Kelet-Magyarország, 1971. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-18 / 91. szám
Vasárnapi elbeszélés Illés Endre: A barátom kalapjával kezdődött. .. Hetyke, zöld vadászkalap. Illik a barátomhoz, ő is ilyen hetyke, komoly, fiatal férfi. Szívesen hallgat, de ha megszólal, a szava azonnal kemény, hangos, támadó. Néhányszor láttam a kalapját Pesten, soha nem néztem meg figyelmesebben. Itt, a vidéki városban — ahol negyedik napja vendégeskedem — csak viszontlátom. De a kalap itt belémbök. Otthon van, hangosabb, támadóbb. A főtéri kávéház üvegablakánál ülünk. Barátom maga mellé ejtette kalapját az egyik székre. Hivalkodó kalap. Addig villogtatja érmeit, jelvényeit amig nézegetni kezdem őket. Nyolc-tíz vadászérem is fénylik rajta. Azután mindenféle fémbolondság. Büszke szalonkatoll. Es egy élő, lélegző, igazi hőmérő is — igen, hőmérő Olyan kicsi, mint hőmérők közt egy csecsemő. De mindent tud — pontosan mutatja. ha künn az árnyékos erdőszélen hűvösebb lehelet éri. Cigarettázunk, a feketénket isszuk — titokban a kalappal kacérkodom. Hirtelen alattomosan rám tekeredik a vágy: milyen jó volna egy hűvös erdőszél leheletét érezni. Hallgatni, hogyan ropog a száraz fű és a lehullott levél a cipőm alatt. Egy friss rügyet szakítani, beleharapni — megborzongani a keserű, erős. bíztató íztől. Felnézni a sötétedő égre, várni a titokzatos, p\iha suhogást.. Megérintem a barátom karját. Halkan mondom, hogy a többiek ne hallják. — Van itt fegyvered? Gőgösen felveti a fejét: — Hogyne volna. — Mert ő is csak vendég a kisvárosban. Kis, bérelt szobába húzódik, ha be-bejön faluról. Nem szeret idegenben megszállni, kell hát egy ilyen kis szoba De nem maradna-e idegen vacok ez a zug, ha nem lógna benne legalább két vadászfegyver? Van, hogyne volna hát fegyvere. S már érti is, miért kérdem. — Szalonkázni szeretnél? Akár indulhatunk is. Két éjszaka nem aludt. De most friss és megelevenedett a— Azt mondják, tegnap szép húzás volt Négy napja vannak itt a szálláscsinálók. Gyere. Elköszönünk a társaságtól. — Hová? — Csak egy kis sétára... Útközben jó baráttól, kölcsönképpen — vizsla Is akad. Fél hat Párás, szürke, al- konyodás. Hosszú, külvárosi utcán vágunk át — Kutya!... Kutya!... — kiáltja egy kislány. Kapu nyílik, a kislány egy kisfiút szólongat Csitri — sárga szőrű, magyar vizslánk — büszkén, gőgösen lohol előre. A kislánynak velünk kell beérnie. Még néhány lépés — és most előttünk a szelíden emelkedő hegyoldal. Alig karnyújtásnyi közelben egy sötétedő folt: az erdő. — Igazuk volt — morogja a barátom. Csitri gazdája mondott igazat Vizet és sarat ígért erre az esti sétára — és a víz itt pocsog a hegyoldal sárga fűcsomói alatt, a sár a keskeny erdei úton vár ránk. A félcipőnkre nézünk... — Majd csak megleszünk valahogy! — De majd visszafelé! — komorul el barátom. Egyelőre vígan ugráljuk és kerülgetjük a tócsákat. Szelíd, langyos, meleg szél csap oldalba. Tíz percnyi kapaszkodó után a harmadik tisztáson megállunk. Formás, komoly hely. „Fariék ajánlották” — mondja barátom. Körülnézünk, tegnap négy sneff hullt itt le. Éppen egyszerre értünk ide a homállyal. Mindketten helyezkedünk — én kiválasztok egy vastag, alacsony ágat, földig hajtom, rádobom a kabátomat, magam is ráülök. A barátom valamivel távolabb helyezkedik el, fegyverébe becsúsztatja a töltényeket, a zár halkan kattan, Csitri ott lapul a földön. S körülöttünk hogy szól ez a fiatal erdő! Mennyi hang felesel benne a homállyal! Csörgés, rezzenés, roppanás, reccsenő, alig mozduló ág. És fütty, cinkesurrogás, a haris furcsa lármája. S minden bokron, minden égtáj felől rigó! Minden pillanatban ők. Nem nyugszanak, izgatottan helyezkednek. Már jó bokrot találtak éjszakára, s még jobbat keresnek. Nyugtalanul vitatkoznak, édes ízekkel fecsegnek, felszárnyalnak a fák közé és azonnal lebuknak. Halk, lopózko- dó neszek támadnak. Még mindig a rigók. Az Ijedősebbje néha nagyokat sikkant, de a többi nem riad meg ettől az ostoba kapkodástól. Úgy futkosnak, röpdösnek, mint elkésett vetélők egy nagy. lassúdó szövőszéken. Gyors fordulatokkal, alacsonyan röpülnek, ügyetlenül, vakon, s mégis ügyesen. Hogy tudják belefúmi magukat a sötétbe, az ágak sűrűjébe’ Jgy pattannak át bokorról bokorra, mint fekete szikrák. Ezeket a mozgolódásokat, füttyén tgetéseket szeretem legjobban. Ezt az egész esti erdőt Körülnézek. A színeit is szeretem. Az ég egészen szürke. Itt lent a fiatal gyertyánfák még rőtbarna, tavalyi száraz levélruhában állnak. A tölgyek közöttük szürkék és csupaszok — de milyen kemény szürkeség ez, mint az ég ólomfödele! A fű világossárga, a magass4g fölé döfő ágak feketék. Milyen éles, tiszta kép! De már az álomba mártott tájak forrósága és puhasága is lebben benne... A fűbe nézek, mindenütt lila pettyek a fűben: a kakasmandikó lila virága. Előrehajolok, tépek egy lila mandikót — majd kérek a szállodában egy borítékot, két papírlap között a vérébe fagyasztom, elküldöm neki. Hívnám, hadd érezzem a leheletét De amire elérné a hívás, már régen elfolyt ez a perc, a mostani perc, a csenddel, a vággyal, a számy- lebbenést leső, égre tekintő várakozással. Megpillantjuk az- első csillagot. Már hármat, ötöt is látunk. — Most indulnak — mondjuk egészen áhitatosan. Indulnak a szalonkák Egymást keresik, elszállnak puha húzással a fák kóronája, a tisztások mélysége fölött Gyanútlanul szólnak is, pisz- szegve. hosszan. megmaka- csodva egyetlen betűt ismételnek: „cccc”, azután egy mélyebb „ó”-ba fordul a kiáltásuk. Villámgyors mozdulat — a barátom oldalt fordult, már emeli is fegyverét. Itt a puha, egyetlen, eltéveszthetetlen szárnylebbenés — és a hang, a szalonka hangja! A puskacső hirtelen lángot vet, tompa dörrenés, s mire a visszhang remegni kezdene, a fekete madár már le is hullt valamelyik fa koronájába. De Csitri, a kitűnő Csitri hiába keresi. — Levágta magát... Tehát becsapott a ravasz. Tovább várunk. Két szalonkapár nagy ívben elkerüli a tisztást, csak szerelmes hangjukat halljuk. Várunk, s nem unjuk eb Ülök a sötétben, s nem kívánok sem magamnak, sem a barátomnak vadászszerencsét, de a szalonkáknak se megmenekülést. Részvét nélkül nézek fel a magasba. Régóta tudom: semmilyen szerelemmel nem szabad gyanútlanul, szabadon, feltár- tan megmutatkozni. A szerelem olyan ritka villanás: csak irigységet és gyűlöltsé- get kelt. Ha gyanútlan: eí kell pusztulnia a ráfogott fegyverektől. Hát húzódjanak be a szalonkáink is a legmélyebb, legsötétebb magányba. Bújjanak el, ne jöjjenek soha elő. Már egészen besötétedrit. Indulnunk kell haza. Ma este okos szerelmesek ülte1 az erdőn. Megmenekültek. lég egyszer nagyot, mélyet lé- legzek az erdő ázott izéna- illatábóL Újságolvasók. (MTI fotó — Király Krisztina felvétele)
