Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
i. old a! PT-MAnyA *>r\Vte.7 VASÁRNAPI MELLSKLFf 1970 auguszfus 9. Sigér Imre: RÉSZES ARATÓK Az első magyar proletárfestő Nagy-Balogh János önarcképe. Nagy-Balogh János: Kubikos. Nyár van. Az aratás ideje. > szombat este fullasztó melegében amolyan névadó-keresztelőn ült együtt a család. Öt nemzedék; — köztük az ük-, a dédnagymama — micsoda idők. Mennyi megért öröm, bánat, szenvedés. Há;i- gazdaként a család legidősebb férfitagja, a nagyapa, az egykori sommás bandagazda, a jelenlegi nyugdíjas gyári munkás szolgált. A ház külsőre még régi kort idéz. A széles tornácot gyerekderék vastagságú szőlőfákból induló hosszú vas- tagabb-vékonvabb venyigék levelei teszik árnyékossá. Alattuk évszsrados szúette lóca és karszékek húzódnak. Nyári konyhául a ferencjós- kás kor katonaólja szolgál; — kik tudják ma már, hogy mit is takar e fogalom, pedig be sok katonának fogott ükapa húzott le bennük hosszú éveket. — Töpörödött alacsonysága, cölöpökön álló, egyre zsugorodó vert fala csak a gondos gazda kezét tisztelve állja meg az idő sarát. A hatalmas diófa is sokat láthatott. Gyökerei megsínylették a második világháború bunkeros világát is. Körülötte meggyfák sora húzódik meg. Gyámokkal támo- lított kútgém meg galambdúc dugják fejüket a zöldellő fák közé. Ez az évszázados külső. De ennek ellentéte a szupernek, ultraszupernek titulált huszadik századot reprezentáló belső. A mozaiklapos konyhában egymás társaságában villanytűzhely és hűtőgép, a kamrában mosógép és elektromos kukoricadaráló. Az utcai szoba tükörplafonjáról városi viszonylatban is elegáns csillár lóg alá. Ez világítja meg a húszas évekre jellemző diófabútort,- a rádiót, a televíziót, a herdozr ható cserépkályhát, s a szoba egyéb, vegyesnek mondható bútorzatát. A család, a sommásivadékok e helyiségbe zsúfolódtak össze. A fiatalabbak ceremónia nélkül ejtik meg a névadást, az ajándékok átadását. Hogy az idősebbek lelki igénye se szenvedjen csorbát, a „véletlenül” ide vetődött tisnteletesúr is megteszi kötelességét. — Ez meg mintha ezer évet, a pogányság' és kereszténység harcát idézné egy családon belül. A vacsora, ha nem is megváltást, de amolyan felszabadítást hozó ízekkel, szagokkal érkezik. A hangulat vidám. A mindennapok gondjai, bajai itt most törpévé zsugorodtak. A tévében aratási riportfilmet vetítenek. A frissen revet kapott, már járni tudó unokával bíbelődő nagymama figyeli egyedül a filmet. Kombájnok vonulnak el a képernyőn kecsesen, azt a látszatot keltve, hogy a rajta ülő férfiak, a kombájn vehetők nem is dolgoznak, csak mintegy a maguk -szórakoztatására bíbelődnek hol a kormánykerékkel, hol egy gombocskával, s hátra-hátra néznek, hogy egyenes-e a rend. Az unokáját becézgetö nagymamának a modern, kombájnos aratás képsorát látva, megjelenik egy sirámára tragikusan végződő eseménysor, egy aratás története. Gondolatai a több mint negyven éve történteket éle- tik vele újjá. Az aratóbanda tagjainak a falu szélén, a bikaháznál kellett gyülekezni egy vasárnap ebéd után, a délutáni harangszó befejeztére. Ekkorra jöttek értük az aratta- tó gazda szekerei. Tizenhét éves volt akkor. Szíve alatt egy mozduló magzat összes gondjaival, bajaival, melyet egy magafajta lányra hozhat. Még meg sem kondult a délutáni harangszó: már ők is ott voltak az indulás színhelyén. Ott volt akkorra már majdnem mindenki. Ott volt sirive választottja, a későbbi férje is, de dehogy mertek ők egymás közelébe menni, nehogy valakinek feltűnjön valami abból, amit csak ketten tudtak. Ott voltak már a szekerek, a két három lovas, vendég- oldalrúddal felszerelt szekér. Ott álltak egy hatalmas eperfa alatt, a lovak hol idegesen, hol egykedvűen igyekeztek nyakukról, hasaljukról elűzni a pöcsikeket. Az emberek árnyékba húzódva kisebb csoportokban beszélgettek. A nők, többnyire lányok egy csomóban. A szekereket meg se merték közelíteni. Tudták mindany- nyian, hogy itt már a bandagazda parancsát kell lesniük. A bandagazda középkorú, középtermetű szikár ember, ahogy elhagyták a harangozást, két részre osztotta a népet, vegyesen. A nők, meg a soványka batyuk a szekérderékba kerültek, a férfiak, a vendégoldalrudakra, meg a sarogjákra. így indultak el kéthetes aratásra, a negyedik falu határába. Nem kerültek egy szekérre választottjával. Ez tán még jó is volt. Az arattató gazda tanyáján este, ahogy megérkeztek, ott váltottak előscör szót. Másnap hajnalban, amikor párokba álltak, a kaszás, meg a maroksuedő, félénken bújt meg az apja háta mögött. Nemcsak azért félt, mert ilyen aratóbandában először kell bebizonyítani, hogy jó munkás, hogy dolgos asszony lesz, hanem ott motoszkált benne állandóan a gondolat, hogy mi lesz, ha itt is rosszul lesz, mi lesz, ha észreveszik, köztük az apja is, hogy mi van a „bekötött zsákban.” Szíve választottja a húgával jött, neki az volt a marokszedője. A bandagazda, meg az apja testi-lelki jó barátok voltak. Minden, f yáron együtt arattak, egy csapatban. Az első négy nap annak ellenére, hogy rekkenő meleg volt, minden baj nélkül múlt el. Apja a sor közepén a tizenötödik kaszás, látszatra fel sem vette a munkát. Annál jobban gyötörte őt a marokszedés, csörgött róla a veríték, naphosszat csípte a por, marta az aszottka, aljas részeken hasgatta a búza közé nőtt nád. Titokban már örülni kezdett, hogy nem lesz semmi baj, mikor ötödik nap délután egyszer csak forogni kezdett vele a világ, és úgy érezte, hogy kiszállt az inából minden erő, hogy menten összeesik, összeszorítbtta a fogát, fújtatott, szuszogott, de nem maradt el apja nyomából. Szerencsére szombatra megjött az eső, így két nap pihenő következett. Ekkorra az egyik fiatalasz- szonyka már kiesett a sorból, de azt elintézték, egy: „minek jön ide, ha áldott állapotban van’’-nal. Hétfőn reggel új táblába, a múlt hetinél jobb főidő, így jobb termést is hozó táblába álltak. Az idő borongós volt, a szél is lengedezett. Az első napok aránylag jól teltek el. Naponta egyszer-kétszer érzett kisebb rosszullétet, de örült, hogy senki sem vett észre semmit. A fiúnak esténként elpanaszolta állapotát. Együtt sírtak a .istalan jövő miatt. Megesküdni nem tudtak, mert nem volt hova költözni, meg a bátya nősült abban az évben. A fiú már tapogatódzott, de tanyásnak nem kellettek sehol. Még cselédlakás sem szabadult fel a grófi uradalomban ebben az évben. A második hét közepére ismét beköszöntött a kánikula. A börvényr.öld vadbükkönnyel benőtt búza bizony két kaszást is kidütött a sorból. A marikszedók is alig tudták kévére bontani a búzát. Csütörtök hajnalban a bandagazda magához vette marikszedőnek, az övé pedig az apja után állt be. Rendes iramban kezdtek, früstökre mégis úgy érezte, hogy nem bírja tovább, de hallgatott. Evett pár falatot és félrehúzódott. Reggeli után a bandagazda, aki elsőkaszásként diktálta az iramot, egv-egy fogás alatt — az egy dűlőföldhossznyi távolságon százötven, kétszáz mí'.r előnyt szerzett, majd dél felére utolérte az elcr.