Kelet-Magyarország, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-19 / 15. szám

9 oldal

rELOT-MAGTARORSZÄG

T9Í9 TanuSr fS

Sipkay Barna:

Hetvenöt éve született Szőnyi István

RAGALOM

Anya kislányával.

(Részlet az író 1968- ban megjelent regényéből)

Oszonics elgondolkozva lökte a Danuviát a kerítés oszlopához. Ugv bánt a motorral, mintha közönséges tapósós kerékpár lett volna. Az átforrósodott henger nyögve hörgőit meg. amikor a férfi a slusszkulccsal öklében máraz udvaron fart. Egyenest a nyá- nkonyhába tartott, hogy kenyeret. szeljen, szikkadt kolbászt harapjon hozzá. A könyvelőnő járt eszében, az a furcsa melegség még mindig hátában terjengett, amit a nő melle sugárzott át.

A kertből mozgás neszezett. Oszonics megtorpant a nyári- konyha előtt, aztán haragosan indult le a gazverte udvar végén a zöldséges ágyak közé.

Szikkadt, dudoros bokájú asszony hajlongott a vete- ményben Fekete szoknyája, alól kivillant also inge. Lábszárán a visszerek számtalan patakja kéklett. Kendőjét megoldotta, orra hegyén tűhegynyi izzadságeseppek fénylettek. Kákvörösre főtt arca a forrósé gban.

— Te itt vagy? — mondta Oszonics hozzáérve. — Hát a palántázás?

Az asszony épp csak fejét fordította a férfira. Apró színtelen mogyorószeme sűrűn pillogott vörös héjában.

— Vannak ott elegen.

— De az elnök felesége, az istenit! Kérdik, na. hol az elnök felesége, a nagysága ? Megmondtam, ma ott légy!

— Bajom van. Nekem is lehet.

• — Bajod! — Oszonics fújt.

— Ez a te bajod, ez a rohadt kert. < >

— Hagyjam tán isten kegyelmére. Ezt nem jön gondozni a csoport.

— Nem is. Minek.

— Jó lesz ez, ha megint üres marokkal mérünk a télen.

Oszonics egy darabig hallgatott, aztán belerúgott a közeli papi'ikabokorba.

— Ebből élünk meg, mi? Nem abból, amit az urad teremt a csoportnak! Ha te se bízói hozzám, ki az isten bízik akkor? Ki bízik benne, hogy Oszonics gazdag munkaegységet oszt a csoportnak? Persze, az elnök felesége is a háztájit piszkálja, ő se bízik hozzá! így aztán megverte a nagt7 ég az én küszködésemet!

Pirosra gyűlt szemmel meredt az asszonyra, de hogy az

nyugodtan mentegette a törött. paprikát, nagy indulatában otthagyta. Ment fel a házhoz, be a nyárikonyhába. Szelte a kenyeret, beleharapott a rozsízű karéjba, de már nem ízlett. Leült az asztalhoz, és fejét tenyerébe támasztotta. Nézte a rozsos kenyeret, mellette a kést, és sírni lett volna kedve. De már rég nem tudott sírni.

Kellett ez nekem — jajgatott benne a keserűség. — Az ember legközelebbi társa, felesége. gyermeke anyja se bízik, az se hisz. Ki hisz akkor teremtő úristen? Egyszerre félelmes szorongás borzongatta. Ismerte a falut, dühét, nagy erejét, a roppant indulatot, amit ezer és ezer ember közösen ver. akár a tenger, ha vihar korbácsolja. És ez a falu most tőle vár csodát. De hogyan? Ledugni a csemetéket, akár a ficfát, csakhogy becsapva fizessen a bank? Felvenni a pénzt, osztani szabálytalanul előlegként, mert soknak nincs kenyere se már, az elmúlt három pokoli esztendő nyomorékainak.

Milyen délceg-büszkén jelent meg első nap a tsz-iro- dán, amikor övé lett a tisztség, Oszonics majd megmutatja. Oszonics nem anyámasszony katonája, őt nem lehet szíves szóval levenni a lábáról. ..Emberek! Ezentúl nincs lófrálás, úrhatnámkodás, se lopás, se isten! Ezentúl munka van, becsület van aki elébe áll, azt úgy vágom félre, hogy orrán csúszik!"

De milyen más, ha a napok szűrke során kell mászni. hány akarat kapaszkodik tjeié bojtorjaként, hány kéz nyulkál felé, hány kamionja, kölönc-—', húzza az embert. Mintha csupa ertetlen gyerekkel volna dolga. Hát nem értik meg. hogy csak akkor mászik ki az ember a gödörből, ha belevágja ujjait a földbe, és erőlködik?

A volt elnök szelíden alamuszi képe rémlett fel előtte. Annak minden jó volt, az nem kötekedett. Most is jó neki, csakhogy éppen nevet, ha előtte Oszonicsot becsmér- lik. Nem szól ő, dehogy szól. csak éppen mosolyog. Talán még saját halálos ítélete ellen se szólna, úgy fél mindentől, mindenkitől- Az ilyen gyáváknak hogy, van joguk élni ezen a világon?

Ismét az asszonyra terelődött a gondolata.

Persze, ki törődjön a háztáji kerttel, ha nem ő? De

éppen ma amikor tegnap hangos szóval minden épkézláb embert kivezényelt. Csak az elnök felesége nem megy. Hogy legyen kifogás, ha holnap majd sokan otthon ragadnak? Amikor erre a következtetésre jutott, szeretett volna felugrani és kiszaladni a kertbe, összegázolni mindent.

De akkor az asszony lépett a konyhába- Kezét törölte a kötényébe, útközben moshatta meg a vályúnál. Kenyeret szelt, megsózta és szalvétába göngyölte.

— Miért nem eszel? — kérdezte az urát. alázatosan.

— Elvetted az étvágyamat.

— Látod, hogy megyek már- Az embernek nem lehet baja. Mert az ura ispánabb az ispánnál.

•— Mi bajod?

— Tudom én. Nehéz forróság ütötte meg. ki akar szakadni a me.ijem.

Oszonics elfáradt a haragban— Akkor menj a-z orvoshoz.

— Majd. Este főzök valamit. addig éhen ne halj.

Elment.

Az ember hallgatta a gyors apró lépteket, és a fájdalom csak nem hagyta békénHa egy férfit az asszonya se ért meg. mit akarjon az ember a világtól?

Nyekkent, a kapu. Üres hangtalanság lett a nyári konyhában. Kutyát tavaly óta nem tartottak. Disznó még nincs. A tyúkok lent kaparhatnak a kert végiben csörgő patakparton. Asszony nélkül még üresebb a ház.

Oszonics a' kenyér utón iiy-ült. tört belőle, lassan rágott. ’ Len gyelország felszabadító - sa után a különböző fasiszta szervezetek, valamint az angliai ellenkormány hívei bandákba tömörültek. Rettegésben tartották a lakosságot és fegyveres csoportjaikkal állandóan veszélyeztették a békés, termelő élet megindulását. A banditák külföldről kaptak támogatást. Soraikban kipróbált katonai szakértők

Ezrek zarándokolnak manapság Zebegénybe, keresik témáit, kutatják emlékét, nézik alkotásait: — a múzeummá vált pirostéglás műterem, a parasztbútorokkal teli lakószoba látogatói zajosan bizonyítják, hogy esztendőkkel halála után is elevenen él kultúránkban a mester. Szőnyi István.

Hetvenöt, éve. 189-1 január 17-én született, s lassan félszázada már annak Is. hogy jelentős művészként ismeri festészetünk. Nagybánya indította útnak, iskolája, s örök szellemi vezére maradt az első modern magyar művésztelep. aminthogy mesterei, Fe- renczi Károly és Réti István sem csupán tanítói: igaz példái maradtak.

Pedig művészetét nem a nagybányai derű jegyében

kezdte. Uitz Béla. a nyugtalan forradalmár művész nyomain haladt a levert forradalmak országában, és korai, erős aktjai, éles fényekkel

szabdalt vásznai megpróbáltál!: változatlanul a forradalomcsináló erős művészet

erejével kiáltani. Koruk, az 1920-as évtized süket volt erre a kiáltásra. a terrorral megtört országban, Szőnyinek vissza kellett vonulnia Zebe- gény csöndjébe. És a csöndben fölfedezte a szép humánumot, a tiszta költőiséget, az érzékeny költészetet — fölfedezte és fölmutatta mind érettebb, mind önállóbb, mindinkább kiteljesedő remekművekben. A téma mindig Zebe- gény volt: első fő művéhez a zebegényi temetés adott témát kis elesett siratóasz- szonyaival. apró ügyefogyott tisztelendőjével, nagy, téli fehér gyászával. Az Átkelés a Dunán meleg hangulatai éppúgy az ismert tájat idézik, mint ahogy az Este, természetesen egy zebegényi este, s az Eladó a borjú is valahol Ze- begényben eladó. A képek lényege azonban soha nem Ze- begény volt, hanem az ember, aki groteszk-tpagikusan, s mégis költői gyásszal temet a

voltak, ismerték nemcsak a fegyveres harc, de a felderítő munka minden csinját-binját is. Éppen ezért az ellenük •folytatott küzdelem nagy körültekintést, óvatosságot és hősi bátorságot követelt.

A lengyel belbiztonsági szolgálat harcát eleinte kevés siker koronázta. Az 1946-ban játszódó, izgalmakban bővelkedő regény az egyik legneSzőnvi István:

behavazott képen, az ember, aki csodálatos hangulatokat teremt és érez egy nyári alkonyon. az ember, aki este örök békével szemléli család ját az Este című vásznon, s akinek minden mozzanata olyan szépségesen fontos és költői lehet, még az is, hogy alkuszik egy borjúra.

A kemény képekkel induló Szőnyi hamarosan visszatalált a nagybányai lágy költészethez, úgy érezte, ha nem változtathat az embertelenségen, az emberséget kell őriznie.' Nagybánya oldott költőiségégyobb banda felgöngyölítéséről és ártalmatlanná tételéről szól. Gren nyomozó tiszt alakulatával elkeseredett harcot vív a garázdálkodó terrorista csoportokkal, de ezek különös módon mindig kibújnak az elhárítás gyűrűjéből. Mígnem a tehetséges nyomozó rájön a titok nyitjára és leleplezi az álcázott ügynököt. (Zrínyi Kiadó, 1963.)

hez nemcsak visszatért, .sokszorosan és. zseniálisan meg is újította ezt Szőnyi István: finom, sejtelmes foltjai, olvadt, meleg színei, remegő hangulatai és lágyan, de rendbe simuló kompozíciói olyan ihletett fokon jelenítik meg a mély humánumot, amely alig- alig elérhető művész számára.

Legkiválóbb alkotásának felsorolása betöltene számos nyomtatott sort a csillogó hangulatú, mégis lágy Esernyőktől a. nehézkes alakokat költői könnyedségbe emelő Fuvarosig, s az emberségre valló' példák felsorolása is túlságosan hosszú művésztársak, tanítványok emberi megsegítésétől a világháborús évek már- már hősi kiállásáig. A zebegényi Szőnvi-múzeumban dokumentumok bizonyítják, hogy az érzékeny festő életével játszott a világháború esztendeiben — mások megmentését vállalva, de a háborús tragédiát nem engedte be festészetébe. Kerti pad napsütötte idilliét festette, monumentális, békét jelképező anyát leányával, mindazt, amit az örök humánumból zavartalanul akart megőrizni.

Mindazt, amit kilenc évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig meg is őrzött; s tovább is.

zs. a.

