Kelet-Magyarország, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-27 / 146. szám

'WW. Wn?us 57. KBtBT-WXefÄSÖRSSlAfl S. «Mal SZÉP A STATISZTIKA — de hiányosak a falusi üzletek polcai Hazataláltak szülőfalujukba Néhány gondolat és javaslat a megyei tanács mai ülése elé Fiatalok között a nyírcsászári tsz-ben (A. S.) Nem kételkedünk a mutatós statisztikai adatok­ban, hogy például egy év alatt országos viszonylatban is jelentősen — 15 százalékkal — nőtt az áruforgalom a sza­bolcsi falusi boltoknál. Mégis gyanítjuk: kétes értékű ez a siker, hiszen Záhonytól az Erdöhátig zúgolódnak a falusi vevők, mert üresek a polcok. Friss jelzések tanúsítják, hogy például a kisvárdai já­rás falusi boltjaiban gyakran hiába kérik a lisztesárut, a margarint, a dróthuzalt, a szeget, ..sajnos, nincs” a vá­lasz. Ki hinne: az ÉRDÉRT mátészalkai hatalmas üzemé­nek büféjéből hetekig hiány­zott a töltelékáru. Sokan így bosszankodnak: „Van tévé, de nincs tű, cérna.” Szinte általá­nos a petróleum hiánya, el­tűnt a boltokból a. tájjellegű, hagyományos ruha, cipőfélék. Valami nincs rendjén, valahol hiba csúszik a kereskedelem munkájába — vélekednek a falvakban élő emberek, okkal és joggal. Megyénk községeiben majd­csak teljes egészében föld­művesszövetkezeti boltok van­nak. melyeknek gazdái ma­guk a lakosok. Különös ellent­mondás: ezek a szövetkezeti boltok a szegényes választék­kal, a hiányzó áruféleségek­kel saját gazdájukat idegesí­tik. Félve a forgóeszközhitei igénybevételétől, a mindennap szükséges áruk helyett na­gyobb értékű tartós fogyasztá­si cikkekkel rakták meg a kis vegyesboltok egész sorát. A falusi kereskedelem, felelő­sei nem mernek kockáztatni, csak a biztosra mennek, ami miatt nem fáj a fejük. És to­vább: miután a földműves­szövetkezeti boltok valóságos monopolhelyzetet élveznek a felun, nincs konkurrens part­ner, a vevő kiszolgáltatott helyzetben van. „Eszi, nem eszi, nem kap mást’’. Hosz- szabb ideje hiába várjuk az állami kereskedelem „bevonu­Kisvárdán a Bessenyei György Gimnáziumban talál­koztunk. Kezében érettségi bizonyítványát szorongatta. Eredménye: 4,2. Az igazgató- helyettes is meglepődött, hogy Bódi Éva, akinek édesapja fi­zikai munkás a postánál és öten vannak testvérek, nem jelentkezett főiskolára, egye­temre. Miért? — kérdezte az igazgatóhelyettes. — Mert így jobb lesz... ta­lán. .. Öt gyereket felnevelni... A válasszal ő maga sem volt elégedett. Kicsit bánatosan fogadta a mi érdeklődésün­ket, de „kötélnek” állt, meg­hívott a Postai utcai szolgála­ti lakásba, ahol nevelőanyja és egyik öccse fogadott. — Tetszik tudni, öt gyere­ket felnevelni... — kezdi Bódi Jánosné, aki a férje 1420 forintos havi keresetét igyekszik megtolni néhány fo­rinttal, mosást, vasalást vál­lal és ellátja a családi teen­dőket is. Az öt gyerekből ket­tő már önálló, János tenge­rész, másodtiszt az egyik Duna-tengerjáró hajón. Bar­na, a második gyerek, 22 éves, festő szakmunkás Pes­ten, nős. Erzsébet postás, sze­rény keresettel, ugyanis szep­temberben kezdi el a szakmai tanfolyamot, ezután valószí­nű, egy kis falusi postahiva­talba kerül. Ö a második gyerek, aki érettségivel a zse­bében munkába állt* nem ta­nult tovább... — Pedig ő 4,6-tal érett­ségizett — jegyzi meg Éva A szülők nagyon akarták, hogy továbbtanuljon, mégis győzött a kereset melletti érv. S Éva a harmadik érett­ségizett lását” a faluba, lépésnyit nem haladunk előbbre, felemás, kettétört kísérleteket látunk csak, amelyek megoldásához pedig nem százezrekre, csupán jobb együttműködésre lenne szükség a helyi tanácsok, az fmsz-ek és kiskereskede­lem között. Látjuk mind­ezt és eltűrjük épp­úgy, mint a falusi vezetők hangos háborgását, miközben ők a legkevesebbet sem te­szik meg sokszor a kereske­delmi hálózat fejlesztéséért. Jó dolog például, hogy hiper­modern művelődési házak épülnek, hogy lassan városias fénycső világít már a falusi utcákon is, de talán jó volna az ezekre kiadott százezrek­ből lecsípni valamennyit a boltok szaporítására is. Igaz. van a megyében Álla­mi Kereskedelmi Felügyelet, majdcsak ezer társadalmi el­lenőr, mégsem megnyugtató a távoli falvak boltjainak el­lenőrzése. Az ÁKF a maga ke­vés létszámával nem is képes átfogni az óriási területet, a társadalmi ellenőrök — bár munkájuk így is aranyat ér — elég gyakran vonakodnak a mulasztások teljes feltárásá­tól. Jó dolog az, hogy végre tervezik egy megyei minőség- védelmi intézet létrehozását — hogy ne Debrecenbe kell­jen megoldani ezt a munkát —, de a hatékonyabb ellen­őrzés érdekében állami és szövetkezeti úton is sűrűbben cs alaposabban kellene benéz­ni a falusi boltokba: mi nincs és miért nincs, s ami van miért esik kifogás alá. Nem vitás, vannak országo­san hiányzó cikkek, s Sza­bolcsban kevés a helyiipar is, ahol pótolni lehetne ezeket. A rugalmasság hiánya azon­ban nem kenhető senkire. Kölesén például azért nem vették át a kiszállított sört, mert nem volt pénzügyi fede­zetük! A tiszakóródi szikvíz­gép azért áll, mert a körzeti fmsz úgy véli: nem gazdasá­gos az üzemeltetése! Nem elég élelmesek a falusi keres­kedelem vezetői: még az idén is elmaradtak fontos üzletkö­tésekről, nem keresték meg a ktsz-eket sem. helyi árualap végett. Bár nehézséget oko­zott falun is az átállás az új mechanizmusra, ezt azonban nem lehet érvként elfogadni éveken át. Végre halljuk: a Belkeres­kedelmi Minisztérium beavat­kozik e kritikus helyzetbe. El­készült az új „Üzletköri jegyzék”, amely szank­ció kilátásba helye­zése mellett kötelezően előír­ja, mit köteles mindenképpen tartani például egy falusi ve­gyesbolt. Már dolgoznak az élelmiszer nagykereskedelem átszervezésén, hogy megköny- nyítsék a kisebb boltok be­szerzési gondjait. Korábban szükség lett volna ezekre! S még ez sem minden: helyi öt­letek is kellenek. Az például, hogy a földművesszövetkezet ne nézze puszta szemlélőként, hogy a helyi tsz zöldségtermé­sét az utolsó szálig vonatra rakják; kössenek egyezséget a falu javára. A felügyeleti szervek igyekezzenek össze­hozni a különböző partnere­ket, mint ahogy azt tették márciusban a ktsz-ek szűkebb körű házi bemutatóján a vas­áruknál, s mint ahogy terve­zik az ilyenfajta börzét még az idén a ruházati termékek­nél. Ma ül össze a megyei ta­nács és többek között a keres­kedelmi helyzetet is napirend­jére tűzi. Valószínű, számok sokasága áll majd az előter­jesztésben a forgalom növeke­déséről, a különböző korszerű próbálkozások sikeréről. Két­ségtelen, van fejlődés sok helyütt a megyében, de a fal­vak ellátása változatlanul el­szomorító. Remélhetőleg te­kintettel lesz erre a megye parlamentje, hiszen Szaboles- Szatmár lakosságának túlnyo­mó többsége azért mégiscsak falun él. A nyírcsászári Uj Élet Ter­melőszövetkezet kétségkívül az egyik „legöregebb” közös gazdaság a megyében. Amint elmondták, a tagság átlagélet- kora 55—60 év között van. Ez év tavaszán egy 19 ta­gú KISZ-brigád állt munkába az Uj Élet Tsz zöldségker ré­szeiében. 