Kelet-Magyarország, 1970. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-04 / 3. szám

im. Swufe t WBLBT-M-AGTAÄORSB5A« - VASJUtWATT mXJUtKlSV 9. diáit Műteremlátogatás Czóbei Béla Szeptember elején még a szentendrei múteremházá- ban találkoztam vele több mint húsz. idén készült fest­ményé társaságában. Három héttel később Franciaország­ba utazott. Október közepén részt vett tizenkettedik pá­rizsi kiállításának megnyitó­ján a Itené Drouet Galériá­ban. Novemberben már is­mét Szentendrén köszöntött, kihajolva most vásárolt Fiat autójának volánja mellől. A napokban pedig budapesti műtermébe invitált. Amikor bekopogtam hozzá, ott ült ftstőállványa előtt, legújabb képén dolgozva. Fiatalokat megszégyenítő aktivitással él és dolgozik Czóbei Béla, Kossuth-díjas festőművész. Pedig a közel­múltban ünnepelte nyolc- vanhatodik Születésnapját! A legújabb párizsi tárlat­ról kérdezem. — Huszonnyolc olaj képe­met állították ki. Valameny- nyi Szentendrén készült. A tárlatot nyolcvanhatodik születésnapom alkalmából rendezték, A huszonnyolc kép közül nyolcat már az első héten megvásároltak... Most várom a külföldi kri­tikákat és az újabb hir­ai.-ist.. A műterem asztalán festő; rendetlenség. Tubusok, tége­lyek. ecsetek, levelek és egy kerámia tálban vagy két tu­cat pipa. Kiveszi az egyiket, kényelmesen megtömkqdi, rágyújt. Tizenkét esztendeje isme­rem személyesen. Már megtanultam látogatásaim során, hogy- pipafüst mellett szívesen emlékezik. Ilyenkor nem szabad kérdésekkel megzavarni. — A hetedik gimnázium «tán elhatároztam, hogy a nyarat Nagybányán töltöm — kezdi váratlanul, szavá­ban csendes iróniával. — Levelet írtam Bollpsy Sj - monnak, én. a gimnazista: szeretnék személyes isme p* iséget kötni az ott élő mű­vészekkel. Csakhamar meg­érkezett a válasz: mehetek :— Akkor még azt hittem, hogy nekem, a tizenhét éves diáknak szól ez a nagy meg­tiszteltetés. Tévedtem. Apám nagybátyja, Zobel Mihály rangos arcképfestő volt a reformkorban. Neve fenn­maradt a művészvilágban... Azon a nyáron mégsem ju­tottam el Nagybányára. A szüleim nana engedtek, csak az érettségi után... Nem un­tatlak vele? — néz rám de­rüs-kíváncsian. de a válasz­ra nem hagy időt. feláll, az egyik könyvespolchoz lép, kiemel egyet, visszajön, lete­szi elém­-r- Öt nyarat töltöttem Nagybányán. Aztán Párizs következett i— mondja és felüti Bölöni György köny­vét. Beleolvasok: „Párizsban egy időben a 9. Hue Campagne—Premie­re-ben laktam. Hatalmas műteremház volt ez, sok­sok műteremmel, a világ minden tájáról verődtek itt össze a piktorok. 1906-ban volt ez, az Indépendentes-ban. a függetlenek szalonjában ekkor kezdett csoportosulni a Matisse, Braque, Gauguin es Cézanne után jövő első jelentősebb feslőnej-nzedét, és ekkor jelentkezett a fia­tal Picasso is. Egy csomó, tehetséges fiatal magyar festő követte ezek nyomdo­kait. A magyar festők kö­zött a legtehetségesebb Czó­bei Béla volt, akinek egy­szerre híre ment az idegen festők között is. Amikor a nyáron hazautazott Nagybá­nyára festeni, az én nagy műtermemben szívesen lát­tam a képeik Volt vagy húsz-huszonöt képe és ezek­kel valósággal kitapétáztam a műterem falait. De nem volt nyugtom a látogatóktól, egymás után kopogtak az ajtómon, úgy jöttek hozzam, mint valami kiállítási helyi­ségbe és látni akarták Czó­bei képeit...” Csak most veszem észre, hogy könyvjelzőként egy sárguló levelet használ. Ti­zenhét esztendővel ezelőtt a neves francia festő. Georges Braque írta Czóbei Bélához. „IP06 óta. mikor együtt állítottunk ki az -Indepen­dents Fatlves termében. Ön megjárta útját, mely nem mindig volt a legkönnyebb.' Akaratlanul is rákérdezek: —- Vajon mit égtett Bra­que azalatt, hogy a megtett út nem mindig volt a leg könnyebb? Válasz helyett újabb írást mutat. Egyik legszigorúbb kritikusának, Kassák Lajos­nak róla szóló sorait: „Színvilága. formaalakí­tása merőben más, mint a franciáké. Hiányzik belőle a lebegő könnyedség, legszél­sőségesebb kilengéseiben is megmarad vaskosnak, ko­mornak és any&gszerűnaíc...” Kiegészíti a meghatáro­zást: — Megőrizni az ember egyéniségét. Ez volt a legne­hezebb. Nem szegődni egyik kimagasló francia művész nyomába se... Picasso egy­szer, ha jól emlékszem, 3 907-ben felajánlott nekem egy műterem-szobát. Nem fogadtam el. Már akkor nagy' művész volt, A nagy művész* pedig mindig erős hatást gyakorol környezeté­re... Művészete valóban min­denki mástól különbözik. A nyers valóságon túl fest. Ké­pein különös módon keve­redik a valóság a fantázia szüleményeivel. Vásznain ott Vannak az ábrázolt tár­gyak, de aki a tárgyakból te’szárnyal: az már Czóbei. Művészetében a szín a dön­tő szerkezeti elem. Képei duzzadnak a színfelraké« és a tónusok eleven erejétől. Nála n szín fénnyé vált, de ez a fén’- e!oszlik a kép egész felölel re és a ked­velt tompább =-'fvek ellené­re is valami -Vvi's öröm és nyugalom su.sárzl’- belőlük. Egy álmodozói de minden­kor reálisan érző és cselek­vő ember vallomása ez. Az intim meglátások mű­vésze. Finom arcok, fiatalos formától duzzadó női aktok, szelíd tájak, csendes utcák, derűs kerteli, színpompás vi­rágcsendéletek — ez téma­világa, A fonnák nem pon­tosan körülírtak, a színek áttörik, erőszakosan elnyom­ják és hevítik egymást és valami halk bensóség árad a szemlélő felé. Képeiből határtalan nyu­galom árad — a változat­lant» az örökérvényűt fogal­mazza meg vásznain — de ő maga örök nyughatatlan. Az elmúlt tíz esztendő alatt négy kiállítása volt Párizs ban. kettő Chicagóban és ugyanennyi Gertiben, egv pedig Velencében. Amszter­damban és Szentendrén. Tíz év — tizenegy kiállítás. Es ma is olyan fiatalos lendü­lettel dolgozik, mintha nem. i§ a nyolcvoTVhatodik szüle­tésnapját hagyta volna ma­ga mögött. Erűiméi- FÄ 6. Átkelés a Dunán Hazánk felszabadításéba 1944 novemberében bekapcso­lódtak a Tolbuhin marsall ve­zette 3. Ukrán Front csapatai is. A belgrádi hadművelet be­fejezése után ezek a csapatok a Dráva—Száva között nyo­multak előre, majd november 7-én Apatin, két nappal ké­sőbb pedig Batina körzetében megkezdték az átkelést a Du­nán. Velük szemben a túlsó parton viszonylag kis erők: a „Brandenburg” harccsoport, a 31. SS gyalogos hadosztály, a magyar 54. portyázó osztály és a lépcsőzetesen beérkező 44. „Hoch und