Kelet-Magyarország, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-13 / 160. szám
8 oldal fcELÉT-M AGYARORSZÁG - VASÁRNAPI MELLÉKLte? 19(59 július !S. Aradi Gábor: A LÁZADÓ Francia mesterek a leningrádi Ermitázsból S okat utazom vidékié; ezen a vonalon különösen gyakran járok. Velem szemben sovány, őszülő hajú férfi ül a fülkében, néha találkozom vele. í Behúzódik a sarokba, így egészen kicsinek látszik; a korát lehetetlen felbecsülni. Zárkózott arccal ül, csak a szürke szeme villan fel időn- kint éles-hidegen, gyanakvóan, máskor lángolóan. Megérkeztünk a vidéki városba, a leszállásnál szem elöl vesztem szomszédomat. Később a restiben láttam meg újra: egy üveg bor állt az asztalán, sűrűn iszogatott. Kele Ádám volt vele, az itteni Vegyiművek alkalmazottja, akit jól ismertem. Nem akartam zavarni őket, de amíg lassan elhaladtam mögöttük, hallottam, hogy az öregúr éppen ezt mondja: — Kétszáz kilométer, az kétszáz kilométer! Es ezt. a kétszázat járni kell! Érted?... Az ember oda van ítélve az úthoz, amin végigmegyen. Az emlékekhez, amik mindörökre az ő holmijai maradnak. — Miért mondsz ilyeneket, Da jós bácsi? — kérdezte a fiatalabbik. De az öreg, mintha csupa tűz lenne belül, tovább szónokolt: — Minden jól van, ha az ember nem nyugszik bele a dolgokba. Mert belenyugodni annyit jelent, mint elfogadni. Érted, Adi ? — Őszintén szólva, kicsit homályos. . . Nekem mennem kell, indul a vonatom, nem hallgathatlak tovább. Majd ha megjövök, folytatjuk, jó? Két, talán három hónap is elmúlott, amíg újra találkoztam Kele Adómmal, ezúttal Pesten. Beültünk egy kávéra. Emlékeztettem a restiben még a télen kihallgatott beszélgetésére, valamilyen Lajos bácsival, s érdeklődtem, mi van az érdekes kis öreggel? — Ja, a Rózsa Lajos? Ott van megint minálunk, rendbe tettük szegénynek a dolgát. — Mi volt vele? — Nagyon fura története van ám annak, ilyent te meg néni is hallottál K ele rágyújtott, aztán elkezdte a történetet: — Addig nem volt vele semmi baj, amíg nyugdíjba nem küldték. Tudod, a korhatárt betöltötte, legalább tizenöt éve járta már az utat Pestre, oda meg vissza, amióta lehelyezték a központból hozzánk azzal, hogy hozza rendbe a vállalat kalkulációját. Rendbe is hozta gyönyörűen, közben a központ átszervezés miatt megszűnt. Rózsa meg lent maradt nálunk. Kitűnő szakember volt, szorgalmas, szinte mániákus, napi 14—16 órát is dolgozott, ha kellett. Rettentő szerényen élt, albérletben lakott az én nagynénémnél, közvetlenül a gyár mellett. Az új igazgatónk is — a mostani — nagyon meg volt elégedve a munkájával, időnként pénzjutalmat, prémiumot juttatott neki... Ö meg fizetéskor sietett a postára, küldte a pénzt haza a családjának; szóval a feleségének, meg a két fiának, mert a családját nagyon szerette. Néha mesélt róluk, hogy melyik fia most éppen melyik osztályt járja, és hogy a felesége szép asszony még mindig, meg azt. hogy van Budapesten, valahol Erzsébeten verandás nagy háza, ott a családja lakik. Havonta egyszer, vagy kéthavonkint felutazott hozzájuk. tgy élt ez az ember nálunk másfél évtizedig. családos létére magányos albérlőként, jó fizetésű tisztviselő létére néha szinte koplalva, egyfelől a megfeszített irodai munka, másfelől a vad ivászatok mindenképpen veszedelmes, romboló szélsőségei között, ami persze nem maradhatott nyom nélkül. Rózsa állapota az utóbbi időben gyorsan romlott, beszédébe egyre több izét meg hogyishívjákot kevert. és bizony a munkája sem érte meg már azt, amibe került. így azután amikor jött az új mechanizmus, az igazgató nagylelkűségének is vége lett, s Rózsa Lajost elküldték nyugdíjba. Hadd merjen haza a családjához, legalább nem kell mindig azt a hosszú, fárasztó utazást vállalnia Pestre meg vissza, ha látni akarja a családját. Érted, ugye? — Idáig értem, csak azt nem tudom, mi ebben a különös. Y árj, most jön a java, az elhihetetlen és mégis igaz — rejté- lyeskedett Kele. — Szóval Rózsa hiába prüszkölt, tiltakozott, hivatkozott az érdemeire s minden elképzel- hetöre, nem használt semmit, megkapta a felmondást, nyugdíjba küldték. Már az is furcsa volt, hogy annyira tiltakozott. Még inkább meglepett bennünket, hogy egyáltalában nem sietett haza, ott rostokolt a nagynénémnél, aki mesélgette, hogy Rózsa éjszakánként keservesen nyög, szitkozódik s az albérletét sem mondta fel, sőt kifizette előre az egész hónapot. Egy nap. takarításkor pedig egv szállodaszámlát talált a Rózsa asztala mögé hullva, azt elhozta nekünk a elvárba. Ebből kiderült, hogy Rózsa a Continental Szállodában szállt meg, amikor legutóbb Pesten járt, Hát ehhez mit szólsz? — Na és? Mi van ebben? — Hát nem érted? Rózsának Pesten háza s családja van, s ő szállodában száll meg, ha Pesten tartózkodik. Tehát Tényleg nincs minden rendben azzal a családdal, ahogy néha gyanítottuk? Rózsa haragban van velük? Eszünkbe jutott az is, hogy sokszor milyen fájdalmas, furcsa fintorral mondta, hogy szép asszony ám még az ő felesége, meg az, hogy mindig Pestről visszatértekar rúgott be olyan kegyetlenül. Ezt mind összeadtuk s kész volt a diagnózis: szegény Lajos bácsi rosszul. él a nála nyilván fiatalabb feleségével, ezért kapálodzott annyira a nyugdíjaztatása ellen is, mert valójában nincs hová mennie, ez a bestia be sem engedi a saját otthonába. Maga az igazgatóm kért meg rá, hogy mivel úgy is megyek Pestre, nézzek utána a do- lógnak, beszéljek az asszonynyal. hogv eZt így nem lehet, csinálni. Megnéztük a Rózsa kartonján szereplő címet s másnap utaztam. Kimentem Erzsébetre a megadott címre. — Nos, milyen asszony? Beszéltél vele? — Nem én. Azon a helyen ugyanis nem volt ház, hanem csak egy üres telek. Tehát becsapott, link címet adott meg nekünk Rózsa. Legszívesebben elrohantam volna mérgemben. Aztán mégis becsöngettem a szomszéd házba. Idősebb házaspár lakik ott elmondtam, mi járatban vagyok alighanem rossz címet kaptam. Azt válaszolták, hogy bár még csak tíz éve élnek ott, de úgy tudják, a mellettük levő telken csakugyan állt egy családi ház, a háború utolsó fordulójában azonban találatot kapott, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről. A legszomorúbb az, hogy akik benne laktak, úgy mondják, egy család, anya meg a gyerekek a pincében voltak, ott is maradtak a romok alatt. Amikor az ember, a családfő nem sokkal később megjött a háborúból, egy darabig rohangált a tölcsérben eszeveszetten, amíg csak ösz- sze nem esett s el nem vitték. A tölcsért a tanács be- temettette s azóta így van. Jár ugyan ki ide néha egy idős férfi, talán építkezni akar a telekre. Nagy ritkán jön, leül a kőre s elábrándozik itt fél délután, aztán megint nem látjuk hónapokig. Rqssz sejtelmem támadt s megkérdeztem: hogy néz ki az idős ember? Hát olyan kicsi, sovány, zárkózott, szomorú ember, mondták. Megborzongtam. mert hirtelen megértettem Rózsa Lajos fájdalmas titkát. Kele elhallgatott, várako- zásteliesen nézett rám. — Es mi volt az? — kérdeztem. — ííát neng, érted, ö volt az az ember! S Rózsa csak hazudta, hogy van családja. Pedig ők mind meghaltak a háború alatt s azóta is ott porladnak a bombatölcsér mélyén. Rózsa tehát azóta az ő drága halottaival „randevúzik” a régi ház helyén. — Akkor miért tétt úgy, mintha még élnének s volna családja? — Tudomisén! Talán mert nem bírta elviselni, nem akarta elfogadni a borzalmas valóságot. Fellázadt a tények ellen; s továbbra is úgy beszélt, úgy viselkedett, mintha még élnének. K ele elhallgatott, hallgattunk mindketten. Eszembe jutott az a néhány szó, amit ott a restiben mondott Rózsa s amit csak most kezdtem érteni. „Belenyugodni, annyi mint elfogadni”. Kérdőn néz- tem Kelére s ő felcsillant szemmel folytatta: — Nem hagytuk ám annyiban a dolgot. Hazamentem, beszámoltam az igazgatómnak. ő pedig csak annyit kérdezett: elmondtam-e Rózsának, amit megtudtam, egyszóval lelepleziem-e őt? -Eszemben sem volt. Akkor jó. így is kell maradnia. Ez az embef csak itt, mi közöttünk élhet;közöttünk, akiknek tizenöt éve mondja a meséiét s mi elhit- lük neki. Ezután is el fogjuk hinni. A7. emberség most azt parancsolja, hogy Rózsa visszatérjen közénk. Tulajdonképpen háborús sérültnek tekinthetem őt. Így beszélt a főnököm. Aztán addig törtük a fejünket, amíg kitaláltunk szálpára egv szerénv állást, nvüffdi^^n^k valót, de amelyre a vállalatnak is már régóta szíik«5é«?fe volt. — Dehát a néninek. amiket havonta küldött az állítólagns családnak? — Ecvszer plrnocplfe: R? OTP-ppk küldi, hé^at akar éníteni testen. . . Nem mondtam neki tninelc mé«- *evát; ha má*' !ü«rvis. vám ? RáhasíV- *am. iól leszed, Da jós bár»«? Törtettem, horrv azt a házef kell ú im íoi ó*-> 'tűn íp. nvslvltpn egykor a családjával boldog volt. Tiltakozásul s valamilyen furcsa dacból, vagy egy szerűen kegyeletből, mint ahogy mások síremléket állí tanak hallottaiknak. A gyárban most már sokan tudják: mi és mennyi igaz Rózsa Lajos meséiből; egyedül ő nem tudja, hogy a környezete szemében rég „lelepleződött". S amikor eljön a hónap vége vagy a következő hónap, Rózsa utazik Pestre, úgy mint eddig. S ugyanúgy veti oda nekünk is, furcsán-tréfásan, megjátszott magabiztossággal: — Randevúm van a családommal !... ..............................................1 iii.;..", Az én íróasztalomon már hosszú idők óta nincs se olló, se kés, s semmiféle vágó vagy szúró eszköz. A papírvágó késem is csak fából való. Papírnyomó nehezéknek nyírfadarabkókat használok, mert ha azokat hozzá találnám is vágni valakinek a fejéhez, az azt mondaná rá, hogy „még egyszer!”. Tudniillik azt gondolná, hogy kalácscipónak a belével hajítottam meg — olyan könnyű fa a nyírfa. Mindezek a berendezések azoknak a látogatóimnak a védelmére szolgálnak, akik engem kéziratokkal keresnek fel, akár mint költők, ’ akár mint prózaírók. Én nagyon elnéző vagyok mind a két emberfajjaí szemben, mert szögrül-végrül magam is beletartozom hol egyikbe, hol másikba — de azért nem állok jót magamért, hogy nem teszek-e kárt bennük, ha rosszkor jönnek... De most már mit lehessen •Részlet a szerző: Hopy keveredik az ember jó hírbe? című karcolatábó]. Az írást Móra Ferenc, a XX. századi magyar prózairodalom kiemelkedő alkotnia szöletáséopk se. évfordulója alkalmából közöljük. Ritkaság, hogy a Lenin- grádba látogató külföldi nem veszi programjába a világhírű Ermitázs megtekintését, hiszen ez legalább olyan mulasztás lenne, mintha például valaki, noha szereti a szépet, a művészi értékeket, Párizsban jártában elkerülné a Louvre páratlan gyűjteményét. Az Ermitázsban, amely a Szovjetunió legnagyobb művészeti és kultúrtörténeti múzeuma, az európai festészetnek csaknem valamennyi jeles iskolájából találhatók remekművek: olasz, németalföldi és spanyal mesterek munkái, de legalább ennyire, világviszonylatban is elismert és méltatott alkotásokat foglal magába a francia anyag, amelyből most huszonöt képet mutat be a Budapesti Szépművészeti Múzeum. A francia festészet legjelentősebb mestereinek egy- egy művét találhatjuk a budapesti tárlaton. Louis Le Nain „Látogatás a nagyanyánál” című, a XVII. század negyvenes éveiben készüli mesteri életképe a francia parasztok mindennapi életét villantja fel Ugyanebből a századból származik Nicolaus Poussin „Levétel a keresztről” című alkotása és a neves táj képfestő. Claude Lor- rain „A reggel” című remeke. A korai korszak francia művészetéről tájékoztatja a látogatót Gaspard Dughet és Sébastien Bourdon egy-egy műve. A XVIII. század kiemelkedő festészetét olyan művészek reprezentálják, mint Antoine Watteau („A duzzogó lány”), Francois Boucher. Nicolas Lancret és Hubert Robert, akinek „A Villa Madacsinálni azzal, aki nem a fejet küldi előre, hanem a vizitkártyáját? Jó név, rendes ember, sose jutott eszébe olyan bolondságot művelni, hogy széles papíron rövid sorokat írjon. Gazdag ember is, éppen minap hallottam a feleségemtől, hogy tíz tojást is vett egyszerre a felesége. Az után mindenekfölött: öregember. Márpedig én is szeretnék öregember lenni egyszer, 6 én se szeretném akkor, ha azt üzennék ki, hogy „jöjjön máskor!” — Tessék. Engedjék be. öt percig bemutatkozunk egymásnak, s mondunk egymásnak mindenféle szépeket. A hatodik percben már olvassa az első felvonást. Nagyszerűen kezdődik. Egy romantikus hajlamú hagymakereskedő a végrendeletét diktálja a közjegyzőnek. Végakaratának első pontja, hogy őt, ha meghal, tegyék ágyúcsőbe, és úgy lőjék ki a végtelenbe. — Ugyebár, az expozíció érdekes? — Hogyne — mondom —, bár még érdekesebb volna, ha élve tennék a hőst ágyú- csöbe. Megérdemelné a gazember, aki hagymakereskedő lőttére ilyen romantikus. — Tessék csak kivárni, kéma parkja Rómában” című világhírű vásznát láthatják a látogatók. Watteau és Lancret törekvéseit fejleszti tovább J. Honoré Fragonard, „A lopott csók” című vászna szerepel a kiállításon: részletező előadásmód és anekdotázó kedv jellemzi, amiként L.L. Boilly Móra Ferenc: rém — mosolyog hamiskásan az író. — A második felvonás meg fogja önt lepni. — Hány felvonás lesz? — Ez csak öt. De ez tulajdonképpen egy trilógiának az első része. Shakespeare is próbált ilyent csinálni. — Szabadna arra kémem, hogy talán csak vázlatosan méltóztassék elmondani a mesét. — Kérem — mondja egy kicsit sértődötten. De aztán, hogy belejön az elbeszélésbe, megmámorosodik a saját szavától és most már se hall, se lát.. . Nem veszi észre, mikor én elrakom magam elől még a fakést is, hogy kísértésbe ne vigyen, aztán a tenyerembe hajtom a fejem, és csöndes megadással hallgatok. hallgatok, míg föl nem riadok égj' nagy cSattanásra. — Ezzel a dördüléssel fejeződik be a darab — kapja „Biliárdozók” című alkotását is. A XIX. század elejének francia tájképfestészeté Euren pa-szerte példát adott a mű* vészeknek. A valóságábrázolásra törekvés mutatkozik Théodore Rousseau és Jules Dupré művein. Az Impress szionista mesterek közül Alfred Sisley Szajna-parti tájával és P. A. Renoir elragadó gyermekképmásával szerepel a kiállításon, a századvég különös egyénisége, az új utakon járó Paul Gauguin pedig, aki élete jelentős részét a dél- tengeri szigeteken töltötte, egy erőteljes vászonnal: a „Tahiti nő gyümölccsel”. Paul Cézanne örökké újat kereső művészetébe „A Mame partjai” című jellegzetes tájképe ad betekintést. A ma élő mestereket a spanyolországi születésű, de a század eleje óta Franciaországban élő Pablo Picasso két alkotása képviseli. A lem ív grádiak a művész kék-korszakának egyik híres darabját, a „Női fejet”, valamint a kubista törekvéseket mutató „Csendélet klarinéttal” című alkotását küldték el a budapesti bemutatóra, amely 1954- tól a tizedik jelentős külföldi kiállítása a Ermitázs francia mesterműveinek. föl az öklét az asztalról, amihez jó erősen odaütötte csattanónak. -— De nem tetszik gondolni, hogy ez egy kicsit homályos ? Nagyon őszintén feleltem neki, hogy igaza van, itt mintha nem volna egészen világos a dolog. (Nekem nem is volt az, mert én az egész drámát végigbóbiskoltam.) — Hát hogy lehetne ezen segíteni, könyörgöm? Éppen azért fordultam önhöz bizalommal. Talán jobb volna, ha Genovéva nem itt idézné fel a bosszú szellemét, hanem már a harmadik felvonásban? Ha gondolni tetszik, átdolgozom. — Hát így hirtelen nem tudok hozzászólni — mondom elkomolyodva, amit ő • tragédia hatásának hisz. pedig engem csak az rendít meg, hogy ebből még egy látogatás lesz. most már szerzett? jog alapján, Csanády Jánosi Látomás Épül a város. Ez itt nem vízió, de menedék lesz azoknak, akik benépesítik a világot, s virágos játszótereit. Fedél, forró víz, lágy zene (mintha szivedből zengene) visszhangzik már az ablakok fénybe tárt szárnyai alól, csillogva, mint a méz a lépben — fény a park füvén, gépek színjátszó olajában, olajfák illatzuhany a ban, kérges kézfejeken, a fényben. Olyan ez is ma itt mintha költemény születik hétköznapok zuhatagában, és a jövendő, már anyagba préselt idő dobogtatná a sziveinket. Homály* Antoine Watteau: A duzzogó lány.
