Kelet-Magyarország, 1969. november (26. évfolyam, 255-278. szám)
1969-11-23 / 272. szám
Vasárnapi melléklet Munkásnak lenni Iparosodik Szabolcs megye, s ez nagyszerű tény. Méltán örülünk minden új üzemnek, minden telepíté- tési tárgyalásnak, izgulunk a sikerért. Jól tudjuk, hogy ez a megye soha nem lesz ipari terület, hogy itt a mezőgazdaság dominált tegnap, az a legfontosabb ma és az marad holnap is. De foglalkoztatottsági gondjaink vannak, s nem kicsinyek, $ ezt megoldani csak az iparosítással lehet ma és a távlatokban is. Csak a minap fogalmazott így a megyei vezetés a Gazdasági Bizottság elé került jelentésben: „Megyénk társadalmi, gazdasági kérdései közül legnagyobb jelentőségű a foglalkoztatási probléma. Három év alatt az ipari és egyéb ágazatokban közel tízezer fő számára tudtunk új munkalehetőségeket biztosítani; ezzel a III. ötéves terv előirányzatát 50 százalékban teljesítettük. A javuló jövedelmi viszonyok és egyéb intézkedések hatására a mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe is egyre többen kérik felvételüket. Ennek ellenére sem csökkentek gondjaink. A megye munkaképes népességének ma is csak 67,8 százaléka dolgozik. A keresők jelentős hányada csak időszakosan van foglalkoztatva. Közeli 35 ezer ember ingázik, ami a távolságot és a hazatérési lehetőséget tekintve, nagymértékű társadalmi veszélyességet rejt magában... 1975-ig a munkaképes korba lépők számát és nyugdíjazás folytán előálló pótlási igényeket figyelembe véve mintegy 25 ezer nő és 17 ezer férfi számára kell munkalehetőséget biztosítani...” Azóta olvashatta.:, hogy a Gazdasági Bizottság megértette és a magáévá, az egész ország gondjává tette problémáinkat. Felhívta az illetékes minisztériumok figyelmét, hogy megkülönböztetetten segítsék Sza- bolcs-Szatmárt az elkövetkező években, s különösen a negyedik ötéves terv kidolgozásánál. A tárgyalások folynak, eredményeik biztatóak. Mindinkább bebizonyosodik, hogy itt nem öl<be tett kézzel várják az ipart. Ezernyi tény mutatja, hogy az új üzemeket lelkes és hozzáértő szakembergárda fogadja. Mindinkább világos a főváros illetékesei előtt is: ez a megye már nem jár az iparosodás gyerekcipőjében, s nem ott kezdi, ahol a felszabadulást követő évek iparosítását kezdték sok helyütt szerte az országban. Egy nagy múltú üzemóriás egyik vezetője járt a napokban megyénkben. Tárgyalásokat folytattak előbb az illetékes megyei fórumokon, de a tárgyalóasztalnál látták, hogy nem könnyű meggyőzni arról, jó helyre kerül hozzánk a beruházás, a aép. Ezt követően hívták meg, nézzen körül megyénkben, lásson néhány nemrég létesült üzemet. A látogatás után bevallotta a vendég: egészen mást gondolt és várt, s nagyon sokat kapott e látogatáson. „En most jártam itt először. Eddig csak rosszat hallottam a maguk megyéjéről. El voltam készülve arra, hogy adunk valamit, valami nemzeti ajándékot, s ezzel a dolog elintézést nyert. De olyan munkahelyeket lőttem, amelyek legalábbis versenyezhetnek a mienkkel. Es olyan munkásokat, akikre nyugodtan rábíznám Pesten is a drága automata gépeket.. Sokat kell vitázni, amíg a foglalkoztatási gondok megszűnnek megyénkben. Nem kevés ellenvetést kell még leszerelniük a vezetőknek, az ipar illetékeseinek. Mert ilyenekkel