Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-20 / 192. szám

Wtf# a'uguiáfus 58.

HEY ét M A O Y AH ÖRSZ A í?

® Atía

Csikós Balázs

j*

Ősz Ferenc:

A KENYÉR

EGYIK LÁNYOM reggelizés közben leejtett egy ha- rapásnyi kenyeret és a lába alól bentebb rúgta az asztal alá. Abban a pillanatban önkéntelenül ütésre emelkedett a kezem. (Pedig milyen ritkán fordul elő, hogy csak rájuk is legyintsek.) Ekkor előbb járt a kezem, minthogy szavam lett volna. Nem volt időm elmondani; ha mi leejtettünk egy darabka kenyeret, azonnal ugrani kellett érte, megcsókolni és megenni. Valamelyik nap — emeleti ablakomból — láttam, amint egy teherautón minden alátét és takaró nélkül kenyeret szállítottak. Biztos vagyok benne, nem üzletbe, nem is kollégiumba, vagy más közétkeztetési helyre vitték. Száraz, állatok etetésére szánt kenyér volt az

autón. A látvány hatására mégis valami különös érzés futott vígig rajtam.

Elgondolkoztam. Vajon miért él bennem ez a mélységes kenyértisztelet. Nevelés ? De mi volt a rugója ennek a szinte ösztönné vált, apáról- fiúra szálló szokásnak? Több

okát is látok, de véleményem szerint kettő meghatározó volt abban, ami már szinte misztikus régióba emelte a kenyér tiszteletét.

Fontossági sorrend nélkül

egyiknek azt a ■ mérhetetlen fáradságos munkát látom, ami által és ahogyan szelhető kenyér lett az elvetett búzaszemből. Nagyapám fiatai korában még nyomtatással csépelte az „életet”. Én már a gőzkazánokkal hajtott cséplőgépek világában születtem. De még ma is szinte a derekamban és a tenyeremben sajog a szeleid rosták, konkolytisztító triő- rök kézi hajtása. Amikor kis- béres voltam, szeptember végén, októberben a napi munka végeztével éjfélekig oltottuk (csáváztuk) a vetni való búzát. Nagy mosóteknőben kézzel kevergettük a rézgá- licos (kékköves) vetőmagot. Az már jó gazda volt, aki vetőgépbe önthette az így előkészített búzát. Legtöbben nyakba akasztott zsákból kézzel vetettek. Még nekem is meg kellett tanulni a kézi vetést. Pontos, fontos és igen nehéz munka volt látástól szürkületig nyakban cipelni egy vékányi (25 kiló) búzát Dolgozott a kéz. a láb, a törzs. Nem utolsósorban a szem és az ész, hogy se sűrű, se ritka, de foltos és csíkos se legyen a kelő vetés. Boronálni, hengerezni, tavasszal acatolni, konkolyt szurkálni kellett, míg végre elérkezett az év legnagyobb

cát belefúrta a frissen mosott párnahuzatba.

Rozálka ezt is nagyon szerette. Nem győzte magyarázni a hitetlenkedő Jupinak, hogy gyerekkorában mindig így szokott elaludni, és az vt ami felségesen jó dolog volt. Most csak akkor űzi ezt a szertartást, ha friss ágyat húz, mert annak az il latát imádni kell. És úgy el lehet ringatózni benne, mint' ahogy az egész lakásban amely ugyan nem tcbb egy szoba összkomfortnál, de még egyen elférnek benne majd. Mert Jupi, azaz ebben a vonatkozásban János, azt mondta, hogy jövőre eggyel biztosan többen lesznek. És ha ő mondta, akkor úgy is lesz.

A muzsika elhalt, a lépegető mutató finom füttyöket hallatott. A tévéhíradó következett. Rozálka fel se emelte a fejét, mégis tudta, hogy Jupi ott áll a fürdőszoba ajtajában, a szája szélén fehérük a fogkrém habja, s nyomban kérdezni fog: — Rozálka, mi lesz a híradóban ? így aztán máj el se hangzott a kérdés, már mondta is:

— C 'nya buta emberek csúnya, buta dolgokat művel

munkája, az aratás. Ha tavasszal hetekig nem volt szalonnától zsíros a kés, akkor is aratószalonnának, aratópálinkának, egy kis avas csülöknek lenni kellett, mert a napi tizenhatórás munkát másként nem lehetett volna bírni. Erre az időre leálltak az építkezések, hazaengedték a malterhordókat, szabadságot kapott a katona, ennyire nagy munka volt az aratás.

