Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
Vasárnapi melléklet Pénz és kézfogás Az utóbbi időben elég sokat hallani legkülönbözőbb foglalkozású emberektől, a legtöbbször így megfogalmazott mondatokat: „csak húzom, húzom az igát és fogalmam sincs arról hogyan is húzom, mit mondanak erről mások, a környezetem, a főnököm. Ügy érzem csak a bérlista tud rólam.” Ha rendelkezésre állna valamifele Geiger—Müller- féle számláló, amely mérni tudná a közönyösséget, a falmellékiséget, az ügyintézés bürokratizmusát, azt jelezné — még itt is van mit tenni. De mit lehet itt tenni? — ez a kérdés. Sok mindent. Két csoportra osztanám a rendszabályokat, amelyek alkalmasak arra, hogy elmozdítsa az embereket a fal mellől. Az egyik: a bírálat. Szóljunk először róla néhány szót. Már természetes, hogy a kritikához tüskék is tartoznak. E tüskéknek azonban legtöbbször megvan az a jó tulajdonságuk, hogy nem csupán szúrnak, hanem ösztökélnek is. Van nálunk kritika? Persze hogy van. Illetve van, ha elérkezik a szezonja; mert mintha bizonyos időközönként rend- szertelen évadja lenne a kritikának. Kritikakampany? Van valami furcsa abban, hogy egy-egy közösségen belül — tisztelet a kivételnek — szinte meg kell várni, amíg „divatba jön” a kritika. Tulajdonképpen mi az oka a „kampányszerűségnek” a kritikában? Miért alszik el heteicre, hogy aztán néhány napra vad íergetegként feltámadjon? Sok okát lehetne említeni, hadd emeljek ki csak egyet. A kritikához bátorság kell, a kritikai magatartás bizonyos feszültséget okoz. Sokan ezt elkerülik addig, amíg lehet. Közben a hibák felhalmozódnak és valahol kitör a csetepaté;' ilyenkor vége a türelemnek, jön a kritikai roham. Ilyenkor egyszeriben viharosak a kedélyek, izgalmasak az értekezletek, hangosak a szobák, műhelyek, a folyosók. Aztán elcsitulnak a hullámok és megint szép, csendes idilli lesz az élet, ahol még azt is tiltja az etikett, hogy valakinek olyasmit mondjanak, hogy miért lógod el a munkaidő felét? Meg hogy túl sok nálad a selejt; vagy, te tévedsz, kétszer kettő az négy, nem pedig öt. Vagyis: a kritika aztán, a kampány végeztével tovább porosodik. Száműzik a munka-, módszerek közül, én sem bántlak téged, te se bánts engem. Senkinek sem hiányzik valamiféle állandó majdadokénnektek — hangulat, erről szó sem lehet. A durva hang nemcsak az emberi méltóságot tiporja, de rombolóan hat az egészségre is. Pedig sokan oizony még gyakran ragadtatják magukat tapintatlanságra, sértésre, eszükbe sem jut, hogy ez erkölcstelen magatartás. Pedig nincs olyan intézmény, nincs olyan tevékenység, amely igazolná a durvaságot és szívtelenséget. Talán sikerül rápirítani azokra, akik- n'ek stílusában még ma is ott van az effajta „kritika.” A bírálat, jó és szükséges. Bátran és következetesen kellene bírálni minden esetben, amikor arra ok van s nyomban. Alikor nem is torzulna oly gyakran kapkodássá és igazságtalan retorzióvá a bírálat. Akinek nincs mersze bírálni, annak többnyire nincs mersze dicsérni se. Erről elég sokat hallani. A legtöbbször úgy, hogy valaki hosszú időn át végzi munkáját becsületesen, s bár távol áll tőle a stré- berség, mégis fájlalja, hogy „nincs szem előtt". Egyszer sem szorítják meg a kezét, hogy ez derék dolog volt, barátom, kartársam, elvtársam, hibátlan munkadarab került ki a kezed alól, stb. Tudom, biztosan van ellenvetés erre: de hát a pénz, az anyagi megbecsülés, az kutya?! Nem, dehogy kutya! Az anyagi ösztönzés, az elismerés jólesik mindenkinek, s ez nem is szokott elmaradni a jól dolgozóknál, az ötletes embereknél. De. tudomásul kell venni azt is, hogy nemcsak a bélelt boríték tud lelkesíteni, hanem a figyelem, az érdeklődés, az együttérzés, az öröm, amely az embert és eredményes munkáját kíséri. A vélemény róla. Nemcsak a bírálat tud felrázni, hanem a figyelem, az érdeklődés is. Csak nem felejtettünk el elismerni? Csak nem dobjuk sutba a dicséret erejét? A méltóságteljes tartózkodás, a jó pontokkal való fukarkodás — ez is érdekes — nem csupán vezetőknél tapasztalható, hanem hovatovább mar dolgozótársak között is. A másik ember egy-egy jó teljesítményét, kiemelkedő tettét sokszor fagyos csend kíséri. Mi ez? Közönyösség? Irigység? Állásfoglalástól való irtózás? Nem értem” Nehogy a fejemre olvassák, hogy hohó csak nem akarja elbizakodottá tenni az embereket, jól is néznénk ki, megpróbálom hát gyoréan körülbástyázni véleményemet: természetesen nem elvtelen dicsér - getésre, alkalomadtán visszaadandó hízelgésre gondolok, hanem megalapozott, megfelelő, méltó helyre adresszált elismerésre, bíztatásra, a sikerhez méretezett visszhangra, ami a baráti, a munkában kialakult jó viszony elengedhetetlen tényezője, az emberséges kapcsolatok erősítője. Ismétlem, ahogyan egy dolgozó ember körül lassan-lassan beálló csend nyugtalanító lehet, a megérdemelt jó szó nyugalmat, bíztatást, új lendületet ad a jövőre. Annál is furcsább ez a csend, mert a társadalom más, íratlan és mégis megvalósuló szabályainak méltatására az újság nyolc oldala sem lenne elég — hál’ istennek. Igazságtalanság lenne tehát kategorikusan leszögezni, hogy közömbösek vagyunk egymás dolgai iránt. Ez nem igaz. Küzdünk érte, hogy javuljon tovább az embereket egymáshoz fűző viszony azzal is, hogy ha kell, bírálattal segítjük vagy tüstént fellármázzuk a világot, az illetékeseket, amikor valaki a dolgozók számlájára kiskirályoskodik, durva, goromba, kihasználja helyzetét. Ugyanígy nyugodt lelkiismerettel barátkozzunk meg azzal a szintén elemi követelménnyel is. hogy még dicsérni is szabad. , Orosz Szilard NYÍREGYHÁZI KÉPESLAP: A VlZHORDÖ. Hammel József felvétele „Öreg” és „Fiatal” A vonat nemcsak közlekedési eszköz, hanem afféle társalkodóhely is. És nem ritkán nyugodtan elhagyhatjuk az „afféle” kicsinyítő szócskát: tartalmas, nagyon is figyelemre méltó viták alakulnak ki időnként áz utazás kezdete és célja között. Egy ilyennek voltam szem- és fültanúja a minap. A vitatkozók vizsgára igyekvő fiatalok voltak. Szenvedélyesek, véleményükben megfontolatlanok, tapasztalatlanok. De minden szavukból érződött, hogy tárgyilagosságra törekszenek egymással, és az általuk bírált környező világgal szemben is. Ami heves beszélgetésükből megfogott, megfigyelésre kényszerített, úgy érzem, nemcsak nekik, de a fiatalság széles rétegeinek is gondot okoz. Egyikük „felszólalása” végén, véleményét mintegy summázva mondta a következőket: „Az öregek csak szövegelni tudnak a szocializmus építéséről, de mihelyt tenni kéne valamit, előcibálják tapasztalataik „mély” zsákjából az úgynevezett nehézségeket, és vége az egésznek.” Az „öregek” alatt, mint beszélgetésünkből kiderült, nem egyértelmű, kor szerinti csoportosulást értettek, csak azokat sorolták oda, akikből — véleményük szerint — kiölték az újítási kedvet, akik egyszerűen képtelenek felfogni, merre lehet tovább építeni a megkezdett utat és akik beosztásuknál fogva unos-untalan megtörik a fiatalok lendületét. Megkérdezem magamtól: vajon lehet egyértelmű választ adni a felmerült kérdésekre ? Nézzük az alapérveket: A fiatalok: „Igazunk van. Ha nem „öregek” lennének a vezető posztokon, jóval előbbre tartanánk.” Az öregek: „Ezeket a fiatalokat még bölcsőben ringatták. amikor mi már a szocializmust építettük. Ha rájuk bíznánk a dolgokat, elhebrencskednék: egy-két éven belül ők sem ismernék ki magukat, akkora lenne a káosz.” Mindkét oldal véleményét megrágni, érveket — ellenérveket kivesézni, azt hiszem több éves és több kötetre való munka lenne. Ezzel egy rövid íráson belül kísérletezni sem próbálok. Amit viszont megkockáztatnék: egyik véleménynek sincs teljesen igaza. Szinte hallom, néhányan most azt mondják: ezt nem volt nehéz kitalálni. Elég ha idézzük a közmondást: „Legjobb az arany középút”, és máris tiszta a képlet. Két szélsőséges vélemény összeboronálását, megszűrését, közös nevezőre hozását nevezhetjük akár „arany középútnak” is. És úgy tűnik, témánkban, a lehetőségek adta. gyakran szűk korlátok miatt, ez a célravezető. Csakhogy ezt az úgynevezett „középutat” meg is kell valahogy találni, s mert másképp nem mehet, kölcsönös engedményekkel. Szerintem itt van valahol a kutya elásva! Mert hogyan történik ez a gyakorlatban, sajnos, nem is olyan ritkán. A fiatal szakember egy általa sokszor átgondolt javaslattal amiről azt hiheti, hogy holnapra megváltoztatja a világot, belép a főnökéhez De még mielőtt egy szót is kiejtene, biztos abban, hogy az „öreg” bólogat majd egy sort, hiknmög is hozzá, „meglátjuk”-í>mo- zik, de arról, hogy valamit is intézkedjen, szó sem lehet. Mert ő az „öregek” közé tartozik, visszavonhatatlanul, megváltoztathatatlanul. És mit gondol a főnök, amikor belép .hozzá a fiatal? „Na, megint itt van a frissen feltalált spanyolviasszal. Elmond egy rakás kivihetetlen dolgot, — talán ésszerűt, de hát pénzt nem ad hozzá. Mintha én nem tudnám, hol szorít a cipő. Mindegy, jöjjön. Csak fejezze be hamar, mert egy óra múlva értekezletem van, és ott kell lennem, hátha szerezni tudok egy kis pénzt a tanácstól”. Az az érzésem, hogy aí „arany középutat”, am: mindkettőjüknek megoldást jelentene, — és ami nem mindig megalkuvás, derék- görbítés — az előző példa szereplői semmiképpen se tudják megtalálni. És nem azért, mert az egyik „öreg” és a másik pedig „fiatal”, de azért, mert fel sem tételes az egyik a másikról, hogy képes túllépni a saját korlátáin. Eleve úgy nézik egymást, mint akit kényszerűségből kell elviselni. A fiatal csak „öreget” lát, az öreg csak „fiatalt.” Cs. JL
