Kelet-Magyarország, 1970. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
fVIQ. 9e«errőSer W. rmrrtvABVÁBnRwí'e — ünnepi melléklet ' ¥f. sWftÄ A sokaság fia U Gondol at töredéheh Váci Mihály posztumusz kötetének olvasásakor Sztankő Judit festőművésznő a budapesti Csók István Galériában mutatta be háromévi termésének javát. Változatos témájú alkotásait merész színkezelés, lendületes ecsetvonások és erőteljes komponálásmód jellemzi. Szenvedélyes hangvételű festészetének szép példája a fenti. Varrónő című kompozíció. (MTI foto) Demény Ottó: Karácsonyi ebéd Hot szerencsésre vált az év, gazdag a föld s kemény a munka, megterem ételed, emberiség. Nem ima teszi, nem zsolozsma. Profán a szertartás maga. Gallyat a tűzre, lángra- lábast! Sütőből száll a hús szaga, pecsenyévé pirul a szárnyas. Forog az éjjel, mini a mézpergető; olyan bizony sejtalakú drótjával a havas kapu mint a mézzel teli lép. Csönd hull és béke, hóban a faluvég. Hold legelész Sümeg felett, s betlehemes süvegemet föltenném, de elveszett. A bukta könnyű, mint a pille, cukros lében hamvas saláta Harmatosán reccsen a dinnye, bor csordul a fényes pohárba, Ünnep az evés — áldozás. Kés, villa, kanál — a szentségek, örök nekirugaszkodás halálunkig az öröklétnek. Csak a csillag van most is a táj felett; mintha sapkám hegyén égve egész kapunkig kísérne, ahol vakkan a kutyánk. Hó a kapura és a hídra dől az út, én meg majd a régi ágyra, amelyben a régi párna kövér s puha, mint a lúd. A FEDŐLAPON van egy fénykép: ismerős ez az arc, jóllehet nem ez a legmegszo- kottabb Váci-kép. író-olvasó találkozókon láthattuk ezt az arcot. Olyankor ült ilyen kissé ünnepélyesen, magába merülve, amikor az irodalmi estet bevezető tanári szavak afféle irodalomtörténeti méltatást mondtak róla; figyelt a szavakra és a mondatok mögé. mert az elhangzottakra majd válás;tolni fog. Készül arra, hogy elmondja: menynyire a sokaság fiának érzi magát, hogyan él benne a százhúszat verő szív, menynyire gyűlöli a fűzőslelkűe- ket és hogyan szenved azért, mert valami nincs sehol. ★ NEM ISMERETLENEK a régebbi kötetekből sem azok a versek, amelyek a halállal foglalkoznak. Váci mindig közvetlen kapcsolatban érezte magát a nagy kaszással: olyan sokszor találkozott vele, érezhette kegyetlen intését az élet egy-egy fordulóján, hogy már nem okozott számára különösebb problémát. Beszélt is a halálról, sokszor; egyik legmegrázóbb verse, a Mielőtt meghalok is azt tanúsítja: készült a halálra, különösebb gyengeség és nosztalgia nélkül. Ebben a kötetben van égy vers (Mintha lakatlan lenne...), amely alatt ezt a zárójeles jegyzetet olvashatjuk: Mongóliából Vietnamba, a repülőgépen. Alighanem ez volt hát az utolsó verse. A költemény hatalmasan új- jongó sorokkal kezdődik a vad és szabad Föld öröméről, s ezzel is záródik. A természet önmagát mindig újjászülő bölcs életéről szól, amely egyszer majdcsak eléri új aranykorát, amelyet az ember is vár és áhít. Igaz, említi, hogy ez a kor majd akkor érkezik „mire már nem leszünk”, a gép alatt húzódó mongóliai tájban a hajnali homályt „halálos”-nak érzi, látja. De a versen mégis az élet szereteté. az öröm, az ujjongó boldogság hangja uralkodik. — És mire leszállt a gép, megérkezteik Vietnamba. már