Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
4. oldal íreurr-MAevAnrmszAe 1970. áprffjs 4. Ezt az oldalt a Kárpáton- túli területen megjelenő testvérlapunk, a magyar nyelvű Kárpáti Igaz Szó munkatársai állították ösz- sze. Erősebb a börtönfaSaknál NÉHÁNY PERCCEL ezelőtt még fürkészve’ nézték egymást, keresték egymás vonásaiban, mozdulataiban, hanglejtésében azt a régit. 25—26 év előttit, most pedig, mintha nem is lenne köztük ez a nagy idő, neki- hevülve. izgatottan, egymás szavába vágva emlékeznek az „akkori időkre”. Különböző helyekről kerültek a hírhedt budapesti Margit körúti fogházba, ők hárman, a mostani vendéglátók, a kárpátaljai Nagy- bocskóról. Bojcsuk Sztepán már akkor is meglett ember volt, most már túl van a hetvenen. Szemenyuk Jo- szif életének delén volt, most már benne van a nyugdíjkorban. De Hajnal Mikolának is. akit még ifjúként hurcoltak vasra verve a Margit körútra, deres már a haja. Több mint egy negyed évszázad múlt el azóta. És mi minden történt! Mi mindent kellett tenniük, amikhez nem voltak szokva. Milyen új munkakörökre emelte ki őket az új élet. az új társadalom építésének parancsoló szükségessége! Szemenyuk Joszif egy időben népbíró is volt Azután visszatért a vegyigyárba, ahonnan kikerült, persze, már vezető, műhely- főnöki beosztásba, — Nehezen tanultam meg a paragrafusokat — mondja szinte mentegetőzve. — Nektek, fiataloknak, persze köny- nyebben ment a tanulás. Szavait Szirko Pavelnek és Kurucz Jánosnak szánta Szirko tényleges katonai szolgálatot teljesített amikor Horthy kémelhárító kopói hütiensegi váddal letartóztatták, Budapestre hurcol- . ták^Addig- pedig a hatalmas törzsű bükkfákat döntötte a Kárpátok erdőrengetegeiben. Kurucz János ács volt Budapesten, míg illegális párttevékenységért szintén a Margit körúti fegyházha került Azóta mindketten elvégezték a főiskolát, felelős munkakörben dolgoznak. „Emlékszel, emlékszel..." ezt ismételgették minduntalan. Egyik-másik esetben az emlékezés azonban felmondta a szolgálatot Nevek, időpontok. egyes mozzanatok megkoptak, kiestek a rohanó idő rostájából. Ilyenkor a tekintetek Popovi cs Dmitróra szegeződ- tek. — A borbély? — A robusztus. hatalmas ember kisfiúsán összeszorftja ajkát összevonja szemöldökét és rövid gondolkodás után kiböki: — Mazsics Péternek hívták. Jo szolgálatokat tett nekünk. Minden zárkában megfordult, a hadbírósáp, tisztjeit és az őröket is ő borotválta, aztán közvetíteti, hozta-vitte a híreket. MOST MAR MINDNYÁJÁN bólogatnak. „Persze, persze. Mozsicsnak hívták Derék ember volt. Aztán voltak ott más szerbek is...” Ismét Popovics Dmitro veszi át a szót. — Leszkovac, Perics, Gru- jics... — sorolja a neveket, mintha listából olvasná, Szóba kerülnek a magyar fogolytársak. Mi lett vajon velük? Most Kurucz János- né, a tősgyökeres budapestié a szó. — Képzeljétek el. Sebes Istvánnal Bécsben találkoztam az ötvenes évek elején. A Magyar Népköztársaság ausztriai nagykövete volt. Fogadott is a munkahelyén. Pazarul berendezett gyönyörű épületben. Valami főúri kastély lehetett egykor, ültem a faragott, régi bársony karosszékben és azon tűnődtem, hogyan változnak az idők: nem is olyan régen magyar és osztrák főurak ültek ezekben a székekben. Mast pedig mi, a Margit körúti börtön volt foglyai, kommunisták társai gunk itt. idézzük a múltat, amely örökre letűnt... Különben — fűzi hozzá kisvártatva Kurucz —, meghalt Sebes elvtárs. Hallgatnak egy sort. a régi elvtárs emlékének adóznak. — Sebes, Sebes! — csóválja a fejét szomorúan, öregesen az apró termetű, de még mindig fürge mozgású Bojcsuk Sztepán. — Derék ember volt. Közvetlen és barátságos. Egy időben egymás mellett feküdtünk a szalmazsákon. Politikai szemináriumot tartott