ő fogás utolsó emberét. A bandagazda ingéből lehetett volna csavarni a vizet, és rajta sem volt száraz ep-etlen ruhadarab sem. Ügy ültek le ebédelni, hogy forgott vele a világ. Lebbencset főzött az apja, de ő bizony nem tudott segíteni semmiben. Enni sem tudott. A lajtból ivott meleg, állott vízre panaszkodott. Mire a csapat felállt az ebédelésből 6 elvesztette az eszméletét. Arra ébredt, hogy csürom- víz körülötte minden. Az is volt, mert bevitték a tanyába, ott az istállóban, a szolgalegény dikóján locsolta fel a tanyás felesége, de ekkorra már szíve alatt nem volt élő élet. Vérzése is csillapodott. A csapat tagjai a bandagazdát okolták, hogy „megszakította” azt a szerencsétlen lányt, de az, meg az apja tudták, hogy ebben a helyzetben ez volt a kilátás- talanságból, a szégyentől való szabadulás egyetlen lehetősége... A nagymamát révedeeé- séből kisunokája sikítása verte fel, aki elbukva, beleverte fejét a televízió lábába. Az asztalnál már népdalok járták, a tévét valaki rég kikapcsolta, de ő azt is csak most, a sikítás után vette észre. Gondolatai a kombájnos aratásra, a körülötte sürgő családra terelődtek... Az újjáalakuló Kispest régi, ma is vidékies hangulatú negyedében, az Ady Endre Utca egyik földszintes házának falán emléktábla: a tenyérnyi udvar sarkában üveges ajtó nyílik a szoba-kony- hás egykori proletárlakásba. Itt élt és alkotott hosszú évekig Nagy-Balogh János, csendes kettesben öreg édesanyjával, aki megosztotta vele a szegénységet, s akit annyira szeretett, hogy elhunyta után mihamar maga is követte a temetőbe. Az egyszerű munkásemberek dolgos életét élő mester — szobafestőként, kereste meg a mindennapravalót — különösebb iskolázottság és kora képi kultúrájának átfogó ismerete nélkül, csupán kivételes etikai öntudatára és rendkívüli tehetségére támaszkodva alakította ki múzeumi rangú piktúráját. Magános megszállottként dolgozott szegényesen berendezett külvárosi otthonában, s alig negyvenöt éves korában már búcsút mondott küzdelmes földi létének. Megérte még, hogy a Tanácsköztársaság kormánya hivatalosan elismerte, kitüntette, vásárolt a műveiből, — s ő bizonyára csodálkozott egy kissé, hogy pénzt is lehet keresni képekkel... Mert sohasem festett eladásra. Végtelenül szerény volt minden földi jó iránt és végtelenül igényes maga pallérozta tehetségével szemben: hitte és tudta, hogy művészetét a halhatatlanságnak miveli. Helyesími nem a legjobban tudott — mondogatták mentségéül és kissé szégyenlősen munkáinak a tisztelői. Hanem: micsoda ösztönös intellektus kellett ahhoz, hogy eltalálja a számára egyedül korszerű és végigjárható utat, amely nem sorolható senki mester és semmilyen irányzat stílusához, de híd tudott lenni múlt és eljövendő között! Mit is csinált ez a különös, darabos arcú remete? Festett néhány képet: konyhaszagú peo.délet^t, vaskályhás pro- íetárötthont, benne üldögélő öregasszonyt, fejkendős édesanyját, amint vakoskodva varr, vagy görnyedt háttal krumplit hámoz (szemközt volt a pékség, ahová a hajlott korú mosónő burgonyapuco- lásra járni szokott), • aztán esetlen kubikosokat (izzadsá- gos munkájuk gyümölcse a szecessziós Wekerle-telep) és — önmagát. Semmi mást csak ezt a hat témát. Igaz, ezeket jó néhányszor megfestette, egy ecsettel, de mindig más árnyalatokkal és mindig — európai szintű remekléssel. Kiket látott, mi nevelte a szemét? Munkásfiguráinak monumentális rajzához Mil- let-reprodukció szolgált mintául, az arcmások Rembrandt vásznaira utalnak. Látott Nagy-Balogh János itthon is, Münchenben is (hol fél évig, éhezve, nyomorogva, bejárt az akadémia esti tagozatára), biztosan másokat is, de igazában csak ez a néhány nagy mester, emberi-művészi alkatának a rokona hatott rá. Tőlük tanulta a realitások szinte áhitatos tiszteletét, a nagy lélegzetű emberlátást, a férfiasán komoly színharmóniák költői ötvözését. Végül és legfőképpen: a műhöz való hozzáállás, az érte vállalt