Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-12 / 85. szám

Vasárnapi melléklet

Mitől város?

Aki hallotta a közelmúltban Szabó Ferencnek, a Kisvárdai Városi Tanács VB elnökének a televízióban elhangzott nyilatkozatát a várossá nyilvánítás alkalmából, valószínűleg csak a fejlődés nagy számaira, millióira, a létesítményekre figyelt jobban oda. Volt azonban ennek a néhány perces „bemutatkozásnak” egy látszólag lényegtelen része is: az újdonsült város vb-elnöke azt is elmondta, hogy a jövőben végre igyekeznek majd kihasználni egyik történelmi nevezetességüket, a várat és kertjét. Ezért tervezik: itt szeretnék majd megtartani az öntevékeny népi tánccsoportok évi hagyományos fesztiválját.

Amennyire jó érzés volt hallgatni a település fejlődésének valóban szimpatikus adatait, nekem legalább annyira — ha nem jobban — tetszett ez az utóbbi kijelentés. Elsősorban azért tetszett, mert felismerhető- benne az a nagyon is fontos követelmény, amelyről csak a legritkább esetben beszélünk. Arról, hogy egy település nem o névváltozással, de még csak nem is a nagyobb ütemű fejlesztéssel válhat a szó teljes értelmében igazi várossá. E követelménynek számokban szinte nem is mérhető részkövetelményei vannak, melyeknek, ha nem teszünk eleget, a legjobb törekvések is csak félmegoldásokhoz vezetnek.

Amikor azt feszegetjük, hogy mitől lesz egy település várossá, akkor rendkívül időszerű kérdésre igyekszünk választ találni. Különösen áll ez Szabolcsra, ahol

— mindannyiunk örömére — végre lendületet kapott az urbanizáció. Tavaly avattuk Mátészalkát, az idén ünnepeltük Kisvárdát és — talán nem tűnik indiszkréciónak és korai jelzésnek —más települések is egyre erőteljesebben pályáznak a városi rang elnyerésére. Különösen szép példáit találhatjuk ennek Nyírbátorban.

Mondhatná valaki: van éppen elegendő gondjuk, bajuk a mátészalkaiaknak, a kisvárdaiaknak ezekben a hónapokban, sőt években, — miért terheljük tovább őket? Kétségtelen, megnőttek és sokasodtak a feladatok, mind gazdasági, mind szociális téren egyaránt azzal, hogy új táblát szegeztek a korábbi községi tanácsok épületeire. Egy szó mint száz, ezekre a tennivalókra szükséges irányítani az erő és a figyelem legnagyobb részét, hiszen például a további fejlesztések alapját — és olyan fontos kérdéseket, mint a foglalkoztatottság, közellátás, stb. — csakis o jobb munkával és a termeléssel lehet megalapozni. Ennek ellenére helyénvaló a nyilvános-beszélgetés mar most is azokról a vonásokról, amelyek bár látszólag lényegtelenebbek, fontos összetevői a várossá válás.

Kisvárdán — ahol pedig korábban annyit beszéltek és terveztek a várjálékokról — most lépni akarnak egyet. Talán ez már nem csak terv marad, hanem valósággá is válik. Leírni is öröm, hogy esetleg nem is olyan sokára a keleti országrész folklórja lel otthonra Kis- várda festőién szép várkörnyékében. Reális az a számítás, amely ehhez- kapcsolódik: várhatóan megnő majd a város idegenforgalma, többen megismerhetik Kisvárda patinás múltját (vármúzeum), láthatják ro- konszenves jelenét. Jó alkalom lesz ez arra, hogy bemutatkozzék a település az idegeneknek: íme, ez a mi városunk, amire büszkék vagyunk.

Ez a bemutatkozás megérdemel még néhány mondatot. Az idegen, aki a városba érkezik, nemcsak a létesítményekre, a műemlékekre kíváncsi, hanem arra is; milyen a vendégfogadás, udvarias-e a pincér, tiszta-e a terítő az asztalon, hogyan szolgálják ki a boltban, le lehet-e ülni a virágos parkban, szemetes-e az utca. Csak látszólag piciny benyomások ezek, mert ha a vendég távozik, ezeket is megőrzi magában. És emlékezik arra is, milyen volt a váróterem kövezete, ha érdeklődött, színesen igazították-e útba, vagy hogy látott-e kitördelt facsemetéket, stb.

Igazuk van azoknak, akik úgy érvelnek: Nyíregyháza már a múlt évszázadban város lett, hasonló gondokkal találkozni a megyeszékhelyen is. így igaz, de új városaink azzal még nem jutnak előbbre, ha esetleg mulasztásaikat ilyetén próbálják megmagyarázni. Igaz, hogy a Nyírségi ősz kivételével — bár ez a rendezvénysorozat egyre igényesebb és mind jobban felfigyel rá az ország közvéleménye — nem dicsekedhetünk olyan tekintélyes rendezvényekkel, mint a Debreceni Virágkarnevál, vagy a szombathelyi Savaria Napok, a mohácsi busójárás stb. Ennek ellenére egyre sűrűbben hallani híreket itteni próbálkozásokról. Uj városaink már most napirendre tűzhetik, hogy a jövőben milyen sajátos, tájjellegű rendezvényekkel is igyekeznek majd felkelteni az ország figyelmét önmagukra. Ügy mint, ahogy azt teszik a városaspiráns, a nyírbátoriak á zenei napokkal. És ha kialakul az elképzelés, akkor már nem lehet lemondani, „megfeledkezni” az ilyen rendezvényekhez kapcsolódó más teendőkről sem. (Kulturált vendégfogadás, udvariasság, tisztaság, tetszetős városi külső stb.)

Megértjük, új városaink jelenlegi égető gondjait, s tudjuk, segítségre szorulnak ezek megoldásában is. Ennek ellenére tesszük meg jelzésünket: nemcsak mindig a tíz- és százmilliós beruházások árán lehet eljutni odáig, hogy az idegenek is városként tiszteljék és szeressék meg szűkebb hazánkat.

Angyal Sándor

TAVASZI NAPSÜTÉSBEN

Hammel József felvétel«

Szabolcsi kezdeményezés

„Sok szép kezdeményezés van itt a művészeti életben éppúgy, mint az iskolatelevízió hasznosításában. Kár, hogy az ország nyilvánossága viszonylag keveset tud ezekről...” Megyénkbe látogatott egyik fővárosi ember mondta e szavakat. Kettős sajnálkozás volt a tömör megjegyzésben: az ország asztalára inkább eljutnak a szabolcsi gondok, de aligha a másutt is követésre méltó és hasznos kezdeményezések. Egyoldalú így a kép Szabolcsról, s szegényebb lesz nélküle az ország.

Nem akarjuk, hogy a szabolcsi gondokról ezután kevesebb kerüljön az ország elé, mint eddig, hisz azok egyben országos gondok is. Azt viszont nem titkoljuk, jó lenne, ha azok a csírák se maradnának rejtve, amelyek a nyírségi homokon sarjadnak. Közülük az egyik — amire jobb híján „ráhúztuk” a kezdeményezés szót — a gyermekotthonokkal kapcsolatos. Ma már nehéz lenne kikutatni személy szerint kinek a nevéhez fűződik, de nem is ez a lényeges. Néhány hete Szabolcsban a népfront megyei bizottságának gondozásával elindult egy szűkebb küldöttség a Tiszadobi Gyermekvárosba. Nem mindennapi ajándék volt az érkezők tarsolyában, több mint harminc szép festmény.

Hogy nem valamilyen alkalmi felbuzdulásról van szó, hanem egy nagyobb vállalkozásról, az előkészületek is sejttették. A népfront — sok egyéb újszerű feladatai között — az ilyen jellegű társadalmi hullámverést is közelinek érzi. Még az elmúlt évre nyúlik vissza ez a kezdeményezés, amelynek már neve is van: „Szabolcsi művészek a gyermekotthonokért.” Felszabadulásunk tiszteletére

maradandónak ígérkező társadalmi akció kezdődött, hogy otthonosabbá váljanak a megye gyermekotthonai. A Hazafias Népfront megyei bizottsága mellett működő művelődési és honismereti társadalmi bizottság és a megyében élő képzőművészek közös igyekezete nyomán több mint harminc festményt ajándékozhattak a megye legnagyobb gyermekotthonának. A szabolcsi képzőművészek alkotásaiból a helyszínen tárlatvezetést is tartottak, melyre Tóth Ervin debreceni művészettörténészt, a szabolcsi képzőművészet jó ismerőjét kérték fel. A nap során a képzőművészek, a vendégek megnézték a gyermekotthont, majd kerekasz- tal-beszélgetésen vettek részt a gyermekotthon nevelőivel az esztétikai ízlésformálás új útjairól.

Mindez nem lenne több egy ünnepi aktusnál, ha nem követné a pezsgő és termékeny folytatás. Vagyis; nem terjedne ki az egész megyére, sőt a Szabolcs határain túlra is. A kezdeményezők ugyanis azzal a céllal indították el a gyermekek ízlésvilágának fejlődését segítő társadalmi akciót, hogy az országossá váljék, hasonlóan a „Televíziót az iskoláknak" mozgalomhoz.

Természetesen a kezdő lépések bármennyire is biztatóak, akkor válnak valóban szélesen gyűrűző kezdeményezéssé, ha a gyermekotthonok sok ezer kis lakójára sikerül ráirányítani a közfigyelmet, ezúttal a társadalmi szervek és a képzőművész-társadalom figyelmét. Nem a „babér”, hanem a közös haszon érintené jól a szép kezdeményezést elindító Szabolcsot, ha más megyék is hasonló ajándékokkal látnák el az egyre jobban berendezett, ellátott, de — még társadalmi segítségre szoruló — gyermekotthonokat, ahonnan sokan indulnak el a holnap felé, s nem közömbös, milyen körülmények között.

(PCI