A MOST ÉLŐ FELNŐTTEK többsége ezt a munkát meg tapasztalatból ismeri. De néhány éven belül felnő egy generáció, amelyik már azt a néhány tíz embert látja, aki gépen ülve — a búza kézzel való érintése nélkül — az egész évi munkát elvégzi egy-egy község határában. Irodalomban, néprajzi gyűjteményekben marad meg a búza, a kenyérnekvaló fáradságos természtése.

A másik, amiért annyira becsültük a kenyeret, azt egyetlen népi mondással is ki lehet fejezni: „Ha kenyér van, minden van”. Nem szó- szerint értendő, de ha valakinek meg volt a „mindennapi kenyere”, már nyugodtabban hajthatta álomra a fejét. Ha még olyan földhözragadt szegény is volt, a kenyér mellé már előkerült egy kis zsírozó, olaj, egy jó hordó káposzta, néhány bögre lekvár, egy jókora halom hagyma, kukoricakása és jöhetett a tél. Ahol még a tehénke is csepegtetett egy kis tejet, ott már szinte panaszra alig nyíltak a szájak. Féltettük a kenyérnekvalót, mert minden volt és kevés volt. Ha a grófi szérűn mordült az égre a láng, nem a gróf, hanem a zsellér maradt kenyér nélkül. Akinek egy kis saját vetése volt, annak az év tíz hónapjában — amíg „kint hált” a gabona — mennyit kellett izgulni a víz, a fagy, a jég, a tűz miatt.

Nemrégen jelent meg a miniszter rendelete, hogy az üzletekben a kenyeret csomagolva kell árusítani. Jól tudom, ez elsősorban higiéniai, de egy kicsit esztétikai okból is történt. (Nem szép látvány az utcán csupasz tenyérben kenyeret cipelni, vele autóbuszra szállni, vagy azt a vonat polcán rázódni látni. Ez egy praktikus féltése a kenyérnek, nem az, ahogyan mi régen óvtuk a kevéske betevő falatot. Csak úgy zsákba, tarisznyába a legszegényebb ember serp tette a kenyerét. Ha másra*

nek egyrészt, okos, jó emberek okos szép dolgokat művelnek másrészt. ..

Rozálka ezt egy szuszra hadarta és oda se figyelt, mit istentelenkedett vissza a párja. A vánkos átmelegedett az arca; a melle alatt, jól érezte magát, tovább akart gondolkodni. Igen, akkor is így dünnyögött a televízió. Ő már kissé álmos is volt, de Jupi biztatóan rámosolygotf és átnyúlt, hogy megsimogassa. Forró tenyere a mellét érte, és ő később már csak arra eszmélt, hogy valami jelek érkeznek a végtelenből... Amikor pedig a 7 képernyőn felsugárzott a semmi fehér fénye, Jupi szeme úgy égett, akár a csillag, és azt mondta: — Meglátod, kislány lesz. olyan mint te voltál kicsi korodban. Két cicafarokba fonjuk a haját, és tizenhárom szeplő lesz az orrán.

Azóta Rozálka sokat gondol erre, és az esti álldogálások, meg a mohamedán álmodozások új színekben tündökölnek, s néha azon tűnődik, nem lenne-e becsapás, ha mégis fiú lenne, és az apjára hasonlítana. Ezen még gondolkodni fog, határozta el újból, amikor kopogtatást érett a háta közepén.

nem is, de a kenyérre mindig jutott egy darabka tiszta, fehér vászon. Megesett néha, hogy a szomszédból kellett egy-két étkezésre egy darab kenyeret kérni. Taka- ratlanul egyik házból a másikba nem vitték át a kenyeret. Volt Ugyan ebben a takarásban egy kis szégyen is. Minden asszony titkolta, ha fogytán volt a kenyere. Akinél váratlanul elfogyott, azt lustának, rossz kiszámításának kiáltották ki.

A kenyértiszteletnek, féltésnek sok-sok mozzanatát lehetne még sorolni. Kenyeret kértek az alázatos, tehetetlen koldusok, de kenyeret követeltek a lázadók is. Mérhetetlen megaláztatásokat tűrtek el jobbágy és cseléd őseink, de amikor a kenyérről volt szó, akkor aratósztrájkot kezdtek, s a villogó kaszák szembenéztek csendőrrel, ispánnal.

Talán még néhány gondolatot annak alátámasztására, hogy mi is volt a kenyér. Ezzel a szavunkkal a magyar nyelv érzéseket, viszonyt, társadalmi helyzetet is képes kifejezni. A „kenyérkereső” a család támasza, aki a cipőre, a ruhára

valót is megkeresi. A „kenyeres pajtás” olyan jó ba- . rát, akivel egy tarisznyából, esetleg egy katonakenyéren, „komiszon” élt az ember. Aki a „maga kenyerén él”, az önálló, nem szorul mások

támogatására. Ha valakivel „kenyértörésre kerül a sor”, azzal szakítunk, legtöbbször haraggal válunk el. Akik „egy kenyéren vannak”,

azok közös háztartásban élnek. A „kenyéradó” az akkori értelmezés szerint a gazda és a cseléd viszonyát fejezte ki. (Azóta már fordítottan értjük, aki dolgozott, az adott kenyeret a henye úrnak is.) Ha azt mondták „kivette a kenyeret a szájából”, az valakit erőszakkal, vagy fondorlattal elütött a jogos munkaalkalomtól, a megérdemelt bértől. A szegényeknél a dolgozni nem tudó gyereket „kenyérpusztí tónak” is hívták,

A NYELVÉSZEK oldalak ra való felsorolást tudnának a kenyér szavunkkal bemutatni. Talán ezzel a néhány gondolattal is sikerült kifejeznem, miért is emelkedőt' ütésre a kezem. Ha gépek csikorognak is az ember verejtéke helyett, én a kenyérben apáim és magam kínlódását lái*n, anyám sóhaját hallom, a’mint hajnalokon a dagasztó teknő fölé hajolt.

— Talán odébb vinné, kartársnő, a mérhetetlen hátulját!

Rozálka pontosan tudja, hogy anatómiája szinte tökéletes. Nem sértődött meg tehát, hanem ahelyett, hogy mozdult volna, feltételt szabott.

— Csak akkór, ha dör- mögsz, amikor bemászol.

Ez is olyan játék volt, amit Jupival nagyszerűen lehetett játszani. Dörmögött, brummolt, amikor a fal felőli részre bevackolt, és sose lehetett tudni, komolyan csinálja-e vagy csakugyan játszik.

— De előbb fújd el a tévét, álmos vagyok.

Ha Rozálka álmos, nincs erő, ami ébren tartsa. János tehát odaballagott a készülékhez és engedelmesen legombolta. Mire beóvatoskodott a helyére, Rozálka már aludt is.

Odakünn egyre sűrűbben szövődött az éjszaka. Nagy, várakozó csend ült a világra És amikor a lámpák fénye sápadni kezdett, a kukások megdöndítették kannáikat a kapu alatt, Rozálka megmo- corgott, mint az álmában pittyegő madár. — Ugye, de nem tizenhárom lesz. .. —

motyogta és boldog szuszo- gással aludt tovább.

A „népfrontgyerek"

K

enyeresék háza a falu közepén áll. Három hatalmas íkerablak nyílik az utcára, előtte ápolt virágoskert, zöldre pingált vaskerítés. A házban a Kenyeres család három generációja lakik, azaz hamarosan már négy. mert a legifjabb Kenyeresné e napokban várja, hogy megérkezik a család legifjabb tagja.

A három tágas szoba hatalmas beüvegezett verandából nyílik. Jobb kéz felől az öregé, Kenyeres Gáspáré. Gáspár bácsi ismert, köztiszteletnek örvendő ember a faluban. Negyven évig viselte a községi kondás felelősségi élj es tisztét, utána 10 évig volt a termelőszövetkezet sertéseinek gondozója. Öt éve ment nyugdíjba, amikor feleségét eltemette, de azóta is közéleti ember: a

községi legeltetési bizottság elnöke. Szobájában öreg halószobabútor, a kettős ágy felett kissé megfakult olaj nyomat: Jézust ábrázolja az Olajfák hegyén. Mellette egy Szűz Mária, alatta szögön a megboldogult Kenyeres Gáspárné . morzsolgatás- tól elkopott- rózsafüzére. Szűz Máriával szemben díszes ke- . retben lóg Kenyeres Gáspár ifjúkori színes fényképe: kac- kiás bajusszal, mellén a Ká- roly-csapatkereszttel.

A középső szobában Kenyeres István, a község tanácselnöke lakik, feleségével. Csak a falra kell nézni és máris látható: az alma messze esett a fájától. Oklevelek díszes keretben; az egyik azt tanúsítja, hogy Kenyeres István annak idején második díjat nyert szavalatával a járási kultűrverse- nyen, egy másik arról tudósít, hogy elnyerte a „Kiváló munkásőr” címet. A legutóbbi választásokon lett a községi tanács elnöke és úgy érzi ebben a beosztásban találta meg leginkább a helyét

A harmadik szoba Kenyeres Mátyásé, aki 1947-ben született. Mátyásból a nagyszülők orvost, a szülők politikust akartak nevelni, végül is gépésztechnikus lett. Pesten tanult, onnan is hozta feleségét, egy szemreváló pesti csitrit. aki egyenesen a negyedik gimnáziumból evezett a házasság revébe. És ha már az előző két szobában is vetettünk egy pillantást a falakra, ne mulasszuk el ezt a legifjabb Kenyereséknél sem. Itt a falat beborítják a képeslapokból kivágott színes fotók: Belmondó és Lolobrigida, bikinis lányok és amerikai kocsik. A szekrények tetején italosüvegek, rozsdás szenesvasalók, használhatatlan istállólámpa, a nagymama porcelán kávéfőzője.