felelősség, vagyis a mesterség etikája dolgában voltak méltó mintaképei. Munkásfestő volt a' szónak mindkét értelmében. A város peremén élt, magafajtájú proletárok között, s ez határozta meg művészetének a témavilágát és szellemiségét. Munkásábrázolásaiból minden külsőség hiányzik. Nap mint nap látta a Wekerle- telepi építkezések kubikosait, amint eggyé nőve a talicskájukkal, lapátjukkal a föld felé görnyedve végzik fárasztó munkájukat. Emberei egyszerűek, alakjuk súlyos, mozdulataik szűkszavúak, — olyanok, mint a munka igájához szokott emberek jelleme, beszédje. Arasznyi képeiből kiolvashatjuk a monumentális stílus minden lényeges törvényét. Abban az időben, amikor festőnk ismeretlenül, nyomorogva pingált künn a város perifériáján, művészek serege gyötrődött a széthulló világ képi újraösszefogásán. A nagybetűs „kompozíció” . kereséséről Nagy-Balogh János bizonyára hallott Párizst járt barátaitól, de izgalmát nem igen érthette. Nem érezte a világ széthullását, mert az — nem az ő világa volt. Magától értetődő biztonsággal komponált, rögzítette döbbenetes objektivitással egy különös, művészetünkben addig ismer rétién világ: a századelő magyar munkásainak az életéi — a magamagáét. Vajon gondolt-e másra is néhai Nagy-Balogh János, miközben bögrés csendéleteit, vaságyas szobazúgait, kubikosait festette? A proletáreors sanyarúságára, amelyen változtatni kellene?... Munkái csak annyit árulnak el, hogy számba vette a valóságot, s lerögzítette minden meghatni- akarás és lázítószándék nélkül. Népi realizmusa révén utóda Munkácsynak és elődje a másik — a legnagyobb! — proletárművésznek, az asztalos Derkovitsnak, aki magasabb szinten, erőteljesebben, XX. századi modernséggel tesz majd vallomást a munkásosztály életéről, megnyo- morodottságáról, s végül is győzedelmeskedő szabadságakarásáról. Szűkebb hazája régóta megbecsüli nagy festő szülöttét. Nyughelyére síremléket állítottak. Több évtizede működik Kispesten a Nagy-Balogh János Művészetbarátok Köre. Tavaly, halálának félévszázados fordulója alkalmából kiállítást rendeztek a műveiből az Ifjú Gárda Művelődési József Attila: Thomas Mann üdvözlése* Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig, még kérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” — (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szíve nagyot szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk: Ülj le közénk és mesélj, Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjü' mesélj arról, hogy itt vagy velünk együt' s egjütt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne ésak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, * Augusztus 12-éa van Thomas Mann, a na£ német humanista és antifasiszta író halálának U évfordulója. Thomas Mann többször járt hazánkban utoljára 1937. januárjában tartott felolvasást a Magyar Színházban. Ez alkalomra írta József Attila a fenti verset, amelynek eiszavalását, mint ismerétes, megtiltotta számára a Horthy-fasiszta rendőrség. hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj — mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szívünk a gyásztól a vágyig Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még. honnan úszóinak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol — meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak máradjunk is nők a nők — szabadok, kedveseik s mind ember, mert ez egyre.kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert őrül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. Házban; jövőre pedig, a Petőfi téren, felállítják majd a nagy mester szobrát, amelyre pályázatot ír ki a tanács. Artner Tivadar
