Kelet-Magyarország, 1970. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-08 / 33. szám

wm. ttAm&t 9. KIBLET-MAGYA R ÖRS2ÁG — VASÁRNAPI MErXEfCLBY 9 oiád Hetvenöt éve született Dési Huber István Már ismert festő volt, ami­kor még mindig aranymű­vesként kereste meg a ke­nyerét. Az arany könnyed, apró formajátékaiból élő mesterember tartotta el a kín, a keménység, a láza­dás robusztus vonalaival dolgozó festő- és grafikus- művészt. Désí Huber Istvánnak ke­mény sorsa volt. Gyötrő ke­nyérgondok és sorvasztó tü- döbaj kísérték pályáján. El­jutott ugyan Olaszország piktort nevelő városaiba, de ott is kézművesként tartotta fenn magát. Hatottak rá a kubisták — „A kubizmus valósággal leigázott — írta — s én évekig éltem bűvö­letében” — de mégis olyan kifejezési formát keresett mondandójához, ami annak szenvedéiyteli humánus tar­talmához jobban megfelelt, így alakította ki a maga fes­tői nyelvét, mely egy is­mert meghatározás szerint „konstruktív expresszioniz- musnak” nevezhető. Marxista ihletettségü szo­cialista művész volt, aki ma­gas intellektuális és érzelmi szinten kiáltotta szét az ín­ség és a fáradság Magyaror­s./.ga munkás- és paraiszttö- megeinek elégedetlenségét. Művészetében robbanó erő­vel jelentkeztek az illegális kommunista mozgalommal való találkozásnak világné­zeti konzekvenciái. így for­dulhatott elő a képzőművé­szet történetében meglehető­sen ritka eset — hogy 1934- ben egy sarlós-kalapácsos csendélete miatt letartóztat­ták. Tagja volt a KÚT (Képző­művészek Uj Társasága) el­nevezésű baloldali művész- csoportnak. Számos kiállítá­sa volt Olaszországban és itthon is. Igazi elismerést csak korai — 1944-ben bekövetkezett — halála után kapott. Elnyerte 1944-ben a Színyei Társaság nagydíját, majd 1958-ban posztumusz Kossuth-díj ju­talmazta a szocialista ma­gyar képzőművészet legbe- csesébb hagyományai közé tartozott életművét. (B.) Lengyel, francia, szovjet és csehszlovák intézmények kapcsolata a vajai múzeummal Eredményes évről ad szá­mot a Vay Ádám Múzeum baráti körének tájékoztatója. A baráti kör hatékonyan se­gítette a népművelő tevé­kenységet, kiállítások és ismeretterjesztő előadások látogatására szervezte a kö­zönséget. részt vett a múzeu­mi tárgyak gyűjtésében, a Vay Ádám emlékünnepség megszervezésében, ezenkívül kiadványok megjelentetésé­vel segítette a tudományos és alkotómunkát. Egy év alatt 22 ezer látoga­tója volt az állandó és idő­szaki kiállításoknak. A mú­zeumon kívüli kiállításokat több mint ötezren tekintet­ték meg. A 69-ben rendezett Vay Ádám emlékünnepségnek olyan neves előadói voltak, mint R. Várkonyi Ágnes, Benczédy László, Benda Kál­mán. a Magyar Tudományos Akadémia Történettudomá­nyi Intézetének munkatársat, Hopp l,ajos irodalomtörté­nész, dr. Gunda Béla egyete­mi tanár, Ferenczi Imre egyetemi docens, Ujváry Zol­tán egyetemi adjunktus, dr. Esze Tamás, a történettudo­mányok kandidátusa. A mű­vészi műsor reprezentánsai között voltak Bige József és dr. Nyúl István zeneművé­szek a kuruckori zene kiváló tolmácsoló! Magasan felpakolt katonai teherautókat szálltak meg a ci\ ilek. A németek zsákmá­nyát. Herbert Wolfék „Kla- motien”-jait tépik egymás kezéből az emberek. Két öregasszony egy ko­sárban csizmákat cipel. Egy tizenkét éves gyerek az any­jával vöröskeresztes ládát. — Hé! Azt a kórházba vi­gyék! — kiabál valaki utá- "núk. — Oda, oda... — bólogat az