Kelet-Magyarország, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

1CBLET-WAG Y ARORSXAb ft. ofdaT Padlótól a mennyezetig Mitől női a karácsonyfa? A kérdésből a kedves olvasó valószínűleg arra gondol: összetévesztem a karácsony­fát a fenyőfával. A fenyőfa ugyanis, mint minden fa, az idők során növekszik. A ka­rácsonyfa viszont olyan fe­nyőfa, amely ki van vágva: növekedésről beszélni tehát tudománytalan dolog Ilyen­kor karácsonykor azután ki­derül, hogy szép, szép a tu­domány; (íe a nagy ünnepe­ken másfajta törvények lép­nek életbe. Megkísérlem be­bizonyítani. Amikor én még egészen kicsi voltam — ez néha olyan távolinak látszik, mint a Kisjézuska születése, — tehát mondjuk 1968 éve: mennyezetig érő karácsonyfa állt a szobában, méghozzá hatalmas talpával a padlóról emelkedve fel. Ma sem ér­tem, az illetékesek hogyan tudták feldíszíteni. Szívesen megkérdezném tőlük: sajnos azonban e drága illetékesek régen nem élnek már. Azután, ahogy növeked­tem: a karácsonyfa észrevét­lenül kisebbedett. Erre jó­szerivel csak akkor jöttem rá, amikor egy karácsony estén észrevettem, hogy én és a karácsonyfa: egyforma nagyok vagyunk. Abban az időben — tizennégy éves lé­vén — tanultam már fizi­kát, s az optikai csalódások természetével is tisztában voltam. Szigorúan tudomá­nyos világszemléletemmel ha­mar megmagyaráztam ma­gamnak: szó sincs arról, mintha a karácsonyfa össze­zsugorodott volna. Én let­tem magasabb, s az optika törvényei szerint ezért látom a hajdani hatalmas fát — kisebbnek. Mindenesetre megkértem az illetékeseket: állítsák fel egy kis asztalká­ra. Az ember nem szívesen mond le illúzióiról. Azután telt-múlt az idő, s jött egy olyan karácsony is, amikor — teljesen rendhagyó mó­don — fenyőfa és karácsony­fa: eggyé váltak. A Kárpá­tokban, a gyergyói havasok egyik kis tisztásán állt e ne­vezetes fenyőfa, melyet — minden kivágás nélkül — karácsonyfává léptettünk elő. Ellátva a megfelelő ezüst és arany csillagokkal, továbbá sújtásokkal. Körü­lötte énekeltük, hogy „Mennyből az angyal.” Az ágyuk már elég közelről dö­rögtek. Később már nem áltat­tam magam: tudomásul vet­tem — minél nagyobb agye­rek, annál kisebb a kará­csonyfa. Egy negyvenéves gye­reknek meg kell elégednie egyméteres fával. Asztallal együtt. S ime türelmem ju­talma: a karácsonyfa egy­szerre növekedni kezdett Mire a kislányom hetven centi magas lett: a fa egy méter hetven centire szö­kött fel. Közben kisebb in­gadozásokkal — aszerint, hogy mit lehetett kapni a piacon — tartotta azt a ma­gasságot * néha még növe­kedett is. Ma a kislányom egy méter hetven centi magas, s a karácsonyfa bizony ismét csak hetven centiméter. Ter­mészetesen: asztalra állítjuk. De én nem csüggedek. El­képzelhető, hogy a lányom néhány év múlva férjhez megy. Rövidesen tizennyolc éves lesz, s elég csinos is — ehhez a meggondolatlan lé­péshez. Azután, ha úgy dön­tenek, hogy mégis előbb a baba, csak azután a Trabant: a karácsonyfának ismét ürü­gye lesz arra, hogy felszök­jék a mennyezetig Szeren­csére, ma elég alacsonyak a mennyezetek. Ezzel be is fe­jezem tudományos felfedezé­sem közlését a karácsonyfák növekedésének és kisebbedé- sének okairól. Mondanom sem kell: csöppet sem kö­zömbös, hogy életünkben hányszor nő meg a kará­csonyfa. De ki tudná ezt elő­re megmondani; talán csak a Kisjéziuska. Hámos György Mi ketten, vagyis Mariska néném és én már régen meg­oldottuk a karácsonyi aján­dékozás gondjait. De nem ám akárhogyan! Nagysze­rűen! Kezdetben, hosszú eszten­dőkön át úgy történt a do­log, hogy karácsony délután­ján felkerestem Mariska né­nit és átadtam neki ajándé­komat. Például egy palacsin­tasütőt, vagy ‘ ugyancsak például egy családi kefekész­letet, vagy ilyesmit Ugyan­akkor ő is átadta nekem az ajándékát: zsebkést, amiben dugóhúzó és körömpiszkáló is van, esetleg sárga nyakken­dőt lila pötyökkeL Egyszer aztán azt mondtam Mariska nénémnek: — Nézd, Mariska néni, sok pénzt adunk így ki fölösle­gesen. Sokkal okosabban tennénk, ha olyasmit ven­nénk egymásnak, amire szükségünk van. A meglepe­tés talán kisebb lenne, de az öröm nagyobb. Beszéljük meg ezentúl, hogy mit ve­gyünk egymásnak. Jó? — Okos vagy, édes fiam! — felelte Mariska néni —, de ha már a meglepetésről lemondunk, egyszerűsítsük tovább a dolgot Neked is sok a munkád, nekem is. Miért üljünk össze egy nap­pal előbb az ajándék ügyé­ben? Ezentúl minden arany­/W cet oldott kérdés vasárnap délelőttjén találko­zunk, s bemegyünk valame­lyik áruházba. Ott aztán te megveszed nekem azt, amire szükségem van, én pedig megveszem neked azt, amire neked van szükséged. Jó? Beláttam, hogy igaza van. Sőt, továbbmentem egy lé­péssel: (Erdei Sándor rajza) — Tudod mit, Mariska né­ni? Nem is kell együtt men­nünk. Lehet, hogy te nem érsz rá éppen, lehet, hogy én nem. Ilyenkor karácsony előtt te megveszed azt, ami­re szükséged van, én is meg­veszem azt, amire nekem szükségem van, aztán más­nap felhívlak telefonon és Párliuzam kis hibával Néztem a lányt és Dickena- re gondoltam. Az én helyemben minden­kinek Dickens jutott volna az eszébe. Pontosabban: „A ka­rácsonyi ének”, a nagy angol Meg nem értett szerelmesek halk beszélgetése — Péter, én egyre nehe­zebben viselem el, hogy ti­tokban kell találkoznunk. — Ugyanazt érzem. Ez ár­nyékolja be a mi szent, tiszta szerelmünket. — Már nem merlek ma­gunkhoz hívni. Nyíltan kije­lentette, hogy elege van be­lőled, nézd a tévét otthon. — Ne haragudj, de faragat­lan ember az öreg. Tapintat­lan! De ugye ezzel nem sér­telek meg? — Dehogyis Péterkém. Ne­kem ugyan ez a véleményem. Tudod mit mondott ma reg­gel rólam? Tudod minek ne­vezett?!. — A nyomorult! Mit mon­dott rólad7 — Röstellem kimondani, de ■ejtheted. —- Legszívesebben felpo­foznám Unintelligens pa­raszt! — Jaj, csak azt ne. Akkor végleg rájönne mindenre. — Miért? Komolyan, gya­nakszik? — Komolyan nem, csak úgy elgondolkozik. Olyanokat mond, hogy: „Minek jár hoz­zánk ez a hülye?”, meg hogy „minek nézed a lábamat, az­tán, hogy furcsa amiért a fe­leséged nélkül járkálsz hoz­zánk, úri ember ilyet nem tesz. Egyik nap meg képzeld, tudod, amikor a Sóstón vol­tunk és mondtam, hogy a varrónőnél időztem el éjfélig, s az erőszakoskodott, hogy igyák konyakot, kijelentette, hogy megpofoz téged, a leg­közelebbi találkozásnál. — Undorító alak! Az még életében nem érzett igazán, tiszta fennkölt szerelmi ér­zést. — Hát az nem. — Mit tehetünk? — Semmit Szenvednünk kell. — Azt. Az a mi sorsunk. Mit tehetek róla, hogy nyolc gyermekem van. Sajnos, előbb nem találkoztunk. — Nekünk meg drágám vil­lánk és autónk, és a férjem, az a nyomorult sajnos sokat keres. A két kis ártatlan gyermekem jövőjére is gon­dolnom kell. — Marad a szenvedés és a titkolózás. Szivikém. te töb­bet érdemelnél — Te is... De mit csinál­junk, ki ért meg manapsá egy tiszta és önzetlen szerel­met?^ realistának es a megrázó erejű elbeszélése. Amelyik­ben a megfagyott gyermekről van szó. Akkor is karácsony este volt, nagy, puha pely- hekben hullott a hó, az utcán az emberek arca kipirult a hidegtől, amint siettek haza, hogy meghitt családi körben töltsék el a szeretet ünne­pét.« Ez a másik történet pedig most pereg éppen a szemem előtt és a szerencsétlen te­remtés, akinek látványa „A karácsonyi ének” megható tragikumát idézi fel bennem, nem fiú, hanem lány. Húsz­évesnek saccolom, a ruhája nem rongyos, de az évszak­hoz képest túlságosan lenge. Dehát mindez nem gyengí­ti a párhuzam indokoltságát. Most is karácsony este van, az utcán az emberek arcát most is pirosra csípi a hideg, most is mindenki siet haza, hogy övéi körében töltse e szeretet ünnepét. És közöt­tük most is ott éviekéi egy árva lélek, akit nem vár ha­za senki, akivel a kutya sem törődik. A lány fázósan álldogál, vagy fel-alá sétálgat Lóbálja a táskáját, hogy egy picit fel­melegedjen. A vak is látja, hogy szenved a hidegtől és nyomasztja az egyedüllét. Egy kis emberi melegségre vágyik, egy kis kuckóra, ahol meghúzhatná magát, ahol ne­ki is jutna néhány kedves szó, egy kis meleg étel, talán még valami aprócska ajándék is a fenyőfa alóL Leküzdve természetes fé­lénkségét, rámosolyog egy- egy magányos járókelőre, még meg is szólítja némelyiket. A szája mozgásáról leolvasom, az iránt érdeklődik kedvesen, hogy az illető nem vinné-e őt magával? Fél órája figyelem a cuk­rászda üvegablaka mögül és gyűlik bennem a keserűség. Szegénykének semmi sem sikerül. Nyájas kérdésére vagy bosszús felhorkanás a vá­lasz, vagy határozott fejrá­zás, a többség pedig úgy tesz, mintha süket volna, gyorsított menetben halad el mellette. Ha ez így folytatódik, mire éjfélt üt az óra, ez a le­ánygyermek is meg fog fagyni! Mit változott, mennyit fej­lődött, szépült, gazdagodott az emberi lélek, az emberi ter­mészet a száz évvel korábbi állapotokhoz mérten? Meg­értőbbek lettünk a mások szenvedései iránt? Jobb, ne­mesebb a szívünk, mint déd­apáinké? Legalább az év egyetlen napján, a szeretet ünnepén befogadunk-e fede­lünk alá egy didergő kis­lányt, megosztjuk-e vele ke­nyerünket? A példa azt mutatja, hogy e tekintetben bizony nem so­kat fejlődtünk! Szerencsére akadnak azért kivételek is! Jómagam például elhatá­roztam, hogy még tíz percig várok és ha ez alatt sem akad gyámolítója szegénykének, kimegyek hozzá és meginvi­tálom, töltse nálunk a mai es­tét A feleségem is biztosan őrülni fog neki. Kftril Andris megköszönjük egymásnaV a szép ajándékot. Jó? Ebben egyeztünk meg. kő­nek már jó néhány éve és: a rendszer kitűnően bevált. Csupa hasznos dolgot ve- szünk-kapunk magunknak- egymástól. Ámbár tavaly. . . Amikor felhívtam néném-t, hogy megköszönje nekem, amit vett magának, vak ság­gal áradozott az örömtől­— Édes fiam — leik*-"de- zett — egy pár meleg kesz­tyűt vettem magamna leg- nap, nagyon köszönöir. pé­ked. Tudod, titokban már hetek óta erre gondoltam.., És te mit kaptál tőlem? Nem szeretek hazudozni. Bevallottam, hogy nem vet­tem magamnak semmit sem. — Mariska néni, — sza­badkoztam —, nagyon sok kiadásom volt az utóbbi idő­ben. .. Erre mérges lett: — Édes fiam, fel vagyok háborodva! Én egy pár me­leg kesztyűt kapok tőled és te tőlem semmit sem kapsz? Hát ilyen fukarnak ismersz te engem? Meg kellett ígérnem, hogy veszek magamnak valamit. Azzal fenyegetőzött, hogy kü­lönben eldobja a kesztyűt, amit vett magának tőlem ne­ki. Tibi I.á /ló Az „ajándék** Egyik hírneves zeneszer­zőnk és gordonkaművészünk nagyon szerette egyetlen fiú unokáját, Karcsit. Karcsi még csak nyolc esztendős volt, a nagypapa viszont már a het­venes éveit taposta. Karcsi volt a család, — és természe­tesen nagypapa szemefénye, ennélfogva minden kívánsága megadatott neki. Most, hogy a 6S-as kará­csony nagyon közeledik, a nagypapa így fordult Karcsi­hoz: — Mondd meg nekem ara­nyos kis unokám, mit kí­vánsz karácsonyra? Bármit szeretnél, meglátod, megka­pod. Nos, ki vele! Karcsi lesunyította fejét, pislogott néhányat, s így szólt j — Nem merem megmon­dani, nagypapa. Úgysem tud­nád teljesíteni! — No de mégis. Vagy any- nyira drága dolog? — Dehogyis drága, nagy­papa Egy filléredbe sem ke­rülne. — Nos, miért nem mondod meg akkor? — Csak. Mert tudod nagy­papa, olyasmit kérnék, amit te képtelen volnál nekem még karácsonykor is megadni. A nagypapa bosszúsan vé­gigsimította finom ujjaival a vonóját, s megrázta bozontos ősz fejét: — Ejnye nomár... mondod meg azonnal te betyár, mit kívánsz karácsonyra?!!! — Jól van nagypapa, én megmondhatom. De ugye nem haragszol érte? Hát én azt szeretném kérni, drága nagypapa, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer, éppen kará­csonykor... — ne tessék mu­zsikálni!! Dénes Géza Hajdúdorog ■Hí. flsgerobw St. (Erdei Sándor rajza) (Erdei Sándor rajza)

Next

/
Oldalképek
Tartalom