Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-01 / 179. szám

i ©!<tó KELET-MAGYABOF.SZAe ISP? augusztus 1, Szülők fóruma Harag. csíny miatt Évek óta haragban van egymással két szomszé­dos család. Azaz csak a felnőttek, a gyerekek min­dennap együtt játszanak az udvaron, a játszótéren. A haragot egy régi gyermekcsíny okozta, amit mind a két „fél” alaposan felnagyított. A gyerekek rég elfe­lejtették — együtt rúgják a labdát — de a szülök nem békülnek. Sajnos, nem egyedüli eset az ilyen: gyakran za­varják meg a lakóházi, jószomszédi együttélést a gyer­mekjátékból kerekedő csínyek, perpatvarok. S ez már nem jó jelenség, nem csupán a gyermekek ügye. Bár az ő tisztánlátásukat, a világban, az emberi viszo­nyokban való eligazodásukat befolyásolja foként. Egy káros magatartás csiráit ültethetik el a gyerekben. Legjobb esetben is megbontják a gyermek és a társai közötti kapcsolatok egészséges rendjét, légkörét. A szülő természetesen köteles tájékozódni, hogyan viselkedik a gyereke a játszótársak körében, milyen szerepet vállal a közös játékban, mennyiben részese a sokszor rosszul végződő — a testi épséget is veszé­lyeztető — csínyeknek. Nem örökös gyámkodást je­lent ez. Nem a szülőnek kell irányítani, megszabni, mit és hogyan játszanak a gyerekek. Persze adhat tippe­ket az ésszerű és tartalmas játékokhoz. A figyelmes szülő észreveszi a gyermek hibáit — igyekszik nyese­getni azokat. Nem kerülheti el a figyelmét a rossz hatás sem, ha a gyermek viselkedésében, szóhasz­nálatában nem kívánatos vadhajtásokat fedez fel, ami­ket azelőtt nem tapasztalt. A baj ott kezdődik, ami­kor a szülő a pajtásokban, a házbeli, utcabeli gyere­kekben véli megtalálni ezek okát. forrását. S meg­kezdődik a tiltás, „ezzel, vagy azzal ne játsszál”, „nem mégy le, ha vele látlak”, és így tovább. Nem akarjuk arra buzdítani, véletlenül sem a szülőket, hogy ne vegyék komolyan a gyermeki kör­nyezetből származó kisebb-nagyobb fals hatásokat: a durva beszédet, a tiszteletlenséget, a követelőzést, mások káros szokásainak átvételét, s még egy sor rossz dolgot, amivel a szülők naponta szembetalálhat­ják magukat. Azt sem mondjuk, hogy néha ne nézze­nek a csínytevések mögé, ki kezdte, miért csinálták, mi vezette a gyerekeket. A megoldás mégsem az, hogy naponta bírósággá alakuljon a család, s ideges, szubjektív módon ke­resse a bűnöst, amely az esetek többségében — min­dig a „más” gyereke. Az sem jó. egyenesen káros, ha a sorozatos torzsalkodások után nem engedik a kö­zösségbe a gyereket, elszigetelik a többiektől. Előbb- utóbb úgyis közösségben kell élnie — óvoda, nap­közi, iskola, stb. — ahol a jó hatások mellett, rossz hatások is érhetik. A szülői hivatás éppen abban is érvényesül, hogy kiszűrj a rossz hatásokat, megtalálja a módját, hogy a gyermeket életkori sajátosságai sze­rint élményszerüen rádöbbentse a jóra, a követendőre. Ahány gyerek annyi vérmérséklet, akarati, jellem­beli sajátosság, melyekre természetesen rányomja bé­lyegét a családi kiima, a nevelés milyensége. Sokszor a gyermek a családra jellemző hangnemet, modort, szokásokat „viszi” játszópajtásai közé S ha ez nem meg­felelő — igyekszünk az ilyen gyerektől óvni a sajá­tunkat De a gyerekeknek úgysem lehet megszabni kiver játsszon, a hasonló korúak társaságában érzi jól magát, s ez természetes tulajdonság. A szülők harag­ja, büntetése mit sem segít, annál inkább a türelmes és figyelmes helyreigazítása, nyesegetése a nem kí­vánatos tüneteknek. Szakadt ruhák, gombok, kitört ablakok — és még számos bűnjel árulkodik a csínyekről, s a legtöbbször „ismeretlen