Kelet-Magyarország, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
1989. Július 29. KFT Ff MAftVAWÖftSgAÖ — VASÁRNAPI MELT,ÉKLEf 9 oldal Simon Emil: Három ujj Úl KÖNYV: (Pálfai Gábor felvétele) Sugárverésben Elég sokat ittak, szinte magától értetődő volt, hogy a beszélgetés az asszonyokra terelődött. Most is Varga kezdte, ő mindig szívesen dicsekedett a hódításairól, s harsogva bizonygatta, hogy az asszonyokat nem szabad komolyan venni. — Az asz- szony legyen pajtás, ha akarom, szórakoztasson! — mondta, s diadallal nézett végig rajtuk. Egy kivételével mind helyeseltek, koccintottak, ittak rá Kiss csak forgatta a poharát, S azt kérdezte tőlük: — Na és, akik velünk dolgoznak? — Tétován vonogat- tak a vállukat. — Igaz. Az asszonyok ott vannak az állványon, a kezük alá segítenek. Dehát egy erősebb szóra kibuggyan a könnyük, s Valójában soha nincs más gondjuk, mint hogy férfit fogjanak maguknak! Kiss keményen lecsapta az öklét. — Az asszonyok is érnek annyit, mint bármelyik férfi! Én nem tagadom: mindig csodáltam, áhogy a mocsokban, sárban egy nyomon tapostak velünk! Végigjártam az országot, elég sokat láttam. De csak annak az egynek a történetét hallgassátok még! — Lehet tíz éve is; a vegyigyárat építettük... Amikór a helyszínre érkeztünk, Sárát, pusztát találtunk. Felhúztunk néhány barakkot. Ott rendezték be az irodákat, abban laktunk mi is. Jött néhány asszony; tíz, vagy tizennégy. Mifélék voltak? Egyiket otthagyta a férje, pénzre volt szüksége... A másikat a kaland vágya hozta. Olyan is akadt, aki már szűknek érezte a falut, s tapasztalni akart. — Persze, mi aztán nem véltünk angyalok. Az olajos overállban, a meszes pufajká- ban is felfedeztük az asz- szonyt. Sokat megengedtünk magunknak... Akadt olyan is, akinek tetszett, ha meg- fögdosluk, és szívesen eljött a kantinba féldécizni. De neközepén, visszaszorította. A sofőr nevetett. Megugrott egy kicsit, aztán úgy tett, mintha szabaddá tenné az utat. De amint a másik előzni próbált, kiszorította. — Hátha siet? — szólt halkan a segédvezető. A sofőr nem is hallotta. Lekötötte a bosszú, a játék. Néhányszor megtette még: engedett, majd hirtel-n elzárta az utat. Féktelen kedve támadt, nevetett. — Az ilven pasasnak nem árt az orrára koppintani! — magyarázta a társának. — M^id megtanulja!... Izgatottan várta a Steyr újabb manőverét. De hiába. A tyúkketreces kocsi megunta a küzdelmet, lemaradt. A sofőr rosszkedvűen mérté fél e távot. Várt. Aztán eszébe jutott valami — Most jön az igazi büntetés! — mondta. Visszafogta a kocsit, any- nyira, hogy a távolság 40—50 méter legyen. Egyforma tempóval kihajtott az út jobb szélére, a poros padkára. A Csepel nyomában szürke, sűrű, átláthatatlan porfelhő kezdett gomolyogni. A segédr ezető észrevette, felpattant. — Azonnal menj vissza a kőre! A Sofőr idegesen felnevetett. — Mit félted? Hadd prüszköljön egy kicsit! Ha jön, prüszkölhet... — Elvi- gyorodott, amikor látta a tükörből, hogy milyen vastag porfelhőt kavarnak a szélső kerekek. Olykor megcsillant a Steyr ablakán a fény; egy ízben a tyúkketreces megpróbált óvatosan előzni, de a sofőr résen volt. azonnal balra kapta a volánt, s nem engedte. Az út kanyarhoz ért, künk nem az ilyenek kellettek, hanem a visszahúzódók, a szégyenlősek. Este bezárkóztak a szobájukba, kimozdulni sem mertek. Miben- nünk buzgott a kutyatermészet. Akárhogy kifáradhattunk nap közben, ott ólálkodtunk az ablakuknál, s részegen nótáztunk. — Nekem különösen egy tetszett. Ha valamelyik estén véletlenül józan maradtam, szépen elbeszélgetett velem... özvegy