Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-30 / 203. szám

B oTda! KELET-MAGYARORSZAG — VASARNAP) MELI .SKLET 1970. augusztus SB. Rómától Nyíregyházáig Z. Szalai Pál, a freskók szabolcsi mestere űi KÖNYV Kurucz Gyula: Nohát meséljünk Kalandos, regényes élete morzsákban örökíthető meg Z. Szalai Pálnak, a megye legidősebb, a nyolcvanad’k évéhez közeledő nyíregyházi festőművésznek, a freskók szabolcsi mesterének. Egy kicsit meseindítású is az élet­útja. Nyolcgyermekes felvi­déki kőművescsaládból szár­mazott. Léváról indult el, nem hamuban sült pogácsával a tarisznyájában, hanem egy festőállvánnyal és néhány ecsettel. — Legalább a sok gyerek közül egyből legyen valami — mondta az apám. Hihetet­lenül nehéz, keserves gimná­ziumi évek, megkíséreltem a lehetetlent. Pártfogók, aján­lók és anyagiak nélkül ko­pogtam a Képzőművészeti Főiskolán.. Állagon felüli rajztehetsé­ge a felvételi vizsgán bebi­zonyosodott. Az álom átlen­dült a valóságba; a 350 pá­lyázó közül felvett nagyven új hallgató között ott volt a felvidéki Z. Szalai Pál is. Négy évig ösztöndíjasként tanult és festett. Közben la­poknak, folyóiratoknak il­lusztrált, rajzolt, sőt beirat­kozott egy írásszakértői és grafológiai tanfolyamra is. — Hatvan korona jutal­mat ígértek a sikeres vizsga után — emlékezik mosolyog­va ismerkedésére a betűk ezerarcú világával és a gra­fológiával, amely egy kicsit hobbyjává is vált. Vizsgázott írásszakértőként — ha nem is sokat, néhány koronát ke­reshetett. Érdekes bűnügyek­kel, kuriózumokkal hozta össze a hobbyja. De a rajzolás, a festés ma­radt a legnagyobb, ami be­töltötte életét. Mindig egy biciklire gyűjtött, az ösztön­díj és a különmunkák, az eladott első képek díjából akart egy gyors kerekű jár­művet. De a pénz mindig megcsalta, kellett _ festékre, vászonra... Egy tanára meg­tudta a féltett kívánságot, vásárolt neki egy biciklit. Ekkor kezdődtek a nagy ter­mészetjárások, ekkor festette a7 első tájképeket. A termé­szetimádat azóta sem csök­kent. Legszebb képén a nyír­ségi táj és a környező vidék jellegzetes vonásai őrzik a művész hangulatteremtő te­hetségét, színeinek gazdag­ságát. De maradjunk még az 1. világháború előtti és közvet­len utáni éveknél, amikor az ismeretlen fiatal művészjelölt elnyerte az egyik külföldi ösztöndíjat Egy évet tölthe­A két szigorló orvos — fiú és lány — az ősz tanár­segéddel megállt a kórház széles folyosóján és várta ma­gyarázatát a betegeknél ész­leltekről. Felváltva kezdtek volna az anamnézis felvételek során szerzett tapasztalataik elmondásába, de a mellet­tük lévő intenzív szobából, feszültséget árasztón harsog­ta a nővér: — Reanimatio van!... Jöj­jenek segíteni! A két szigorló tudta, hogy az ápolónő csak nekik szól­hatott. Feszültség vibrált a levegőben. Izgalommal mondták a tanársegédnek bemegyünk! A tanársegéd helyeslőn bó­lintott. — Menjetek és segít­setek! A szigorlónő odasúgta a fiúnak; nyilván arról a be­tegről van szó, akit a vizit előtt hoztak be a mentők. — Siessünk! — mondta a fiú. A lány eléje iramodott, most kollégák voltak csupán, akik tudásuk legjavát akar­ják nyújtani egy végveszély­be jutott ember megmentésé­nél. A beteg a földre terített pokrócon, meztelenül, szétve­tett lábakkal feküdt, az in­gét hirtelenjében nem tudták lerántani róla. hurkásra gön­gyölve felhúzták a nyakába. Négy orvos szorgoskodott kö­rülötte: az egyik készülékkel lélegeztette, a másik a beteg mellé térdelt és külső szív­masszázst alkalmazott, a szegycsont bal oldalára, a ge­rinc felé irányozva — három nyomás, aztán egy lélegezte­tett Rómában a Kollégium Hunga.ricumban. Bejárta egész Itáliát, ecsetje sorra örökítette meg élményeit. 1920-ban Z. Szalai Pál ma­gyar ösztöndíjast érte a meg­tiszteltetés. Firenze város művészeti díjával jutalmaz­ták. megbízták egy nagyobb freskó megalkotásával. A régi nagy mesterek nyomdokain járó fiatal fes­tő nemcsak járta az idegen országokat — ugyanis később Európa több városába, vidé­kére vitt vándorútja —, mindenütt tanult. Rómában az egyetem freskószakára is beiratkozott, s két évig ta­nult itt. Sok epizódot meg­őrzött az emlékezetében. — A Szent Márk ^ téren, Velencében körém gyűltek a járókelők. Két angol turista addig várt, amis megfestet­tem az akvarellképet. Nyom­ban 120 font sterlinget fizetett érte. Lefestettem én XI. Pi- pus pápát is. Sok érdekes emberrel hozott össze a ván­dorsors. Itthon, a főiskolán kiváló­an diplomázott, olyan meste­rek előtt, mint Szinyei Mes­se Pál, Székely Bertalan, Stróbl Alajos és kortársai. Több kiállítása volt a régi Műcsarnokban, a Nemzeti Szalonban. Híres történelmi freskókat restaurált a Szép­művészeti Múzeumban, Lotz Károly festményeit és más nagy mesterek megrongáló­dott alkotásait. Nehezen tudná megfogal­mazni, mi vonzotta erre a tájra, a Nyírségre. A tanító­képzőben kapott rajztanári állást. Ötvenéves művész-tanári munkásság után vonult nyu­galomba. Közben minden szabad percében rajzolt, fes­tett. Mivel legkedveltebb mű­faja a freskó volt. sokszor az egyházak foglalkoztatták, de a „megrendelt” képeken kí­vül több száz alkotása — az élet legkülönbözőbb jelensé­geit ábrázolják. Különösen megszerette a várost és a tanyavilágot. Ö festette meg a monumentális, 20 méter hosszú és 4 méter magas olajban Nyíregyháza város­alapításának mozzanatát, minden nyíregyházi utcát, régi házakat, emlékeket, amelyek nagy része már el­tűnt az idő, vagy a háború rostájában. A városi színház — a mostani épület elődje — is az ő belső freskóival fo­gadta a látogatót, a legré­gibb mozi, a Kossuth Gim­názium falai is Z. Szalai Pál művészi munkáit őrizték. De tés a beteg légcsövébe veze­tett tubuson át. A két szigorló izgatottan várta, hogy az orvosok ve­gyék észre őket és vonják be a munkába. Az idő suhanásá- nak hallható nesze lett. A lélegeztető orvos a hatalmas erőkifejtéstől nagyokat nyö­gött, homlokán kigyöngyözött a verejték. — Egy, kettő, há­rom, négy. A légzés nem indult meg. Bekötöttek egy infúziót a jobb kar vénájába szíverősí­tő és tápláló élettani olda­tokkal. Ekkor szxvkamrare- megést észleltek: ez önmagá­ban is haladás! Némi re­mény, hogy erőfeszítésüket siker koronázza. A élettani oldatokba a szívritmusza­varokat megszüntető gyógy­szert nyomtak fecskendővel. — Ez a második infarktusa — mondta az egyik orvos, akit a beteg felesége tájékoz­tatott a folyosón. Infarktus — gondolta a két szigorló — a szívizom egy kis körülírt részének elhalá­sa. Figyeltek. A beteg mind a négy végtagján EKG elve­zetések. a készülék működött, időnként megnézték, milyen értékű a szívműködés — erőtlen szívkamraösszehúzó- dás mutatkozott, majd meg­szűnt: a szív leállt! Folytatni kell a szívmasz- százst! A beteg mellett térde­lő orvos verejtékesen felné­zett a szigorlóra. — Felvál­tanál? — kérdezte. — Igen!... Átveszem. — A lány felfigyelt: — Én is jövök! — Míg a fiú ledobta fehér köpenyét az ágyra és ingben térdelt a be­sokat elvitt belőlük a hábo­rú. — Roppant nehéz volt tá­mogatók nélkül — töpreng el a régi időkön az idős mester. — Volt egy művész­házunk. a mostani TIT-tel szemben, az a kicsi házacska, ahol most az órásműhely van. Ott állítottunk ki, a homlokára festettem egy ki­sebb freskót és vártuk a kö­zönséget... A legszömyűbb az a két hét volt, amikor ki­ürítették a várost. Az embe­rek a puszta létükért rebeg- tek, kit érdekelt akkor a kép... Azt hittem hosszú­hosszú ideig nem érdekli az embereket a művészet, a szép... Aztán kezdtek ébre­dezni a letargiából, az élet nem állt meg... Szovjet katonák a hosszú meneteléstől, éjszakázástól holtfáradt harcosok voltak az első „modelljei” a felsza­badulás után. Igen, de nem volt vászon, festék, lenolaj... Hoztak a katonák, s a port­rék bekerültek a katonák zsákjaiba. Talán van belő­lük valamelyik Volga, Dnye­per melléki otthon falán, sarkában a kis monogram­mal: Z. Sz. P. Aztán jöttek az ügyeskedők 45—46-ban. Egy vasutas kopogott rend­szeresen a képekért, cserébe lisztet, zsírt, krumplit ho­zott. Később a festészetet felvál­totta a dekorálás. 20—30 mé­teres feliratok, plakátok ke­rültek ki az alkotóműhely­ből. Az ötvenes években. De a festés sem maradt abba, SzSnyi Sándor: teg mellé, ő a beteg fejénél átvette az AMBU balont. Megvárta, amíg a fiú a szegy­csont bal oldalára, a gerinc felé irányozva, három nyo­mást alkalmaz, aztán 6 lé­legeztetett a készülékkel. Szá­molt magában: egy, kettő, három, négy.« Csupa odaadás és izzás az ember életéért! Figyelte a kipirosodó fiút. — Egy, kettő, három, négy. — Hallotta a beteg bordáinak recsegését-ropogását, tudta küzdelmük ezzel jár — csak a szív induljon be, meg a légzés! Az ember pupilláira pillan­tottak: akár a halotté, na­gyon kitágultak. Nem lehet megállni! A lehetetlent is meg kell próbálni, hátha. — Egy, kettő, három... — A fiú két széles, ízmos tenyere egy­máson az ember rugódző, ropogó mellkasán. Körülöttük az orvosok fi­gyelték a szakszerű munkát; tekintetük elkomorult; egy idő után egykedvűvé váltak. Kétségtelen, ők már bizto­san tudták: hiábavaló kísérle­tet folytatnak. Néhány halk szóváltás hangzott, majd gyors, céltudatos mozdulatok következtek — újabb próbál­kozás: elektromos ütést a szívre, taxán segít! A Pace­maker készülék két króm la­pátját a szívnek megfelelő Z. Szalai Pál minden közős megyei tárlaton szerepelt le­heletkönnyű akvarelljeivel. olájképeivel, tanyai életké­peivel, amelyek egyszerűsé­gükkel. sajátos bájukkal ma is megragadják a nézőt. De nemcsak festett, tanított is. Iskolán kívül is. Elindított két művészgenerációt a sza­bolcsi tájról. Különös érzék­kel válogatta ki a tehetsége­seket, időt, fáradtságot nem sajnált tőlük. Nincs teljes névsor az el- indultakról, akik többsége befutott festőművész Itthon és külföldön. Néhány közü­lük: Görömbei Imre, Jándi Dávid, Ozsváth Imre, a Kom. lós testvérek. Berki Nándor, a fiatalabbak: Berecz And­rás, Soltész Albert, Pál Gyu­la. Váci András és még so­kan. Az idős mester vette kézbe először kísérletező al­kotásaikat, ő látta el őket tanácsokkal, igazgatta művé­szi. útjukat. Ma is gyakran felkeresik egy-egy baráti zsű­rizésre, de sohasem találják tétlen. Fest. Az évek során nem volt olyan tárlat, ahol ne lett volna ott Z. Szalai Pál. Büszkén mondja, hogy a nyíregyházi szakközépiskolá­ban és a Ságvári Tsz-ben kétezren nézték meg az ön­álló kiállítását. Ez a legna­gyobb elismerés egy művész­nek, aki a nyolcvan felé kö­zeledve is lát maga előtt célt, naponta érzi a holnap örö­mét, izgalmát, s nincs ideje az öregséggel, önmagával foglalkozni Páll Géza helyen az ember mellkasára és a hátára szorították. Gombnyomásos kapcsolás: az áram átfutott az egész ideg- rendszeren, az ernyedt test, mintha hatalmas lökés érte volna, összerándult. A készüléket gyorsan félre­tették, s nézték az EKG-t ez­után mit mutat. Néhány hal­vány szívkamrai működést me­gint jelzett, de pillanat múlva egyenes vonal jelent meg a papír szalagján. A fiú ismét letérdelt az ember mellé, jobb tenyerét annak mellkasára, bal tenye­rét a jobb tenyerére fektet­te. Meglepődött: a férfi ne­miszerve jókorára duzzadt az elektromos ütéstől — je­lenség, ami új volt számára. Hogy a lány felfigyelt-e erre — ez most gondolatnak is fölösleges! Tovább a szív­masszázzsal!... Az egyik orvos, látva a fiú fáradozását, szólt: — Átve­szem. — Máris letérdelt. A fiú izgatottan figyelt: fejé­ben kattogtak a számok: egy. kettő, három, négy... A leve­gőben is parancs feszült: a küzdelmet nem feladni! De­lejes erővel ez fogta az or­vosokat is. Szívserkentő injekciót fecs­kendeztek a betegbe. Majd még egy áramütés s az EKG-n alig észlelhető vonal­Mindig örömmel írjuk le: uj írót avatunk. Ezúttal pe­dig ismét szabolcsit. És egy kicsit szorongva vesszük kézbe az első művet, a fia­tal középiskolai tanár, Ku­rucz Gyula első regényét. Mert nagyon-nagyon meg kell dolgoznia annak, aki­nek olyan elődei varrnak, mint Váci Mihály. Sipkay Barna. Kurucz Gyula Nyíregyhá­zán született 1944-ben, Bú- jon, Sárospatakon és Debre­cenben tanult. Első irodal­mi kísérletei, novellái az Al­földben jelentek meg. És most regénye látott napvilá­got Nohát meséljünk cím­mel a Magvető Kiadó gondo­zásában. A regény egy különös, bi­zarr környezetben játszódik, a történet mégis annyira is­merős. Kurucz Gyula me­sét írt. Három férfi történe­tét, akik egy felsőbb, de föl­di utasításra „turistaútra” vállalkoztak. Kapp, a köpcös cirkuszi erőművész. Sonor és a „csoportfőnök” Bates- te, a két hivatalnok elindul Meseországba, hogy megis­merjék ezt az ismeretlen birodalmat. A történet első percei .kö­zönséges kíváncsiság. Mint minden ember, ez a három jóravaló férfiú is egyszerű­en kíváncsi. Aztán van egy mondat, egyetlen mondat, amit lehetetlen fel nem is­merni. Bateste így búcsúzik a földi világtól: .. expe­díciónk célja, hogy felmér­jük a mindeddig makacsul meglapuló birodalmat, meg­felelő információkat szerez­zünk, előkészítsük termé­keny felhasználását.” Na­gyon ismerős. Nem is olyan régen egy ember beszélt mozdulás — életre alig utaló görbe, majd az ijesztőn egye­nes vonal. Halk tanácskozás hallat­szott: van-e még valami ér­telme? A válasz egyértelmű volt: nincs! Mégsem adták fel a reményt. Újabb injek­ciók és ismét az EKG. Spanyolfalat húztak az em­ber, s maguk köré, kívülük más ne láthassa, mi történik a pokróccal fedett padlóda­rabon. A masszázs és a léle­geztetés megszakítás nélkül folyt A feszültség fokozó­dott, aztán szinte sisteregve robbant: nincs értelme! Még­is a Pacemaker készülékért nyúlták: megnyugtatásukra még egy áramütést. Ellenvé- tés nem hangzott el. A mű­velet eredménytelen maradt. A beteg felesége a kórházi folyosón topogott. Kiküldtek érte — fehér köpenyben be­jöhetett A szigorlóba ütköz­ve robbant a szobába; láthat­ta; a földön kinyúlt férjét szinte ellepték az orvosok. A feszült csendben néhány lé­pést előbbre szédelgett. A csend felfokozódva áradt a pokróccal fedett földdarabról és a mozdulatlan férfitestből, nekifeszült az arcoknak, rá­telepedett a szempillákra és hátrafelé hőköltetett ~ Isten!... — az asszony rávetette volna magát ura ilyen cinikusan, ilyen esze» lösen. Akit Hitlernek hív­tak. És ma is beszélnek. Hát ezért. És még egy. Nagyobb a gyanú, amikor a különös expedíció felszerelését szám­ba vesszük. Mert ezúttal a három vándor nem hamu­ban sült pogácsát visz a ta­risznyába, hanem térképet, rádiót és fegyvert. Mint úgy, igazából. Mert ebben a pil­lanatban, ha az írott szó a mesék birodalmát is járja, máris itt a valóság. Még ak­kor is, ha a szereplők szép­séges királylányokkal, sok­fejű sárkányokkal, Hófehér­kével, a Vasorrú Bábával vagy Fanyüvővel találkoz­nak. Nem nehéz felismerni ezeket az alakokat. Ezeket, akik emberi formában ugyan, de itt voltak és saj­nos itt vannak közöttünk. Ebben az igazi világban. Az emberek között. A regény mese. Igaz me­se. Nekünk, rólunk szóló mese. Figyelmeztető olvas­mány mindannyiónk számá­ra. Mert veszélyben va­gyunk. Legalább olyan ve­szélyben, mint a Meseor­szág vagy éppen a három főszereplő. Kurucz Gyula nem gyere­keknek szánta regényét. A fiatal írót mese képében na­gyon is földi kérdések fog­lalkoztatták, amikor leírta az első mondatot. Mert mi emberek, akik büszkék va­gyunk erre a nagy civilizá­ciónkra, nagyon sokszor már csak sablonokban tu­dunk gondolkodni. Idő előtt lazítunk, pedig még véde­keznünk kell. A veszélyre való figyelmeztetés pedig nem árt (horváth) meztelen testére, amely nyir­kos volt és fehérebb a fris­sen meszelt falnál, két kezét, két lábát szétvetve ráborult volna, hogy megtarthassa magának. A szigorló megfog­ta a karját, gyöngéden hát­rább húzta. — Az uram, az uram! — rimánkodása el­árulta: mindent felfogott .— Jaj nekem! — sírt jajongott és rázkódott a szigorló kezé­ben, aki a tanulás évei alatt már annyiszor találkozott a halállal, hétköznapi éx*telem- ben azonban mintha most fogta volna fel először, mit jelent a megmásíthatatlan tény. Amikor egy idő után a folyosó nagy, kerti ablakánál magára hagyta az asszonyt mintha nyugtatásul láthatat­lan, óriás kéz terült volna rá, hirtelen abbahagyta a zoko­gást. Riadt szemmel bámulta a méltóságteljes lassúsággal ereszkedő hóhuzalok tengerét és halkan szipogott. A halott körül forgolódó orvosok arcán fáradtság, te­kintetükben komorság lát­szott — hiába küzdöttek! A docens lépett a terembe. Fürkészőn körülnézett, s bár a látottakból tökéletesen ér­tett, tájékozódott, mi min­dent alkalmaztak. Gyorsan intézkedett: csak azok marad­janak a teremben, akik fel­tétlen szükségesek! A beosz­tottja szólt: — Szigorlók is vannak. — Azok természetesen ma­radjanak! — Letérdelt a ki­nyúlt test mellé. A többiek értették: a docens úr maga is meg akar győződni a küz­delem hiábavalóságáról. A szigorlónő fogta az AMBIT; ÚJRAÉLESZTÉS Boór András: BALATON Lobog a nád Zőrőg a szél Olajba-lágyult bőrömön Végigszalad a nap Vitorlarúd Alatta nyár henyél Fekszem hanyatt Gondjaim alszanak..

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom