Kelet-Magyarország, 1970. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-08 / 33. szám
Vasárnapi melléklet Munkatársi kapcsolatok „Megfigyelte már, hogy mostanában lassanként mindenki csak a pénz után fut? Akinek másutt valamivel többet ígérnek, máris veszi a kalapját, hagy csapot-papot, csakhogy többhöz jusson. De egy munkahelyen belül is megfigyelhető a jelenség: az emberek kevesebbet törődnek másokkal, csak a saját érdeküket nézik, s észrevehető, hogy Lazulnak a munkatársi kapcsolatok, — a közömbösség, az elhidegülés tünetei jelentkeznek.” Aki ezt a minap elpanaszolta, felidézte az ötvenes éveket, amikor — szerinte — ha kevesebb is volt a pénz, és szűkösebben is voltunk, valahogy „jobban együtt voltak” a kollektívák, megosztották a gondokat és tudtak örülni egymás sikereinek. Ügy véli a panaszkodó, hogy a bajok gyökere az anyagiasság, aminek táptalaja a mostani gazdálkodási légkör. Ha ez így igaz, akkor érdemes megállni e problémánál és választ keresni rá, valóban lazítja-e az emberi kapcsolatokat az, hogy jelenlegi gazdálkodási rendszerünkben hatékonyabban kezd érvényesülni az alapelv: mindenki a végzett munkája arányában. differericiáltan részesedjék a megtermelt javakból. Másfelől nem haszontalan annak kutatása sem. hogy vajon az egyenlősdiség háttérbe szorítása közben van-e érdekközösség egy kollektíván belül, amely összeköt embereket és sorsokat. Rossz úton járnánk, ha a munkahelyi kapcsolatokat egyszerűen arra szűkítenénk le, hogy megtartják-e valamely brigádon belül a névnapot; sajnál- koznak-e valaki szorult helyzetén; „összejárnak-e” a családok, vagy hogy fizetés napján mennyit dobnak össze a műhelybeliek egy kis „szolid” sörözésre. Igaz, az emberi kapcsolatoknak ezek is felismerhető tünetei, de mégiscsak a lényegtelenebbek. Sokkal inkább azzal mérhető igazan e kapcsolatok értéké, hogy milyen szoros és mély a kollektív összetartozás a legfontosabb területen, a munkában. Ha arra gondolunk, hogy minden jó — és sajnos minden rossz — forrása a napi feladatok megfelelő, vagy hiányos elvégzése, akkor már nem is tűnik olyan frázisnak az előbbi megfogalmazás. Vegyünk egy példát. Valamely brigádban nem dívik a névnapozás, és sikereiket sem szokták az italboltban ünnepelni, munka után legtöbbször elköszönnek és siet mindenki haza a családjához. Ám ez a kollektíva képessége szerint a legtöbbet nyújtja munka közben, tagjai segítenek egymáson. ha valaki fáradtabb, vagy valami miatt rosz- szabb a hangulata. S amikor megkapják a borítékokat, együtt örülnek a jól elvégzett munka jutalmának. Rájuk igazán elmondhatjuk: jól „együtt vannak.” , Ha ismerik — mert az ilyen kollektívák általában ismerik — egymás nehézségeit, kisebb-nagyobb problémáit, ahelyett, hogy belebonyolódnának azokba, »inkább a munkavégzéssel igyekeznek keresni a kiutat. Az is igaz viszont, hogy a képességek maximális kifejtése egyesek szemében valamiféle anyagiasságnak tűnik. Ezt a látszatot, — sajnos — erősíti, hogy sok helyütt vannak ügyeskedők, akik látványos semmittevéssel sietnek fokozni saját személyük jelentőségét, természetesen a vastagabb anyagiakért. Mert ez is van: érdem nélkül szerezni, minél többet. Az -a jaj, hogy ez a két jelenség nem mindig különül el fülesen, s hogy a gazdasági vezetők sem mindig urai meg a helyzetnek, vagy szemet hunynak a kapzsiság felett. Más is közrejátszik itt, aminek már reális alapja van. Az, hogy több, vezető beosztásban lévő ember indokolatlanul hivatkozik a fontosabb gazdasági ügyekre, ok nélkül felnagyítja azokat, amikor a beosztottak napi, apróbb problémáinak intézését kérik számon tőle. Akinek ezekre nincs ideje, az valóságos kezdeményezője a munkahelyi kapcsolatok megrontásának. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy egy igazgató, vagy még egy; művezető, is részletesen tájékozott legyen valamely szakmunkás legközvetlenebb magánügyéről, hogy ő adjon tanácsot akkor, ha egy házasságon belül megbomlik az egyensúly. „Mindenki a maga drámáját. írja” — válaszolta erre az egyik nyíregyházi igazgató. Ez is igaz, de a# is való. hogy azok a bizonyos drámák nem légüres térben, hanem társadalmi viszonyok, együttélési körülmények között formálódnak, s ennek az esetek jó részében igen lényeges színtere a munkahely. Tehát amikor a magánügy ilyen közel kérül a kollektívához, akkor már nincs helye az elzárkózásnak, akkor