Mindezek után joggal hihetnénk, hogy a három generáció között teljes hévvel dúl a manapság oly divatos nemzedéki harc. Nem, a Kenyeres családban teljes a békesség.

Talán ellenségük sem akadt a faluban, ami pedig manapság nagyon ritka.

A

ztán egy napon megérkezett a járási kórházból a kis Kenyeresné és vele a család legifjabb sarja: Kenyeres Brigitta. A kislány nevét a papa elhatározásából az isteni B. B. után kapta, az idősebb Kenyeres-generáció legteljesebb rosszallása ellenére. Mátyás szerzett valahol egy hatalmas Bardot képet, mely elég fedetlenül ábrázolta a híres francia sexbombát és a fotót kiszögezte a gyerekágy felé. Mellé tette a kis Brigitta első fényképét. A fotók alá a következő felirat került: „Ilyen volt, — ilyen lesz!”

Hamarosan levelek tudatták a pesti osztálytársakkal és a helybeli barátokkal, hogy Kenyeres Brigitta ünnepélyes felavatására folyó hó 15- to kerül sor az alsódombi Kenyeres-kúriában”. Mátyás «azi házibulit rendezett a kis jövevény tiszteletére. Amikor a vendégek összegyűltek, ünnepi beszédet is tartott:

— Kedves egybegyűltek! Most, amikor átadtam Kenyeres Brigittát, nem mellőzhetem. hogy néhány dicsérő szóval megemlékezzek a mű elkészülésében derekas munkát kifejtett Kenyeres Mátyásról, aki a terveket elkészítette és a kivitelezést végrehajtotta. Természetesen az utóbbit kooperációban Kenyeres Mátyósnéval, aki kiváló munkatársnak bizonyult; tanulsága a mű, melyről most lerántom a leplet.

E

zzel leemelte a pólyára terített színes selyemkendőt, kitört a taps, majd Jocó, Mátyás osztálytársa és kebelbarátja lépett, a gyerekágyhoz:

— És most megkeresztellek az atyádnak és atyád barátainak a nevében. Viseld a Brigitta nevet, vállj méltóvá dicső elődödhöz — és képletesen egy kis pezsgőt locs- csantott a pályára.

A legidősebb Kenyeres Gáspár ekkor tüntetőén kivonult a helyiségből, fogai között istenkáromlást emlegetve. Kenyeres István, az újdonsült nagypapa pedig szót kért:

— Tisztelt barátaim! A kis ünnepség kedves volt, de természetesen ez nem elég. Ezért, mint a mű nagyapja, szeretettel meghívom mind- annyiukat a kis Brigitta szocialista névadó ünnepségére, melyet egy hét múlva tartunk az alsódömbi tanácsházán..

A vendégkoszorű örömmel fogadta az új alkalmat egy kiadós ivászatra.

Egy hét múlva meg is tartották a névadót. A tanácselnök nagypapa kitett magáért. Részt vett az ünnepségen az iskola kórusa, egy úttörő szavalt, a tsz elnöke pedig aiándékokat adott át. Végül a titkár, aki a szertartást lebonyolította, átnyújtotta a névadásról szóló emléklapot. Este folytatódott a m”—‘ Kenyereséknél A murin Mátyás barátain kívül a község vezetői is részt vettek. Eljött a tsz-el- nök, a titkár, képviseltette magát a munkásőrség és nagypapa veterán barátai. Egy cigányzenekart is béreltek, mely felváltva húzta az ormódi temetőt és a kislányt a zongoránál. Hajna a három generáció a leg keletesebb egyetértésben er kelte, hogy csak egy kislá van a világon, csuhaj. s< fájjon a fejed!