asszony. — Gyere gyor­sabban, kisfiam! Lőrinczné fejcsóválva nézi a dolgot. Rám szól: — Nézzük meg nincs e va­lahol egy Nationál kassza. Az enyémet megfujták. Ha látsz egy Nationál kasszát, az nekem jár. Szerencsére nem latok. Dél van és még mindig nincs itt az az első ember, akinek köszönhetnék • Zdrasztvujtye. Viszont egy gyerek azt új­ságolja, hogy a Csalogány utcában döglött ló fekszik. Futok a kosárért, a konyha­késért. Hol van már az un-' dór, amit hetekkel ezelőtt éreztünk, amikor először ka- nyarítottunk le egy-egy da­rabot a szegény, megfagyott lovakb-1 ? A Csalogány ut­cában vagy húszán tüleked­nek a húsért. Nem is jutna soar, ha a szabó felesége, aki Kétezer néprajzi tárggyal gyarapodott a gyűjtemény, gazdagodott a képzőművé­szeti anyag is. Kisfaludy Strobl Zsigmond Rákóczi és Esze Tamás találkozása cí­mű domborművét. Búza Bar­na Esze Tamás mellszobrát, Bálványos Huba, Dala Andor és Tóth László művészek festményeket ajándékoztak a vajai múzeumnak. Bővültek a hazai és külföldi kapcso­latok is, Szombathely, Gyu­la, Győr. több város és község, valamint a főváros múzeumaival, illetve más kulturális intézményeivel. A vajai múzeum anyagából nyílt kiállítás Szombathe­lyen, a közelmúltban pedig a fővárosban. A külföldi kap­csolatok is gyümölcsözőek: Csehszlovákiából nagymére­tű fénykép érkezett, amely a kassai dóm falában helyre­állított Rákóezi-domborművet ábrázolja Görcsös Mihály, a CSEMADOK kassai titkára juttatta el az ajándékot Karabin István Eperjesről a könyvállományt gyarapította Rákóczi vadászimájának dí­szes, kéziratos másolatával. A lengyel vendégek az em­lékünnepségen erősítették a baráti kapcsolatot. A fran­ciaországi Vigneux-ban lakó helyett kétszer én hoztam ivóvizet a Királyfürdő me­dencéjéből, meg ne engedné, hogy az ő jussából levágjak magamnak egy darabot. Ép­pen elég lesz hármunknak. Futva igyekszem hazafelé és amikor a sarokra érek, a szo'mszéd ház előtt (ahol hu­szonöt év múlva a Casanova bár működik majd) meglá­tom a szovjet katonát. — Zdrasztvujtye! zdraszt­vujtye! — kiáltom, vagy csak magamban mondogatom? Lo­holok felé, mint a bolond. A katona megtorpan. Feke­te kucsmás, fekete bajuszú ember. Szigorúan néz rám és a géppisztolyát felém for­dítja. — Davaj! Davaj! — a pisz­toly csövével a kapu felé mutat. Nem értek semmit. Enge­delmesen és csalódottan be­húzódom a kapu mögé. Még látom, amint továbbmegy. Ennyire nem érzi meg az ember, ki a barátja? Kis híján elsírom magam, amiért ennyire másként si­került. mint ahogy elképzel­tem, a^.ikor meglátom a sa­ját kezemben a kést. A vé­res konyhakést. Ezzel inte­gettem én az első üdvözletét. Délután a mi terünkön so­rakoztatják fel a foglyokat. Néhány magyar katona. A többség sáros, viharvert né­A. Zilber, a távolság ellenére is lelkes muzeumbarát, esz­tendőről esztendőre megküldi a franciaországi „Magyar Szó” példányait, amelyek a kint élő magyarok Rákóczi- hagyomány ápolásáról, a minden év szeptemberében megrendezett yeres-j zarán­doklatról és emlékünnepsé­gekről számolnak be. Yeres város polgármestere juttatta el a múzeumnak azt az ok­mányt, amely az egyik utca névadását örökítette meg, a Cameldules kolostor melletti utcát II. Rákóczi Ferencről nevezték el. Testvéri barátság alakult ki a szovjet múzeumbarátok­kal is. Már jártak a község­ben a riagyszőtlösiek, segít­séget kértek a Nagyszőllősre vonatkozó levéltári anyag