18—20 éves fiatalok Szerződésben vállalták, nogy 9 holdon minden munkát el­végeznek: a palántázástól a betakarításig. fia ők nem jöttek volna... — Ha a KISZ-szervezet nem segít nekünk ezzel a brigáddal, nem foglalkozhat­tunk volna az idén paprika- és paradicsomtermesztéssel — jegyzi meg Antal Gyula tsz- elnök. Eközben Csordás Zol­tán a kertészet vezetője azt számítgatja, hogy ez a kilenc hold, ha csak a legminimáli­sabb hozamot adja, 240 ezer forint tiszta jövedelemhez juttatja a közöst. De a tsz- elnök túl óvatosnak tartja ezt a becslést: — 320—350 ezer forint tiszta jövedelmet várunk a paprikából és a paradicsom­ból. A konzervgyárral kö­töttünk az utóbbiból ezer mázsára, az előbbiből 220 má­zsára termeltetési szerződést. A fiatalok nagy igyekezet­tel, becsületesen végezték ed­dig, amit vállaltak. Területük gondosan ápolt, a sorközök tiszták. Nem kell a brigádot biztatni a dologra. Segítettek a gyümölcsösben is, amikor erre volt szükség. Mint jellemző esetet mond­ta el a tsz elnöke: A paprika, paradicsom ki­ültetését határidő előtt be­fejezték. Ekkor kis ..foga­dást” rendeztek a KISZ-bri- gád tiszteletére. Megvendé­gelték őket, a fiatalok jó hangulatban szórakoztak, s akkor a fiúk — öten vannak a brigádban — odasorakoz­tak az elnök elé: „mi még visszamennénk a kertészetbe elnök elvtárs. Vár ránk ott még egy kis munka.” „Már megbántam . . Éva nem lesz olt a „gólyák“ közöli — Matematikatanár akar­tam lenni.” Mindig kiváló volt matekbői, az általános iskola minden osztályában és a középiskolában is. Sőt, ma­tematikai versenyeken is többször részt vett. Az Élet és Tudomány egyik matema­tikai pályázatán, tízpéldás munkájával, elismerő okle­velet kapott. A jelentkezés időszakában úgy volt, hogy beadja a kérelmét a nyíregy­házi főiskolára. Édesapja biz­tatta. Terhelni még tovább? — Aztán megváltozott minden — hajtja le a fejét és láthatóan a sírás környékezi. A barátnőit említi, szinte ki­térésképpen : Losonczi Mária, Bodnár Zsuzsa, Ignácz Kati, Kozma Teri mind továbbta nulnak főiskolán, egyetemen. Legalábbis jelentkeztek és mindennap várják a felvételi napját. Pedig köztük csak Kozma Teri „ért” jobban, je­lesen, a többiek négyes át­laggal, sőt egyikük közepe­sen. Mégis nekivágnak. — Én sem csak a 4,2 átlag miatt nem jelentkeztem — folytatja Éva, de mintha nem lenne kedve befejezni a gon­dolatot. Nem akarja megbán­tani a szüleit sem, akiktől igazán minden támogatást, megértést megkapott eddig. De van-e joga, szabad-e még négy-öt évig terhelni őket a főiskolai tanulás minden anyagi és egyéb gondjával? — A „matek” tanárom, Ne­héz Rudolf minden círán megkérdezte, nem gondoltam meg. Tízszer, hússzor... Az­tán lehet, hogy ő is megun­ta. Én mondtam, ez már el­döntött dolog. Próbáljuk kibogozni a kö­zeli jövőt Éva otthonában. Kisvárdán kevés a lehetőség a munkába állásra. Valószínű édesapja munkahelye, a pos­ta lesz Éva útjának kezdő állomása. Lehet, hogy meg­szereti és ezen a pályán ma­rad, tanul majd... Ki tudja? Anyja a másik lányról, Er­zsikéről beszél, akinek jól alakul a sorsa a postánál, re­méli, Évának is jó kenyér­adója lesz, szépen keres majd. Kell a kereset. — Most már megbántam, hogy nem jelentkeztem — nem nagy meggyőződéssel, beletörődve mondja Éva. Anyja ismét a másik lány, Erzsiké példáját hozza fel, aki esti és levelező tagoza­ton akarta folytatni a tanú lást valamelyik egyetemen. De az igazság az, hogy a munka mellett nem jutott ideje és ereje. Míg beszélgetünk, a legki­sebb fiú, Tibor is benyit, mo- rózus hangulatban megnézi Éva bizonyítványát és ki­megy. ö 17 éves géplakatos tanuló. Éva a kapuig kiser bennün­ket. Látni rajta, megbánta. De ez nemcsak rajta múlott. Legalább annyi szál köti a gyors munkába álláshoz, mint amennyi a továbbtanu­láshoz. Vigasztalni, biztatni sem hagyja magát. Bár meg­csillan az arcán valami, ami­kor a pótjelentkezéseket em­lítjük. Meg kellene próbálni. Aztán csendesen le is inti ön­magát: reménytelen. Kár, hogy elkallódnak... Bodó Éva, ez a tehetséges fiatal nem fog ott ülni a megnyitón a főiskola aulájá­ban, nem lesz ott a „gólyák”, az elsőéves hallgatók kö­zött. Optimisták is lehetnénk Éva meglátogatása után, hisz a munka mellett is lehet ta­nulni, sőt a jövő tanév is el­jön majd, vagy a következő. S aki igazában tehetséges és akarattal is győzi, előbb- utóbb beérhet a célba. Mégis elgondolkodtató az eset, mert nemcsak Bodó Éváról van szó, hanem számos munkás­paraszt gyerekről, akik ha­sonló meggondolások és ha­tások alapján — mondjuk ki — elkallódnak. Még akkor is, ha becsülettel és jókedv­vel dolgoznak majd munka­helyeiken. Tehetségük, alko­tó készségük és hajlamuk nem bontakozik ki a maga valóságában. Páll Géza Pedig nem tsz-tagok. Szer­ződéses alkalmazottai a kö­zös gazdaságnak. Igaz, több­ségükben tsz-tagok gyerekei Láthatóan jól érzik itt ma­gukat. Hazataláltak. Ahányan, annyifelé Sokfelé dolgoztak; állami gazdaságban, ipari üzemben. Ahányan vannak, annyifelé. Hetei Imre és felesége Laka­tos Irén Budapestről jöttek vissza. A lányok közül töb­ben a szomszédos állami gaz­daságba jártak át. Nevetve, de egy kis borzongással be­szélnek a sötét hajnalokon, estéken gyalog vagy kerék­páron megtett utakról, a nagy nyári zivatarokról, ami útközben kapta el őket. Ruszin Margit és Rojnik Ilona — akiket egyébként, mint a brigád tréfamestereit mutattak be — szókimondóan fogalmazzák meg eddigi ta­pasztalataikat : —. Jobb itthon. Itt legalább le is ülhetünk munka köz­ben, ha elfáradunk. Nem haj­tanak, bíznak bennünk, hogy anélkül is elvégezzük, amit ránk bíztak. A pénzünk is megvan. Az 1100—1300 fo­rintot megkeressük. Most már. Mert a nyírcsá­szári Uj Élet Tsz mérleghiá- nyosan zárta az éveket hosz- szú ideig. 1968-ban kezdett fellendülni a gazdálkodás Tavaly már 31 forintot osz­tottak egy munkaegységre és 317 ezer forintot tartalékol­tak. S még egy biztosítékuk van: nagyon jól gépesített a gazdaságuk. Talán ezzel is magyarázha­tó — ahogy Szilágyi Mária brigádvezető és Lucza Ist­vánná szavakba foglalta —, hogy a fiatalok nem kérték azonnal tagfelvételüket Meg akartak .bizonyosodni, hogy megtalálják-e a számításukat, — És mi bebizonyítottuk, mit tudunk. Nyugodtan áll­hatunk a közgyűlés elé kér­ni a felvételünket — fejezi be a témát Ruszin Margit. Együtt jóban, rosszban A hónapok múlásává' 'fő­söd ik a kölcsönös b im, Közben történnek esemé­nyek, amelyek jóbáií-rossz* ban összetartó közösséggé kovácsolják a brigádot. Egyik társuk megbetegedett. A tsz gépkocsijával ment az egész brigád meglátogatni a kór­házba. Most a nyári jutalom- kirándulást tervezgetik. Sok szó esik munka közben ar­ról is, hogy jó lenne tovább­tanulni. A tsz segítené ta­nulásukat a szakmunkáskép­zőben. Nagy Erzsiké, brigád­társuk, férjhez megy ősszel. Valamennyien készülnek az esküvőre. Az is téma, hogy új tagok kerülnek a brigádba. Az általános iskolát most végzett fiatalok még a tanév befejezése előtt, szóltak, sze­retnének a KISZ-brigádban dolgozni. Úgy tűnik, hamarosan csökken