Deutschmeis­ter” hadosztály egységei véd­tek. Az átkelést jobbára csak éj­szakánként tudták végrehaj­tani. Elsőként néhány század kelt át, a parton talált ladikok és a helyszínen készített tutajok segítségével. Az általuk elfog­lalt két kis hídfőben azután több mint két héten át elke­seredett, harc tombolt. Elő­nyomulása során Doigopolov százados zászlóaljái a szem­közti magaslatról erős tüzér­ségi és aknavetótűz árasztot­ta el. A támadás elakadt. La­zarev vezérőrnagy, a 19. lö- V és’.hadosztály parancsnoka látta, hogy a németek a ma­gaslatról az egész hadosztályt megállásra kényszeríthetik, Ezért utasította a századost: jobbról, a vízzel elárasztott terepen kerülje meg és meg­lepetésszerű rajtaütéssel fog­lalja el az ellenséges tám­pontot. Doigopolov zászlóalja mel­lig éró hideg vízben két kilo­métert gázolt előre, magával cipelve a golyószórókat, akna­vetőket és a lőszert. A néme­tek oldalába kerülve tüzet nyitottak és megrohamozták őket. Csapásuk váratlanul ér­te a támpont védőit, akik nagy veszteség után kénytele­nek voltak visszavonulni. Ilyen harcok közepette egye­sítették a két hídfőt november 2S-ra az 37. hadsereg csapa­tai, s ezzel biztosították a 3. Ukrán Front összes erőinek átkelését a Dunán, Ezt köve­tően az 57. hadseregnek Nagy­kanizsa irányába kellett tá­madnia. A Mohács— Duna- szekcső vonalára felzárkózott 4. gárdahadsereg feladata volt ugyanakkor csapást mérni Székesfehérvár felé. A nemet hadvezetés kapko­dó intézkedésekkel igyekezett megelőzni u szovjet támadás kibontakozását, amely egyfe­lől a balkáni csapatainak visz- ssavonulását és a zalai olaj­mezőket, másfelől a Budapest védelmére létrehozott csopor­tosítását fenyegette. Jugoszlá­viából a Dunántúlra rendelte a 2. páncélos hadsereg tör­zsét, s megbízta a Balaton— Dráva közötti arcvonalszakasz védelmének megszervezésé­vel. A hadseregparancsnok, De Angelis tüzérségi tábornok azonban nem sokat segíthetett a kialakult helyzeten. Meglé­vő erői elégtelenek voltak a feladat megoldására, a más arcvonalakról megerősítésül átcsoportosított hadosztályo­kat pedig érkezésük sorrend­jében, részenként kényszerült harcba vetni. Ezek a német csapatok szí­vósan védekeztek, sőt ismé­telt elleniük ésekkel, és a la­kott helységekben erősen megkapaszkodva mindent el­követtek a szovjet előnyomu­lás megállítására. Próbálko­zásaik azonban kudarcot val­lottak. Sarohin vezérezredes 57. hadseregének 6. gárda lö- vészhadíeste és a 4. gárda­hadsereg 41. gárda lövészhad- csztálya már november 26-án kiverte a 44. gránátos had­osztályt Mohácsról. Három nappal később az 57. hadse­reg Pécset, a 4. gárdahadse­reg pedig Bátaszéket szabadí­totta fel. E harcokban a 44. gránátos és a 31. SS gyalogos hadosztály csaknem teljesen felmorzsolódott. Richard Schultze őrvezelő a 44. had­osztályból, fogságba esése után erről így beszélt: „A hadosztályunk által elszenve­dett veszteségek iszonyúak, így például a 131. ezredben, ahová engem mint rádióst osztottak be, kétnapí harc után mindössze 26 fő maradt”. Bátaszék—Abaliget között hatalmas rés keletkezett a né­met védelemben. Lezárásával hiába kísérleteztek a 71. gya­logos, a 118. vadász és az l. hegyi hadosztály beérkező egységei. Délnyugat, nyugat, északnyugat és észak felé szé­les arcvpnalon megállíthatat­lanul törtek előre a szovjet csapatok. December 1-én az 57. had­sereg 6. gárda lövészhadteste felszabadította Dombóvári és még aznap este több ponton átkelt a Kapos folyón. He­lyenként a németek erős tűz­zel igyekeztek az átkelést megakadályozni. Ez történt Döbroköznél is, ahol néhány géppuska sűrű golyózáporral szinte minden mozgást lehe­tetlenné tett. Pereverzev gár­dista önként vállalta, hogy el - hallgattatja az egyiket, s a többire is rögtön akadt jelent­kező. Úszva haladtak a túlsó part felé a tűzesőben. Partot érve a géppuskafészkekhez kúsztak és kézitusában meg­semmisítették a kezelőket. Ez­után a fegyvereket a mögöttes állásokban lévő németek el­len fordították, s megtörték azok ellenállását. A szovjet egységek mos* már akadály­talanul végrehajthatták az át­kelést. Az 57. hadsereg december 4—7 között elérte a Balaton déli partja Marcali, Nagy­bajom, Barcs, Dráva vonalat. Ez a terepszakasz fontos ré­sze volt az úgynevezett „Ma git úilás''-nak, amelyre az egész dunántúli német véde­lem támaszkodott. A ..Mar­git állás” Balaton—Dráva kö­zötti szakaszát a 0. tábori i t- hadosatály, rögtönzött kart r~ talmi alakulatok és tüzérség vedte ebben az időben, mö­göttük pedig a 2. ní.-r.et pán­célos hadsereg 22. hegyi és 63. gyalogos hadteste vonult fel. Ezeknek az erőknek a táma­dásával számolva, a szovjet főparancsnokság december li­án az elért szakaszon véde­lembe rendelte az 57. hadse­reget, hogy ily módon bizto­sítsa a 4. gárdahadsereg tá­madását északi irányban. Zaharov vezérezredes 4. gárdahadserege december án Szekszárd. másnap pedig Dunaföidvár gyors eltoglalá- sával megakadályozta, hogy az ellenség a Sió csatorna mentén húzódó „Jenő állás"- ban halogató védelmet hozzon létre. Gyorsan mozgó csapatai merészen betörtek a német—magyar hadosztályok oldalába és hátába, feldara­bolták védőszakaszait, s nem engedték, hogy a lakot! hely­ségekben megkapaszkodja­nak. December 9-re a hadse­reg a Velencei-tó és a Bala­ton között megközelítette a „Margit állás” vonalát. Itt be­szüntette az előnyomulást, hogy megfelelően felkészül­hessen a védelem áttörésére és Budapest teljes bekerítésé­re, együttműködve a 3. Uk­rán Front csapataival. Következik: A gyűrű ue­zárul. tunk. Apánk, ha kedve volt, mindig elkezdett bo­londozni. Gondoltam, most jóllakott, kedve van tóié. — Neked... — mutatód rám szőrös kezével. — Egy sárga cipő nem volna jó?— Hirtelen azt sem tudtam hová legyek. A nagyapám száraz bakancsa jutott eszembe, amit olyan nehéz­re szabott valamikor a suszter. Még eszembe ju­tott, hogy egyszer már anart nekem kis csizmát venni az apám, csak a két malac ára elvitte az összes pénzünket, nem maradt csizmára a decemberi vásá­ron. — Sárga cipő? Nekem? Méghogv nekem sárga ci­pőt. Pestről! Mennyi pénz kellene érté? — Áááh, csak bolondozni tetszik megint...! A sárga cipővel aludtam eb * Később, amikor a ránk jö­vő szombaton pakolni kezd­tek apérnék. már elhittem, hogy J nemcsak bolondság volt az egész. Anyám négy pár csirkét kopasztott meg a legnagyobb fazékban, láng fölött még leégette az utol­só pihét is róluk, aztán fel­bontotta, csomóba rakta. Így hófehér tarisznyába nullás lisztet gyömöszöltek, a kéményből füstölt sódart hoztak le. este meg apám állított be egy sovány libá­val. három liter pálinkával» nagy darab sváb szalonná­val. Ast mondta. ez csak úgy jött, éjszakai villany­szerelésért.. Még jóformán vacsoráidé sem volt, a pit­varban vagy négy zsák te­listele lett. Hajnalban indultak el Ahogy kikeltünk a dunna alól az ő ágyuk már be volt vetve. Elvil-te a vonat apá­mat, anyámat. Nagyanyám­mal maradtunk, mind az öten. Reggel elhangzott a parancs, hogy azt kell mon­dani a szomszédoknak, anyámék a rokonokhoz mentgk, Pestre, mert a há­ború előtt látták csak őket... De én tudtam az igazat, hi­szen sódart vittek apámék. Azért egyre nehezebben aludtam el. Napról napra. Egyszer azt álmodtam, hogy már jönnek haza és a vonat tetején megcsúszott anyám és kis híján, hogy a kere­kek közé nem esett. Fel­riadtam és nem mertem le­hunyni a szememet egész éjszaka. Féltem, hogy tény­leg leesik az anyám... ★ Egészen a hídig kiszalad­tunk a hetes vonat elé. A villany alatt álltunk meg, ketten a bátyámmal, lesni, hogy kik jönnek. Jöttek. Elől az apám. két hóna alatt telj zsákokkal, utána anyám, keszkenőbe kötött csomaggal. Elibük fu­tottunk, csókolni örüidöz- ni. Csak apám lett pillára ideges, hogy az anyátok szentségit, megfagytok így kisujjasban, nyomás előt­tem hazafelé, majd otthon számolunk. Mondhatott bár­mit, nem ijedtünk meg, hi­szen tudtuk, hogy úgy ae vei- meg bennünket, A töltésen, ahol kijárt út vezetett mifelénk, csípős saél csapódott az arcunkba, a kabátunk alá. A cipőre gondoltam. Végre hazaértünk. Félre- somfordáitam, a zsákokhoz. . Tapogatni kezdtem... Bizto­san szvetter... Szögletes. Ezt nem tudom mi lehet... De ez itt, a szélen...! Istenem- tényleg cipő...? Még vacsora előtt eléd» zett a nagy pillanat. Mi a fogunkat szívtuk jajgat­tunk, meg kuncogtunk, ahogy apám lerántotta a vastag madzagot a zsák szá­járól. Megállt, Kacagott. — Hát lássuk akkor... Használt, meg új holmik bújtak elő a zsákból, a paci- lótlan földre halomba. De a sárga cipő sehol.., Már mindjárt oda ér... Jaj! Most! Egy valódi, sárga, rigli- zett cipő került elő, Odafu­tottam, felkaptam, megnézni, simogatni, mondani neki. hogy nem baj az a kis folt az oldatodon, meglátod én majd zsírral kenegetlek, meg a spór alá teszlek, éjszaká­ra melegedni... A többiek félrelöktek, hogy menjek már azzal a cipő­vel, mit tátom a számat, nekem már ú£yse lesz a zsákban semmi. A sarokba húzódtam, kibontani a lá­bamon a fűzök felhúzni « sárgát. Mintha csak nekem szabták volna! A bélése meg olyan puha volt, akár az ágyon a dunna, ♦ Már majdnem elfogyott az egész zsák, csak az alján csomósodott valami. Apám végigmért bennünket. hogy fogjuk már be végre a szán kát. mert akkor nem veszi ki a meglepetést. A légzé­sünk je elállt, úgy lestük Hosszú kezével belenyúlt a zsákba., még egyszer végig­nézett rajtunk, aztán hirte­len akarta rántani és... ...A harmonika csatja ki­bomlott. s ahogy kezével a billentyűket szorította, már a zsákban megszólalt. Ki­húzta, az asztalra állította. Egy valód' tangóharmonika volt a Teleki térről. Azé lesz aki a legszebben tud dalolni —- csapta össze kezét az apánk. Nekünk se kellett egyéb, megindult a notuve-rseny. A bátyám kezdte el: „Hogyha nékem, hogyha péken? száz forintom volna. Annak ad­nám, annak adnám, akinek r?em volna. De mi ve! hogv nincsen...” Itt abbahagyta és kiabálni kezdett, ő már iskolába jár. úgy is az övé a harmonika. Az enyém lett. Apám azt mondta, azért, meri ép szeb­ben énekeltem, valójában nem is azért, A Nagypénte­ken mossa holló a fiát kéz detű nótára aendítettem, mert tudta»», hogy ez az apám dala, amikor iszik, ezt szokta énekelni. Vacsora után szent volt a béke a bátyámmal: megígér­te. hogy nekem adja a fa­ragott kardját. Egyszóval kettőnké lett a harmonika. Vagyis hogy, még sem csak kettőnké. Gyorsan tavaszo­dul! azon az éven. mire ko- kárdás ünnep lett, mezítláb lehetett járni az utcán. Mi pedig kiültünk ■ a vadszőlő« tornácára, nótát próbálni naphosszat a harmonikán. Előbb a szomszéd fiúk. Ko­vács Gyuriék hallották a hangot, de nem telt bele jó egy hét, odagyűlt az egész kender földi gyermekhad. Az ég tisztább lett, mele­gebb. Eljött a nyár is, ész­re sem vettük. A harmoni­ka megfuttatta a napokat. Apám. ha hét végén haza- biciklizett a villainosításból, huzatfa éjfélig is és bosz- szankodott. hogy az isten­nek se bírjuk megtanulni rajta a Nagypénteken mos­sa a holló a fiát... Nappal meg felcsaptunk tarzanok­nak, katonáknak. Kunyhót építettünk a temető árká­ban, fapisztolyokat farag­tunk. loUsapkát raktunk a fejünkre, nekikezd tünk há­borút játszani. Megosztottuk a bandát. Fele német, fele orosz. 6n mindig az oro­szokkal voltam, mert a nagyobbak azt mondták, azoknak volt harmonikájuk, amikor bejöttek a faluba. De jött Bálint bácsi, a te­metőőr. — A nyebésség nem üt belétek? Legázolják a sí­rokat, meg dári dóznak a te­metőben! — Mintha ott sem. lettünk volna, elri köl­tünk * Este apam sokáig szófián volt. Kezet mosott, egy kis levest evett és nem kér e, hogy harmonikázzam. Csal? ült és a haját túrkálgatta az ujjaival, aztán ránk ordított, hogy miért nem vagyunk még az ágyban?... Sokáig égett a villany, meg az is bántott, hogy nem harmoni- káztatett az apám. Csal? te­tettem az alvást. Annyit még sohasem ká­romkodott apám. mint az este. Áz üzemvezetőt akarta megfojtani minduntalan, aki ötször annyit kap, mint ő. abból a pénzből még lehat is vermi valamit. Derűt az ő keresete! Ráadásul éjsza­kai munkát sem vállaltai­nak vele. Annyi a pénze, hogy tele vele a íarzseb. de egy vasárnapra is kevés... Vasárnap azért méeia volt húsleves. Már nem olyan il­latos, csak sózott hússal főtt. de volt. Már tudtam, hogy akkori­ban mégiscsak kellett vol­na játszanom a harmonikán* vagy megtanulni a Nagypén­tekem... akkor talán elosz­lott volna az apám haragja és nem adja el a hai-rnoni- kat. Mert eladta Idegen falu­ban. azt sem tudom kinek, csak hétfőn hajnalban, munkába menet a vállára akasztotta és többet se lát­tam.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom