Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-22 / 69. szám

I. oldal

»ww»j»i(*y*i?rtT(S7ÄG - VASÄfrN'APTfSfLLfitff,®*

f#7S mire!«* IS.

Sósd/ Sándor;

Dupla rekamir

A közgyűlésre megtelt a tanácsháza. Fiatalember a járási vezető. Keresi a szavakat, köntörfalaz, emlegeti Szokora Antal hatvanöt évét, eredményes munkálkodását, a megérdemelt pihenést, mert aki olyan korán elkezdte a küzdelmes életet, annak megjár a verejtékezés kamata: a nyugdíj. Szokora arcát ellepte a pirosság, gondolta, ha most felállna, elakadna a szava, talán a könny is kibuggyanna a szemén. Helyette Kisgerecz, az állatgondozó ugrott fel helyéről. Eleinte kevesen értették a szavát, de egyre jobban nekibátorodott. Emlékeztette a tagságot, hogy Szokora elnöksége alatt kezdett lábra állni a Dózsa Tsz. Mert mit tett Szokora? Sok gondját szaporította a környék három, igen gyenge szövetkezetének a gondjával: négy kicsinyből megcsinálta a virágzó nagyot.

Bagdi, a valamikori húszholdas közbeszól:

— Nyögtük is jó darabig, mert hat forinttal visszament a munkaegység.

A dac szólaltatja meg Szo- korát:

— Ha a magunk erős gazdaságát összekeverem három nagyon gyengével, mi mást várhattunk? Ne a múltat hánytorgassuk emberek, hanem azt, hogy hová fejlődtünk?

— Oda fejlődtünk — kezdi Bakos Rozika, az állattenyésztési brigád vezetője — oda fejlődtünk... — ismétli akadozva, mert, ha tíznél többen gyűlnek össze, már a torkában ver a szíve és alig várja, hogy leülhessen. Csodálkozva merednek rá, amikor a jól bevált szőlőtelepítést, a harminchét holdas gyümölcsésze- tet emlegeti, továbbmenőleg rápirít a járási emberre, mert éppen ő volt az, aki tavaly, amikor Adám bácsi tízéves elnökségét ünnepelték, nem győzte dicsérni azt, akinek érdeme a Dózsa Tsz felvirágoztatása.

Szokora arra gondol, ha hazamegy az ablakon kivágja a televíziót, amivel tavaly megajándékozták, tűzbe dobja a gondosan megőrzött újságokat, amelyek a tízéves jubileumkor kinyomtatták a nevét, úgy emlegetve őt, mint a szocialista mezőgazdaság munkahadseregének egyik dicsőséges élharcosát.

A járási küldött láthat valamit az arcán, mert odahajol hozzá:

— A határozat ellen fellebbezhet a megyei tanács mező- gazdasági osztályához

— Megnyugszom- a nyugdíjazásban.

Mondani könnyű, hogy „megnyugszom”, de annál nehezebb megállni a Baliheli dűlőben telepített gyümölcsös szélén: Isten veled batul, aranyparmen, jonatán... Köszönöm, hogy megháláltátok a fáradozásomat, roskadozott ágatok a gyümölcstől... Nem mondhatjátok, hogy keveset törődtem veletek, fagyveszélykor éjszakakon átal füstöléssel mentettelek benneteket, nem mondhatjátok, hogy valamikor elkéstem a téli ágnyeséssel, a többszöri perme tezéssel... Megöregedtem — így mondják és jövőre már nem lesem a virágzástokat.

Indul hazafelé, a téli mezőben és talán azt se bánná, ha sohase érne haza. Könnyű annak, akit a felesége vár, vj- gaszos szóval: „Ne törődj vele. Ádám. megleszünk valahogyan... „Könnyű annak, akire vigasztalóan ránevet a fia: „Amíg engem lát, egy

szálat se féljen...” De mire ér haza az, akinek az egyetlenje odaveszett a Don kanyarban? Remegett a levél a felesége kezeben: „...Járőrtevékenység közben, ellenséges golyótól találva...” Attól kezdve panaszolta a szívét, fél év múlva elment a fia után.

Ul az asztal mellett, előtte darab, kolbász, péktől való kenyér, de hozzá sem nyúl az ételhez.

— A hideget tegye el vacsorára, ebédre hoztam én most főzöttet...

Bakos Rozi kosárból az asztalra teszi a gőzölgő lábast:

— Kóstolja meg.

— Minek fogyasztod a magadét, Rozika?

— Hiába vártam, hogy az, akinek a kedvéért készítettem, benyissa az ajtómat.

Mintha mindig ebben a házban élt volna, úgy tudja mindennek a helyét. Tányért, evőeszközt készít, a merőkanalat a lábas mellé teszi.

Az ember le nem veszi róla a szemet, nézi, mintha életében először látná. Halkan kérdezi:

— A fekete hajú traktoristát vártad ?

— Olyat várnék, akinek Somogybán felesége, három gyereke van? Az ilyen gézengúz hiába sugdos az én fülembe.

Rozika arca nyaranta szeplős, ilyenkor, télen, kitisztul és fakó haja visszanyeri gesztenyebarna színét. Igaz, a nyakát megvastagítja a kezdődő golyva, a háta hajlott valamicskét, mert, aki korán kezdi a robotolást, azon idő előtt meglátszik a nyomorgatása.

— Kanalazza a gulyáslevest, közben nézegeti a lányt, keresgéli a szavakat:

— Ha nem sértenélek... vagyis, ha nem akarsz, ne felelj... Nem akadt olyan, akit párodként elfogadtál volna?

— ...Akadt. Olyan, aki azzal kezdte, hogy anyámat juttassam a megyei szociális otthonba, mert három darab kenyérnél kevesebb a kettő.

— Nem egyeztél bele.

— Törvénytelenként nevelt fel anyám, úgy, hogy némelykor a falatot megvonta a szájától. Ilyen anyát dobjak én félre?

— Megjön meg az igazi.

— Negyven leszek húshagyó kedden... Kire, mire várjak...

Kárpáti Kamii:

MIKOR A MUZSIKA.,.

Mikor a muzsika este odazárt magához s a gépszobában a nehézszagú gépek köldöklámpája sugárzott csupán, hazavittek a hegedűk, s a kürtöl, kutyamancsa megkaparta ajtód Két ütőszerszám felébresztett, felültél a sötétben, azt hitted, váratlan megérkeztem,

— Csak nincs valami baj ? — megtapogattál Mint két tétel közt a várakozás, olyan volt, amíg elaludtál kitakart vállal, félmosollyal , Olyan voltál, mint egy

könyökben elhajolt üvegház az éjbe mosódott kertben: derengő belső fénybe vont a meleg álom

Húst is egyen Ádám bátyám, ne csak a gulyás krumpliját,

levét.

— Jobban ízlene, ha nem egymagámban ennek

Tányér, evőeszköz kerül az előbbihez közel. Miféléket gondol a férfi? Hol hosszab- bat, hol rövidebbet sóhajt. Amikor a kezük összeér, a lány arca megpirosodik.

— Rozika...

— Mondja. Adam bátyám.

— Te mondjad Rozika.

— Ha mondanám, ha merném mondani... azzal kezdeném... Hármasban is ülhetnénk az asztalnál... ha csak maga is nem emlegetné a szociális otthont.

— Megverne érte az Isten, Rozika... Vagyis, ha a szavadat úgy érthetném, ahogyan akarom.

A bajuszában néhány ősz szál látszik, a hajában annál több. Mintha a falat megakadna a torkán, köhécsel, elkezdi, abból is köhécselés lesz, nagy keservesen szóra fordítja:

— Lanyom lehetnél... Kinevethetsz, ha nem jói értettem, amit mondtál; „vén bo- lond”-nak csúfolhatsz, nem fáj annak, akinek ma különbet is a fejéhez vágtak. Ha akarod, ennyiből érthetsz.

— Értek én, a ki nem mondottból is.

— Nem bánod meg, lányom?

— Ne „lányom""-ozzon engem Adám bátyám... vagyis Ádám, egyen a rétesből... Kétfélével töltöttem, a férfiak inkább a káposztásat szeretik.

— Olyan a mákos, hogy különb már nem is lehetne.

Rozika megvárja, amíg az ember végez az utolsó darabkával. akkor felkel, a kék nagy fazékban vizet tesz fel a mosogatáshoz,

Körülnéz a szobában :

— A kombinált szekrényem elfér a két ablak között. Az agyakat. — mért nekem dupla rekamirom van — eladhatja.

Forr a víz. Leakasztja a falról a mosogatódézsát. Dúdol. Eleinte halkabban, aztán egyre hangosabban. Az ember ritmusra ingatja a fejét.

Meghalt Benczúr Ida, a nagy magyar festőcsalád utolsó sarja

Nemrég még dolgozott utolsó festményén. Virágábrázolás volt az is, mint valamennyi műve. A természet örömet adó, bőkezű ajándékának dicséretét sugározzák a nyári pompájukban ékeskedő peóniák, gladiolusok, rózsák és krizantémumok. Díszes művű porcelán, vagy fémedényekben virítanak, melyeken megcsillan a napfény, s a virágok fel-fel izzó pompás színeikkel a Benczúrtól tanult hibátlan anyagszerűség érzék- letességével hirdetik az örömben, szépségben való feloldódást.

Benczúr gyermekei közül Ida a legutolsóként született Münchenben 1876. október 2- án. A müncheni akadémián és édesapjától tanult festeni. Tőle sajátította el anyagfesté- sónek módozatait. Virágcsendéleteknek dús, hamvas, színes ragyogása megtévesztően hasonlít a benczúri festői felfogáshoz. A Bartók Béla úti lakás egyúttal műterem is volt számára. Tavasztól feszig a pompázó csokrok nem fogytak ki a díszes vázákból, s ő élvezetes csendéleteket varázsolt belőlük. Együtt élt két testvérével, Elzával és Gyulával, aki, mint orvos, a Gellért fürdő halneológusa- ként működött. Elza a bőrés famunkák kiváló művésze volt, Vastaghné Benczúr Olga pedig akvarelleket készített. Évente huzamosabb időn keresztül együttesen állítottak ki a testvérek a műteremben, s Ida 1912 óta számtalan fővárosi kiállításon is részt vett. Képeit mindmáig nem csak itthon, de külföldön is szívesen vásárolják.

Néhány évvel ezelőtt, 1958- ban, amikor Budapesten a Magyar Nemzeti Galéria megrendezte Benczúr Gyula reprezentatív emlékkiállítását, Ida még mindhárom testvérével együtt megjelent az ünnepi megnyitón. Azóta a halál mindannyiukat elragadta, most utolsóként, kilencvennégy éves korában január

6-án Benczúr Idát.

Élete csendes munkálkodással, a testvérei iránti szeretet, megértés jegyében telt el. Tisztelet övezte Benczúr gyermekeit, akik apjuk emlékének, művészetének áldozatos ápolói voltak. Az általuk megőrzött dokumentumok ér- téküs adatokat szolgáltattak a Benczúr-monográfia elkészítéséhez. A család a harmincas években több grafikai lapot és festményt adott át Benczúr szülővárosa, Nyíregyháza részére, egy később létesítendő emlékmúzeum céljaira. Benczúr műveinek gazdag sorozatát a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, s ugyanott találjuk Benczúr Ida néhány szép virágcsendéletét. Nyíregyházán

Magyar Nemzeti Galéria és a Jósa András Múzeum által kölcsönzött művekkel ez esztendőben valósult meg, ha még nem is eredeti helyén a Benczúr-emlékszoba. Egyelőre a színház vette szeretettel gondjaiba, és állította ki kulturált környezetben az értékes képeket.

Benczúr Idától, mint egy neves, nagy művészcsalád

utolsó sarjától veszünk búcsút. Kedves, szeretetteljes lénye, mindig készséges segíteni akarása, mosolygós egyénisége mindazok számára,

akik ismerték örökké emlékezetes marad.

Dr, Telepy Katalin

Költői fénye halhatatlan

Radnóti Miklós: Bori notesz

„Megrendítő bb, szemérmesebb. igazabb szeretetét a hazának aligha ismerjük” — írja a vérrel átitatott, bomló emberi testek közül előkerült kockás iskolai füzetről, s a lapjain lévő tíz versről Ortu- tay Gyula, a hű, s ezért megrendült hangon valló barát A költő negyedszázada halott, de szavai, verssorai nem halványultak irodalmi emlékké. Élnek, izzanak ezek a sorok, érzéshőjük melenget és éget, erejük njgjji csiUpj^ Emberi es költői oromról taszította a tömegsír mélyébe a vérben tomboló Vandalizmus, a fasizmus. Mégis: csak teste lett az enyészeté. Emberi tartósa, költői fénye halhatatlan. S maguk a költemények is azok. A Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet — Ortutay Gyula szavaival — „már nem is e világi fényeit” hinti az utódokra, az örökösökre. Mert a jelenlévő halállal dacolva is

az életről, a holnapról vall • tíz költemény minden sora, hisz abban, hogy a holnapnak meg kell szülnie a „szabad emberi sorsot”.

Kegyeletes emlékezés lenn» ez csupán? Hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó — Szántó Tibor összeállításában, Ortutay Gyula előszavával, s a Zrínyi Nyomda munkájával — megjelentette a Bori notesz fakszimile kiadását? (Hasonlóan megdöbbentő lírai könyvdokumentümot eleddig nem mutatott föl a világ könyvkiadása#

Az emlékezés: emlékeztető». S ezért több a kiadvány a kegyelet lerovásánál. A fakszimile foltjai, elmosódott sorai nemcsak a költőt idézik elénk, de a világot is, mely kioltotta életét, mely vért, s a bomló hús nedveit zúdította azokra a sorokra, melyek az ember nagyságáról vallottak.

Simon Emil:

Alacsonyan épült ablakok

János kinézett a keskeny ablakon, megborzongott a ragyavert tűzfal látásától. — Mi a véleményed az albérletről? — szólt hátra a feleségének. — öl, butít — mondta az asszony. — Képletben kifejezve: egyenlő az őrültek házával. — De azért szeretsz, ugye? — Nem bírok albérletben élni és szeretni! —mondta az asszony. 1 Ezután mindig megcsókolták egymást és fogadkoztak, hogy ma okvetlenül felkutatnak egy tágasabb helyet, ahol legalább lélegezni lehet Estére János valóban jó hírrel jött haza. Elmondta, de a hangján érződött, hogy nem lelkesedik az ügyért. Mária kérdezőskődésére vállat vont — A ház? Viperalábon forgó mese vár! Az öregember hajlamos eltartási szerződést kötni. — Azonnal menjünk oda! — követelte az asszony. -- De szívem... — kísérelte meg halogatni János, ám Máriát nem tudta lebeszélni. így hát elmentek a házhoz, megálltak a szemközti oldalon. — Egészen tűrhető — mondta Mária. — Tudsz valami bővebbet? — Csak annyit, mint te. Engem például az zavár, hogy az ablakokat ilyen alacsonyra építették. — Igen. És vajon miért? — Abban a korban bizonyosan ez volt a szokás. — Melyik korra gondolsz? — Hát csak nézz rá. Minimum IV. Béla. — Aha,

Másnap János ismét elment az öregemberhez, megbeszélni a részleteket. Vigyorogva érkezett haza. — Megnéztem a nyilvántartó könyvet. A lakók átlagos életkora magasan meghaladja a hetven évet! — Ő, legalább javítunk ezen is, ha odaköltözünk — mondta Mária. — Attól függ, hogy a nyugdíjintézet vagy a temetkezési vállalat szempontjából vizsgálod.

— Teljesen mindegy! Odaköl- tüzünk, nincs más választásunk! Vedd tekintetbe, hogy...

— El ne mondd az érveidet!

— tiltakozott János.

Az öregember, akihez költöztek, évek óta begubózkod- va ült, s rozogává gyengült. Mária elhatározta, hogy megkedveltei! magát vele, továbbá, hogy testileg felerősíti. Óvatosan, kedvesen igyekezett hozzá közeledni, finom

falatokkal kínálta. Néha

azonban megriadt, s elgondolkozott Elképzelhetetlénnek tartotta, hogy egy idegent hozzátartozójaként szeressen. A második héten megkérdezte tőle: — Szólíthatom nagyapának? — Hogy? — nézett rá az öregember, földből kiásott szobrokra emlékeztető arcával. Sándor nevetett — Hát ez nem megy — mondta vidáman —, de ne akadjunk fenn a megszólításon, tekintsük formaságnak.

Egyik nap János beszélgetni kezdett az öreggel. — Mit

tetszik gondolni, miért vannak ezen a házon az ablakok ilyen alacsonyan? — kérdezte többek között — Nem tudom

— rázta a fejét az öregember.

— Még sohasem vettem észre. Igazán olyan alacsonyan vannak? — Persze mondta János, befejezve a beszélgetést. Mivel azonban az ész- szerütlenségbe nehezen tudott belenyugodni, alkalom adtán a ház többi lakóját faggatta erről. — Bolondot űz belőlem? — rivallt rá egy asszony. Egy bácsi fogatlan huncutsággal nevetett rá: — Hogy könnyebben beléphessenek a menyecskékhez. — János elmesélte a kalandjait Máriának. — Teljesen megbolondultál! — nevetett az asszony.

Ez az ártatlan érdeklődés nem várt következményekkel járt Elterjedt, hogy a ház átépítésén mesterkedik, s rövidesen mindenkit kilakoltatnak. Persze, előbb megszerzik az öregember vagyonát Mária beszámolt erről Jánosnak, s a férfi bosszankodva hallgatta. Mérgesen kérdezte a házigazdától: — Miféle vagyona van magának? — Énnekem? Amit lát. Mit akar vele? — nézett rá rémülten.

— Én? Semmit! A házban suttogiák, hogy aranyat gyűjt a padláson. — Az öregember Összerezzent — Bolondok ezek a vének! Né hallgasson rájuk.

Egyik este, éppen a vacsora talalása közben, váratlanul megjelent egy idegen. — A tanácstól jöttem, maradjanal* a helyükön! — mondta szigorú hangon. Döbbenten szorongtak a kis konyhában. — Mit akar ez? — húzódott a fiatalok közé az öregember.

— Tudom én? — mondta a dühét visszafojtva János, -é Azt hittem, maga hívta! — Ebből kívántak enni? — érdeklődött a hivatalos embert

— Mindnyájan, vagy az eltartottnak külön főztek? — Mindnyájan — mondta Mária. — Hm — töprengett a* idegen. — Na, mindegy. — Merített az ételből, s a mintát üvegedényekbe dugaszol- ta. János hirtelen az ajtóhoz ugrott, bezárta, s a kulcsot zsebre tette. Az idegen megrémült, védekezőén maga elé emelte a karját. — Figyelmeztetem, hogy... — Hagyja csak! — intette le János. — Üljön le! — Az ember megszeppenve letottyant. János leemelte a tűzhelyről a lábost, maga elé tette, s az utolsó cseppig kikanalazta az ételt. Csaknem szétrepedt a gyomra. — Ehhez mit szó]/?

— kérdezte diadalmasan szuszogva. A hivatalos ember a szemét meresztette. — A kötelességemet teljesítettem — mondta. — Bejelentés érkezett, hogy... — Kérdezhetek valamit? — nézett rá János.

— Feletteseim engedélye nélkül nem minden ügyben nyi- latkozhatom. — Jó, jó. Csupán azt akartam megtudni, miért építették az ablakokat ezen a házon ilyen alacsonyra? — Hogy? — meresztette a szemét elhülve a hivatala« ember. Felállt. — Kérem, n»»