volt. A férjét valamelyik építkezésen ottma- rasztotta egy gerenda. Azt hallottátok volna, ahogy emlékezett rá! Nem könnyezett, nem csuklott el a hangja. Átmelegedett, kisimult az arca, mintha mennyegzőre készült volna. Mindig arra gondoltam: — Micsoda nagyszerű asszony lehet, aki még a halottat is így megbecsüli. Milyen társa lenne egy élőnek! * — Azt is megvallom: ritkán maradtunk józanok. A legközelebbi falu is hat kilo- móternyi járásra feküdt, kö- rös-körül dagadt a sár. Olyanok voltak az esték, akár a rabtarté kutak. Bevergődtünk a szobánkba, kártyáztunk, ittunk, s ha már sok volt bennünk a fölös erő, szétvertük a kantin berendezését. — Korán ősszel váratlanul vihar zúdult ránk. Szokatlanul gorombán dörgött, akkora villámok hasogattak, mintha acélbalták zuhogtak volna a tetőre. Megjött a szél, dübörögve rohant a félig felhúzott falak között... ötült tombolással futott neki minden megmozdítható- nak. Aztán ránk vert az eső is, folyt az ablakokon a víz. — Megszeppenve lapítottunk, hiszen a rozoga épületek nem álihattak ki ekkora tombolást. Órákig eltartott, éjszaka lehetett már, amikorra elcsendesedett. A művezető végigrohant az ablakok alatt, s üvöltözött. — Kifelé emberek! Nézzük meg, mi a kár! — Kelletlenül kászálódtunk. Lámpákkal világítva falusi házak tűntek fel. — A faluban majd abba kell hagyni ezt a bolond játékot — gondolta a segédvezető. Ekkor az egyik szélső ház Udvarából parasztszekér fordult ki, s a közlekedési szabályokat megvető nemtörődömséggel kapaszkodott fel az útra. — Te! — kiáltott a segédve- zetö. — Te! Vigyázz!... Pillanatok alatt történt: a sofőrnek épp annyi ideje volt, hogy balra kapja a volánt; beletaposott a gázba és félméterrel a rúd előtt elsuhantak. A segédvezető látta, hogy a lovak felágaskod tak. A következő pillanatban fékcsikorgás hallatszott mögöttük, tompa dobbanás, és egy lóvisitáshoz hasonló nyihogás. A sofőr a volánba kapasz kodott, egész mellével ráfeküdt a volánra és tövig nyomta a eáznedált. A segédvezető remegett, a szerelvény- falba kapaszkodott sápadtan. A templomtéren a sofőr hir tel°n fékezett. Nekiestek a szélvédőüvegnek' a Csepel nagyot rugaszkodva meg állt. Percekig ültek szótlanul. A sofőr vésre elengedte a kor máovt. ölébe eHétte a kezét Elfehéredő arccal bámult, aztán vinnyogva elnevette magát: — Reszket... nézd. hogv reszket a kezem... — mondta. — Á segédvezető csukott szemmel ült. erőtlenül. — Matd jönnek — dadogta a Sofőr —. majd jönnek, ugye... Ide... értem... — Nem — mondta ä sé- fédvezető csendes°n. — Nem Od-i kel' mennünk,- hozzájuk.« botorkáltunk a sárban. Az épület egyik sarkánál a szél kifordított egy faoszlopot, s Otrombán a teherfelvonóra döntötte. Valaki beugrott a felvonó ketrecébe, s a vállát alávetve emelgetni kezdte az oszlopot. Á nehéz fa mozdult is néhány centit, s ahogy billent, kiütötte a fel- vonó biztosító ékét. A platót teherrel hagyták odafönt, most a rakománnyal együtt csúszni kezdett lefelé. Szerencsére igen lassan, mert a faoszlophoz dörzsölődött a kötele. — Az ember a felvonó ketrecében vergődött. Talán csak egyet kiáltott, aztán a szó is benne akadt a félelemtől. Toporogtunk körülötte, s nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá? A biztosítóéket kellett volna visszabillenteni, dehát az kockázatos, mert odakenődhet az ember! — Mart bennünket a tehetetlenség. Egyszerre odafut hozzám az az asszony, akiről beszéltem. — Nem történt baja? — kérdezi ijedten. Jólesett, hogy aggódik értem, de abban a robbanó feszültségben ingerülten válaszoltam. — Mi baj van? — nézett a