A nagypapa ébrén virra; tolt a kis migitta teje lett. Aztán, amikor uapK: lével elcsendesült a larsaü

a pestiek elmentek a haji: ü vonattal, a helybeliek p dig hazatámolyoglak szón: kálni. üzembe lepett a nag papa. Atkopogott a szomszé ba Mariska néniért, aki k maasszonya volt. Az őre asszony nagy fekete kendi jébe burkolta a pólyát és csomagot halk léptekk csempészték ki az alvó há ból. A közeli plébánián mi várta őket a pap és mindé különös ceremónia nélki végrehajtotta a kereszteld évezredes szertartását. i szent keresztvíz alá Marisk. néni tartotta a kisdedet, ak a komplikációk elkerülés végett a keresztségben is i Brigitta nevet kapta, végtéri ilyen szent is akad. Amiko. a hideg víz végigfolyt a kis lány fején, Brigitta felsírt nagyapa megijedt, de Mariska néni megnyugtatta:

— Ettől erősödik a tüdő!

A

ztán visszacsempészték a gyereket a házba. Hamarosan megérkezett a kis Kenyeresné és ott találta őket a nagypapa szobájában. Brigitta békésen aludt, mellette a nagypapa bóbiskolt, kezében a friss keresztlevéllel.

— Matyi, Matyikám... Ide nézz — rázta fel az asszonyka a férjét és kezébe adta a keresztlevelet.

— Ezért nem hagysz aludni? — morgott Mátyás.

— Ha ezt az apád megtudja!

— Nyugodj meg, délre ezt beszéli az egész falu.

— És nem lesz belőle semmi baj?

— Ha a srác nem fázott meg a keresztvíztől, akkor semmi. Tudod — ült fel Mátyás az ágyban —, ez olyan „népfrontgyerek” lesz.

Brigitta felsírt a pólyában és csak akkor nyugodott meg. amikor szájában érezte anyja duzzadt mellét.

— Na látod, ez a legfontosabb — mondta elégedetten Mátyás, majd a falnak fordult. hogy szundítsan még egy kicsit.

Az Országos Népművelési Tanács leihívása

Száz tahi — száz könyvtár!

Népünk az emlékezés és az alkotó munka jegyében készül a felszabadulás negyedszázados évfordulójára. Huszonöt év alatt páratlanul nagy gazdasági, társadalmi és kulturális átalakulás történt hazánkban.

A művelt nép eszménye, amelyet legjobbjaink régtől óhajtottak, a kulturális forradalom hatására először válik valósággá történelmünk folyamán. A városi és a falusi életforma közötti különbség csökkentése, a falvak, különösen a kis települések kulturális lehetőségeinek javítása azonban még igen nagy erőfeszítéseket követel. Valameny- nyi dolgozó ember számára meg kell teremteni a művelődés, a tájékozódás és az aktív társadalmi közélet lehetőségét. Ez egyre sürgetőbb, a gazdasági és a társadalmi fejlődés gyorsításához is nélkülözhetetlen tennivalónk.

A szocialista forradalom eddigi eredményei újabb tettekre ösztönöznek bennühket.

Az Országos Népművelési Tanácsban részt vevő szervek felhívással fordulnak a tanácsokhoz, a szakszervezeti bizottságokhoz, a KISZ alapszervezetekhez, a nép- íi-ontbizottságokhoz, a nőtanácsokhoz, a különböző szövetkezetekhez és az üzemekhez:

— Fogjon össze a falu lakossága, munkások, parasztok, értelmiségiek, valamennyi társadalmi szervezet a művelődési lehetőségek növelése érdekében!

— Örökítsük meg felszabadulásunk huszonötödik évfordulóját száz faluban új könyvtár létesítésével!

— Segítse, minden szervezet a száz könyvtár létrehozását lehetőségeinek megfelelően tervvel, építőanyaggal, munkával!

Meggyőződésünk, hogy e könyvtárak létrehozása olyan cél, amelyért érdemes összefogni és amely a legméltóbban teszi emlékezetessé a felszabadulás évfordulóját.

Az Országos Népművelési Tanácsban részt vevő állami és társadalmi szervezetek azzal is segíteni kívánják e terv megvalósulását, hogy az 1970-ben e felhívás nyomán létesülő klubkönyvtárak berendezését és felszerelését (könyvállomány, televízió, rádió, magnetofon, bútorzat, stb.) elentős összeggel segítik. Az újonnan létesített, a műkö- !ási követelményeknek megfelelő intézmények emlékpla- :ettet és oklevelet kapnak és nevükben is viselhetik a ..Felszabadulási emlékkönyvtár” megjelölést.

A megyei népművelési tanácsok ezért 1969. december 15-ig küldjék meg az ONT titkárságának azoknak a fal- -aknak a nevét, ahol a felszabadulás huszonötödik évfor- lulójának évében e felhívásra klubkönyvtárat i kivannak étrehozni,

Budapest, 1969. augusztus 20

Országos Népművelési Tanács