tettesekről.” Nem jó ezeket a bírósági tár­gyalótermekben befejezni. Mert ilyen is előfordul. Hanem, inkább a helyszínen. A perpatvar „elinté­zését” egy kicsit el kell tanulni a gyerekektől, akik az „igazságszolgáltatás” után nem viselik magukban a tüskét, játszanak, mintha mi sem történt volna. Gyermekjáték — csíny miatt — felnőtteknek ha­ragot tartani, intrikákba keveredni nem egyéb, mint az emberi kapcsolatok értékeit semmibe venni a pil­lanatnyi indulattól hajtva. Esetleg a gyerekekben is elindítani egy hasonló negatív érzést, magatartási, amely — sok más hatással együtt — alkalmatlanná teheti őket, hogy beilleszkedjenek a közösségbe. S ez már olyan „sérülés”, amitől óvni kell a gyermeket. Páll Géza GYEREKEKNEK TÖRD A FEJED! Vízszintes: 1. Megfejtendő. 6. Egymást kö­vető betűk az abc-ben. 7. E helyre 8. Vés, karcol (—-'). 9. Tüzet szüntet. 11. Kopasz. 12. LAAU. 11. Romai 1, 495. 500. 16. Megfejtendő. 18. E napon. 20. Szatmári község. 21. -bői, -bői latinul. 22. Az angol rádió betű­jele. 24. Ilyen hal a békaporonty. 25. Vissza: Piroska beeézvg. 27. Esztendők. 2?. Azonos magán­hangzók. 29. Felkavart savói!! Függőleges: 1. Női név. 2. Téli sport. 3. Ál­lamnak fizetik a polgárok. 4. Alá. 5. A magyar szabadságharc vér­tanú városa. 6. Megfejtendő. 10. Az egykori Gorsium közelében lévő dunántúli község. 11. össze­vissza vet! 13. Bagolyféle. 14. Ilona becezve. 15. Megfejtendő. 17. KöltöXéle. 19. Hiányos abrak! 31. Község Debrecen és Hajdú­szoboszló között. 23. Az amerikai kémszervezet betűjelzése. 24. Női név (—’). 26. PA. 27. Esztendő. Megfejtendő: Latin-amerikai államok (vízszintes 1, 16, függő­leges 6. 15). Múlt heti megfejtés: — NEMZETKÖZI TISZA-TÜ- KA ­Könyvjutalom: Bodnár Ferenc Kékese, Bereg Anikó Nagyha­lász és Ványi Agnes Rápolt. Rákosy Gergely: i/ •• /■/ Könnyű matematikai fejtörők Nehány könnyű matema­tikai fejtörőt közlünk. A megfejtésnél azonban vigyáz­ni kell a gyorsaságra, amely könnyen megtévesztő lehet. Hogy jól számoltunk, ellenő­rizhetjük az alább szereplő megfej tésekbőL 1. Hogyan üt az óra? Egy óra öt másodperc alatt hatot üt. Mennyi idő alatt üt tizenkettőt? 2. Pók fogta legyek. Ha öt pók öt perc alatt öt legyet fog, akkor hány pbk fog meg száz perc alatt száz legyet? 3. Még egyszer az óráról. Mikor múlat a két óra­mutató pontosan ellenkező irányba úgy, hogy mindket­tő pontosan egy-egy percbe­osztásra esik? 4. Matematika a sötétben. Egy szekrényben 12 pár fekete és 12 pár fehér haris­nya van. Egy este a lakás­ban eppen akkor keletkezett rövidzárlat, amikor a haris­nyák tulajdonosa ki akart venni egy pár harisnyát. Vaktában kihúzott hát né­hányat és némi gondolkodás után biztosan tudta, hogy a kihúzott harisnyák közűit van két azonos színű. Leg­alább hány harisnyát kellett kivennie, hogy ebben biztos legyen ? •nutzs ruiiojASo uea uesojziq JRUI JZ05{ qSJBp UIOJBH > "lejmu jBjg g uBSojuod jojfiuiB ‘J05{5je 5(es3 -g 11*21 219<í M SÍ zaqua Z (■soojadposBut kSa üsd -da zojjopi jpkSopuiui jojpje ‘Il^á ojadposeut ig zeqso)n -Büp jBq eh "zgijopi E-ioi^e -UBA'Sn n 3;pad Hgzpij sajn -ujo ZT 'uea zojjopt gjusA'ga lg síuBiígn Ifozoji sajti -büo Ibii) -aiadposBui n -j m. s. A hálátlan leopárd VIETNAMI MESE Élt egyszer messze, Viet­namban egy bölcs, akit Mac- Tinek hivtak. Egyik napon hazafelé igyekezett az erdőn keresztül, amikor egy leopárd állta el az útját. — Kérlek, segíts rajtam, mentsd meg az életemet, va­dászok üldöznek — kérlelte Mac-Tit. A bölcs felnyitotta köny­vesládája tetejét és a leo­párd belebújt a ládába Csak­hamar megérkeztek a vadá­szok, kérdezték is tőle; lát­ta-e a