Kelet-Magyarország, 1971. március (31. évfolyam, 51-74. szám)

1971-03-07 / 56. szám

• oMal KPT PT MAOVA??nt>C!7*(; _ VA<=lRNAPT MET T ÉKLÉT 1971 március T. Sipkoy Barna: A FALU SZÉQYEK'E V alaki beverte a mozi új kirakatát- Országos botrány lett belőle. Ké, sstén át gyönyörködött a falu a piros neoncsövekben, féi óra au I minőén jegy el­fogyott. És másnap reggel ázott cserepeit csikorogtak a járókelők lába alatt- A ta­nácsülésen azt mondta az egyik sárga fogú öregember, hogy mintha akkor este ar­rafelé látta volna Baglyos Pistát^ azt a kis piszkos csa­vargót, a falu szégyenét. Egy asszony állította, hogy ez a hírhedt kölyök újabban lop is, már megfogták egy tyúk­kal. A tanácselnök megje­gyezte, hogy hiszen ennek a kölyöknek se apja, se anyja, • két nővérével él, de azok nem igen bírnak el vele. A tée&zbe kellene járatni a fi­út, munkát adni neki, van ott elég asszony, gondozhatnák az anyja helyett. „Az apja egyéni volt — dühödött meg a téeszelnök, — mi közünk hozzá? Nam menhely a téesz!" „Ha már tartozik va­lakihez, igen a tanácshoz — kiabálták többen, — gondos­kodjék arról a tanácstitkár, hogy eltűnjön innen a falu szégyene.” A tanácstitkár si­ma modorával csak ennyit mondott: „Iskolás gyerek az még, hol tanítsák meg ember­ségre, ha nem az iskolában?” És akkor mindnyájan a fiatal iskolaigazgatóra néztek- Az pedig meghókkenve tárta ki a karját: „Hiszen még oda se jár, csak sátorosünnepek - kor látom!” „Meg kell bün­tetni!” ,,Kit? — mérgelődött a pedagógus. — Nincs apja, akt fizethetne érte.” Néhány pillanatig gondolkoztak a füstös asztal körül, aztán a sárga fogú öregember legyin­tett. „Jelenteni kell a járás­nak. Van ott gyámügy, vi- gvók el innen azt a kölyköt. Arra való.” Másnap reggel, hogy a „ kölyköt' -beírta a hiányzók, közé, eszébe jutott az igazga­tónak a tanácsülés. A fene enné meg, majdnem a nya­kába varrták azt a kis csa­vargót- Még csak az kellett volna. Haragjában üzent ér­te Jobban mondva elküldött két nyolcadikost, mindketten túlkorosakat, hogy cipeljék ide, bárhol lelik. EU is hozták. Faluszéli kisiskola lévén, — a valóságban már tanya volt ez. de hozzácsapták a falu­hoz, s az igazgató se igazi igazgató, a tanítói lakás elő­szobájában, azazhogy kony­háiéban rendezte be irodáját a tanító. Itt foglalt helyet a nagy láda, egy komód rajta a főzőedények, egy szék, kis kerek asztal, valamint egy kisszék a tűzhely mellett- Ki­tűnően főzött a tanító. Ide rendelte be a gyereket. — Na, te híres — mondta neki az asztalon csomóban heverő füzetek mögül feláll­va- — Pontosan egy hete nem voltál iskolában! Hol voltál? k S zeplős, kerek, szőke srác ácsörgött közvet­len az ajtó mellett. N 'rágja fóton főt, kivörös­lő .ábszára retkes, inge olyan szürke, ami.yen a szeptember végi ég. Nyúzott arca ellenére erős fickónak látszott, öklei becsületére vál­tak volna tizenhat éveseknek is oedig maga csak tizenket­tő volt A tanító haragosan, és kissé undorodva szemlélte a fiút, piszkát, csúnyácska, szemtelen arcáF nyakába nőtt szalmaboglya haját Még csak az kellett volna, hogy a nyakába varrják. — Nem hallod?! Hol vol­tál? — Sehol — mondta a gye­rek közönyben- — Dolgoz­tam. — Hol 7 — Hát Andris bácsi mellett Á szomszédjában