Kelet-Magyarország, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
« mm •SlÉÍÍ»líMWTfílRiyPBWÜtí! ® vrnxmm mmmm* TfPSP. 8ÉÍ Egy Kodály-tanítvány útja Beszélgetés Vikár Sándorral «MBTAHANGVEIISENTBN szól a katonabanda: ez a nagy tömeg egyetlen szórakozása. Kocsmában, kávéházban szól a cigány: ez az összeverődő társaságok egyetlen zenei mulatsága, Ének csendül itt, ott a kocsmán kívül is; iskolás gyermekek éneklik a tanító bácsi után: „Szép Erdélynek bérces tájin andalg képzetem...” Derék dalárok zengedezik: „Járjatok be minden földet, melyet Isten megteremtett, megteremtett...” Szóval az igazi zenekultúra nem érdekli a társadalmat, 8 szélesebb népretegeket.” A PESTI NAPLÖ 1937 május 16-i számában olvashatók ezek a sorok. A kitűnő kritikus Tóth Aladár alaposan megnyomja a tollat. Akik kicsit is emlékeznek a korra, tudják mennyire igaza van. Nos ebben a rezesbandáktól harsogó, cigányozó, sírva vigadó világban, melyben élemedett zenetanárok a szívet-lelket gyönyörködtető dallamok helyett a sablonos táfelmuzikkal gyötrik a növendékeket, Tóth Aladár Nyíregyházára jön jó példáért. Mikor itt meghallgatja a diákok hángversenyét, ezzel a vastag betűs címmel hökkenti meg a Pesti Napló olvasóit: „Magyar város, melyet iskolásgyermekek tanítanak muzsikaszóra.” Vikár Sándor ekkor már öt esztendeje él a városban. A képzős lányok, akikkel 1932 szeptemberében találkozott, most képesítőznek. Szerencsés nemzedék. Kodály tanítványa értette meg velük, hogy mit jelent számunkra immár nem a magyaros, hanem az ízig-vérig magyar muzsika, a népdal — melynek szeretetét tovább kell adniok a Tisza menti, számos- háti gyermekeknek. Az emlékezetes hangversenyen itt van Vikár mestere, Kodály tanár úr is; egy amatőr fényképész a Kálvineum kapujában örökítette meg, amint a fiatalokkal beszélget. De van ennél maradandóbb emlék is, az akkor még szálfaegyenes, s csak szürkülő hajú zeneszerzőről: tanítónők és volt Kossuth gimnazisták mesélnek róla olykor Szabolcsban, Beregben, hogy miként csendült fel a régi vámosi színházban Kodály intésére: a „Forr a világ” kánonja... HL A ZENE MINDIG ünnepet jelent, idéz — a zenésznek azonban nagyon sok munkáshétköznapra van szüksége. Pl. nines a pedagógusoknak megfelelő kézikönyve az énektanításhoz. A fiatal tanár tudja, hogy a legfontosabb azt megértetni, hogy gz ének nemcsak tantárgy, hanem sokkal több ennél, olyan kincs, amit nem lehet elveszteni, amivel gazdagabbá tehetünk másokát, olyan játék, melyet akkor sem szűnünk meg játszani, ha már kinőttünk a gyermekkorból... Az elemi iskolai tanulók nagy tömegével, a divatból unalomig skálázó, klimpirozó polgárgyerekekkel, de méginkább a falusi, tanyai apróságokkal — akiknek a libaőrzés, disznó- pásztorkodás mellett még a tanítói nádpálcát is félni kell — meg kell értetni, meg kell szerettetni az éneklés örömét. A „hangémberkék” csendes, nyári éjszakákon, pirkadó hajnalokon születnek Vikár Sándor keze alatt. Pontszemükkel csodálkozva nézik egy kislányka virágos kertjét, nyújtogatják pálcika nyakukat és bő papucsuk ellenére is kecses táncot lejtenek. És csodák csodája, ahová lépnek a vonal- utakon, ott hang fakad, dal fakad... „Elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte, annak aki megtalálja csókot adok érte...” Az elemi iskola hat osztálya számára hat könyv készül. A zenepedagógia „Arany-kapu” sorozat címen tartja számon Vikár műveit. REGI KOTTÁK, kéziratos nyomtatásos lapjai. Aid régig pergeti az íveket, megismeri a képzősök híres leánykórusának műsorát. „Túl a Tiszán az endrei határba Kivirított egy szép hársfa a nyárba Annak a szép hársfának az aljában Juhászlegény klárnétozik bújában Hozzák már a báró lányát hintóba Utána a juhászlegényt vasalva Fújja a szél fekete göndör haját Mért szerette Endre báró leányát..." A dalokat jórészt a növendékek gyűjtötték, Vikár Sándornak köszönhető, hogy ma már ismert kórusművek: Megöltek egy legényt, Túl a Tiszán, Mennek a fonóba. Az utóbbin ott a helységnév is: Nagyhalász: Gyűjtötte: Sándor Mária. (Az egykori tanítónőj elölt ma Csenki Imréné — micsoda távoli álom volt még akkor az Állami Népi Együttes). Az ismertté, híressé lett növendékek névsorát — aranykönyvét nem állítjuk össze. Ha valakit kihagyunk még megsértődik. Vikár Sándor senkit nem akar, nem szokott megsérteni? Sokáig hittem ezt. Aztán elolvastam néhány cikkét... Az idősebbek jól tudják milyen sértődékeny volt régen a hivatalos kurzus. Aligha örülhettek hát ilyesminek: „Lehetetlen tanítani a régi (germán) módszerrel a magyar pentatóniát” vagy: „...tandalok helyett népdalt!” „..lendületes és eredményes dalos élet csak a magyar vidék bekapcsolásával érhető el...” Volt abban valami rendhagyó, hogy 37 esztendővel ezelőtt egy Kodály-növendék tanári és művészi diplomával a zsebében kiválasztott egy kisvárost, ahol majd álmait megvalósítja. Vagy nagyon is természetes volt? (A műveit ekkor már sugározza a rádió és egy híres kórus elefántcsont foglalatú ébenfa pálcácskával karnaggyá avatja...) NYÍREGYHÁZI LETELEPEDÉSE után másfél évtizeddel válaszol első lépésére: „Nagyon elhibázott dolog végzett muzsikusok részéről a Pestre való esztelen özönlés.” Kodály egyszer azt mondta, hogy a vidéknek csak „a zenei kocsisbor” az igénye. Talán ez a megjegyzés üthette szíven a fiatal muzsikust. Ha faggatnám, akkor persze inkább praktikus okokra hivatkozna. Vajon mire a legbüszkébb? Ezt persze nem kérdezheti meg az ember. Ha mégis megkérdezném, alighanem a zeneiskolát említené, amit harminc esztendeje alapított. Nem volt akkor még sem épület, sem tanár, csak pár növendék, s néhány emberben az úttörők szenvedélye, amit úgysem lehet elemezni. Lehet, hogy akkor hetven növendék annyi gondot okozott, mint most az ezer. Azt tudja, hogy este mindig fáradt volt, de sohasem lehetett fáradt... Várta a kórus, később a szimfonikus zenekar ‘és várta a család is... CSENDES ÉJSZAKÁKON kinyitotta az ablakot, s akkor néhány órára belebbent a múzsa. Egy héttel ezelőtt volt a harmadik önálló szerzői estje. Talán harminc is lehetett volna... A városban kevesen tudják, hogy 64 éves. Sok ez? Nincs igazuk a rómaiaknak, a tanítók fiatalságát megőrzik az istenek. (Igaz még így is ők maradnak adósok.) Gyarmati Béla Illés Endre: EZÜSTLÁNC* A férfi kilépett az Arno- parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és susto- rogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó kőparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen . csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelídebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden lassúdik, a lélegzet is álmosodik. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt. Még egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kis- kanál, melltű, zászlótartó oroszlán. Mind-mind ezüst. • A szerzG Szigorlat cinifi könyvhéti kötetéből. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény. A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via dfei Guicciardini sarokházig; itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen1 láthatta a sötétzöld folyót és jobbra- balra az ezüstösök fecskefészkeit. Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg a vonalait. A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál. A szép arcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecét. — Kicsi... — mondta. — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli ízületet. — Tessék, nézzen ide! — és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattintottá az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján: bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. „Santa Barbe- rához hasonlít — nézett a férfi a lányra; Santa Barbe- rához, a sienai San Domen- cióban.” Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecét, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította. — Ne, hagyja... A lány arcába nézett. — Szépen illik a karjához. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból... Amikor néhány nap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment a Ponte Vecchfón. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec. — Keressük meg! —mondta a férj. A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé... — mondta hosszabb válogatás után a férj,' és a lány karjára mutatott. — Megvenném. , — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. , — Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Aztán mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett. — Persze hogy a magáé — mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, na gyón ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére. Megrajzolni a hétköznapokat BEMUTATUNK EGY SZABOLCSI FIATALT Az egyik kép egy villanás a nyíregyházi Búza térről, „Mentem az utcán, és megláttam ezt az egyszerű parasztembert. Mozdulatlanságában is olyan mozgalmas és szép volt, hogy nem tudtam szabadulni a gondolattól. Meg kellett rajzolnom.” A kép története ennyi. És talán ebben van mindennek a lényege. A leghétköznapibb pillanatban is valami egészen speciálisat, egészen sajátosat látni. Nem nagy témákat keresni, és elhivatottan rajzolni. Hanem az egyszerűt, ami éppen azért szép. És abban látni meg azt, amiért érdemes megrajzolni. Ilyen gondolatokat fejtegetett Szikora Tamás 25 éves fiatalember. Akiről írhatnánk azt is, hogy nyíregyházi, mert itt élt, itt járt gimnáziumba és itt érettségizett. Most Pesten dolgozik, s inkább csak vendégségbe — és természetesen festeni, rajzolni — jön haza. Huszonöt éves, és máris azt mondhatjuk, bonyolult egyéniség. Él-hal a művészetért. Nagy lelkesedéssel veti bele magát a munkába. Most végzett okleveles kohómérnök. Diplomáját LenhV grádban szerezte. Az egyetemi évek alatt, reng tanulta a szakmát, megismert és megszeretett egy másik népet, megtanulta annak nyel vét; szokásait. És most — napi szóhasználattal élve — egy kész „egzisztenciát”, biztos megélhetést, elérhető közelségbe került szakmai sikereket számít félbehagyni — a művészetért. 17 éves korában már megnyert Nyíregyházán egy megyei ifjúsági pályázatot. Azóta nem jelentkezett. Tavaly decemberben a műegyetemen tanuló barátai rendeztek egy kiállítást az újabb munkákból. Megnézte rajzait Barcsay Jenő és más ismert művész. Nyolc év tanulás, éa rajzolás után mutatta meg az első darabokat. És az elismerés, a bíztatás erősítette meg az addig csak lappangó elképzelést: most jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolára. Naponta négytől nyolcig készül, rajzol, fest, tanul. Hogy ne valljon szégyent. Tudja, ötszáz jelentkezőből tizenöt kap „igent”. Ö egyike szeretne lenni e tizenötnek. (marik) A nyíregyházi piac. Tánya, a leningrádi lány.
