Kelet-Magyarország, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-22 / 142. szám
«IBS. Üfl® SB* llfilPF-WÄgYA R ÖR SzA <3 — VASÁRNAPI MELLfiKLEf 9. o!da! Egy délután a lakótelepen p*ste hat óra, a lakótelep ^ él, nyüzsög. Minden ablakban fej vagy kéz, minden ablakban tompán csattog a porrongy. Kétszáz ablak, kétszáz porrongy. A modern bérház ajtaja előtt két sámli. Rajta két feketén dar- vsdozó varjú. Két állig feketébe öltözött, fekete fejkendős öregasszony. Megadóan h.’gyják, hogy arcukat cirógassa a késő délutáni ■lapsus' ár. Egykor szép falusi estéket látott öregek, otthon éppen ilyenkor hajtották haza a jóssugot és a port megszűrte az akác édes illata. Itt csak a por maradt, a sámli és a fekete főkötő. Jönni kellett. a gyerekeket Pestre he- h-ezték. Nem is beszélnek róla, minek. A két öregtől valamivel odébb három ember ütemesen dolgozik. A kocsimosó család. Ócska kis Fiat, de nagyon szeretik, mindennap munka végeztével, hogy hazatérnek, kisvártatva megjelennek hárman, sortban, vödörrel, szivaccsal. Nekik már nem jutott garázs, mindenki szeme láttára végzik dolgukat. Nyűg ez a kocsi. Az asz- szony combja ijesztően hatalmas, hurkás, mint egy túltáplált óriásbébié. Széles háta húsvéti kötözött sonka. A vékony trikón áttetszik a melltartó kínnal összeszorított pántja, \ alatta, felette buggyan a háj. Dolgozik, csorog róla a víz. Férje, Gandi. Pipaszár láb, a térdig érő sortban, a magáén kívül még öt idegen férfi lába elférne. Egyetlen csöpp verejték nincs az arcán és a homlokán, pedig keze motolla, a derekát sem kíméli. A harmadik, a fiú. Jól sikerült, izmos gyerek, a munkát, talán a szituációt is rühelli. Arca szégyenlős, időnként minden ok nélkül röhög, és markíro- zik. Beül a kocsiba, fékpróbát tart, azután a világítást tanulmányozza, nyomkodja a dudát, sajnos minden jól szuperál. És akkor jön a haverja, ő a ház külön száma. Minden este és vasárnap a százméternyi járdán, a ;ház előtt, általában három-négy órát sétál, hátratett kézzel, le-fel, le-fel. Jól felépített, fiatal testét különböző maskaráiba bújtatja, hinné az ember, a cirkusz porondjára készül, vagy éppen az ágyba bújna már a pizsamájában, de ő tempósan lépeget száz métert előre, száz métert hátra. Arca torz. Haja vékony szálú, seszínű, egyenes haj, hosszúra növesztve a vállát veri. Szemére a vakok fekete szemüvegét rakja és sétál. Egy-két. óráig élvezi a helyzetet, sütkérezik az ablakokból ráme- redő tekintetek bámulatában és akkor jön Ő, az igazi. Egy ország őrjöng érte. Alacsony, szemén a vakok fekete szeműi ege, haja vékony, seszínű, egyenes szálú, hosszú, a vállát veri. Járásában nyoma sincs annak a ritmusnak, amellyel egy ország fiatalságát megőrjíti. Felesége is jön. Feltűnően szép, szőke nő. Éppen egy fejjel magasabb híres férjénél. A kapuból még együtt léptek az utcára, azután egy méter, két méter, öt méter és az asszony előnye egyre nő, mert a férj okosan lemarad. Zsebébe nyúlkál, talán kulcsot keres, vagy mit. Kínos helyzet, de nem teheti nevetségessé a feleségét hogy olyan magasra nőtt. Az asszony már a bocsiban ül a volánnál, akkor a férfi is siethet már. És titkos imádója, rajongója, máj mólója, a gyenge másolat, aki egy kapu alól lesett, most kibújik és ismét rója a járdát, már ismét azt hiszi, hogy 6 — Ö! \7" an itt a téren egy kövér, ^ de nagyon fiús leányzó. ' ügyes, erős, bátor. Minden fiút megpofoz, biciklizik, futta1- vök ha megunja, lehozza hatalmas bernáthegyi kutyáját sétáltatni, és ha évőd- nek vele, földhöz csapja a ®sle egykorú fiúkat. És a ruhája mindig tiszta, a zoknija mindig fehér, a cipője mindig ragyog. Sokat dolgozhat a mamája. A kutyája harapós, de nincs rajta szájkosár és ő mindenkit megnyugtat: — Ne tessék félni, csak játszik, nem harap a Bundi. A fiúk elkerülik, pedig fejlett, anyányi. Barátnői már ráébredtek testükre, már kisírták otthon a nylonharisnyát és borzalmas szinű re- tikülökkel sétálgatnak, lopva nézik a zöld gyepen focizó fiúkat, de azok nem néznek vissza. Semmit sem vesznek észre, rohannak a bőr után, poros, piszkos arcukon a fülük tövétől az állukig tiszta csíkokat mos a veríték. És a csupakéz, csupaláb leányok reményvesztetten, de azért a harcot fel nem adva ringatják fejletlen testüket és szomorúan konstatálják, hogy a nylonharisnyának, a retikülnek egyelőre semmi hatása. Tudják, más is kell majd ehhez a küzdelemhez, de már ma sem tudnak várni, türelmetlenek. A homokozóban a helyzet változatlan. Kifogyhatatlan energiával, kedvvel dolgoznak a kis emberkék. B’iatal apukák, anyukák vigyázzák mozdulataikat, barátkoznak, megértőén összemosolyognak. Az apukák észreveszik a kislányokat, a retikülöket. Kis marhák — gondolják a fiúkról — aztán ijedten, némi lelkiismeretfurdalással kapnak botladozó kicsinyeik után. Odébb száll a hinta, kis palinta... A lakótelep él, nyüzsög. Ezren és ezren laknak már itt, de még mindig épül a telep. Apró hangyák, tíz, tizenhat emeletes házakat húznak az ég felé, dömperek robognak földdel, homokkal felpúpozott hátuk tűnik fel és tűnik el a kanyarban, hatalmas teherautók kész szobákat szállítanak, a már fölrakott sárga függönyöket lobogtatja a szél. A dömper a ház mögül ka- nyarodik az útra, a sofőr semmit se lát, fiatal, sós vérű fickó, élvezi a sebességet. Először a homokozó gyerekek veszik észre, hogy a levegőben magasan és hosz- szan repül egy bácsi. Azután a focizó nagy fiúk látják, hogy repül a bicikli is és nyolcasba csavarodik a kerékpár mindkét kereke. Fékcsikorgás, csúszik a hatalmas gumi, a dömper megáll, a férfi éppen a kereke előtt fekszik. Szeme nyitva, csodálkozik. Enyhe kísérlet, szeretne felülni, feltápászkodni. Száján kibuggyan valami, füléből patakzik a vér. Csendben, fáradtan visszafekszik az úttestre, hirtelen nagyon sápadt lesz az arca. Feje mellet összetört üvegcserepek, egy fél vekni, egy csomó zöldhagyma és egy jókora darab szalonna. A kenyeret fel kéne emelni, a port lefújni róla és megcsókolni, mert a kenyér az áldás, az élet. A dömperes első gondolata, nem is gondolata, inkább csak érzése ez, de rohan az üzletbe a mentőkért telefonálni. A zenészek már elmentek, a többiek a térről mind odarohannak és nézik az áldozatot, borzadállyal, kicsit messziről. Egyszerre százan, kétszázan, ötszázan állják körül az embert, valaki, aki ért a tudományokhoz, azt mondja, hogy koponyaalap! törés. Locsolóautó jön, a tömeg szétrebben, a ha- nyattfekvőt tisztességtudóan kihagyja a vízsugár. A tömeg visszahúzódik, majd ismét gyűrűt alkot. Sikolt, üvölt a mentőautó szirénája. A tömeg ismét szétrebben. A kocsiból fekete darócruhás alakok ugrálnak, mozognak, körültáncolják a hanyattfekvőt, a szíve fölé hajolnak, aztán a halottat pillanatok alatt papírzsákba csomagolják. Fejére egy, lábára egy papírzsák, a dereka egy kicsit kivan, de az nem fontos. Ketten felemelik az úttestről, a fű szélére teszik, ne akadályozza a forgalmat addig sem, míg a gyószkocsi megérkezik. Milyen kicsi az ember, ha meghal és papírba csomagolják. A darócruhás emberek ítéletét mindenki tudomásul veszi, a fiús leányzót elhúzza éhes, rokonalkatú kutyája, a fiúk újra választanak, most ezután ki-kivel játsszon a csapatban. A ko csimosó család oda se ment. Csak érdeklődnek az arrajá- róktól, él-e még a hulla. Egy most érkező hölgy kék blúzban, zöld kockás aljban, aranyövvel a derekán megkérdi a két feketébe öltözött Varjú nénit, mi történik itt. Az öregasszonyok nem tudják és fogatlan szájukkal bo- csánatkéroen vigyorognak, nem tudják, honnan is tudnák, hiszen nem az ő falujukból valók. Ablak alatt egy ötéves kislány visítozik. — Anyu! Dobd le a liftkulcsot. .. Suba Andor A Moulin Rüugebao tűöt fel Alfonső Még a 40-es évek elején történt Budapesten, a Moufti Rouge bárban, hogy egy fiatal, széles vállú, izmos artista egyszercsak elkomolyta- lankodta a próbákat. Ahelyett, hogy a maga revűszá- mát gyakorolta volna, utánozni kezdte az egyik pincért. aztán egy törzsvendéget, majd egy művészkollégát. Mindenki meglepődött, de a főnok rendre intés helyett összecsapta a tenyerét ég felkiáltott; ,.Ragyogó! Pompás! Ezzel az istenáldotta tehetséggel ötször annyit kereshetnél, mint azzal, amit most csinálsz. Ez valóságos vagyon !” Alfonso — hiszen róla van szó — jól gazdálkodott a talentumával. Változatos életének élményei, tapasztalatai, s egy lelkiismeretes művész műgondja mind benne van a számaiban — ennek is köszönhető, hogy ő az egyik legszélesebb skálájú komikusunk. Kiváló kabarészínész: több mint egy évtizede a Vidám Színpad tagja. önálló előadóművész: két előadóestje sikerszériát ért el az Egyetemi Színpadon. Revű- konferanszié és rendező: 1967 őszén a Budapest Táncpalotában olyan színvonalas vidám revűt komponált és rendezett, amelyről magyarok és ide látogató külföldiek egyaránt elismeréssel szóltak. De szövegíró is: maga írja saját számait, miként a közelmúltban látott néhány perces kisfilmsorozatot: „Alfonso az aluljáróban”, „Alfonso a telefonfülkében”, „Alfonso a talponálóban.” Ifjú korában artistaként kezdte, így járta be Európát, valamint Törökországot, Iránt, Irakot, Szudánt, Szíriát, Egyiptomot. Artistakorának emlékét őrzi mozgása, izmainak engedelmessége, különösen kifejező pantomin- készsége, az utazásét pedig kiterjedt nyelvtudása. Aki valamit ért idegen nyelveken, észrevehette, hogy Alfonso paródiáiban, például az angol, francia és szovjet filmek jellegzetességeit bemutató tréfás jelenetben mindig a kérdéses nyelven beszél és méghozzá sosem halandzsaszöveget. — Egy nép művészetét, lelkűiét ét kifejezni valóban csak a saját nyelvén lehet, itt nincs helye halandzsának — mondja Alfonso. — Magam elé legalábbis én ezt a követelményt állítottam. Voltak és vannak példaképeim: Buster Keaton, Stan Laurel és Laurence Hardy (Stan és Pan), valamint Chaplin. Bár . úgy < érzem, nem másoltam őket, művészetük nem is annyira példa, mint mérce számomra. Alfonso, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művészé: (MTI foto) Ugyanazzal a rezzenéstelenül komoly arccal beszél, amely annyira ismerős a színpadról, s a tv képernyőjéről, és amely épp komolyságával olyan ellenállhatatlanul mulatságos. — Két évig bohóc Is voltam — folytatja olyan komoran, hogy önkéntelenül elmosolyodom. — Aztán 1945-ben, a háború után a szegedi színházhoz kerültem, itt kezdtem karakterszerepeket játszani, S azóta mindmáig adósa vagyok Szegednek — mert itt ismét valami mást csinálhattam, mint korábban. A tavalyi nyár ismét Szegedre szólította Alfonsot, az ünnepi játékokon, a János vitézben a csőszt alakította, Idén nyáron pedig a Margitszigeten lép majd fel a Mosoly országa ajtónálló szerepében. De a fáradhatatlan komikusnak — aki idén a Magyar Népköztársaság érdemes művésze címet is elnyerte — korántsem ez az egyetlen nyári terve.. — Jugoszláviába készülünk a társulattal — újságok ja, majd hozzáteszi: — Nemrég Bécsben jártunk, s a színház állandó műsorát, az Urak és elvtársak-at adtuk elő. Ezzel először került színre teljes politikai kabaréműsor Nyugaton. Azt hiszem, nem kell magyaráznom: Bécsben bőven akad „ellendrukker”, sok magyar disz- szidens, aki azt hiszi, hogy mi itthon csak szájkosárral beszélhetünk. Nos, alaposan rácáfoltunk erre a hitükre, és frenetikus sikerünk volt. Alfonso egyéni tervei közt három tv-program is szerepel. Már június végén és július elején láthatjuk őt előbb a Keresztrejtvény, majd az Elvégre emberek vagyunk- című műsorokban. A későbbiekben pedig lesz egy önálló estje. Viszontlátjuk itt majd a televízió ismerős műsorszámait, a hírektől a telesportig, reklámoktól a színházi közvetítésig — természetesen paródia formában, úgy hogy a cím ez is lehetne: „Alfonso televízió, Budapest.” (Zilahi) Gy6ry Dezső: Móricz Zsigmondi tréfálkozik A nagy magyar regényíró akármilyen komoly és magába zárkózó természet volt, tudott tréfálkozni is. Átható tekintetű kék szeme körül ilyenkor finom ékbe szaladt össze néhány ránc, és alig észrevehetően fölfelé rebbent vaskos bajusza vége. Nevezetes felvidéki előadó- kőrútján 1927 tavaszán látogatott el Rimaszombatba, második feleségével, Simonyi Máriával. Ady-vita zengett a „Gömör” hasábjpin, a konzervatív püspöki udvar és a volt megyei urak bojkottra készülődtek. A fiatalság fejedelmi fogadtatással, három deputációval, felvirágzott négyes fogattal és fáklyás zenével húzta keresztül a gyepes fejűek botrányos tervét. A Rima-parti városban délután az egyetemistákkal városnézésre indult. A kirakatokat és az árakat vizsgál- gatta. A művésznő a szállóban pihent. Mi nem nagyon lelkesedtünk második házasságáért. Azt a fiatal színésznőt „gondoltuk” neki, akivel a fáma szóba hozta. Móricznénak pedig csupán Jankát ismertük el. A hosszúra nyúlt séta után hazakísértük a szálló kapu jáig. A kézfogások után hát rávetette a fejét, botjával ol dalt szúrt a járdára, és kör ben jártatta rajtunk a s mét, átható szúrós nézésével. — Hát a művésznő? Megfeledkeztetek róla? Nem értettük, zavartan összenéztünk. — Mit üzentek neki? Se virág, se semmi? Irultunk-pirulíunk. De nem válaszoltunk. És megjelent arcán a huncut mosoly: — No, nem baj. .majd én... — nyúlt a felöltője belső zsebébe és előhúzta a kis ibolyacsokrot, amelyet órákkal azelőtt a piac sarkán vett. — Azt mondom majd, ti küldtétek! — és faképnél hagyott bennünket. Mikor országos reakciós hajszát kiváltó prágai látogatásakor engem megkért, hogy legyek kalauza, kötelesség- szerűen a magyar követséget is felkereste. Akkor már sok magyar élt a fővárosban. Még volt két óránk, beültünk a Blauer Strenbe. Sokáig diskuráltunk komoly témákról. Hogy javasolni fogja a követnek: létesítsenek Prágában „Magyar Házat” magyar vendéglővel, nyissanak óvodát, magyar elemi iskolát. Néhány asztalnál már gyülekezni kezdtek az étterem vendégei. — Megmondom, melyik asztalnál miféle náció fiai ülnek — mondta pajkos hangon és felém vágott a szemével. — Kitalálom. Elhiszed, Kezdem... Félreeső sarokban ültünk. A beszélgetések hangfoszlá- nyai sem hatoltak odáig. Kíváncsian vártam. — Annál az asztalnál — mutatott balra —, azok csehek. .. Amott, két asztallal odébb meg németek... Igaz? Ellenőriztük a fópincérnél. Eltalálta. — És annál az asztalnál — bökött az áliával egyszerre a túlsó sarokra — magyarok. Odanéztem. Megint eltalálta. Megismertem az egyik gömöri magyar „szenátor”-t. — Ördögöd van, Zsiga bátyám? Hogy találtad ki? Kurtát, kedveset nevetett. — A csehek a krigliket ösz- szétolva koccintottak a sörrel, és az a bajuszos a kezével letörölte a habot. A németek ivás előtt a mellük elé emelték a korsójukat, csak aztán itták ki. Az a két úr pedig csak fogta, ivott és a bajuszán hagjda a habot. Magyar ember nem törli le, legfeljebb lenyalja... Legemlékezetesebben akkor tréfált meg, mikor Pesten az „Úri muri”-t adták. Nekem, Balogh Edgárnak ás még néhányunknak jegyet adott a színházba. Mi rajongtunk a regényért, de jóval kevésbé a színdarabért. Le is pocskondiáztuk halkan. Hogy milyen más a regény Rozikája, kifogásoltuk Zoltánnét is, a hepien- des befejezést is. Miért próbálkozik mindig színdarabé írással? Röviden szólva: alaposan leszedtük a darabról a kés resztvizet. De micsoda rémület vett rajtunk erőt, mikor a második • szünetben megláttuk, hogy a mögöttünk lévő széké sorból lopakodik ki az előcsarnokba! Megrökönyödé tünk. — No, most mi lesz? — el akartunk somfordálni, hogy ne találkozzunk vele. De ő megvárt és magahoz intett: — No, hogy tetszett fiúk? Csak hápogtunk, habogtunk, közhelyeket makogtunk. — Mindent hallottam..; Mögöttetek ültem — kuncoé gott. — Őszinte kritikára volé tam kíváncsi. Majd a föld alá süllyedé tünk zavarunkban. Retteneé les volt. De ő elmosolyodott. — Megtudtam, amit akartam. .. Egyet értsetek meg: kell a színdarab is: hogy új regényt írhassak. — Majd komolyra fordította a szót: — Család, feleség, gyerek, a kertészné... Nekem hét nőt kell eltartanom. Leforrázva, meghatódva néztük a cipőnk orrát.