felvonóra, s akkor észrevette a ketrecbe szorult embert. És rögtön határozott. Felvó- nókezelő volt, jól értett a géphez. Mindig tiszta volt a feje, egyedül állt a világban, s ha meg akart maradni, folyton használnia kellett az eszét. — Felkapott egy hosszú feszítővasat, s benyúlt a biztosítóékhez. Valaki rákiáltott.: hagyja abba, mert oda lehet a keze! De ő csak a szorongatott émberre gondolt. Végre sikerült helyrebillentenie az ékét. A kerék megakadt, s a hirtelen fékezéstől nagyot rándult a kötél. Alaposan meglökte a feszítővasat, s az asszony kezét az állványhoz szorította... — Ogy emlékszem, nem Is kiáltott. Leejtette a vasat, ép kezével szorította a sebet. Ugrottunk érte, hogy bele ne bukjék a sárba. — Valahogyan bekötöztük, s ügyeltünk rá, amíg kijöhettek a mentők. Bizony, levágta három ujját. — Kiss felemelte a kezét, tenyerét széttárta. — Nem kell mondanom, milyen csapás egy munkásembernek! — Aztán? — kérdezte valaki, de Kiss úgy tett, mintha nem hallotta volna. Láthatóan elkedvetlenedtek, az ital sem ízlett. Fizettek, s csendesen mentek kifelé. Éjszaka volt már, halvány világosságban forogtak a csillagok Foltokban terpeszkedtek a felhők, szakadtak voltak, akár a munkára fogott ing. Űt közben hazafelé még egyszer megszólalt Kiss. — Hetek múlva jött vissza, de már a gép mellé nem állhatott. Takarításra fogták be. Gondolhatjátok, hogy még mosolyogni is elfelejtett! Amíg el nem aludtak, erről az asszonyról tűnődtek. Ki- félé lehej,? Honnan volt ereje ilyesmit megtenni? Magasnak, izmosnak képzelték, aki oltalmazza a magának választott férfit. A' következő napokban Kiss váratlanul megbetegedett. Éppen akkorra esett a fizetés is. Dél tájban közép termetű, kissé hízásnak induló asszony kereste a brigádvezetőt. Az ebédlőben mindnyájan együtt voltak, amikor belépett. Vargához ment, s a kezét nyújtotta. — Kissné vagyok — mutatkozott be. Döbbenten látták, hogy három ujja hiányzik. A közelmúltban látott napvilágot Bényei József: Sugárverésben c. verseskönyve. Első kötete ez a szerzőnek, mégsem kezdő költő mutatkozik be benne. Egy férfikorban járó alkotó adja kezünkbe hosszúra nyúlt pályakezdése szigorú mértékkel válogatott darabjait, s nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a szép versek barátainak ismét egy új nevet kell megjegyezniük. A mi számunkra azonban nem új ez a név. Nyíregyházán még sokan emlékeznek Béhvei Józsefre, aki az 90-es évek első felében itt diákos- ködott a Kossuth Gimnáziumban, s első versei is itt jelentek meg a Kelet-Magyar- ország elődjének, a Szabolcs- Szatmári Néplapnak a hasábjain. Azóta éppen 15 év telt el, s e másfél évtized alatt természetesen vele is sok minden történt. Érettségi után Debrecenbe került, s ott szerzett tanári oklevelet. Aztán volt könyvtáros, dolgozott a népművelés területén, s már régóta hivatásos újságíró, a Hajdú-Bihari Napló munka, társa. Debreceni lett, de sohasem szakította el azokat a szálakat sem, amelyek őt Nyíregyházához és Szabolcshoz kapcsolják, s itteni barátai is mindig megkülönbözte. tett figyelemmel kísérték pályájának alakulását. Őszinte öröm számunkra, hogy sok- sok újság és folyóirat-publikáció után végre önálló kötetét is kezünkbe vehetjük. A versek többségét olvashattuk már az Alföldben, így együtt mégis kellemes meglepetést okoz a mű, s szinte égy új költői arc vonásai rajzolódnak ki előttünk. A szerencsés válogatáson túl ehhez a kötet művé szí megkomponálása is jelentős mértékben hozzájárul. A versek ugyanis nem véletlen, szerűen követik egymást, hanem szigorú szerkesztési elgondolás rendiében. A ciklusokat általában a tematikai és motívumrokonság tartja össze, de a tartalmi és hangulati azonosságokon túl gondosan ügyel a költő a megfelelő ellen pontozásra is. A ciklusok — a nagy szinfoni- ,kus zeneművek egyes tételeihez hasonlóan — úgy követik egymást, hogy bennük múlt és jelen, szerelem és társta- lanság. rezignált beletörődés és életigenlő dac, kételkedés és ki nem hunyó hit, magánélet és közélet, ember és világ örök dialektikája érvé. nyesüljön. Az első kör az emlékezésé. Itt kap hangot a költő élményvilágának alaprétege, a falu és a gyermekkor. Sajátosan kettős érzelmi töltésüek ezek a versek. Egyrészt ott bujkál bennük a természetes nosztalgia a gyermekévek elsüllyedt világa után, valami féltő-vigyázó aggodalom (Egy húz eladó, Hát ne bántsátok), másrészt viszont kicsendül belőlük a feltétlen bizonyosság, hogy ennek a régi paraszti idillnek szükségszerűen és megfellebbezhetetlenül vége van (Falu, Vasárnap búcsúzik). Időben közelebb kerül a jelenhez, de a léleknek talán még mélyebb rétegeibe hatok amikor a szerelem köreit rója. Korábban gyakran láttunk példát Bényeinél a felhőtlen, ifjonti szerelem meg- éneklésére is, most inkább a férfikorba érkező költő tűnődéseinek. önmagával és társával való viaskodásainak és meghasonlásainak megrendítő dokumentumait tárja elénk. Nem a csapongó, ide- oda röpdöső szerelem köny- nyed dalait hallhatjuk tőle, sokkal inkább a hűség kemény próbáin önmagát és társát vallató, mindent mérlegre tevő férfi könyörtelenül őszinte számadását (Hinta, Hálóban halak, Áldozat). A szerelem sem adhat azonban állandó menedéket az egyedüllét gyötrelmei ellen, a költőnek a magány lidérces bugyrait Is végig kell járnia. Itt is érezzük azonban, hogy nem ő akar el. zárkózni a világtól, hanem sokkal inkább a világ i.ieszté- sei szorítják egy-egy pillanatra a kétségbeesés vagy a kesernyés rezignáció szféráiba. „Magányt uszít a kör rám” — panaszolja egyik versében. Ábelnek érzi magát, akire újra botot emel Kain, s ezért örökös rettegés az élete: ember vagyok és jaj nekem Félek. Bármennyire félelmetesek legyenek is azonban az emberre leselkedő erők, a költő sohasem adja meg magát, hite végül is mindig felülkerekedik. Bíráló kedve, szenvedélyes javítani akarása, szatiri- záló hajlama végső soron abból a meggyőződésből fakad, hogy a küzdelemnek van értelme, a világ mégis csak előre megy. így jut el a dac köreinek végigjárása után a világgal való harmóniának a megtalálásáig. Meggyőződéssel vallja, hogy az új társadalmat és benne önmagát is építő ember végül diadalmaskodni fog. Ez a hit, ez a nem könnyen termett, hanem megszenvedett, és kiküzdött optimizmus juttatja el emberi és költői hitvallásának megfogalmazásához is: Úgy kéne élni, mint a esik tagok. lobogni, égni és lehullani. A költő feltételes, módban beszél, a kötet versei azonban azt bizonyítják, hogy már eddig is ennek, az ars poeticának a jegyében élt és alkotott. Épp ez a lobogás, ez a szenvedélyesség teszi költészetét olyan rokonszenvessé és ez emeli őt már első kötete alapján is azoknak a sorába. akikre feltétlenül érdemes odafigyelni. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969.) Katona Béla Bényei józsef: Hasztalan hűség Üres órákat sző a csend. Kék pókfonálon leng a Nap. Tegnap a percek rácsain arcomhoz közel láttalak. Sötéten izzott a szemed, mohó ujjam indult a szádig, de nem találta csak a csend pókszálon lengő figuráit. Azóta hálót szőtt körém az időből az egyedüllét s dobol fülemben konokul a keserű és hasztalan hűség. Művészi foto: Vietnami fiú