nekem. Türelmesen. aprólékosan, . .világosan fejtette í:. Id a marxizmus alapelveit. Bök mindenre felnyitotta a szememet. Az időnek szelídítő hatása van. Most már mosolyogva emlékeznek vissza olyan dolgokra is, amelyek pedig sotk gyötrelmet, kínt okoztak nekik annak idején. Hogyan fordultak parancsszóra a másik oldalukra éjszakánként, mert úgy össze voltak préselve a szalmazsákokon, hogy egyenként lehetetlen volt végrehajtani ezt a műveletet. No meg a sok ütleg, a „kitolások” és sanyargatások, melyek kiagyalásában fáradhatatlanok voltak egyes őrök, a Retykes, a Csonka, meg a többiek. RÉG VOLT, elmúlott, kibírták és most itt vannak. De alig történik említés azokról az elvtársakról akik nem élték túl a nehéz időket. akiket kivégeztek, vagy akik elpusztultak a kínzásokban, fogukat összeszorít- iák, izzó acélként villan a szemük. — Borkanyuk, Schönherz — ők is ott voltak a szomszéd zárkákban, együtt sétáltak a börtön udvarán... Harcuk eredményeit már nem láthatták. Sok minden szóba került: börtönélmények, ki hogvan szabadult, mit csinált azóta. — Hát azokra a dalokra emlékezték-e még, amelyeket esténként dúdoltunk? — kérdi Bojcsuk — Hogyne, hogyne! — mondják szinte kórusban es halkan énekelni kezdenek-: „— Madrid határán. állunk a vártán...” „Hmari lihovisznyi-’ kezd rá egy ukrán forradalmi dalra Szemenyuk Joszif. — És az a szerb forradalmi dal, hogyan is szól? — kérdi Kurucz. Többen is keresik, próbálgatják a dallamot, nem megy. Hiába, ennek már 26 éve. Erre Popovics rázendít, tisztán ejti ki a szerb szavakat, hibátlanul száll a dallam. elejétől végig. Társai csóválják a fejüket. „Micsoda memória! Pedig már túl van a hatvanon P* Természeti adottság? Kétségtelenül az is. De hivatásbeli gyakorlat is. Az illegális pártmunkásé, aKárpáton- túli országrészi pártbizottság egykor állandóan úton lévő összekötőjének gyakorlott emlékezőtehetsége. Mert 9 nem írhatta fel noteszébe a címeket, az elvtársak nevét. Mindent az agytekerVé- nyek labirintusának legrejtettebb zúgában kellett elraktároznia távol, elérhetetlenül az avatatlanok, a be-; súgók számára IRIGYELTÉK IS ŐKET a kommunistákat a többiek. Mert voltak ott erdélyi romáin nacionalisták, szerb csetnyikek, jehovisták. Látták a kommunisták összetartását, azt, hogy ők ott, a börtön falai közt is erőt képviseltek, mert megvolt a szervezetük, egy tudatos fegyelemnek vetették magukat alá. Egyikük, másikuk kiszolgáltatottságában önkéntelenül is vonzódott a kommunistákhoz. A kommunisták egysége és nemzetközi szolidaritása a börtön falaknál is erősebb volt Lnsztlg Károly Láttam Lenint Az első Kalinyini önkéntes Komszomolosztagot, amelyben eleinte mint ápolónő, majd mint sorkatona szolgáltam, a keleti frontra küldték a kolcsakista bandák ellen. Sokáig azonban nem harcolhattam mert 1920. októberében küldöttnek választottak a III. össz-oroszországi komszomolkongresszusra. Nemsokára már én is ott voltam a munkás- és paraszt - ifjak küldötteinek zajos, tarka tömegében. Miközben Lenint vártuk, egymás szavába vágva találgattuk, hogy vajon miről beszél majd Iljics. Egyesek úgy vélték, hogy elsősorban a polgárháború frontjain kialakult helyzettel foglalkozik majd, mások amellett kardoskodtak, hogy az antanttal vívott harccal, vagy a világforradalom problémáival, ismét mások, ugyanolyan hévvel, azt állították, hogy a legégetőbb kérdés — a népgazdaság helyreállítása, és Vlagyimir Iljics éppen ezért erről fog beszélni. Gondolatai a mi gondolatunk A heves vitát lelkes ováció szakította félbe: a terembe Lenin lépett be. Fáradtnak látszott, de arcán barátságos mosoly ült. Miközben arra várt, hogy megszűnjön a tapsvihar, tekintetét végighordozta a jelenlevőkön. Aztán a vörös posztóval borított asztalhoz lépett. Csend lett. Úgy tűnt, mintha Lenin minden küldöttel külön-külön beszélgetne, mint apa gyermekével, annyira olvasni tudott mindegyikünk gondolatában, any- nyira jól ismerte mindegyikünk leghőbb vágyát, annyira jól ismerte legégetőbb problémáinkat. E problémákat olyan egyszerűen és annyira kimerí- tőén válaszolta meg, mintha előzőleg mindent megtanácskozott volna velünk, gondolatai nyomban a mi gondolatunkká váltak. Az ország még óriási nehézségekkel küzdött. A városokban és falvakban éhség dühöngött. Iljics mindezt nem titkolta előttünk, úgy szólt hozzánk ezekről a nehézségekről, mint az új élet gazdáihoz. — Bizonyos értelemben elmondhatjuk, hogy a kommunista társadalom megteremtésének igazi feladata éppen az ifjúságra vár — mondotta Lenin. A megtisztelő bizalom rendkívüli büszkeséggel töltötte el szívünket. Vlagyimir Iljics beszéde meglepetést is tartogatott számunkra. Mintha csak kitalálta volna, miről is vitatkoztunk a kongresszus megkezdése előtt, előadását így folytatta: — Az ifjúság feladatait általában a kommunista ifjúsági szövetségek és mindenféle más szervezet feladatait különösképpen, egyetlen szóval lehetne kifejezni: a feladata — tanulni. Csak valamivel később értettük meg, hogy mennyi apai gondoskodás rejlett az egyszerű szó mögött — tanulni. A puskát kezelni tudtuk, hisz a kongresszus küldötteinek majdnem a fele megjárta a frontokat, sokan többször is megsebesültek; a tenyerünk kérges volt, olvasni viszont sokunk csak nagy nehezen, szótagonként tudott. vagy írástudatlan volt. Később a volt kongresszusi küldöttek többsége nemcsak középfokú, hanem főiskolai végzettségre is szert tett Egyesekből neves tudósok váltak, de mindannyian, kivétel nélkül, a marxi-lenini tanítás lelkes propagálói, a szocializmus aktív építői lettek. Már ott, a kongresszuson, amikor Leninnel együtt tervezgettünk, megéreztük, hogy milyen szép az az élet, amelyet védelmezünk, micsoda nagyszerű távlatok nyílnak előttünk, a világ első szovjet köztársaságának fiatal állampolgárai előtt. A második találkozás Másodízben akkor láttam Iljicset, amikor a Podvojszkij Katonai Iskola növendéke voltam. A pártszervezetek titkárainak a gyűlésén történt, ahol abban a megtiszteltetésben is részesültem, hogy beválasztottak az elnökségbe. Lenin elvtárs közelében ültem és le nem vettem róla a szemem. Vlagyimir Iljics figyelmesen hallgatta a felszólalásokat, időnként noteszába jegyezgetett, azután felszólalt. Keményen elítélte a bürokratizmust és kihangsúlyozta, hogy csak bolsevik önkritikával és alulról jövő kritikával lehet ellene harcolni. Követelte a munkások ellátásának gyökeres megjavítását, hogy családtagjaik ne kényszerüljenek hosszú sorokat kiállni az üzletek előtt. Még a nekünk semmiségnek tűnő dolgokban is észrevette a rosszat, rámutatott az ellene való harc módszerleire. Közvetlenség, emberiesség és figyelmesség jellemezte. Hogy mennyire figyelmes volt az egyszerű emberek iránt, hogy milyen nagy és ugyanakkor mennyire közvetlen ember volt, azt mi sém bizonyítja számomra jobban, mint vele történt utolsó találkozásom 1922-ben, kora tavasszal. Több moszkvai katonai iskola hallgatóit a bandák elleni harc és a szovjet hatalom szervei helyrállítása céljából Észak-Kaukázusba küldték. Éppen levelet kaptam édesanyámtól, amely igen lehangolt. Igen-igen nehéz időket élt át; két fivérem elesett a fronton, ő pedig otthon maradt három tífuszos kisgyermekkel. Leültem a lócára, s újból olvasni kezdtem anyám levelét. Hirtelen megéreztem, hogy valaki mellettem áll. Könnyes szemmel feltekintettem és egy alacsony termetű férfit pillantottam meg. — Ilyen derék kislány és szomorkodik — mondja a férfi. — Ez nem járja, nem járja! — folytatta. És csak hangja hallatán kaptam észbe, hogy