beszerzésében. Az Országos Levéltárban 135 iratról mik­rofilmet készített Molnár Má­tyás múzeumvezető és el­küldte a nagyszőllősi hely- történeti gyűjtemény lelkes munkásainak. Egy falusi múzeum itthon és külföldön is hallatt magá­ról. állandóan gyarapítja ha­zai és külföldi baráti körét akiket minden évben „stencil újságban” tájékoztat a múze­um életéről, s kéri a továb­bi támogatást. met. Fegyvereket és a zse­bek tartalmát a lábukhoz dobják. Most nem károm­kodnak. Szépen, fegyelmezet­ten engedelmeskednek az orosz vezényszavaknak. Né­zem a menetoszlopot. Vajon a tizenkilenc éves hüppögő köztük van-e? Lett-e szüle­tésnapja? A tér korlátjánál gyerekek es asszonyok beszélgetnek. — Én pedig fogadok magá­nak, hogy két-három év múlva újra jár a villamos Pesten. — Ha öt év múlva, akkor is csoda lesz. Újabb fogolycsoport ért a térre, amikor a Duna túlsó partján, talán éppen a Par­lament felől egy ‘ hangszóró reccsenése hallatszik. Most! — gondolom. — Most meg­szólal valaki és bejelenti, hogy itt a béke... És a re­csegő hangszórón, a felrob­bantott hidak és romok köré torlódott jégtáblák fölött megszólal a „Két kis kiváncsi kacsa” kezdetű dal. A gyerekek, az asszonyok mosolyognak. Lőrinczné rám szól, hogy menjek be a ház­ba, mert hideg van. Én nem fázom. Talán ezért emlékszem úgy huszonöt év múlva, amikor már a Fiam lesz csaknem ve­lem egyidős, hogy február 13-án sütött a nap. II. Irány Bécsi 1945. március 16-án a du­nántúli arcvonal teljes ki­terjedésében támadásba men­tek át a szovjet csapatok, aminek célja hazánk felsza­badításának befejezése és Bécs elfoglalása volt. A német csapatok kezdet­ben nagyon szívósan véde­keztek. Hitler először azt követelte tőlük, hogy ellen­csapással zúzzák szél a 3. ukrán front támadó erő­it, Guderian vezérkari fő­nök pedig kijelentette: „Szé­kesfehérvár és Tatabánya a védelem két sarkköve, ame­lyet tartani kell!” A heves ellenállás lassította ugyan a szovjet előnyomulást, de megállítani vagy visszavet­ni nem volt képes, ez a feladat meghaladta a né­met hadosztályok erejét. Máricus 21-re a Velencei- tó és a Balaton közötti tér­ségben harcoló német cso­portosítást Berhída, Székes- fehérvár, Szabadbattyán. polgárdi és Balatonfőkajár körzetében „zsákba” szorí­tották a szovjet csapatok. A 6. SS páncélos hadsereg erői­nek nagy része a Fűzfőnél nyitva maradt 2 kilométer széles folyosón, véres har­cok és nagy veszteségek árán kimenekült a gyűrűből, de a 6. hadsereg bekerítés­ben maradt. A visszavonulás alatt és miatt nagyon zavarossá vált a helyzet. A csapatok fegy­vert és felszerelést hátra­hagyva menekültek. A két német hadsereg között meg­szakadt a közvetlen össze­köttetés. Balek tábornok, a 6. hadsereg parancsnoka március 22-én így jelle­mezte az állapotokat Wöhler- nek, a „Dél” hadseregcso­port parancsnokának: „A hadsereg a katasztrófa szélén áll. Életének egyik legrosz- szabb szituációjába ke­rült.” Válaszként megkapta Hitler parancsát: ..Egy lé­pést sem hátra!” Másnap a 4. gárdahadse­reg felszabadította Székesfe­hérvárt. a 8. gárda harckocsi hadsereg Veszprémet, a 9. gárdahadsereg Várpalotát, a 26. hadsereg pedig Balaton­kenesét. Ezek a sikerek meg­pecsételték a 6. német had­sereg sorsát. Balek Sepp Dietrich, a 6. SS páncélos hadsereg parancsnokát kérte: szabadítsa ki csapatait a be­kerítésből Dietrich erre nem vállalkozott. A 8 napig kétségbeesetten védekező balatoni ellenséges csoportosítás a harcokban szétszóródott, összekevere­dett, s rendezetlen futásban keresett menedéket. Teljesen megszűnt a felső vezetés. A hadosztályparancsnokok ösz- szes erőfeszítése egy célt szolgált: összetartani a csa­patokat és biztosítani a visz- szavonulás lehetősegét Auszt­riába. Balek tábornok ismé­iéiben jelentette: „csapatai már nem úgy harcolnak mint kellene. Sokan azt mondják, a háború már így is, úgy is elveszett és nem akarnak nem sokkal a befe­jezés előtt elesni”. Felbom­lottak az elit SS-hadosztályok is. Guderian megállapítot­ta, hogy az elfogott menekü­lők 75 százaléka SS-katona, s Dietrichet súlyos szemre­hányásokkal illette hadosztá­lyainak magatartása, megla­zult fegyelme miatt. De már minden hiába volt. A menekülők között nem lehetett rendet teremteni. Katasztrofálissá vált az üzemanyaghiány, a maradék készleteket tábornokok fel­ügyelete alatt osztották szét, hogy a csapatok közötti ösz- szetűzéseket megakadályoz­zák. A katonákat csupán ak­kor lehetett harcba vinni, ha az a visszavonulás feltéte­leinek megteremtéséért folyt. Március 25-én felszabadult Pápa, 28-án pedig a 2. ukrán front 46. hadserege, miután több napos harcban megtörte az Esztergom—Tata körzeté­ben védekező nagyobb ellen­séges csoportosítás ellenállá­sát. befejezte Komárom és Győr megtisztítását. Ezen a napon a szovjet csapatok több ponton átkeltek a Sá­bán, amely a németek utol­só védelmi vonala volt az osztrák—magyar határ előtt. A szovjet csapatok ellen­állhatatlan lmdülettel törtek előre A 46. hadsereg Moson­magyaróvár, a 4. gárdahadse­reg Sopron, a 9. gárda és a á gárda harckocsi hadsereg Kő­szeg, a 26. hadsereg Szombat­hely. a 27. hadsereg pedig Zalaegerszeg felé támadott Március 39-én bekapcsolódott a támadásba az 57. hadsereg es az 1. bolgár hadsereg is, Muraszombat felé mérve csa­pást. Ezen a napon Guderian azt követelte, hogy a német csa­patok szilárdan tartsák meg az osztrák—magyar határon kiépített védelmi állásokat „Itt már nem Magyaror­szágról, az olajvidékről, ha­nem a birodalom határairól van szó!” — mondotta. Figyelmeztetése azon ban nem változtathatott az ese­mények menetén. Amikor elhangzott, már felszabadult Szombathely és Kőszeg, s ezt követően nem sokáig vá­ratott magára a teljes vere­ség. Március 30-án felszaba­dult Zalaegerszeg, s a szov­jet csapatok több helyen át" lépték az osztrák határt. Másnap késő este meg­kezdődött Sopron megtisztí­tása, s április 1-én reggelre a város felszabadult. Ápri­lis 4-én Nemesmedvesnél az utolsó hitlerista megszállókat is kiűzték hazánk területé­ről. Ezen a napon a szovjet tájékoztatási iroda jelentet­te: „A március 16—április 4, közti időben végrehajtott előretörés következtében a 2. és 3. ukrán front csapatai befejezték Magyarország egész területének felszabadí­tását a német megszállók­tól.” Ez a rövid közlemény zár­ta le azt a fél esztendeig tartó hősi harcot, amelyet szovjet, bolgár, jugoszláv és román katonák, magyar par­tizánok és önkéntesek vívtak hazánk földjén a fasiszta iga lerázásáért, a szabad, füg­getlen. demokratikus Ma­gyarországért. 10 és 10 ezrek áldozták életüket ebben a harcban, amely a megva-ság legiobbiainak évszázados al­mát váltotta valóra. Nérónk kegyelettel áoolja e hősök emlékét, s egy negyedszáza­dos eni'tomur''- -'"e-iirrinvei- V~1 bttonvitia. áld'-7- fijJj nem volt hiába. (VÉGE)

Next

/
Oldalképek
Tartalom