lakott ez az Andris bácsi- Még ma is ötholdas egyéni paraszt, aki inkább a maszek fuvarozás­ból, semmint rossz földjébő’ üt A tanító arra gondolt, hogy Fekete András lócsiszár volt azelőtt. Üzletelő ember. Be­csapja ezt a gyerekei — És mit kapsz tőle a mun­kádért? — Ruhát, kasztot, kvártélyt, mindent. — Fizetést is? — Azt is­A tanító megenyhült. — Mennyit kapsz? — Nem tudom. —• Hát mennyid van már? — Van, vagy-., nyolcvan termi — Hol tartod? — Jó helyen. — Na gyere, mutasd meg nekem. A gyerek habozott Aztán vállat rántott —<■ Most már nincs meg. Vásároltam érte. — Mit? — Ezt a bakancsot például. A tanító megnézte- Sarfcat- lan, iromba vén jószág volt. — Kitől vetted? — Hát András bácsitól — Ezt a vacakot? — Jó ez még. Meg vettem tőle nadrágot, kabátot, ünnep­lő* is A tanító most már biz­tosan tudta, hogy a lócsiszár becsapja a gyerekét — Mennyit dolgozol neki? — Reggeltől... dolgozom- Mikor hogy. Van úgy hogy estig. — ö nem enged iskolába? A gyerek szeme villant ol­dalt nézett­— Enged ő Küld fen nem jövök. — És miért nem? — Csak. A tanító gondolkozva sé­tált az ablakhoz. Az udvaron a déli csend. Ebben a csend­ben élesen kordult a gyerek gyomra. — Te éhes vagy, hallod-e? — Igen. —r Mikor ettél utoljára? — Tegnap- A taní tó rácsapott­— Azt mondod, mindennel ellát András bátyád! — ö el, de a nővéreim nem adnak nekem enni, csak el­felé zavarnak. — Most otthonról jössz? — Igen. — Hát ma nem dolgozol András bátyádnak? — Nem. Ma otthon voltam, megcsináltam a disznóólát. Van benne egy nagy köp, annak a harmada az enyém. Azért. De lehet, hogy_ ezt se adják ki nekem a nővéreim. — Szóval, nem ettél­Tojást ütött egy serpenyő­be, szalonnát vágott, kol­bászt- Addig nem is beszél­tek. A fiút leültette a kis- székre. Tíz perc múlva elé­gedetten falatoztak. — Te — mondta akkor —, és miért zavarnak elfele a nővéreid? — Nem tudom. — Hát nem szeretnék? — Nem. — És te őket? — A kisebbiket szeretem. A nagyobbat nem, azt sose szerettem. — Értem- Otthon vannak mind a ketten? — A nagyobbik néha be­megy a városba, az egy szaj­ha- Ha hazajön, mindig hoz magának valamit, meg pénzt is hoz. Egyszer kivertem a karikással a házból. De hiá­ba. — A kisebbiket nem kellett bántanod ? — Nem. Azt nem. — De azért ő se szeret té­ged. — Nem. — Miért? —■ Nem tudom­A mikor a gyerek elment, a tanító sokáig gon­dolkozott- Telefonált a tanácsra, hogy várjanak a jelentéssel még egy darabig. Hátha valami alakul a dolog­ból. Délután elment a lócsiszár­hoz. Ott találta a gyereket is. Amikor elszámoltatta az egyéni parasztot, az dühöngve kijelentette, hogy felőle akár sose lássa a kölyköt, úgysincs haszon belőle. — Eredj innen, vissza ne gyere! — kiabált Baglyos Piatára és otthagyta őket az udvaron. A tanító megfogta a gyerek vállát •w Látod, nem ez a te jö­vőd fiam- Gyere innen­Hazavitte, etette, és a lel­kére beszólt, hogy a jövőt egy edül az iskola * biztosítja. A tanulás útja nyitva, lehet akármi, ami csak akar. De leginkább a téeszben dolgoz­hatna, gépész, traktoros, bár­mi. Mi lenné] inkább, fiam? — Fogatos. Kocsis — mond­ta egyszerűen a fiú. — Az Is lehetsz. Sőt, hogy könnyebb legyen a sorsod, ládd, holnap én beszélek a béeszel nőkkel, hogy adjanak neked félnapos munkát. De innen az iskolából sose mu­lassz, érted? Megígéred? — Igen­Este a tanító azzal a jó érzéssel vetkezett, hogy vala­mi sikerül, ami több, bármi másnál- Egy embert ment meg az életnek. Csak: mikor ágyba bujt, jutott észébe, u hogy vajon, most hol alszik a fiú? Mert a maszek paraszt aligha engedi be. Gondolt rá, hogy felöltözik és utánanéz, de olyan álmos volt és jó pu­ha-meleg az ágy. A szeplős kölyköt kereste reggpi az osztályban. Nem jött eL De látták, hogy a lőcs!szár fogatával vágtatott ki a ha­tárba. — Pirossal1 — Ki az a Piros? — Hát a ló! E kkor azon a pontom volt, hogy mégis fel­hívja a községi taná­csot. Az ördög fog dühöngeni egy ilyen akasztófáravalóval- Úgy látszik, mégis igaz, hogy tolvaj, hazudozó kölyök, aki­nek javítóban a helye. Kín­lódjanak v ele ott. Talán, hogy a léJkilsme­rétén könnyítsen, estére át­ment a Baglyos házba. Hosz- szú akácos dűlőn baktatott. Egyszer már járt ott, akikor még élt az öreg; örökké ré­szeg volt, józanul haláláig nem látta maga körül a vi­lágot. Emlékezett az öregre, a két lányra, mostanság, is lát­ta őket, de szót nem váltot­tak. A Baglyos tanya a gazda életében is omladozott, most már csak a megszokás tartot­ta egybe a falakat. A tanító habozva állt meg a foghíjas lécű kapuban Mit keres itt? Úgyse lesz ennek teteje- Megijedt az udvar némaságá­tól, a gyomtól, hogy még egy tyűk se kapargált a gaz kö­zött- Intézze ezt a tanács, ö a gyámügy. De akkor es'konogva meg­dőlt a ház barnára festett ajtaja, és kiállt az egyik Baglyos lány. Fitos, jóhúsú nő, nem szép de valami mó­don kedves. Talán azért, hogy nem volt több tizennyolc-húsz esztendősnél. Egyetlen szál ruhája körülrajzolta alakját. — Tessék, tessék — mond­ta szívesen a lány és élőbbre lépett. — Bemegyek, ha nem za­varok — indult a tanító kel- letlanül­Voltak már lehetetlen ügyei, ezért fázott ettől is. Két esztendeje múlt, hogy ide került, a faluban, az isko­la valóságos igazgatója arra tanította, hogy kerülje az összekoccanásokat, akkor tűrhető lesz az élete- Bánya* városkában töltötte el ifjúsá­gát, apja vájár volt; azok egészen más emberek, mint itt a parasztok. Ha harag­szanak, ütnek, aztán vége. De itt sosincs vége a haragnak, csak kezdete. Szereteti taní­tani, szeretett főzni, nem érezte, hogy magá-yos volna. Nő kettő volt már életében, az egyik nem érdemelte meg, hogy szeressék, a másik ott maradt a városkában. Nem volt a nők bolondja, inkább a zenéé. A harmonium mellett ült leginkább, ha ideje en­gedte­Most azzal az érzéssel fo­gott kezet, hogy bolond, amiért ide jött. — Tessék beljebb — hívta a lány­— Nem maradok sokáig — szabadkozott. — Néhány kér­désem volna, Pistára vonat­kozóan, mivelhogy nem jár az iskolába. A lány csak integetett: tes­sék már, tanító úr. B elesett a félhomályos pitvarba. Semmit sem látott. Nem akart ijedtnek látszani, hát belé­pett Onnan a szobába- Hát igen, sokfelé látta már ezt a szegényes asztalt a régi ke­ményfa székekkel, a kana­pét amit ládával támasztot­tak alá, a szalmazsákos ágyat a sötétbordó huzattal és a két cserép muskátlit az ablakban. De itt volt egy tükör is a nagy láda felett és a ládán ids üvegtálkán rúzs, fésű, dió, kölni- Ennek a szagát szimatolgatta a penész átha­tó szagától választgatva. — Miért nem jár Pista az iskolába? — kérdezte, amint leült a székre, — Mi azt nem tudjuk, taní­tó úr — mosolygott a lány. — ö tudja. — Hát nem él itt? — Hol itt, hol másutt. Nem bírunk má vele, tanító Űr- Erős fiú, néha ostort is fog ránk. — Magára is? — Rám nem is annyim, mint a nővérünkre, Maiira. — Magát hogy hívják? — Aranka­Szelíden nézett a tanítóra a lány. A férfi nem értette. Olyan jónak, olyan igaznak tűnt ez a lány, hogy a gaz­ember nyilván csak a fiú lehet. És nyilván, hazudik. — Azt állítja a gyerek, hogy magúik nem adnák neki enni. — Ha magunknak sines mit —-. vonta a vállát a lány én kezét az asztalra fektette­A tanító -szeme megakadt ezen a kézen. Szép hosszú ujjai voltak, érzékeny, sima ujjak. — Maga hol dolgozik? — Most sehol- De azelőtt a téeszben dolgoztam. — Maga hagyta ott? — Én. Beteg vagyok, tet­szik tudni a szívem beteg. Elájulok, ha emelek, napon vagyok sokat. Szeretnék va­lahová irodára bejutni, az volna jó. — Mikor evett itthon Pista utoljára? — Ma reggel- — És tegnap este? — Tegnap? — a lány gon­dolkozott. — Tegnap nem tu­dom, hol volt. Tetszik tudni jó lenne irodára kerülni- Gondoltam is rá, hogy egy ­szer megkeresem a tanító urat, hátha tudna valahogy segíteni. Hiszen nincsen mi­ből élnünk. O dakint gyorsan sötéte­dett. És újra. h alkan kopogni kezdett az eső A tanító nyugtalanul pillant- gatott a hályogos szemű ab­lakra. A lány azonnal lám- oát gyújtott. Demény Ottó: KATONAVERS Talpam alatt a haza földje — út, kő, agyag, vad gyakorlómező. Rejtekhelyek a sárga horhosok,-erdei utak, méla árterek. Síkságaim, hol elvetem magam s már ások is az ős törvény szerint. Konyhám a kondér, két bokor között szálláshelyem kitűzve nyolc cövakké! Nyugvásom és parancsra ébredésem. Szabvány léptek, sankos fordulatok Szobám körlet, kőpadíós folyosóm csattog s visszhangzik lépteim alatt Társaim velem egyivásúak, összeköt velük parancs, öltözék. Hozzájuk húzok két évem övék — most senki másra nem számíthatók De őrizzétek régi arcomat! Az vagyait, aki voltam -— vad csikó Szabadságom szentebb mint valaha, mert célja van, melynek alávetem. A függést, melyből nem szabad kitörnöm, mert itt a magány önző s céltalan. Az ember tiszta, szép indulatát a földhöz, melyen életét leéli. Az egyszerű s hasznos gondolatok uralmát minden zűrzavar fölött. S a becsületet, ami ideköt, hol szikár s nehéz függelemben élek s talpam alatt a haza földje — út, kő, agyag, vad gyakorlómező. — Tetszik tudni, sok szen­vedésünk van ezzel a fiúval. Jobb volna, ha elvimnék in­nen, valami otthonba Nem bírunk vele. A lány ágaskodott, hogy elérje a petróleumlámpa fel­akasztott testét. A melle majd szétrepasztette a vékony ruhát. Azán szelíden megállt az asztal sarkánál. — A nővérem is beteg, de én se bírom már amit az a fiú csinál. A szívem beteg, tetszik tudni, idege van. Most is ki akar ugrani, pedig csak a lámpát gyújtottam féL Tapogatta, nyomogatta a melle táját, s közben mosoly­gott. — Értem — mondta a taní­tó felgyűlt vérrel, és erőszak­kal elfordult Hosszú hosszú ideje nem nézett már nőre. — Akkor mégiscsak szólnom kell a tanácsnak, hogy vites­sék el a fiút valami gyerek­otthonba. — Az lenne jó — örült ® lány, — ha