ez bizony... Lenin! Na- gyezsda Konsztantyinovna Krupszkajával volt. — Nos, mondja csak el — szólt Iljics és leült mellém a padra, mintha csak éppen egy félbeszakított beszélgetést folytatnánk. Megmondtam, hogy levelet kaptam otthonról édesanyámtól, Iljics elkérte és miután figyelmesen elolvasta, visszaadta. — Nyugodj meg, kislányom — szólt atyai hangon, lyiajd afelől érdeklődött, hogy hová és milyen munkára utazom. — Na és hogy gondolod, mivel végződik? — kérdezte váratlanul. — Szétzúzzuk a bandákat, és lesz elegendő kenyerünk — válaszoltam. Lenin szívből felkacagott: — Helyes! Intézkedett Nagyezsda Konsztantyinovna felajánlotta, hogy gépkocsijukon elvisznek a Podvojszkij Katonai Iskola diákotthonáig. Beültem. A Sztaraja BásMiiámtá jSnát ~ • szívélyesen elbúcsúztunk egymástól és kiszálltam. ^ Mekkora volt azí örömöm, mikor röviddel ezután levelet kaptam anyámtól, aki boldogan értesített arról, hogy behívatták a katonai alakulathoz és most katonai fejadagot meg nyugdíjat kap. Az alakulatnak a parancsnokától tudtam meg később, hogy Vlagyimir Iljics személyesen telefonált neki és miután részletesen tájékoztatta családunk helyzetéről, felkérte őt, hogy legyen segítségünkre mindenben, amiben csak tud. Nagyon elgondolkoztatott a dolog: Vlagyimir Iljics a temérdek sok halaszthatatlan tennivalója közepette sem feledkezett meg erről a véletlen beszélgetésről a parkban. Ilyen figyelmes volt Iljics minden ember iránt. Csernyajeva Anna, uzshorodi személyi nyugdíjas, 1917 óta az SZKP tagja. Újabb részleggel — egy kiszámító központtal — gyarapodott a Munkácsi Műszer- ;yár. A legkorszerűbb hazai és külföldi gyártmányú gépekkel felszerelt központ nagy segítséget nyújt a vállalat vezetésében, a bérelszámolásnál és a technológiai folyamatok irányításánál. Képünkön; a gyár kiszámító központjának egyik terme. Kovács Alfréd felvétele Magyar költők kis antológiába ukránul Nemrégen méltatta a területi, sőt nemcsak a területi, hanem a magyarországi sajtó is Skrobinec Jurjj Arany János Toldi-jának és balladáinak ukrán fordítását, mely mint ismeretes, a Kijevi Kiadó gondozásában jelent meg. Ezúttal a Kárpáti Kiadó lepte meg olvasóit az ismert műfordító új kötetével. Kis antológiának is nevezhetnénk a művet, habár máris vita indult arról, hogy antológia-e a kiadvány, amely dióhéjban Ízelítőt kíván adni a magyar költészetről az ukrán olvasóknak. Gyöngyösi Istvánnal nyitja a műfordító a könyvét. Nem véletlenül. Ennek szimbolikus jelentősége van, ugyanis mint tudjuk, a XVIII. század kiváló költője területi székvárosunkban született. Ezután a szerző a XVIII. századi és XIX. század eleji legjelentősebb magyar költőket mutatja be. Ám egyiknél sem időz hosz- szabban, csupán felvillantja egyiket másikat, csak egy színt, egy arcot látunk magunk előtt elsuhanni. Petőfi mellett megáll Skrobinec, nagyobb lélegzetet vesz és egész csokorra való versét mutatja be az ukrán olvasónak, úgy válogatva azokat össze, hogy ezzel rávezesse az olvasót a Sevcsen- kóval való összehasonlításra. Egy-egy Vajda-, Reviczky- vers után megint hosszabban időz Ady Endrénél. Babits Mihályt, Juhász Gyulát is több verssel mutatja be. És így jut el a maiakhoz. Különös szeretettel fordítja Illyés Gyulát. Ezekkel a fordításokkal már találkoztunk a Vszeszvit-ben, most pedig kibővíti az arcképcsarnokot. És bátran nyúl a maiak közül Váci Mihály, Garai Gábor Weöres Sándor verseihez. Az Uhorszka arfa (Magyar hárfa), Skrobinec Jurij új válogatása kétségtelenül újabb úttörőmunka. A gyűjtemény a magyar költők Lenin-verseit, az októberi forradalomról írt költeményeit is tartalmazza és így a kötet még egy újabb színnel válik gazdagabbá. A szovjet— magyar barátság eszméinek ápolója is ennek révén.