ma is találkozhatunk. A minisztériumi íróasztaloknál, a nagyüzemek vezető posztjain még nem egyforma a lelkesedés a szabolcsi ipartelepítés ügyéért. Hallottunk kifogást, amely szerint nálunk kevés a nyersanyag, az iparvezetési tapasztalat, a bonyolultabb ipari tevékenységhez nélkülözhetetlen szakmunkád. Nos, a gyakorlat, új — s már bedolgozott — gyáraink bizonyítottak: semmivel sem rosz- szabb az indítás, mint az ország más területein. Az viszont igaz, hogy több a nehézség, mint a tíz-tizenöt évvel ezelőtt épüld üzemeknél volt. Több. mert az ipartelepítéssel együtt jelentkeztek és jönnek az új gazdaságirányítási rendszer következményei. Szembe kell nézni a beruházások problémáin, s az indításon túl a gazdasági szabályozókkal, a gazdaságossággal, a magasabb műszaki színvonal követelményeivel, a bel- és külföldi piac igényeivel. Ez is sikerül? Legtöbbször igen. s jól. Egy nyíregyházi gyárvezető — aki ugyancsak tengernyi gonddal küzd — így fogalmazott a napokban: „Igen nagy a feladat, de vállaltuk, megoldjuk. A népgazdaság vár tőlünk, s kárt nem szenvedhet. Amit innen kiadunk, az csak első osztályú lehet.. Elmondta, hogy a holnapra is gondoltak. A speciális feladatok ellátásához új szakemberekre van szükség. Addig mentek a minisztériumban, amíg elintézték, hogy kétszáz ipari tanulót sikerült beiskolázniuk, hogy kiemelt tematikával, nagyobb követelményekkel képezzenek számukra szakembert. Mert műszaki színvonalat színvonalas munkás nélkül emelni nem lehet! Szerződést kötöttek a Kossuth Szakközépiskolával, ahonnati évente harminc végzett tanulót kapnak. Itt az ideje, hogy nálunk is természetes legyen az érettségizett, a munkából fehér ingben, elegánsan kilépő, a könyvtárat látogató, az üzem, a szakma, a világszínvonal felől érdeklődő szakmunkás. Huszonnégy év a gyári átlagéletkor, ahol ez a beszélgetés lefolyt. Megmondták, hogy ez sajnos még egyáltalán nem természetes, náluk sem ez a jellemző, f De a gyári vezetés látja, hogy nálunk alakulóban van az ipar, a nagyüzemi munkásgárda. Látja, hogy új üzemek fogadásához nagyon nagy szükség van az ösz- szehangolt, tervszerű szakmunkásképzésre. De egyúttal arra is — ha be akarjuk hozni az elmúlt éveket —. hogy a munkás ne csupán jó szakember legyen. Tudja, hogyan születik például a termelékenység. Tudja, hogy érettségivel könnyebb továbbképeznie magái. Hogy van sok jó szakkönyv, szakfolyóirat, tu- tudományos tv-előadás, üzemi tanfolyam, amit érdemes elolvasni, meghallgatni. Hogy is fogalmaztak ebben a gyárban? „A szabolcsi munkás sem rosszabb, mint más, csak itt — mert iparilag kultúrálatlan megye volt _ ötször annyit kell dolgozni, mint másutt..." Vállalják a nehezét, s világosan látják, hogy az elkövetkező években nem csak közgazdászt, mernoko és technikust kell képezni a megye ipara számára, hanem kvalifikált szakmunkást, sokat. Akár ötször annyit dolgoznak ezért, mint másutt. Kopka János Huszonöt év. Ennyi idő telt el felszabadulásunk óta. Bizonyos, hogy 25 év alatt formálódnak. alakulnak az emlékek is. Akkor háború dúlt a földön... Véres, kegyetlen harc a fasizmus ellen. Úgy tartják, az idő gyógyítja a sebeket, az emlékek halványulnak. A háború emléke más, sebei nehezen forrnak, emlékei kitörölhetetlen nyomokat hagynak az emberekben. Ezért kell emlékezni.. . Most, a negyedszázados évfordulón felidézzük e harcok történetét. A krónikás ezúttal hadtörténész, aki a történelmi idők katonai eseményeit foglalja egységes és áttekinthető keretbe. A Vörös Hadsereg, a felszabadítók harca tárul elénk hazánk térképén. a csapások és ellencsapások tűzében. A háborús generációnak éppúgy, mint az imént felnőtt nemzedéknek több ez mint olvasmány Ez maga a máig érő történelem. 1. A „Cigánybáró" hadművelet elmarad 1944 nyárutó olyan események nyitánya a magyar történelemben, amelyek döntő fordulathoz vezettek népünk sorsának alakulásában. Ekkoriban a Románia területén szétvert német „Dél-Ukraj- na” hadseregcsoport maradványait üldözve, hazánk délkeleti határai felé közeledtek a felszabadító szovjet hadsereg csapatai. A magyar uralkodó körök ebben a helyzetben nem arra gondoltak, hogyan óvják meg az országot a háború pusztításától. Angolszász megszállásban reménykedve, saját hatalmuk megőrzésére törekedtek, a szovjet hadsereg ellen pedig készek voltak folytatni a harcot a fasiszta Németország oldalán. Mozgósították a 2. hadsereget, amely szeptember 5-én német csapatokkal együtt támadást indított Dél-Erdély- ben. Szeptember 13-án Arad— Lippa irányába megindult a IV. hadtest is, amely 21-e után. némi kiegészítéssel 3. hadsereggé alakult át. Kezdeti sikerek után a támadás kudarcba fulladt. A Déli-Kárpátok hágóin benyomult szovjet csapatok megállították, majd fokozatosan hátrálásra kényszerítették az offenzívában részt vevő német—magyar hadosztályokat. Eközben a 2. Ukrán Front 53. hadseregének 57. lövészhadteste. és a 18. harckocsihadtest kijutott Arad északnyugat körzetébe. A harckocsihadtest felderítőosztaga Birjuhov hadnagy parancsnoksága . alatt. szeptember 23-án reggel magyar földre lépett a Battonya délkeleti szélén fekvő erdőcske területén. Másnap az 37. hadtest 228. hadosztálya a déli órákban benyomult Csanádpalo- tára, és a községtől a Nagylak 2 km nyugatra levő vasútállomásig terjedő vonalat érte el. Kora délután a 203. hadosztály bal szárnyon harcoló ezrede felszabadította Eleket, a 243. hadosztály pedig kijutott Dombegyháza — Battonya délkeleti szegélye vonalra. A 18. harckocsihad test előrevetett osztagai szeptember 24-én este Kevermes— Battonya vonalában küzdöttek. Szeptember 25-én az 57. hadtest csapatait 16 ellenlökés érte. mely elől a 228. hadosztály Csanádpalotáról ideiglenesen kivonta erőit. Másnap azonban a szovjet csapatok megújították a támadást és Csanádpalotával együtt Makót. Dombegyházát, Mezőhegyest. Mezőko- vácsházát, Kétegyházát is felszabadították. A szovjet csapatok kijutása az Alföldre, páni félelemmel töltötte el a magyar uralkodó köröket. Hitler azonban még optimistán ítélte meg a helyzetet Arra számított, hogy az arcvonal déli szárnyán augusztus 20-a Óta szakadatlanul támadó szovjet erők a hosszúra nyúlt utánpótlási vonalak miatt megállásra kényszerülnek, és a tél beállta előtt nem tudnak új támadó hadműveletet kezdeni. Emellett feltételezte, hogy a szovjet hadsereg a Földközi-tengerre nyíló kijáratot akar birtokba venni a Balkán-félszigeten. A főhadiszálláson szeptember 12—13-án tartott megbeszélésen kijelentette: „A Szovjetunió politikai célja többé nem fent Németországban van, hanem lent a Boszporusznál”. Arra felé várható további támadása, és emiatt elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül Angliával. „Ezt az időt kell kivárni és mindent megtenni, hogy a Balkánon tartsák az arcvonalat” — jelentette ki a katonai vezetők előtt. Hitlernek ezek a reményei szülték a „Cigánybáró” hadművelet tervét. Ennek lényegét Guderian vezérezredes, vezérkari főnök utasítása így foglalta össze: „A Keleti- Kárpátok vonalának megtartása mellett készüljön fel támadó hadműveletre a DéliKárpátokból északnyugat és nyugat felé előnyomuló ellenség ellen... Gyorskötelékeit a Tiszától keletre összpontosítsa és Debrecen-dél térségéből lépjen ütközetbe. Először mérjen csapást a Kárpátok kijáratától nyugatra levő ellenségre, vágja el hátsó összeköttetésétől, majd ezen erők megsemmisítése után élesen délkeletre fordulva nyomuljon előre a Kárpátokig és foglaljon el olyan terepszakaszt, amelyet a tél folyamán kisebb erőkkel is meg lehet tartani.” A terv végrehajtása érdekében a német hadvezetés megkezdte a szeptember 24-e óta „Dél” elnevezést viselő magyarországi hadseregcso- portjának uj erőkkel való feltöltését. 1914. október 'lején a „Dél” hadseregcsoport ereje 29 hadosztályból és 3 dandárból állt, s arcvonalán helyezkedett el az „F” hadseregcsoport 3 hadosztálya is. Ezen erőkből Hitler személyes f utasítására Debrecen körzetében négy páncélos, egy páncélgránátos és egy gyalogos hadosztály gyülekezett, a „Cigánybáró” hadművelet megindítására. A tervezett öt támadó csoport létrehozása október 4-re befejeződött. Üzemanyagpótláf szükségessége miatt azonban a támadást október 12-re tűzték ki. Ám a támadás végrehajtására már nem volt lehetőség. Hitler ugyanis tévesen ítélte meg a szovjet hadvezetés szándékát és lehetőségeit. A főparancsnokság — Hitler reményeivel ellentétben — a romániai sikerek után nem állította e csapatait, hanem már menet közben új támadó hadműveletet készített elő. Éspedig nem a Boszporusz elfoglalása céljából, hanem Budapest —Bécs irányába, hogy megfossza a német hadigépezetet utolsó hadiipari bázisától. Hat nappal a „Cigánybáró” hadművelet tervezett megindítása előtt támadásba lendültek a 2. Ukrán Front csapatai. hogy megkezdjék hazánk felszabadítását. Ezzel halomra döntötték Hitlernek a Balkán-félsziget kézben tartásához fűzött reményeit. A 2. Ukrán Front csapatai a támadás előestéjén Jacobc- ni —Régen —Marosvásárhely —Torda, onnan tovább az akkori román—magyar hatar mentén Nagypélig s Makó Nyugat-Fehértemplom vonalában helyezkedtek el. Mali- novszkij marsall. frontpa- rancsnok október 2-án hozta meg elhatározását a támadás végrehajtására. Ennek lényege: az arcvonal középső szakaszán Debrecen—Nyíregyháza—Csap irányába mért főcsapássaj. és a szárnyakon mért kisegítő csapásokkal megsemmisíti a Kolozsvár—Nagyvárad— Debrecen körzetében levő ellenséges erőket; éz után kijut a Tiszához és segítséget nyújt a 4. Ukrán Frontnak a Keleti-Kárpátok leküzdésében, s kedvező feltételeket teremt a további előnyomuláshoz Budapest—Bécs felé. 1944. október 6-án reggel 6 órakor ágyuk százainak dörgése jelezte a szovjet hadsereg magyarországi felszabadító hadműveleteinek kezdetét... Következik; A debreceni csata