nem írt többé az élet öröméről és boldogságáról. mert hamarosan elragadta őt a régóta körülötte settenkedő halál. ★ A BORÍTÓLAP BELSEJÉN olvasható egy tájékoztató életrajz. Ebben évszámok, adatok, Váci Mihály pályafutásának fontosabb fordulópontjai. Köztük olvashatjuk: „felgyógyultan kollégiumi nevelő. igazgató, megyei tisztviselő lett”. Megyei tisztviselő. Nem kell itt most elővennünk az Értelmező Szótárt, hogv mit is kell ezen érteni. De annyit azért el kell mondani erről a tiszt- viselősködésről, hogy ő volt a főszervezője a tanácsi idők legelején a kiszélesedett megyei kollégiumi mozgalomnak, felelős gazdája a szak éi-ettságis tanfolyamoknak. S ez nemcsak egyszerű aktázást jelentett. hanem az ügykör teljes felelősségű gyakorlását. A tanyasi parasztok meggyőzését, hogy küldjék-enged jók gyereküket kollégiumba és központi középiskolába. visszaverését a „rokonokra” hivatkozó méltatlan tolakodóknak, s együtt- virrasztást is jelentett az orvossal és más vezetőkkel, amikor gyomormérgezés gyanújával kellett a Búza utcai diákok egy részét kórházba szállítani. Az az ideális tisztviselő volt. olyan tanácsi dolgozó, aki mindig az embert, az emberi sorsot, a panaszt és fájdalmat nézte, s így akart megfelelő döntést hozni hatáskörében. És ugyanezt tette akkor is, amikor hasonló ügyeket intézett a minisztériumban, s Budapes en is ugyanígy vállán hordta a sorsát megyéjének, népének, amikor „országos alkalmazott” lett, s képviselőként szólalhatott fel a tanyasi gyerekéit kollégiumba gyűjtése érdekében, hogy ne kallódjanak el a hátrányos helyzetben élő fiatalok. Ezért láthatjuk szerencsés gondolatnak, hogy éppen egy ilyen diákotthont neveztek el nemrég Váci Mihályról Nyíregyházán. a Városmajor utcában, ★ MÁSODIK CIKLUSA az Ere szőke városom címet viseli. Hitvallás és vallomás ez a vers is a szülőföld mellett, a mi városunkért. Az őszi ünnepségek alkalmával emléktáblát kapott Nyíregyházán három épület: a gyermekkor lakóháza, az egykori intézet, ahol tanítói oklevelet kapott és az az iskola, ahol első tanítói éveit töltötte. Minden hatóság, vezet» testület, társadalmi szervezet képviseltette magát az ünnepségeken, koszorúkat helyeztek el az emléktáblákon. Váci üzenetei a síron túlról is folyamatosan elérnek hozzánk: mennyire szerette ezt a várost, az ittenieket. Ugye bízhatunk abban. hogy mi sem. elégszünk meg ezekkel az emléktáblákkal, hanem valóban örökségnek fogjuk fel Váci munkásságát, elért eredményeit, kitűzött céljait, de nem nyugszunk babérainkon. mert tudjuk, hogv még nem elég?! ★ 25 30U PÉLDÁNYBAN jelent meg ez a kötet, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. A borítólap fényképét Ke'oeti Éva készítette. A költő emlékére két kőrajzoi mutat be llaszler Károly, a kötet mellékleteként. Az utószóban Váci Mihályné ad tájékoztatást az összeállítási elvekről: a tizenkét ciklusra bontott könyvben 175 vers jelent meg: valamennyi kötetben eddig nem szerepeit költemény, egy részük itt kerül először nyomtatásra. A szép kiállításért az Athenaeum Nyomdát illeti dicséret. ★ HASON LÓ TÉM A JÜ tu catnyi verset vezet be a Kell lenni' valahol egy őshazának (Ének Körösi Csorna Sándorról) c. költemény. Ebben a ciklusban gyülekeztek azok a versek, amelyeket az utolsó hónapokban felolvasott Váci az író-olvasó találkozókon — így Nyíregyházán is, azon az emlékezetes márciusi ünnepélyen, ahol Keres Emillel oly meleg baráti összhangban beszélgettek a zsúfolt színházban művészetről. életről, költészetről, halálról. Ezek azok a versek, amelyek legjobban magyarázzák azt a bizonyos közéleti jelzőt, amelyet annak idején a Kossuth-díj odaítélésének indokolásában is említettek. s ami valóban jellemző Váci költészetére, magatartására. Keresni mindenütt: a szélben és valahol az őshazában, az erdő zsongásában, az értekezletek néha lélekölő unalmában. az éjszaka csöndjének virradást ígérő üzenetében, a mindennapok igavonó robotjában — mindenhol és mindenkor keresni azt, ami emberré teszi az embert, hogy valóban méltó legyen erre a névre. Hogy együtt — egymással — egymásért élhessünk, s ne egymás elpusztításán fáradozzunk. ★ EZ A HUMANIZMUS, az emberiség átölelésének beet- hoveni—schilleri igénye és egyetemessége: ennék a kötetnek is áUandóan visszatérő motívuma. A tételes felsorolás helyett hadd utaljak inkább egy régebbi prózai írására, amely a Népszabadságban jelent meg kb. két esztendeje. A Feneketlen tó Simon István: Hazafelé közelében a park egyik padján a téli táj ködös morcos- ságát két hóember töri meg, ahogy ott, kedves, meghitt barátságban ülnek — mint nyáron oly sokszor a szerelmes, öé élő fiatalok. A költőnek ettől jókedve kerekedik: lám. milyen vidám lehetett az az ember, aki bolondos ötletét valóra váltotta; emberek, nézzétek, milyen jópofa, emberi dolog ez. De az ismeretlen kedvcsináló. a szebrászkodó járókelő munkájára, szórakoztató produkciójára értetlenül, sőt ellenségesen reagálnak. •' nagyváros elidegenedett alulijai, akiket megszólít és fig'vl- meztet erre a mosolyt ío- kaszté alkalomra: ..mi _ közöm hozzá, nem érdekel”. Ez el’ .n az egymásról tudomást sem. vevő privatizált, elszigetelt, cinikus: embertelen magatartás ellen szólal fel ezekben a versekben is. ★ A RÉGEBBI KÖTE'i ÜKBEN is olvashattunk szerelmes verseket. Itt is kapunk egy csoportot (Járkáló hegedű), bár más versekben is érezzük ennek a szép szerelemnek a jelenlétét. Most újabb bizonyítékok birtokában állíthatjuk: a lobogó szerelmi szenvedély és a házasember finom szemérme együtt e műfajban Petőfi óta aligha termett ilyen*remeket, és József Attila szövetséget is kereső szerelmes férfiva- gvaikozása nem5 gén jelentkezett hasonló szép versekben, mint amilyenek a Mondd, kedvesem, milyen a tenger, a Mikor vetkőzni kezd és karcsú kezdetűek voltes: a régebbiek közül, s amilyenek az itt olvasható szép kőkemények. ★ A KÖTET ZÁRÓVERSE: Valami nincs sehol. Ezt is hallhattuk az említett utolsó, nyíregyházi színházi irodalmi esten. Énnek befejező szakasza: * Újra kezdeni mindent világon, — megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hirdeti, hogy eljön valami, valamikor, valahol... Nem világot megváltó embert vár és keres Vtiri, hanem olyanról beszél, amá bennünk van, belőlünk türelmetlenkedik és nekünk, belőlünk is hiányzik. Talán az is a nagy érdeme ennek a kötetnek, hogy segít bennünket, hogy ennek érdekében töprengjünk, együtt gondolkozzunk, amíg nem késő... Margócsy József fülem hallatára szónokolna valahol a szocialista erkölcsről, hát jól beolvashassak neki. Amikor meghúzta a csíkot, talpra állítottam a lányt. Alig bírta el a két lába, szinte ölben emeltem az ülésre. Lihegett, zokogott, s mikor azt hittem végre elcsitul, megint elölről kezdte. Amíg sírt és vigasztalni kellett, volt időm megnézni. Alacsony volt, kicsi arccal, az orrán szemüveggel. Ezt az árok mélyéről kaparta elő, mikor feltámogattam, a kis bőröndjével együtt. A szőke haja hátrafésülve, a homloka, füle szabadon. Talán még sose járt fodrásznál. No ezután, hogy végre megnyugodott, sorjában elbeszélte, mi történt vele. Három éve egy tanyaközpontban tanítónő. Két nappal ezelőtt elkéredzkedett a Szolnokon lakó nővére esküvőjére. Az Igazgatónő azzal engedte el, hogy hétfőn reggel meg kell kezdenie a tanítást, mert ő meg a megyeközpontba utazik vizsgázni. Hat tagból áll a tantestület összesen, ketten egyszerre nem hiányozhatnak. Vonattal nem érhetett volna vissza, hiszen a rokonok csak az esküvői vacsora után engedték el. így azután ^határozta, hogy este nekivág az útnak, majd csak felveszi valamilyen jármű. Apránként meg is tett vagy nyolcvan kilométert kocsin, azután gyalog baktatott az éjszakában, míg a motor melléje nem kanyarodott. Jól megnézte a vezetőt és úgy látta, megbízható valaki. Jegygyűrűt nem látott az ujján, ez csak megerősítette a bizalmát. Az útirányuk megegyezett. A fej megígérte, hogy hazáig viszi, így azután felkapaszkodott a háta mögé. Félóra múlva a férfi azt javasolta, egyenek valamit, mert megéhezett. Le is ültek az útszélen egy ki- döntött fára. Ettek, meg társalogtak. A lány úgy látta a feladott kérdésekből, hogy valami tanügyi, vagy tanácsi ürge a motoros. Ettől azután elmúlt egészen az aggodalma. Nem is történt semmi. Felültek a gépre és indultak tovább. Nemsokára pihenést javasolt az alak. A kis tan- csi teljes bizalommal szállt le. Még meg is jegyezte, milyen dúsan nőttek a füvek, meg a vadvirágok abban az árokban, amelyiknek a partján letelepedtek. De az alak most nem beszélgetett olyan szépen, mint korábban. A kérdésekre oda sem illő feleleteket adott, meg dadogott, hebegett, mint akiből kifogyott a szufla. És egyszer csak nekiesett avval a marha nagy súlyával, mint aki teljesen elvesztette az eszét. A kis tanítónő az első' pillanatokban még kiabálni sem tudott, annyira meglepődött. Nem értette a dolgot. Én azért nagyjából megértettem. A fej csak akkor nézte meg jobban az utast, amikor falatozni kezdtek. Lehet, ebből a célból javasolta az éjszakai uzsonnát. Soványnak sovány volt a tanítónő-nőci, de azért megvolt minden szükséges alkatrésze, diónyi kis melle, arasznyi dereka, és a többi. A szemüvegét ami zavarhatta az ürgét, egyből leverte. Menekülni meg azért menekülhetett olyan ijedelemmel, amikor én, mondhatom, az utolsó pillanatok legutolsóján közbeléptem, mert csakugyan valami ismert fejes lehetett valahol. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy „nemi erőszak kísérlete” címén leültessék, ha ugyan megbüntetik az ilyeneket. Amikor már tövirül-hegyi- re megismertem a történetet mi mást tehettem, minthogy lekanyarodtam az útról a tanyája felé. Nagyon sopánkodott, hogy én most pihenés, alvás helyett őt fuvarozom, mert megemlítettem, hogy éppen ehhez készülődtem. Váltig erősítgette, hogy az a nyolc kilométer nem sok, hajnalra hazaér. Nem is fél egyedül olyan nagyon, ez már az ő vidékük és errefelé még nem történt botrányos dolog. De hát nem volt lelkem hozzá, hogy nekieresz- szem a magányos gyaloglásnak. Ilyenkor az anyjára, nőtestvérére gondol az ember — egyszóval letértem a főútvonalról. A kis szemüveges olyan bizalommal volt hozzám, hogy még el is szunyókált az ülés sarkában. Pedig olyan rossz úton mentünk, majd kirázta lelkemet a Volvo. No a tanyaszélen, a többi közül kiugró, egyemeletes ház előtt meglököm a könyökömmel, hogy ugorjon le, megérkeztünk az iskolája elé. Azt mondja, fél kilométerre az a kis ház az övé, nézzem meg. Amikor odaérkeztünk, leszálltam vele én is. Nem volt mit nézni rajta. Alacsony parasztház fehérre meszelt falakkal, kis virágoskerttel, láncos kúttal. A lámpám fénye még túl is terült rajta, olyan kicsi volt az egész. Vissza akartam fordulni, de a tancsi kedvesen hívott, menjek be. Heverjek le egy kicsit, mert nem veszi a lelkére, hogy miatta elmulasztottam a szokásos éjszakai pihenést. Mindjárt hozzá is fogott az ágyazáshoz, amint a konyhán keresztül beléptünk a szobába. Én meg csak rneresztgettem a szememet, amint a kis olvasólámpát meggyújtotta. De akármennyire meg is erőltettem, nem láttam harmadik helyiségbe nyíló ajtót. Se másik fekvőhelyet. Csak azt az egyet, amit megvetett. El is nyújtóztam benne, amíg őa konyhában motozott. Váltig töprengtem, vajon ő hová fekszik. Az asztalra-e, vagy a sparheltra, mert a konyhában még egy nyugágy se fért volna el. Nem keilett sokáig várnom, hogy megoldódjon a rejtély. Mellém feküdt, méghozzá olyan természetesen, mintha hónapok óta együtt élnénk. Mit mondjak, a pihenésből nem lett semmi. Ritka jó éjszakám volt, ezt már akkor megállapítottam. amikor hajnalban leöntöttem magam a kútnál, hogy el ne pilledjek a kormánykerék mellett. Azontúl mindig felkerestem, ha arrafelé volt dolgom. Persze, csak éjszaka, hogy ne ártsak a hírének. Emiatt még a kocsit is távolabb állítottam le. Hát egyszer úgy két hónapra rá, hogy megismerkedtünk, az történt, hogy amikor a szokott jelemmel kopogtattam az ablakán, nem gyulladt fel az olvasólámpa, amivel a válaszjelt máskor megadta. De odabenn nagy mozgás támadt. Gyanús lett nekem a dolog, hiszen én se a falvédőröl léptem le. Hátrakerültem. Hát egyszer csak egy ingujjas alak ugrik ki a kerítésen és szalad, ahogy a lába bírja. Én meg utána. Utol is értem, mert leejtette a karjáról a bőrzekét és lehajolt érle. Hát amikor elkaptam a karját és magam felé fordítottam, hogy a képébe nézzek, csak kiguvad a szemem: ugyanaz a fej volt, akitől annak idején megmentettem a kis tancsit. Ráismertem mindjárt. Rángatta magát, hogy kiszabaduljon a markomból, de hogy ez nem sikerült, hát teljes erejéből nekem esett. Én meg őneki. Mondhatom, jól helybenhagytuk egymást. Egy hétbe telt, amíg a daganatok, meg a kék-zöld foltok letisztultak rólam. Addig volt időm gondolkodni a kis taúcsin. mert ő nem igen adott felvilágosítást. Csak a vállát vonogatta szégyenlősen, meg szipogott, hogy sajnáltassa magát. Szóval... — azt hittem, alaposan kiismertem már * nőket. De még gondolkoznom kell rajtük egy ideig.