az átlagéletkor a nyírcsászári Uj Élet Tsz-ben is. Kádár Edit Mitől elégedett... ? Kisfröccsömet szürcsölgetem, s figyelem az embereket, — Szabad? — Három fiatalember áll meg asztalomnál. — Tessék. Leülnek, megrendelik a sörüket és most már négyen hall­gatunk. Fáradtnak cs csüggedtnek látszanak, pedig fiatalok. Az egyik, barna, olyan harmincas, újságot vesz elő a tás­kájából és unottan kérdezi a másik kettőt. — Hogy álltok már? — Sehogy — válaszol a mellette ülő idegesen. Az isten látott ilyen rohadt helyzetet. Közel két éve, hogy befizettem a pénzt és sehol semmi. — Majd csak megkapod egyszer te is. — Meg, persze, hogy meg, de mikor könyörgöm, ha het­venéves leszek? — Neked persze könnyű — támadt a mellettem ülő is a barnára — beülsz a Wartburgodba és irány a nagyvilág. De mi rohadhatunk itthon ezen a nyáron is. Nézem őket és találgatom, kik lehetnek. Mérnök, köny­velő, munkás, vagy pedagógus? Nehéz volna bárkit is a ruhá­járól felismerni. Újabb vendég jön az asztalhoz. Hetven év körük idős bácsi. Nem ti/dom ki lehet, de a három fiatalember kitörő örömmel fogadja. Szinte egyszerre ugranak, hogy szé­ket hozzanak neki és már rendelik a hosszúlépést. Ugyanis Pista bácsi — így hívják az öreget — elárulta, hogy világéle­tében csak a hosszúlépést szerette. Ez ugyanis sem a szívnek, sem a májnak nem árt — mondta. A hangulat, egyből meg­változott. Mindenki derűs lett és vidám. — Meséljen valamit István bátyám —szólt az ideges. — Igen, igen — kérlelte a másik kettő is az öreget. — Talán arról ott Piavénái, ahol annyira lőttek. — Az öreg nem sokáig kérette magát. Jót húzott a hosszúlépésből és derűs arccal belefogott a történetbe. — Fújt a szél, hordta a havat, olyan hideg volt, hogy a kutyái bűn volt kizavarni. És mi csak mentünk és mentünk előre. A taliánok meg úgy lőttek bennünket, de annyira, hogy akár hiszitek, akár nem, amikor este megálltunk és megol­dottam a lovam hevederjét, egy szakajtókosár töltény hullott ki alóla. Nem tudom hányszor mesélte már nekik az öreg ezt a kis anekdotát, de a hatás nem maradt el most sem. Dőltünk a neveléstől. Most már mindnyájan követeltük: még egyet, még egyet. István bácsi engedett a kérésnek. — Ez a háború vége felé történt — kezdte az öreg. — Mór lovunk se volt, gyalog meneteltünk előre Pestre. A főhadnagy úr ment elöl és mi, a század utána. Lőttek ám bennünket mint az istennyila, csakhogy már nem puskával, hanem akná­val. Ahogy megyünk, hát egyszer csak látjuk, egy aknaszi­lünk leviszi a főhadnagy úr orrát és a jobblába ujját. Hű, a mindenit, hűlt meg bennünk a vér egy pillanatra, most mi lesz. Szentül azt hittük, hogy vége a parancsnoknak. De nem így történt. Főhadnagyunk felkapta ám a lábaujját is, az orrát is és visszaragasztotta. Oda is forrt annak rendje és módja szerint. Csakhogy a nagy sietségben összecserélte őket. A lábujját az orra helyére, az orrát meg a lábára ragasztotta. Ebből lett a nagy baj: ha az orra viszketett, a bakancsát va­karta, ha viszont a lába ujja, akkor az orrát. Ezzel a történettel az öregnek még nagyobb sikere volt, mint az előzővel. De most már hiába kérleltük, azt mondta, haza kell menni, mert kikap. Ahogy lassan végigment az asztalok között, vidám, meg­elégedett arccal, szinte irigyeltem. Mint akinek legalább há­romszobás öröklakása van és hozzá természetesen autó. Pedig — amint később megtudtam — csak egy közeli falu tsz-nyug- diját élvezi... Palcsik Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom