Kelet-Magyarország, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
1BW. 9eremf>er fS. RBLBT-MAGYARÖRSZAG - KARÁCSONYT MELLfiKLBT -------------------........ ................... 9!. 48ú KARÁCSONY Margócsy József: TÚL A HATÁRON... (Kiss Attila rajza) Cesar Vallejo: Nagyság és nyomorúság* Kinek nincs ünneplő öltönye? Ki az, aki nem reggelizik s nem utazik a villamoson, Árva zsebekkel s cigarettájával, ' mely elkerülhetetlen, mint a pont? Én, akivel csak születésem történt —, senki más. Én, akivel csak születésem történt —, semmi több. Ki nem ír levelet az ünnepekre? Ki az, aki a fontos, halálosan fontos dolgokról kém kiabál, aki szabványosan haldoklik,’ és csak annyiban sír, amennyiben? Én, aki magányra születtem —, semmi többre. Én, aki magányra születtem —, senki más. Ki az, akit Carlosónak soha senki se hív? Ki az, aki még egy kismacskát se simogatott meg életében? Eh, en vagyok az, aki magányra születtem —, semmi többre. Eh, én vagyok az, aki magányra születtem —, senki más. •Perui költő, (1892—1938). tok keresetlensége miatt, s minden szögletesség kissé önmagáról megfeledkezett őszinteség: de jaj annak az állatnak, amely a hajlékonyság és a művészi ügyeskedés századában esetlenül közvetlen akar maradni! Ezért aggódtam a mackóért, 6 úgy véltem, hogy tombolása, vérengzése sem egyéb, mint végső pusztulásának a sejtése, s ki fog veszni, akár elődje az Ursuss pelaeus, amely a jégkorszak idején a legnagyobb ragadozó volt Európában. • Aztán rájöttem, hogy aggályom alaptalan: mert a robusztus őszinteség, bár veszendőnek tűnik, még védi magát! Másnap egy kopasz irtásról néztem a komandói völgyet, ahonnan nyolcvan kilométerre is el lehet látni a fenyők kék háromszögei fölött a távoli csúcsokra, amelyek fakuló véraláfutásként derengnek a láthatár arcán. A dűlőúton rönkvonszoló traktor közeledett, majd megállt, s nekem úgy tűnt, mintha valami behemót álak ugrott volna eléje, két kisebb gomolyag pedig hirtelen a hátához gurult, akár hadakozó anya mellé a gyermekei. » Nem értettem, mi történik ott. Aztán a mélák négylábra ereszkedett, s fejét ingatva átcaplatott az úton, a két bocs azonban, mint két kis billegő láda, visszaügetett az árokbe, s felkapaszkodott egy vékony bükkfára. Ugyanekkor vagy öt-hat munkás ugrált le a pótkocsikról, s feléjük sza ladt. Mire odaértem, már karókkal hadonásztak a fa alatt A bocsok átölelték a vékony törzset, s kiváncsi-gyanútlanul figyelték a buzgólkodást; fejüket oldalt dűtötték, mikor pedig az emberek rázni kezdték a fát, szemük szinte felragyogott az örömtől, s hintázva kicsüngették a nyelvüket. — Mi lesz. hé?! — kiáltotta a traktoros. — Itt az éj'zaka’* — Várj, az istennyilába! öt napszám árát fizeti ki egy-egyikért az állatkert! Gye-' rünk föl a fára! És pár perc múlva a sérült mackók tehetetlenül tűrték, hogy pokrócokba göngyölve átkötözzék őket. amíg mozdulni sem tudM indig érdekes és izgalmas gondolatai támadnak az embernek, ha külföldön jár: az otthoni dolgokat más megvilágításban látjuk, az otthon hallottak és a külföldön tapasztaltak is sajátos fényt kapnak eredeti valóságukban. Érezte már ezt minden utazó. Ha azonban egyedül kerüi az ember külföldre, ráadásul kulturális egyezmény következtében, amikor néhány hivatalos érintkezést is le kell bonyolítania, ezek a gondolatok, tapasztalatok, töprengések mind szőkébbre szorulnak s azt teszik mérlegre, hogy mennyire ismernek bennünket, mit tudnak, hogyan vélekednek rólunk. Ilyen magános kiküldöttként jártam nemrég két hétig Franciaországban; nem először életemben — így gyűlt össze néhány tapasztalat: ezekről szeretnék az alábbi néhány sorban beszámolni Bemutatkozáskor mindjárt azt szokták kérdezni, hogy ugye Budapestről jöttem. Nem, de hiszen minden papíromból kitűnik, hogy Nyíregyházáról érkeztem. Az hol van? Hol van az én városom? Ja. igen, Tokaj mellett. Persze, azt is azonnal érezhetem, hogy azt nem tudják merre van Tokaj, csak éppen az ismerős számukra, hogy van tokaji bor. (Vajon, akik használják permetezéskor a bordói lét vagy szilveszterre pezsgőt, azaz sampányt isznak, tudják-e, hogy merre van pontosan Bordeaux és melyik része Franciaországnak Champagne) ? Aztán jönnek az értelmiségi körökben is felvetődő kérdések: milyen nyelven beszélnek nálunk? hol is fekszik tulajdonképpen ez az ország? vannak-e nálunk valóságos értelmű autóutak és nemzetközi vasutak stb. V I annak, akik tpbbet is tudnak rólunk, de az többnyire sportvonatkozású. Mindenesetre annak is megörültem, amikor már Balczó nevét is említették s legalább akkor is mondhattam: nahát, ő is Nyíregyházán járt iskolába; Bartók nevét többen ismerik, de hogy magyar lett volna, azt nemigen tudják, egyáltalában milyen nemzetiségű is? Nekik nem is olyan fontos. Pedagógus berkekben Kodály neve is tak. A fülessapkás letérdelve, gyorsan dolgozott, de láttam, hogy a keze remeg, s olykor hátra-hátrapillant... — Minden évben így jár ez a marha! — dörmögte a vadászzekés szállítmánykísérő, visszakapaszkodva a rönkökre. — Már harmadszor veszik el tőle a bocsokat! Aztán a karaván ismét elindult^ Másnap hajnalban egy hebegő, kilencéves kisfiút hoztak be a rendelőbe, akiről vé* rés csíkokban lehasadt a ruha; később az anyamedve egy gombaszedő embernek úgy átvágta az arcidegeit, hogy a bal szemhéj megereszkedett, s a könnycsatornák egyenesen az arcra csurgatták zavaros csöppjeiket; a hét végén egy traktoristát ütött lé az ülésről; s lapockáján fölszakította a húst... Kocsmában, fűszerüzletben, péknél csak ezt beszélték. Elmondták, hogy a medve sokáig követte a traktort az erdőszélen,- majd visszaballagott a bocsrablás színhelyére, s késő éjszakáig tördelte-ropogtatta az ágakat, néha pedig leült, s mancsával bömbölve döngette a földet. A telepiek sunyi bűntudattal szóltak, mint akik régóta tudnak valami kegyetlen titokról, de hallgatnak róla; az erdei munkások közül sokan nem mertek fölkapasz- lyjdni az irtáshoz; az ösvényre fonódó indákon és a cserjés között, mindenütt veszélyt gyanították, s félelmük ingerült vádaskodásban tört ki: mit akarnak azokkal a bocsok- kal?! / Ráéheztek a pénzre, mint a pecérek?! — Az anyjukat is eladnák háromszáz lejért! — Miattuk nem alhatík nyugodtan az ember! De a helyzet azon a reggelen vált a legkínosabbá, mikor a főerdész megállapította, hogy huszonötén hiányoznak a friss vágatról; felbőszült káromkodó hangja ekkor ítéletként visszhangzott a kétezer lakosú fatelepen: — Hol az a két bocs! Engedjék el. az atyaistenbe, de azonnal! Miattuk nem állhat le a termelés! így mérkőzött döntetlenre az emberrel, létfenntartó harcában a pusztulástól féltett mackó... ismerős, de inkább csak mint valamilyen furcsa zenepedagógiai módszer jelzője. A marseille-i meccsre nemigen figyeltek fel ismerőseim: inkább csak a világversenyekből tudtak rólunk, általában, — részleteket, neveket csak nagyon ritkán. . Művészeti érdeklődésű franciák között Jancsó Miklós neve nem ismeretlen: most, hogy kint jártam, a párizsi mozik műsorán két magyar film szerepelt: a Szegénylegények és a Fényes szelek (két moziban is). Ezekről a filmszínházak közük kinagyított lapokon a megjelent . sajtótudósításokat — s ezek meglehetősen elismerőek: de csak ott, a helyszínen, Párizsban lehetett igazán megérteni, hogy a franciák miért hitték azt most tavasszal, hogy az itthoni államosítások idején játszódó Fényes szelek talán a tavaly májusi párizsi diáktüntetések transzponált bemutatása,.. Most folyt le valamilyen seregszemle, ahol a megdicsért (bár nem díjazott) filmek között volt Jancsó Csend és kiáltása is — Ingmar Bergman Szégyenével együtt. S az is jóleső érzés volt, amikor az egyik egyetemi tanár — feleségével együtt — összerakta egy magyar filmről szerzett benyomásait, s lassanként rájöttem, hogy Szabó István Apa című filmjéről beszélnek olyan rokonszenves elragadtatással... M ert azért akkor is megdobban egy magyar sétáló szíve Párizsban, ha a Champs Élysées-n jár és a Diadalív alá megy, s megtalálja a napóleoni csaták győztes színhelyei között Győr nevét (igaz, német nevén), de ez csak egy pillanat; jobban örülhetünk, ha a Budapest téren haladhatunk át — bármely szegényes és kicsiny ez a tér a hasonló nevű kis utcával a St. Lázáré pályaudvar közelében, s ugyanilyen öröm, hogy Kossuthnak is van tere a közelben, szintén a IX. kerületben. És ahogy Aprily Lajos egyik nagyon szép versében találkozott egy kis vidéki francia hősi temetőben Farkas Gábriel nevével, úgy betűzgettem én is szerte Párizsban a hősi emléktáblát s találtam egy-két magyar hangzású nevet, akiknek tulajdonosai legutóbb harcoltak eredményesen a fasizmus ellen. É s nagy örömmel fedeztem fel az egyik nagy, modern múzeumban Csáky József nevét két kubista szoborkompozíció mellett, Moholy-Nagy festményét közvetlenül Le Corbusier festményei mellett — hasonló konstruktivista kompozícióként; s mélyen elszégyelltem magam, amikor egy egész terem kizárólag Zoltán Kemény munkásságát mutatta be, akiről addig nem tudtam semmit — s a nagy nehezen kibányászott katalógus képei és adatai világosan elmondták, hogy az Erdélyben 1907-ben. született fiatalember hat évig tanult Budapesten, főiskolákon, majd Svájcban érte első sikere, amely utolsó éveit bearanyozta, 1965-ben bekövetkezett haláláig. S amikor néhány nap múlva a grenoble-i múzeum egy félreeső termében egy új szerzemény alatt semmiféle jelzés nem volt látható: örömmel ismerhettem fel a hegesztett kompozícióban Kemény munkáját s az itt szerzett katalógus is igazolta feltevésemet. Megdöbbentő, hogy nagy hidegben, kongó múzeumi termekben, milyen hallatlan belső meleget tud teremteni egy-egy ilyen kis felfedezés, egymásra ismerés: mintha csak integetnénk egymásnak örömmel, hogy egymásra ismertünk, örülünk egymásnak. M ert mit tehet az ember mást a hideg hófúvásban, kelletlenül latyauios hidegben, minthogy megemeli a kalapját a diáknegyed egy kis utcájában az előtt a régimódi szálloda előtt, ahol a falon szép kis emléktábla hirdeti, hogy „Párizs nagy- csodálója” a magyar költő, Endre Ady annak idején ebben a szállodában szokott lakni gyakori párizsi útjai alkalmával, s amikor — ugyanezen a vidéken — azt mutatja egy jótékony párizsi, hogy abban a kis házban pedig Radnóti Miidós lakott (ide épp most, december 10-én helyezett el emléktáblát egy neves magyar-francia íróküldöttség) . Es nagy az öröm akkor is, ha olyan, három-négy évtizede kiköltözött emberekkel találkozik az ember, akik nem csak ezeket a helyeket tartják számon, hanem elvisznek a Notre Dame közelében lévő rakparthoz: oda torkollik a Halászó macska utcája. Erről a kis sikátorról írta Földes Jolán azt a nemzetközi díjat nyert regényét, amely Nyíregyházán is nagy feltűnést keltett a harmincas évek idején, hiszen a külföldre kényszerült munkások életét mondja el, s azt a sok viszontagságot, amelyet a frankhamisítás okozott, az egyébként is akkor kegyelemkenyérért dolgozó munkásoknak — elsősorban azonnali elbocsátások, sorozatos zaklatások formájában; és vannak, 'akik minden szeptember első vasárnapján a Párizs közelében fekvő Yerres városkát keresik fel — ahol Rákóczi Ferenc, a XVIII. század elején, XIV. Lajos francia király vendégeként a Camal- dules-kolostorában élt hosz- szabb ideig s most ott emlékmű és utca őrzi ennek az időnek emlékét — a lelkes franciaországi magyarok támogatásával. V iszont nagyon sajnálatos, hogy egy-egy ilyen beszélgetés azt is elárulja, hogy nemegyszer levélben vagy szóban szinte koldulásszámba menő „tarhálást” végeznek honfitársaink, s ha megkapják a kért könyvet, képeslapot vagy egyéb ajándékot, akkor még egy köszönőlapot sem tudnak visz- szaküldeni, nem is beszélve arról, hogy egy-egy franciaországi út „megszervezése” alapjában véve azzal kezdődik, hogy ki-ki felderíti a leglehetetlenebb rokoni vagy társadalmi kapcsolatokat és meglehetős agresszivitással kér, követel ki magának egy-egy éjjeli szállást, autó- utat sőt egy kis aprópénzt is. S ez akkor is visszatetsző, ha nem éri el a devizabűncselekmény tételes határait. Pedig mindenkinek vannak ilyen tapasztalatai hazai viszonyok között is, csak éppen nem érzik, hogy ugyanez — külföldön: etikailag egyáltalában nem jelentéktelenebb, ellenkezőleg: súlyosabb beszámítás alá esik, erkölcsi szempontból, nemzeti hírnevünk szempontjából. Sőt. Afféle jópofaságnak és ügyeskedésnek fogják fel amikor megtartják itthon a nagy utibe- számolót. És ez nagyon szomorú. Mert azt mindenki tudja, hogy a 100 dollár mellett még sok minden igénye lehet az embernek, ha turistaként jár külföldön; de azt is tudnia .kellene mindenkinek, hogy a megvágás- ra, kunyerálgatásra beállított utazás méltatlan egy felnőtt, önálló, értelmes emberhez — különösén külföldön, s akkor, hogyha az Illető itthon, saját hatásköré- • ben igén magas színvonalon reprezentálja a maga etikus egyéniségét... M ég egyet. Nem először találkoztam ezzel a szomorú jelenséggel, amivel most Lille-ben is. Az egyetem rektora adott egy nagyobb vacsorát nehány külföldi vendég tiszteletére. Én egy nyugatnémet professzor felesége mellé kerültem, aki egy idő múlva mondta, hogy tanult ő néhány szót magyarul régebbi ismerőseitől. S azon túl, hogy „jó napot”, „kezit- csókolom” mondott néhány olyan válogatottan ocsmánv szót, kifejezést, amilyet. csak huszarlaktanyák . istállóiban szoktak hajdan káromkodni a feldühödött káplárok. Amikor a jelentés iránt érdeklődtem, kedveskedő, ud- varlós szavak fordítását mondta el az asszony. Érthető, hogy megkértem: magyarok társaságában, de egyébként se ismételgesse ezeket a szavakat, legjobb, ha elfelejti. Csupán rászedték magyar ismerősei ezzel az otromba tréfával, mert itt teljességgel másról van szó. De vajon milyen oka, célja lehetett ezzel annak a „tréfálkozó” magyarnak, aki ilyen ízetlen, otromba „propagandát” kívánt csinálni anyanyelvénék . E gy hely van Párizsban, ahol hivatalosan is otthon érezheti magát az ember: a Magyar Intézet. Igaz, egy kis hazai bürokrácia ízével kezdődik az ismeretség. Amikor otthoni újságokat keres az ember: csak egyhetes késéssel érkezőket talál, ami azzal is tetéződik, hogy bár már másfél hónapja átköltözött az Intézet, a budapesti lapokat az itthoni hírlapközpont még mindig a régi helyre küldözgeti, pedig már három levelet is írtak Budapestre, hogy megvan az új címük... De a havonkénti kulturális találkozók egyikére is eljutottam: jólesett hallani a megnyitót mondó Étiemble professzor szájából azokat az elismerő szavakat, amelyekkel megemlékezett a nemrég elhunyt két nagy egyéniségről: Eckhardt Sándorról és Benedek Marcell- ről, akiket a francia kultúra magyar ismerőseinek és terjesztőinek ismerhetett meg. Nagy Péter budapesti professzor, aki most a Sorbonne vendégtanára, arról tartott előadást, hogy nálunk milyen fogadtatásban részesült régebben és ma a nagy francia klasszikus triász: Corneille. Racine és Möllere színpadi munkássága. Az okozta a legnagyobb örömet, hogy a kis közönség tagjai között már bőven akadtak olyan franciák is, akikről mi mondhatjuk el megértő elismeréssel, hogy olyanok, akik Párizsban a magyar kultúra ismerői és terjesztői. És az lenne a legteljesebb öröm, hogyha mi magunk is, bárhol külföldön: a magyar nemzet, a hazai kultúra ismertetői és elismert terjesztői lennénk... Agostinho Neto: Almaim terhe alatt* Itt élek, helyesebben. — létezem a 'Álág hallgatag külvárosában, ahol nincs élet, nincs fény. Sötét utcákon barangolok álmaim terhe alatt, az óhajjal, hogy ember lehessek Bolyongok, rabságba bottom Rabok negyedei, Nyomor'vidéke, Komor, félelmetes Itt szétolvad az akarat, egybevegyülnek emberek és tárgyak. Az utca lámpák nélkül ismeretlen: Tapogátózva lépkedem a félelem titkain át kísértetekkel karonfogva. * Angolai költő.
