Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
1970. március IS. RKLBTT-WAOYAKOKSZAO im VASÁRNAPI MELLEKLÄ* 8 oMa! Kórus — karmester nélkül Nyírcsaholyi jegyzet a művelődésről Vidor Miklós: KIHÍVÁS Marosits István grafikája Évekig parasztkórusáról volt híres Nyírcsaholy. Országos és megyei dalosfesztiválokon léptek fel, sereg érmet, emléklapot hoztak haza. S ha ma valaki a tehetséges kórus, vagy a szintén „márkás” tánccsoport iránt érdeklődik sajnálkozva mondják: — Sajnos a kórus meglenne, de nincs karmester. Ugyanígy a tánccsoport is.. A sikeres évek emléke Először némi gyanúval fogadja az ember az itteniek ragaszkodását az ének- és táncegyütteshez. Alexa János általános iskolai tanár, a művelődési otthon vezetője úgy emlegeti a szerepléseket, mint a régi szép idők emlékeit szokták. Volt itt színjátszó csoport is, a János vitézzel kezdték aztán eljutottak a mai darabokig. A Szélvihar, Dobozi Imre drámája a járási székhelyen, Mátészalkán is olyan sikert aratott, mint a hivatásos színművészek játéka. Nincs itt egy kis túlzás? — kérdezi önkéntelenül a hely i viszonyokban kevésbé járatos látogató. Nincs abban valami ósdi, korszerűtlen, hogy a kórus, a tánccsoport és a színjátszó csoport „múltján” kesereg a művelődés gazdája, a tanácselnök, és mindenki, akit ez ügyben megkérdezünk? Ahányszor a népművelés kerül szóba a községben, egyedül és csakis a három régi „együttesre” gondolnak. Ezt értik népművelésen. v Mégsem ilyen egyszerű a dolog. Valóban szinte beideg- ződöit azokba, akik évek, sőt évtizedek óta végzik a falusi kultúrmunkát, — hogy csupán az öntevékeny csoportokkal törődjenek. Ha ezek nincsenek — nem létezik népművelés. Nyírcsaholy azonban egy kicsit kivétel a szabály alól. Itt a község saját maga teremtette meg a szórakozási lehetőségeit, mert rákényszerült. Hivatásos .együttes az idén járt először a község történetében Nyírcsaholyban. Ez is egy haknizó fővárosi nem éppen „NB I-es” csoport volt. Jellemző a színházi esték iránti szomjúságra, hogy rengetegen kintrekedtek, s talán azóta nem köszönnek a művelődési otthon vezetőjének, mert nekik nem adott jegyet... A kényszerszünet oka S hol tartották az előadást? A félig, kész — második éve 1,6 millió forintos községfejlesztési beruházással épülő — művelődési házban. Nem zavarta a közönséget a csupasz fal, az új épület friss szaga. — sem az; olyan napon volt a színház, amikor egy régi egyházi ünnepet ülnek. Évek óta főleg az ismeret- terjesztő előadásokból áll itt a művelődési program. Tartottak előadást a családtervezésről, egészségügyi és társadalmi, természettudományos és ateista témákról. Először kevesebb, később több sikerrel és hozzáértéssel, tapintattal. Mivel művelődési házuk nincs — az idén készül el, — hol az iskolában, hol a tanácsházán, vagy a párthelyiségben. Megpróbálkoztak a családi és társadalmi ünnepségekkel is. Kezdeti sikerrel... Vagyis: a régi vesszőparipa — a műkedvelők monopóliuma — szűnőben van. Ez nem tragédia, bár legalább a híres parasztkórust jó lenne feltámasztani. Évek óta hirdet az iskola énekszakos tanári állást, nincs jelentkező. S ez a jelenlegi kényszerszünet oka. Ellenben kár lenne erőltetni a színjátszó és tánccsoportot, amikor az új művelődési házban már lesz mód hivatásos együtteseket is fogadni. Vagy ami szintén nem elvetendő — olykor Mátészalkára beutaztatni a nyírcsaholyi közönséget. Szélesíteni a kört Ez a háromezernél valamivel kevesebb lakosú község erősen megérzi Mátészalka Vonzását: tavaly szeptemberben még 370-en ingáztak innen a fővárosba, sőt Siófokon is dolgoztak csaholyiak. Az utóbbi hónapokban sokan hazajöttek, s inkább a közeli Mátészalkára, az új üzemekbe járnak dolgozni. Négy üzemi busz érinti a községet. A hazavándorlás a művelődésnek is feladatokat, gondokat hoz. Igaz, hogy 420 rádió és 122 televízió van a községben, s 35 féle lápot, folyóiratot járatnak, — de ez önmagában nem minden. A neheze a művelődési otthonra vár, megtanítani a falusiakat az önművelésre... S új ötleteket, új formákat keresni a régi, hagyományosak mellé... Ez még gyermekcipőben jár, — bár a cigányságnak tartott rendezvények, egészség- ügyi, családjogi ankétok — már a rétegek körében végzendő népművelés jeleit, felismerését mutatják. Csak tovább kellene szélesíteni a kört... (PG) A keskeny, csontos arcú fiatalember azután sem tudta volna okát adni, miért volt olyan sürgős, hogy bejussanak a végállomásnál a büfébe. Türelmetlenül kézen fogva húzta maga után a lányt. Együtt járták meg délután a hegyet, átsétáltak az erdőn, különösen fáradtak, vagy szomjasak nem voltak. A hodályszerű büfé bejáratában megtorlódtak a befelé igyekvők, s a csontos arcú fiatalember, aki szürke pepita kabátot hordott, összekapaszkodott párjával. Az áradat vitte őket, s akaratlanul arrébb sodortak egy kövér- kés asszonyt. A fiatalember jókedvű volt, még rá is mosolygott. Aztán beállt a pénztár előtti sorba. Zsebében kotorászott apróért, mikor hátulról rákopogtak a vállára. Megfordult. Kemény képű, zömök férfi állt mögötte. Fél szeme összehúzva, feje kissé oldalt billentve. Semmi jót nem ígért a tekintete. — Mit lökdösi a feleségemet? A fiatalember előtt nem állt már senki, — Tessék kérni — sürgette a pénztárosnő. Két tűz között egy másodpercre megzavarodott, aztán gyorsa" m""’ ’’‘"t.ts a blokkot. Mielőtt ellépett volna, hátulról megfogták a könyökét. — Ne siessen úgy! A lány az üveges pultnál nézelődött a megtöppedt húspogácsák, s a fonnyadó kolbászadagok közt. Észre sem vette a jelenetet. —- Azt kérdeztem, mit hu- ligánkodik itt? — fordította szembe a fiatalembert a mellé szegődött férfi. Valamivel alacsonyabb volt, idősebb is nála. S a hangja fenyegető. — Lesz szíves elengedni — mondta idegesen a fiatalember, s elharapva utánamormolta: — nagyon sajnálom, ha meglöktem valakit... A másik elmosolyodott. Mintha bunkót forgatna arca előtt. — De még mennyire megsajnálod, te csibész. — Egy pillanatra sem eresztette el a markába kaparintott könyököt. Taszított rajta egy kicsit. A fiatalember egyszeriben megértette, hogy a vadonba került, a napfényes délutáni kirándulás végpontjára. Minden ezért a pillanatért történt. Mikor a dombtetőn, a kilátó korlátjának dőlve átfogta a lány vállát, ez az ismeretlen már valahol a háta mögött járt, hogy elérje, belekössön, megalázza. Könnyedén bólintott, mint aki beletalált szerepébe, meg sem próbál kibújni alóla. — Tehát mit akar? A lány most feléjük fordult a pulttól. Szavukat nem értette a tömegben, de ahogy szemben álltak, átvillant rajta az ijedtség. Kialakulatlanul fiatal arca olyan védtelenné vált, mintha öltözködés közben nyitnának rá. — Most nem ugrálsz, mi? — rekedt, vastag hangja volt a férfinak. — Hagyjon békén, mondtam, hogy sajnálom.. — Gyerünk! Kifelé! A fiatalember megpróbálta kiszabadítani könyökét, de a másik a hóna alá nyúlt, s olyan karolással szorította az :iitó felé, mint a detektív a fülön csípett zsebtolvajt. — Pofa be, nem csinálunk ingyen cirkuszt! Majd oda- kinn elintézzük! Ebből a marokból úgy sincs szabadulás. Kezdjen el dulakodni? — Gyerünk csak arrébb — dörmögte a zömök. Fejét még egyre elbillentve tartotta, amint mustrálta foglyát. 1— Itt sok a nép! A kockás kabátú fiatalember torka száraz volt, szívverése szaporázott. Az előbb a büfében ösztönei mérték csak föl az erőviszonyokat, most értelme is tudomásul vette. Utálta önmagát, amiért belekeveredett. De most már végigcsinálja. Elhaladtak a buszra várakozók mellett. Két kis bódé következett, nemrég még gyümölcsöt, csokoládét árusítottak bennük Húsz lépés még, s a tájban voltak, a beton utón túl ritkás liget kezdő dött. A fiatalember oldalt sandított kísérőjére. Baloldalt, kabátja hajtókájába szúrva zománcozott sportjelvény. — Azt mindenesetre szedje le — mondta csendesen-— Minek? — Mert szúr. A férfi elnevette magát . — A kis kacsodat félted talán ? Azt hiszed, hozzám érhetsz? — Szedje le. Én se vagyok kidekorálva. Megálltak, A férfi körülnézett, nincs-e a másiknak egér- útja. — De mindjárt leszel — lendítette meg. az állát. Már indulat sem volt benne. A fiatalember szűk fahangon megkérdezte — Mi értelme az egésznek? Megváltozik ezzel valami ? — Csak a pofád — felelte a férfi szakszerű komolysággal. — Mi lesz? Nem félted a szép, kockás jakódat? Ösz- szevonta szemét, vágott ajka egészen behúzódott. Két ökle a nadrágzsebében. — No, gyere! — Én nem verekszem — mondta elszántan a fiatalember. — Tessék, üssön meg, azzal végeztünk! — Aha, elfogyott a legény? — Nekem erre nincs időm. — Csak idegen nőket lökbél — a dajkáló kebel gyatra utánzata — egyáltalán nem lehetett ínyemre. Sokáig bizonytalankodtam, hogy anyám ajándékát — e szamárköhögéses, himlős, lázas valamit, az életemet — elfogadjam-e. A jelek szerint, mindig is befolyásolható lévén, megmaradtam. Igaz, a csábítás szép volt és változatos. Erre most jövök rá, midőn az asszonyoknak egész kis cs-nnta közli ve'em. hossv bőgéscsitító szándékkal im.., so.vieie hordozott eJ engem karban, kötényben, csókolva, rázogatva, égnek emelve, keblére vonva és csiklandozva, csak kedvet kapjak az élethez.) 1940-ben a bécsi döntessél, az amúgy is laza közösség közel kétharmadára csökkent. A katonai kötelezettség — főleg a kaukázusi hideg — elől menekülve, a magyarok északi irányba, a románok délnek szökdöstek át az ideiglenes határon. Családok, egész nemzetségek maradtak a házban férfikéz nélkül. A határátlépőket, ' ha elcsípték, börtönbe zárták. Kutas Ferenc — anyám bugának férje — közel eg- esztendőt ült Nagyszebenben Elvándorolt a cipész, a kert kés, a kovács, a szűcsmestei — az egész iparunk! — továbbá hét nagybátyám, kilenc unokatestvérem, öt nagyné ném, el a tanító is családos tu1 A faluból eltávozottak a fel szabadulás utáni hónapokban töredékesen kezdtek hazaszállingózni. Volt, aki csak éppen elsírta magát a viszontlátás örömében, azzal ment tovább Kolozsvárra, Marosvásárhelyre munkásnak, szolgálónak, üzemi kapusnak. A többit a közelgő földreform tartotta itthon. Néhány számadat létalapunk változásairól. Az első világháború után, részleges lölürcj.orm során a Kemény bárók 4135 holdas birtokából kisajátítottak 2114 holdat. (Azelőtt mindössze 10(1 holdnyi művelhető terület volt a parasztok tulajdonában.) Két évtized alatt a megmaradt uradalmi birtok a felére fogyott. Az osztásnál egy-két holdnyi szántó így is jutott valamennyiünknek. Került valami a lábunk alá, ahol a sarkunkat megvessük. Ilyenformán 1962-ig a lélekszám 420-ra szaporodott. Ebből néhány esztendő leforgása alatt újra eltávozott 120 személy. Egy részét a gyors ütemű iparosítás szívta föl — városi élet, alacsony házbérű állami összkomfort. Az itthonmara- dottak 32 gyermeket járatnak a négyosztályos magyar iskolába, 20—25-öt — helybéli továbbtanulás végett — a nyolc- nsztálVöS rorr-'n Kt-nla fe!s-* tagozatába. A középiskolát agzettek közül egyetlen fia tál maradt itthon. A többi — féltucatnyi — városon telepedett meg Szerény igyekezettel pótoljuk őket. Hét-nyolc gyermek születik évente. Mióta orvosunk van, szülőotthon és orvosság „zsákszámra” i halál is ritkábban látogat. Évente kétszer-háromszor. Az elemi iskolában osztály- ársaimnál hamarább tanultam meg a betűvetést. A si- kongó palatábla fölé hajolva, ebéd közben i* mámorosain róttam a szavakat. Úgy éreztem: mindahányon egy-egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdjek majd velük, merre, s mi végett indítok rohamot. De hogy leírtam például a félelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam, majdnem egyenrangúnak a betűk rácsai mögé vetett fogalommal. A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim vegyes csapatának szemléltető, titkos erejét. Más örökségre — semmilyen ingó és ingatlan vagyonra — nem számíthattam. Az ősök tankönyvbe foglalt testamentumaira sem. Mivel sáfárkodtam volna? A magaméihoz tehát, közeli és távoli rokonoknál új szavakat ep- résztem. Degenyeges, fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét, ikerszót dugdos- tam a nyelvem aló, s rohantam szívdobogva, mintha kan- csót loptam volna: iafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfelejtett — vagy soha meg sem tanult — nevét. Vitorláim csakhamar össze- uuttyantak. A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnakvaló, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott, ébren, azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve szavamat vesztettem Nem ismerjük a nyelvünket! — kezdett sajogni bennem a felismerés, véget vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának. A világ teremtésének bibliai homaiya veit Korúi es a bizonytalanság: a vásár végére születtem-e, vagy az elejére? A fölszedett sátrak, indulásra kész társzekerek, a lacikonyha körül lerágott és elhajított csontok, a lebontott körhinta látványa — hunyt pilláim alatt a színes hintók, sörényes kék faparipák káp- rázatával, — minden cseresznyevásárkor elszomorított.- Ez a korai emlékem nyirkos érzésként szivárgott az erőfeszítéseim közé, hogy valamiképpen fölfogjam helyzetünk való értelmét: hogy miért gyakoribb a puszta dúdolás, a se- jej, sejaj, mint a szöveges ének; miért kellene mezei rokonaimat utánozva a kutyát kucsának, a macskát matykának ejtenem. Némaság, az nem volt. Mint valamely nagy csata után, veszteségek és hőstettek számbavételeként szolt a mese. Ha ugyan mesél és volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé, csupaszon sánta- ló mondatok buktatói között a helyzetek, fordulatok, lélek- állapotok szószegény einagyo- lása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkészség elesettsé- ge; a feltáratlan maradt természet, névtelen virágaival ás egyetlen esőjével, amely — későbbi megfigyeléseim szerint — sohasem szemerkéli, nem zengett, zuhogott, nem tombolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett. Mikor elkezdtünk beszélni: mintha gereblyével fésülköd- tünk volna. Újra meg újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajogó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamrákban. Az uradalmi gyümölcsösbe szabadulva kapott így el a vad mohóság, a tatárkodás fosztogató ösztöne: leszaggatni, ing alá rejteni, kabátujjba, nadrágszárba dug- dosni, ágastul tördelni mindent. r>mit lehet, ba/m-ohanni vele, föl a padlás sötét zú- gabu, zabáim gyomorrontásig, fogvásásig, állkapocszsibbadásig. Kedvemre bódoroghattam a kertben, amelyről eladdig nem volt tudomásom. A friss szerzemény: szavaim birtokában, többletem miatt a magánynak is enyhe szorongásával, reggelenként úgy ébredtem, mint egy álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet újabb vásári pofonok árán is; kimenekíteni a „csu- kot” a romlás boszorkány- '■arázslatából, nagy népűnviss7r,*>'1rp n’-ji'-ri'ízój ára a vesszőt, és az elor- zott „ty”-beUít,'amely szinte csúfolódásképpen került a dösni! Aztán, ha férfi is van mellettük, teli a nadrág. Te, szemétláda! — Fogja be a száját A zömök férfi odalépett elé, .megmarkolta kabátját, úgy állt előtte egy ijesztő másodpercig, orra alá nyomva csomós öklét. Aztán parányit fölkoccantotta vele a fiatalember éllát. Várt. — Vagy meggondoltad maad? A fiatalember hátralépett. — Fejezzük be — Csak úgy? — nevetett urtán, torokból. — Az lenne íép! — Csípőre csapta két ezét, tömör lett a pillantása. — No, mennvit ér neked, ha nem vasalom ki a pofádat, lesi? He? Hát| erről van szó. Ezért illett diszkréten elvonulni. "n-fv- ’ Mii n b—Ai" " •\c. Alig két percnyire a végállomástól, us e. u a melléKúton kutya se jár. A zömöknek egyszerre sie- os lett. — Gyerünk az ötvenessel, aztán futhatsz a nődhez. — Suttogó volt a hang. előre- hajlott törzse még félelmetesebbnek hatott a félhomályban. Itt nem maradt megíontol- nivaló. Emlékezett rá, hogy összesen négy tizes van nála. Lassan benyúlt kabátja jobb belső ahol a is t tartotta. Csontos bal keze váratlanul ökölbe rándult és közvetlen közelről pontosan belevágott a férfi szemébe. Olyan hirtelen történt, hogy maga is meglepődött az akarata alól elszabadult, mo”' ■- lattól. Csak az Összegörnyedő alakot látta, amint két tenyerét szemére tapasztja. Nyöszörgő káromkodás, aztán mint aki berúgott, úgy tá- molygott a férfi a legközelebbi fához. Hideg undorodást érzett Se ijedtség, se szorongás, se lelkifurdalás. Elkapta róla tekintetét, hátat fordított és lelépkedett a kissé lejtős úton. Kiért a fák közül, megint a betonon volt. A büfében ugyanaz a tolongás. A lány megpillantotta s átfurakodott a tömegen. Csupa kérdés az arca — Mi volt az? —-Semmi. — Mit akart az a pasas? — Egy ötvenest. A lány hitetlenül bámult rá. — És te? A fiatalember kedvetlenül bólintott. — Mit tehettem? — Csak nem adtál neki? Fanyarul elmosolyodott: — Aki kér, annak adni kell, nem? — belekarolt a lányba, s visszakormányozta a pulthoz. — Igyuk meg végre a málnánkat! Most érezte csak, milyen cudarul megszomjazott macska hátára. „Felesleg” — mondja nagybátyám fölösleg helyett; szavai összevissza röpködnek, mint a vadmada- iaii. nogy iatásuKat visszahozzam, lapot indítottam. Arany János modorában írott verseimet irkalapra sokszorosítva, a cinterem környékén ághegyre tűzve, bokor alá rejtve kezdtem terjeszteni. Másnapra mindig eltűnt a csalétek. Valószínűleg a papírhiány miatt. Azon a nyáron egy királylány is segítségemre jött. Éva kisasszonynak szólítottuk. A vasárnapi iskolamozgalom keretében népdalokra tanított bennünket. Egy hétre rá, hogy megjelent, már zengett a falu, mint egy óriási hangszer. Vadonatúj hangon, összeölelkezve, valamennyi utcán végigkérkedve, fújtuk, hogy A csitári hegyek alatt régen leesett a hó. Hol vannak a csitári hegyek? Senki sem tudta. Nem is volt fontos. Napközben csapatostul leptük el a fenyvest; a pázsitra hasalva, állunkat és figyelmünket felpóckolva hallgattuk Éva kisasszony tanításait, találós kérdést, balladát, Bartók és Kodály gyermekdalait. Azután fenyőfák tetején gyakoroltuk magunk. Röpködtünk valósággal, mint egy megré- szegült rigósereg. Gyönyörködtünk a lelkünkre szabott új ruházatban, ízleltük az átváltozások váratlan lehetőségét, miszerint „ha meghalok, szellő légyen belőlem”. Mikor nyár végén elment, a királylány fölfedte magát: László Dezsőnének hívták. Más esztendőben nem jött vissza és azután sem.