leopárdot, de Mac-Tl azt mondta nekik, hagy nem látta mostanában... Alig mentek el a vadá­szok, a leopárd elöbújt a lá­dából. de nemhogy köszö­netét mondott volna, hanem nekirontott a megmentjé­nek, hogy felfalja. Mac-Ti megrémült, de így szólt: — Várj csak egy kicsit! Ne légy hálátlan! Kérdezzük meg azokat, akikkel ezen az úton találkozni fogunk, és ha háromnak az lesz a válasza, hogy neked van igazad, — felfalhatsz. .. A leopárd beleegyezett; együtt mentek tovább. Csak­hamar találkoztak egy bi­vallyal. A leopárd megkér­dezte tőle; kinek van igaza? — Az emberek hálátlanok. Amíg erősek, fiatalok va­gyunk, dolgoztatnak bennün­ket. Amint megöregszünk, megölnek. Fald csak fel nyu­godtan! Tovább mentek. Egy ba­rackjához érkeztek. A leo­párd megkérdezte: kinek van igaza? — Az emberek hálátla­nok. .. — válaszolt a barack­ja. — Amíg gyümölcsöt ter­münk, jók vagyunk nekik. Amikor megöregszünk, ki­vágnak és a tűzre vetnek bennünket. Fald csak fel nyugodtan! Megint tovább mentek. Harmadiknak egy öregembert kérdeztek meg: — Kinek van igaza? — kér­dezte vissza az öreg? — Hadd lássam, belefér-e a leopárd a ládába? — a leopárd vissza­bújt a könyvesládába. Az öregember pedig, látván a leopárd hálátlanságát, kard­jával agyonszúrta a vadálla­tot. Mac-Ti folytatta útját. De közben arra gondolt: milyen furcsa, hogy a bivaly, és a barackfa nem ismerik az élet igazi törvényeit; hogy szolgálniok kell az embert! Ford. Antalfy István A cserebogár Nagy cseresznyefa állt az udvar közepén. Már ' három napja raita lakmárczott" egy cserebogai" Az első napon válogatás nélkül ette a leve­leket. A második napon azon­ban már kimászott az ágvé­gekre. s csak a legzsengébb leveleket falta fel. A harma­dik napon már ez sem volt jó neki, a gyomra egyre ké­nyesebb lett. Most már a leg­zsengébb leveleknek is csak a színe-javát ette meg, a ke­ményebb levélereket meg­hagyta. Késő éjszakáig evett, s csak a leghidegebb hajnali időszakban hagyta abba egy szusszantásnyira; de amint a napsugarak egy kissé felme­legítették a levegőt, újra kezdte: — Hám-hám-hám, megesz­lek téged, te fa, nem tehetsz ellene semmit. Különben is. azért vagy a világon, hogy megegyeiek. A vén cseresznyefa nem szólt semmit, csak várt. Vár­ta, hogy egészen megteljék a cserebogár pocakja. A harmadik nap virradóra már olyan volt a cserebogár potroha, mint a dobi Ha nem kapaszkodik erősen, bizony lepottyant volna a fáról. Most is jól megkapaszkodott hajnal felé, s elszunyókált egy kicsit, hogy aztán friss erővel láthasson neki az éj­jel kihajtott puha, zamatos kis leveleknek. Aludt, horkolt, s még a zászlóalakú csápja is megelé­gedetten rezgett. De most hirtelen azt álmodta, hogy viszket a fejebúbja. Első két lábát felemelte, hogy vaka­rózzék egy kicsit. De éppen a két első lábán voltak a leghosszabbak a körmöcskék, 'tóék'Ré! tárfóf'tá ' magát az ágon. s mikor a Yejebúbjához v IhT meá&űleht és* lepottyant a fa alá. Éppen a hátára esett. Felpillantva látta, hogy a fa ágai. magasan a feje fe­lett vannak, s akkor mindjárt abba is hagyta a kapálózást. Egy ideig nyugodtan feküdt, majd elhatározta, hogy gon­dolkozni kezd állapotáról. Nagyon szeretett önmagáról gondolkodni. „A fa ágai nincsenek elér­hető közelségben, az ég is mintha messzebb lenne. Min­den valószínűség szerint le­estem a fáról. De miért nem vigyázott a fa jobban?! No, mindegy, csak mászhassak vissza rád, majd elhegedü­löm én a nótádat, te rossz­indulatú vénség!” Mikor nagyon nyomta már a hátát a keményre taposott föld, oldal nyújtóztatta mind­három, balfelöli lábát, hogy belekapaszkodva a