tetszene szólni, tanító úr. Megszabadulnánk egy nagy gondtól. Hát igazán tetszene szólni? — Szólhatok, A lány tovább gyűrögette, nyomogatta mellét. — Tessék nézni, most is majd kiugrik- De komolyan! — és fogta a tanító kezét, emelte a melléhez. — Na ezt nem -r- mondta elszoruló barokkal a férfi. — Elhiszem. — Kiugrik — mosolygott a lány. — Nyugodtan, tanító úr. Mitől fél? És kigombolta a ruhát, övig. Széttárta magán. — Győződjön meg róla, milyen beteg is a szívem. Ta­nító úr. És a szólni nem tudó férfi ölébe ült Az ajtót vad robajjal ki­vágták. — Hozzá ne érjen!! Nem engedem elrontani Arankát!! Hozzá ne nyúljon, mert szét­vágom!!! A tanító felugrott, még semmit sem látott, csak arcán iszonyú lobbanás csapott végig, aztan egy másik, és csak sejtette, hogy a kölyök vagdalkozik valamivel. Arcához kapott, s a vér puha melegét érzékel­te a tenyere. A kölyök esze­veszetten ordított. — Te is ribanc leszel, mint a nővéred?! Nem en­gedem, te nyomorúság!!! Ne­sze!! Nesze! Most a lányt ütötte. Az visított. A tanító odanézett könyö­ke mögül. — Teszed le!! — kiáltott ~ gyerekre. — Tedd le!!! Kapsz még te is! — üvöltötte a teljesen megva­dult fiú és a karikás tovább csattogott a férfi fején, nya­kán, vállán. — Ez hát a szí­vesség! A tanító hirtelen elkapta a karikás végiét és kitépte a fiú markából. — Te kis állat! — lihegi« a fájdalomtól, félelemtől re­megve. — Na megállj... te kis állat... Két ugrással akarta elkap­ni a fiút, de az kirohant aa ajtón. Állj meg! Úgyis elkap­lak, hiába futs?!!— ugrált utána a tanító, nem törődve, hogy arcárfcl mellére pereg a vér. — Megtanítalak én em­berségre, ne félj!! Némán futottak. A fiú a szomszédos tanya mögött el­tűnt. A tanító zihálva nézett körül. Csak a tanyába futha­tott. Persze, ez a lócsiszár ta­nyája. Na megállj. Átlépte a kórókerítést, be az udvarra. Mintha lébbent volna az istálló ajtaja. Gye­rünk. fjgy állt meg az ajtóban, IJ hogy mellette ki na szökhessen a kölyök. ÁHt és lihegett. Igyekezett összeszedni magát. Már látta a gyanús kupacot a ló mögött. Sötét volt. De az mintha guggoló ember forma lett volna. A ló mellső lába mel­lett. És a ló, mintha oda- oda bökött volna a fejével. — Látlak, látlak már — mondta csendesülő légzéssel. — Nem menekülsz. — Vigyázzon! — kiáltott a kölyök a ló mellől. — Ne közelítsen a lóhoz, agyon­rúgja ! — Nem rúg az! — ment lassan a tanító, széttárt kar­ral. — Agyonrúgja az! Mert e* a barátom! Az én barátom! Engem senki se szeret, de 6 igen! Piros, ne hagyj!! És a ló, mintha cs$k értette volna, kirúgott. A tanítót megdöbbentette a,váratlan eset. Alig vette észre, hogy a kölyök átbújik a ló hasa alatt és ki akar osonni. Elkapta. — Eresszen!! Hozzám n* nyúljon! — sivalkodott a gyerek és harapni kezdett. Mint valami zsák, olyan nehéz volt. Csupa izom. A tanító hátracsavarta a fiű karját, úgy ölelte . magához, hogy kikerüljön éles fogai­nak hatóköréből. — Harapsz is, te gazem­ber?! — szitkozódott. — Lopsz, versz, harapsz! Tudod, hova mész te, poko.ravaló? Jávítóintézetbe! Oda mész! ölelte magához, szorította a gyereket. S közben egyra jobban fájt a szive. Úgy fájt, mint arcán a karikás égette sebek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom