecsetek, pompásan megmunkált arabeszk díszű szőnyegeikkel, faragott szószékeikkel, színes mázas faldi- szeikkel. Az aranyló kupolák és karcsú minaret tornyok köré mind több modern felhőkarcoló épül, tanúsítva Egyiptom fővárosának dinamikus fejlődését korunkban. (a) Mátyás Ferenc: ÚJ látóhatár A dülöúton, hol megyek; pipiske-por száll, jön egy dömper, a föld remeg és széttépi a fellegek lebegő rongyát. Szalad a múlt a nyállal át árkon és bokron, húzza, löki a gyávaság, egy ürge két lábára állt, s figyel a dombról. Vályogviskók, ólak, tanyák; a régi Ázsia falkája vándorol a láp felé, a homokszaharát el kell hagynia. Nem egy akác; egész fasor ágaskodik már ki a homokból, — s Napközeiben egy fán elhagyott rossz fészekben remény kukucskál. Most születnek mindannyian a falucsecsemők. — Nagy bádogléggömb-viztorony áll a templomhoz, — gondolom — szoptatni a csecsemőt. Lenin könyvekről, könyvtárakról Lenin számára a könyvtárügy állapota az egész kultúra megítélésének fontos fokmérője volt — ezt állapíthatjuk meg abból a válogatásból, amelyet Lenin könyvekről, könyvtárakról címmel jelentetett meg a Kossuth Könyvkiadó. Életének nincs olyan szakasza, amely könyvek nélkül telne. Bebörtönzése, száműzetése idején éppúgy, mint külföldön, majd a Népbiztosok Tanácsának elnökeként, könyvek garmadájának olvasója, könyvtárak regimentjének használója. S mennyire fegyelmezett olvasó! A Népbiztosok Tanácsának elnöke, de haragos levélben rója meg egyik munkatársát, amiért vele kivételt tettek, s olyan könyvet bocsátottak rendelkezésére, amelyet tilos a könyvtárból elvinni... A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című munkájának megírásához 583 könyvet használt fel... Rendeletek sokaságát írta alá, javította azok szövegét, hogy a fiatal szovjethatalom mielőbb megszervezhesse a nyilvános könyvtárak egész országra kiterjedő hálózatát... Felháborodott táviratot küldött, azonnali rendcsinálást követelve, mert arról értesült, hogy az egyik nagy könyvtárat fosztogatják, el- prédálják a benne összegyűjtött műveket... A válogatás — amely a hasonló tematikájú, orosz nyelven megjelent összeállításra támaszkodik — ésszerű csoportosításban, bőséges jegyzetanyaggal, névmutatóval, tárgymutatóval kiegészítve ad képet arról, hogy Lenin tevékenysége hányféle módon kapcsolódott a könyvekhez, könyvtárakhoz, s arról is, hogy milyen politikai megfontolások alapján tulajdonított különleges jelentőséget a könyvtárügynek. (m) Boór András: Pedig tudtam volna Vasárnaponként nála ebédeltem. Sohasem határozta meg, hány órára menjek, mert mindig szívesen látott. Volt, amikor már jóval ebédidő előtt megérkeztem. Ilyenkor megpróbáltam segíteni a konyhában, ő azonban, bár nagyon kedvesen és tapintatosan, de mindig betessékelt a szobába. Csak akkor volt szabad ismét kimennem, amikor már feltálalt. Az ételt — mellyel várni szokott — legtöbbször a kedvenceim közül válogatta öszsze. Mikor aztán látta, hogy milyen jóízűen falatozom a gyorsan következő fogásokat, felragyogott az arca és módfelett nagy büszkeség töltötte el. Én pedig, miközben egyre csak dicsértem szakácsnő-képességeit, titokban már az utolsó falat mielőbbi célba éréséért drukkoltam. Mert — megmondom őszintén — mindig nagy boldogsággal töltött el az a pillanat, amikor felkelhettem az asztaltól. Pedig jól tudtam, hogy minden elém tett falatban az ő határtalan szeretet© lappang. És, mert nem akartam ezt a szeretetet megkorbácsolni azzal, hogy bármit is visszautasítok, így hát ettem és egyre csak ettem. Ebéd után általában lefeküdtünk, s egy ideig beszélgettünk. Aztán mikor őt elnyomta az álom, s én egyedül maradtam a gondolataimmal, újra és újra átéltem mégis- ‘ merkedésünk történetét. Különös találkozás volt. Emlékszem, akkor este színházba igyekeztem. Felszálltam az autóbuszra, s megpróbáltam előrefurakod- ni. Hiábavaló volt minden. igyekezetem, mert az emberek — „jó” pesti szokásukhoz híven — legyökereztek a peronon. A buszvezető, mintha meghallotta volna mérgelődésemet, hirtelen a fékre lépett. A tömeg előre" zuhant. Közöttük én is. Esés közben éles fájdalom nyilallt a lábamba. Felszisszentem. Mint kiderült, a mögöttem álló nő ugrott rá apró tűsarkaival. ö volt az. Miután alapos grimaszokat vágtam, rám emelte sajnálkozó szemeit, és nagyon kedvesen, többször bocsánatot kért. Ránéztem. Határozottan szép volt. Fájdalmam ellenére megpróbáltam nyájasan mosolyogni, és megnyugtattam, hogy nem történt semmi. Részemről a dolog ezzel el volt intézve. S bár a hátralévő egy-két megálló alatt többször is gondoltam arra, hogy beszélgetésbe elegyedek vele, a zsebemben lapuló színházjegy mindannyiszor eltérített szándékomtól. így aztán — anélkül, hogy megszólítottam volna — leszálltam a színház előtt. Nagy volt a meglepetésem, amikor a bejárat felé özönlő embertömegben őt is megpillantottam. Még láttam, hogy belekarol egy idősebb, várakozó hölgybe, aztán mindketten eltűntek a csapóajtók mögött. Megörültem. Mintha éreztem volna az elkövetkezőket Tudom, nevetséges, de akkor valahogy a sors kifürkészhetetlen akaratának tulajdonítottam a történtek ilyenforma alakulását. Pedig csak egyszerű véletlen volt. Aztán már gyorsan peregtek az események. A szünetben összetalálkoztunk a büfé előtt, ő rám nevetett, én hozzáléptem és bemutatkoztam. Az est vége egy másnapra megbeszélt randevú lett Az Erőkében vártam ötkor. Vidáman jött és felszabadultan. Mindketten elégedett tek voltunk, sokat és mitK