Új KÖNYV:

W. Jamicki: Á gyanú árnyékában

es

Csontos Gábor:

Kötelek a víz felett

A pilonok már álltak, a drótkötelek délutánra megfeszültek a két part között. A szél furcsa zenét pengetett az óriás húrokon. A szerelők, ncsiba húzódott be a brigád. s mert kint voltak az igazgatóságtól is, nyitva- hagvták az ajtót, hogy kicsavarodjon a nehéz kék cigarettafüst. Igaz, pufajka volt rajtuk, az igazgatósági elv- társakon meg télikabát. Foga volt már az. időnek, reggel bizony deres volt a vas, odaragadt az ember tenyere, ha gyorsan el akarta venni a kötélről.

Habos legutoljára maradt és mivel amúgy sem fért volna mór be, a kocsi falépcsőjére ült le. Kifelé nézett, a víz felé és unott mozdulatokkal szedte elő a keménydobozos cigarettát, egyet kipöckölt és úgy harapta ki a többi közül a fogával. Utánozhatatlan volt az ilyesmiben, sokszor napokig mondogatták neki, ha effélét produkált A gyufát a körmére égette, rányalt az ujja hegyére, megfordította a görbülő szálat s elégette a csonkját fc.

Bent közben a tizenhét embertől körülvéve az ütemtervet értékelte a két igazgatósági elvtárs, — az egyik a műszaki, a másik a csúcStit- kár —. s a felajánlásokra is rátértek. Az embereket ez érdekelte, mert idő előtt állították fel a pilonokat és tudták, hogy az ünnepre jócskán lehet jutalom is. Az öreg Bretus félfenékkel ült a sebtiben lócának kiképzett deszkán és markába fordítva hagyta kojtolni méregerős cigarettáját. Ujjai örökké be- görbülten álltak, dagadtak és vizenyősök voltak.

Minden rendben levőnek látszott, elégedettek voltak a közponban a teljesítményükkel. A titkár aztán kiszólt a személykocsi sofőrjének, hogy hozza az üvegeket. Háromhárom üveget vitt oda a sofőr a két karja alá szorítva Az emberek bevették a kocsiba Habos feje felett, s a titkár elé állítgatták a satupad letisztogatott deszkájára. Az meg azt mondta: lássanak csak hozzá, megérdemlik, tíz nappal előbb állnak a pilonok, csak így tovább. nem kell a jeges folyón dolgozniuk a csövekkel, s ez újabb nyereséget jelenthet.

Ezzel mindenki egyetértett. Benyomták ujjal a dugókat és sóira adták az üveget. Három ember vett birtokba egy-egy üveget. Az öreg Szűcsről mindenki tudta, hogy kortyot sem iszik, s a műszaki elvtárs is csak egy kortynyit kért a zsebéből előszedett műanyagpohárba, Habosra meg nem gondolt senki.

Habos ajkára fitymáló mosoly telepedett s kipöckölte a csikket messze a fű közé. A titkár kérdezte meg:

— Hát. ez a fiatal elvtárs nem iszik?

— Ja, a Habos? A fene se tudja ennél. Kell bor, Habos? — bökte meg az egyik hegesztő Habos vállát. Habos úgy húzta el a vállát, mint aki azt akarja mondani: mit nyúlkálnak itt a vállához. Erre még a titkár is nevetett. Éppen nála volt az üveg, felállt és odaügyeskedte magát a lábak közt Habos mögé:

— Tessék, elvtársam, húzza meg... Maga is megérdemli. Igaz, elvtársak.,.? Én legalábbis nem hallottam, hogy

a brigád bármelyik tagja is elmaradt volna. Itt mindenki megtette a magáét...

— Kösz — mondta Habos. Válla felett feltartotta a kezét, anélkül, hogy a titkárra nézett volna, elvette az üveget és telecsurgatta a száját. Legalább egy arasznyira volt a szájától az üveg, s nem ment ebből mellé egy csepp se.

— Ritka gyerek ez, kérem! — mondta az öreg Bretus elismeréssel. — Hogy ez miket tud produkálni!

— Marha jó! — nevetett egy másik ember, s maga a titkár is.

— Igaz, hogy csak külső brigádtag, de arra is jó, hogy elnézze az ember.. . Ingyen cirkusz... — kezdte a tréfa- mester Szabó.

— Hagyd te! — szolt rá Bretus. — mit akarsz tőle?

De aztán a titkár is megkérdezte: mit jelent az, hogy külső brigádtag? Ügy, válaszolták, hogy Habos nem akart brigádlag lenni. Tizenhét tagú a brigádjuk, de a csoport Habossal és az éjjeliőrrel együtt tizenkilenc. Az öreg sincs benne a brigádban, ami persze érthető. Ennél meg mindegy, ez olyan extra, mint a belsőíüles bili.

Megint csak nevettek. De mái- a bor is beszélt belőlük.

— Ez, nem is tudom, hogy kaphat-e a prémiumból — mondta valaki. — Hisz nem

vállalt semmit. Azt mondta, hagyják őt békén a marhás- kodással. Mit ajánlgatnák? Nincs más bajuk?

A titkár tulajdonképpen nem lepődött, meg. úgy látszik, volt már dolga efféle legényekkel, a műszaki meg egyebet sem tett, mint hallgatott Bretu9 védelmére kelt a fiúnak: igaz, ő nem vállalt, de rendesen elvégzi a munkáját. A pénzét megérdemli.

— Miért hívják Habosnak? — kérdezte a műszaki.

— A haja miatt — mosolygott az ifjabbik Szűcs — hát nézzen rá. micsoda Zrínyifeje van. Csak épp a ló kéne alája.

Erre már felállt Habos, nyújtózott egyet s arrébb lépdelt. Teljességgel úgy viselkedett, mintha nem róla lett volna szó, vagy mintha rajta kívül senki az égvilágon ott nem volna...

Másnap reggelre kifehéred - tek a drótkötelek. Pengett a fagyban a két ívelő húr. Amikor dolgozni kezdtek a csővel, úgy porzott a nyakukba a fehérség, mintha havazott volna. A hegesztett csőkígyót a két autódaru emelte meg, lépésről lépésre tolta a víz irányában, ahol az emberek egymás után akasztották aktja a kengyeleket. Fent a csigákat az öreg Bretus akasztotta és biztosította. Habost parancsolta maga mellé a szerelőkosárba, as

adogatta neki a szerszámokat s kezelte a telefont, amivel a túloldalra a tsörlőnek adott utasítást az öreg. Habos kivörösödött orral és elkékült kézzel tartotta a mikrofont és ha az öreg szólt, odadúg- ta a szája elé.

Jól haladtak, két óra. alatt már a víz közepe fölé értek, citerázott alattuk és felettük a drótkötél, apró tűként szúrt az arcukba a porzó dér. Nem volt még tizenegy óra. amikor Habos észrevette a Két személygépkocsit. Megjöttek hát csodát látni ma is az elvtársak, gondolta, de nem tudott odafigyelni, mert Bretus mellett egy pillanatra sem bámulászhatott.

— Hé, mi van már? Nem hallottátok? — kiáltott Bretus a telefonba. Habos végignézett a drótköteleken és nem értette, mi a baj. Szabályos közökben a kengyelek. s mindenütt egy-egy biztosított ember. Elől pedig, mint a kapitány, az öreg Bretus. De mintha csakugyan megállt volna az a finom, libegő előremozgás. ami eddig közelítette őket a túlsó part felé. Habos nem hallotta, mit válaszoltak vissza a csőriéről, csak Bretus káromkodását. Nagyon szelíden tudott káromkodni az öreg. Egyszer azt mondta neki, látod, azért veszlek magam mellé, mert akkor nem jár el » szám. Irtó pocsék szám tud nekem lenni. Akkor megken»