már fokozott figyelemre, meghallgatásra és segítségre van szükség. Például egy hosszas betegség, baleset miatt bekövetkező hiányok. Különösebb keresgélés nélkül ezekre is találhatunk jócskán példát megyénkben. Amikor kőművesek ingyen, vasárnapjukat feláldozva építenek házat rászoruló társuknak. Amikor a kisvárdai bútorgyári ifjúmunkás nem hallgat a nagyobb pénzzel kecsegtető csábításra, vagy amikor az AKÖV szerelője alacsony fizetése ellenére sem forgatja fejében a „lelépés” gondolatát, akkor mégiscsak a kollektívában rejlő, visszatartó erőt találjuk magatartásuk mögött. Ebben annak is jelentősége van, hogy az ilyen helyeken érvényesül a kollektíva véleménye (órabér, jutalommegállapítás, stb), vagy az érdekközösség, amikor a brigád összteljesítményét honorálják. S ezek a kollektívák már természetesnek tartják azt is, hogy figyelmesek egymás iránt, hogy különösebb szervezés nélkül vannak közös programjaik, stb. Tehát nemhogy szétszakítaná a végzett munka szerinti megkülönböztetett elismerés, sokkal inkább összetartja, serkenti őket. A munka során, a helytállásban ismerik meg igazán egymást, eközben alakul a mérce is, s o tettek nyomán fel sem vetődik annak gondolata, hogy aki többet kap, az egyúttal önző. anyagias is. Angyal Sándor GerS János: Kereskedés Debrecent)«! jártam kereskedelmi iskolában, -ott -érettségiztem. Mondhatni, tanultam a szakmát. Talán épp ezért nyertem bátorítást 1945 tavaszán, hogy a debreceni zsibongón cipőket áruljak. Abban az időben mi igen nehezen éltünk. Apám hadifogságban, otthon négy gyerek. Segíteni akartam az anyámnak, mindenképpen, még cipőeladással is, amihez pedig nem éreztem se kedvet, se tehetséget. A cipőket egy falumbeli mester készítette. Tíz párat raktam egy bőröndbe. és bevittem a zsibongóra, ahol ócska bölcsőtől lyukas kályhacsőig mindent lehetett kapni. A bőrönd tetejére szép sorjában kiraktam a cipőket, minekutána kifizettem húsz fillér helypénzt. Arra hivatott rongydarabbal minden egyes cipőt lelkiismeretesen megtörölgettem. Ragyogott is valamennyi, mint a Salamon orcája, komoly vevő mégse akadt. Ha ki- mondtam a hat pengő ' árat, az érdeklődők gyorsan letették a cipőt s otthagytak. Órák teltek el, míg végre egyetlen ember öt pengőt ígért, de annyiért nem adhattam oda, hiszen a mester ennyit kért tőlem is. . Egész délelőtt Ott dideregtem a csipős márciusi szélben. eredmény mégsem született. Mindössze egy vevő mutatkozott komolyabbnak. Negyven év körüli asszony volt ez az asszony, háromszor jött vissza a lányával, mindketten forgatták, nézegették az egyetlen fekete női cipőt A lány olyan idős lehetett, mint én, tizennyolc éves. A lábán kalapposztóból készült mamusz volt. mondanom se kell. sokkal jobban mutatott a próba miatt felvett fekete cipőben, mint ebben az ócska lábbeliben. — Hogy adja, kedves? — kérdezte az asszony, pedig már háromszor megfeleltem: — hat pengő az utolsó ára. Otthagytak, hogy öt perc múlva megint visszajöjjenek. Nem vitás, ezek vásárolni akartak. — Adja ide négy pengőért! — Nem lehet. A Végső árat már megmondtam. A lány újra felpróbálta. Nagyon tetszett neki. Illeget- te magát az új cipőben, nézte áhítattal, még a szoknyáját is felhúzta közben, hogy a lába jobban mutasson. Az asszony összeszedte a pénzét, számolgatott. Sokáig sugdostak egymás közt, aztán a lány elfordult. Amikor kicsit felém fordította az arcát, láttam, sír. Nem zokogott, nem rázkódott, csak végiggördült az arcán két nagy könnycsepp. — Fiatalűr! — fogta meg é karom • az asszony. — Négy pengő hatvan fillérünk van. Adja ide! — Nem lehet. Nekem m . többe van — vágtam rá majdnem ijedten. A lány nem szólt. Levetette a cipőt, visszahúzta a paamuszt. Nem nézett rám. Kellemetlenül éreztem magam. Megpróbáltam vigasztalni az asszonyt: — Mához egy hétre újra itt leszel:, öt és fel pengőért odaadom. Ennyibe kerül nekem is. — A lakodalomra kellett volna. Holnapután lesz — mondta szomorúan az asz- szony. Most a lány is rám nézeti Olyan kék szeme volt, mint annak a lánynak, akinek én udvaroltam. Némán könyör- gött, szó nélkül, mégis megértettem mindent. Abban a pillanatban fel is fog tern, hogy soha nem leszek kereskedő. Egy pengő 40 fillér ráfizetéssel adtam oda a cipőt Csak még azt nem tudtam, honnan pótolom az árát, amikor még a vasúti jegyre is kölcsönkértem. VÄSAROSNAMfiNYI UTCARÉSZLET, Baume! Jóísef íetvéfce*»