talajba, átbillentse magát a hátáról a hasára. Nem sikerült. Meg­próbálta jobb oldali lábaival ugyanezt, de ott sem sikerült, mert oly duzzadt volt a pot­roha, hogy lábai magasan a föld felett kapálóztak. így kínlódott ott a cseresznyefa alatt az udvar közepén. A fa' mellett elrepülő kabóca észrevette és leszállt hozzá: — Szervusz cserebogár, lá­tom bajban vagy. Talán se­gíthetnék? A cserebogár vissza sem köszönt, hanem méltósággal így válaszolt: ' — Ha nem csal az emléke­zetem, nem vagyunk sem ro­konságban, sem barátság­ban, s a mi köreinkben ide­genekkel nem szokás a tege- ződés. A kabóca csak dadogott, igazán meg volt lepve, hi­szen segíteni akart. A csere­bogár azonban rendületlenül folytatta: — Ügy gondolom, a kabó­cák és a cserebogarak között van egynémely különbség. Hogy csak egyet említsek, hasonlítsa össze az én több éves előképzettségemet az Ön néhány hetes képzettsé­gével, Néhány hét és máris kabóca lehet valakiből. De cserebogár. . ! Azt hiszem, fe­lesleges ezt részleteznem. Ami pedig azt illeti, hogy bajban lennék, már hogy lennék báj­ban?! Egyszerűen a hátamra feküdtem, s elnézegettem egy kicsit a csillagokat. Ütra Ke­lek hamarosan, csak jólesik így egy kicsit heverésznem. — Bizonyságul még a lábait is keresztbefonta, hadd lássa ez a közönséges kabóca, ho­gyan heverészik egy igazi cserebogár. A kabóca csodá­lattal nézte: — Hát akkor, ha így áll a helyzet — mondta és szé­gyenkezve mozgatta bajuszát —, akkor elnézést, én iga­zán azt hittem... — Jó. jó, menjen csak a dolgára jó kabóca! — türel­metlenkedett a cserebogár. A kabóca kibontotta hártyaszár­nyait, halk zizzenéssel fel- emelkedett a levegőbe és el­tűnt a gabonaföldek irányá­ban. Milyen közönséges! — füs­tölgőd, magában a cserebo­gár. — Olyan halkan száll, mint egy szúnyog. Bezzeg én berregek, ha szárnyrakelek, mint egy repülőgép, s a kül­ső szárnyam olyan kemény, akár egy csigahéj! Mikor a kabóca eltűnt, a cserebogár úgy gondolta, ki­nyitja majd a kemény szárny- redőit, s azokkal billenti ma­gát helyre. De úgy tele volt a hasa, hogy szárnyait nem­hogy széttárni, de megmozdí­tani sem tudta. Ekkor már olyan mérges volt, hogy fennszóval szitkozódott. De érdekes, nem magát szidta, hanem egyre csak ezt ismé­telgette : — Piszok kabóca! Undok kabóca! Szemtelen kabóca! Ekkor egy asszony lépett ki a házból. Odament a ba­romfiólhoz és kinyitotta az ajtaját. Elsőnek egy nagy, fe­hér kakas futott ki. Megállt, meglibegtette szárnyait, majd hatalmasat kukorékolt. A cserebogár hallott valamit, de ügyet se vetett rá. A ka­kas most megpillantotta a cserebogarat. Nagy, zötyögős léptekkel odarohant, félre­fordított fejjel jól szemügyre vette, utána jelt adott leg­kedvesebb feleségének: — Koty, koty, koty, ko-ko- ko... Gyere gyorsan! A búbos. kendermagos tyúk odafutott. Megpöccintet­te csőrével a nagyszerű fala­tot, mintha nem akarna hin­ni a szemének. A pöccintés­től egyszeriben a hasára for­dult a cserebogár. „No, tessék. Ugye! Hát kell nekem segítség!” — Azt hit­te, saját erejéből sikerült a dolog. — „Az a lüké kabóca, nem is tudom mit képzelt?!” — Már kezdte kibontani nagy önelégültséggel a szár­nyát, hogy felrepüljón a cse­resznyefára. De ekkor — kipp-kopp — bekapta a bóbitás tyúkocska. Krecsmáry László% Tóparton Hús vízbe ponty pottyan tó vize szétloccsan, a vízcseppek csillannak, pikkelyek villannak. Még ilyen bolondot! Égből poty- tyant pontyot!? Vagy nem is onnan hullt? Ki tudja honnan hullt?. Ki tudja, ki tudja? S azt vajon ki tudja; ott az a kis horgász mért olyan szomorkás??!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom