Kelet-Magyarország, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-20 / 298. szám
XXV ÉVFOLYAM. 298. SZÁM ÄRA: 70 FILLÉR 1968. DECEMBER 20, PÉNTEK LAPUNK TARTALMIBÓL» Ülést tartott a HNF megyei bizottságai , • (5. oldal) A szatmár-beregi tsz-szövetség első éve. (5. oldal) Napirenden Nyíregyháza sportja * (5. oldal) Befejezte munkáját az országgyűlés Csütörtökön délelőtt a Magyar Népköz- társaság 1999. évi költségvetésének és a tanácsok költségvetésének 1969—70. évi költség - vetési szabályozóiról szóló törvényjavaslat vitájával folytatta tanácskozását az országgyűlés. Részt vett az ülésen hosonczi Pál, a nép- köztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, Fock Jenő, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke, továbbá Biszku Béla, Fehér Lajos, Kállai Gyula, Komócsin Zoltán és Nyers Rezső, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, valamint a Politikai Bizottság póttagjai, a Központi Bizottság titkárai és a kormány tagjai. A diplomáciai páholyokban helyet foglalt a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője. Kállai Gyula elnöki megnyitója után Nyers Rezső, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára emelkedett szólásra. Nyers Rezső beszéde Tisztelt országgyűlés! Amikor a jövő évi állami költségvetés bevételei) és kiadásait meghatározzuk, tulajdonképpen négy, szorosan egybekapcsolódó kérdésben döntünk. Abban, hogy a társadalmi összjövedelem mekkora hányadát centralizáljuk állami célok megvalósítására, mely forrásokból, milyen mértékben biztosítsuk a bevételeket, milyen kiadásokat milyen arányban tervezzünk, s végül döntenünk kell abban, hogy elfogadható-e a költségvetés egyenlege. Döntésünk kisebb-nagyobb mértékben minden gazdálkodó szervet érint. Ezúton közöljük összegezve a gazdálkodó szervekkel, hogy anyagi szempontból mit vár tőlük az állam, s azt is. hogy mit kaphatnak az államtól. Elhatározásunk gyakorlati jelentősége tehát nyilvánvaló. Elvi jelentőségét pedig az adja, hogy ezúttal a tervek mögött működő mozgató erőről: a párt gazdaságpolitikájáról és általános politikájáról is szavazunk. Pártunk általános politikája szemszögéből főként három kérdés vetődik fel az 1969. évi tervvel és költségvetéssel kapcsolatban. Az első: erősíti-e a szocializmust, érvényre juttatja-e a munkások és valamennyi dolgozó érdekeit? A második kérdés: biztosítja-e a folyamatos fejlődést, az ötéves tervcélok elérése felé vezet-e bennünket? Harmadik kérdés: megfelel-e a gazdasági reform elveinek, segíti-e a reform további kibontakozását? A három kérdésre tehát véleményem szerint három igen a helyes válasz. Ezért alkalmas a kormány tervezete arra, hogy elnyerje a politikai bizalmat. Ha az állámháztartás 155 milliárdos gazdálkodási tervének a nagyságrendjét értékeljük, az megfelelőnek tűnik mind a szocializmus elvi mércéjével, mind hazai lehetőségeink mércéjével mérve. Ez ugyanis annyit jelent, hogy az állam a tervezett nemzeti jövedelemnek több, mint 60 százalékát centralizálja és újra elosztja a társadalmi-politikai célok szerint. Tehát az állami költség- vetés újraelosztó szerepe nálunk lényegesen nagyobb, mint a kapitalista országokban, mert ott ez az arány 20— 30 százalék között mozog. A közeli években a vállalatok pénzügyi önállóságának kibontakozása talán kissé csökkenti majd az államháztartás részesedési arányát, de azért az lényegében a mai nagyságrendű marad. A közvetlen termelő szférából — ahonnan bevételeink döntő zöme származik — nem vonhatunk el nagyobb arányban, mert sértenénk a vállalati önálló elszámolás elvét, amit éppen erősíteni akarunk, tehát arra kell berendezkednünk, hogy a nemzeti jövedelem növekedésével arányosan növekedhetnek az állami kiadások. A kormánynak is, nekünk képviselőknek is ebben a felfogásban kell keresnünk-kutatnunk az állami gazdálkodás fejlesztésének lehetőségét. Növeljük a demokratikus ellenőrzést A gazdaságirányítás mai rendszerében az állami költségvetés a korábbinál aktíj vabb ösztönzője a tervszerű fejlődésnek, nagyobb hatást fejt ki a gazdasági élet széles területeire. Ebből következik hogy az országgyűlés a pénz- folyamatokon keresztül nagyobb mértékben válik az éves népgazdasági tevezésnek a felülbírálójává. Végeredményben anélkül, hogy magunkra vennénk a szocialista vállalkozásokért egyenként a felelősséget — ezt meghagyjuk a vállalati vezetőségeknek — az állami költségvetés révén mind jobb kézbe vehetjük a népgazdaság szekerének irányítását. Amilyen mértékben nő a költségvetés hatása a gazdasági életre, úgy kell javítani, fejleszteni a döntés előkészítését, a képviselői informáltságot. A költségvetés összeállításának, a tételek tagolásának ez évi módszerei nagyobb mértékben segítik a képviselők gazdasági tisztánlátását, s ezáltal növeiik demokratikus döntésünk tudatosságát. Megfontolást érdemel például, hogy a jövőben növeljük a lehetőséget a főbb tételek részletes felülvizsgálására, vagy a bizottságok keretében, vagy a plenáris munka során. Tehát a fejlődést nyugtázzuk, azonban a mai helyzettel nem elégedhetünk meg, a demokratikus ellenőrzést az országgyűlés részéről is tartalmilag tovább fedi növelnünk. Az állami költségvetés újraelosztó funkciója két irányban érvényesül: egyfelől a termelőszférán belül módosítja az eszközök elosztását, másrészt a termelőszférából elvonja az eszközöket és ezeket felhasználja tudományos, kulturális, szociálpolitikai és igazgatási célokra. 1969-ben 133 miliárd forintot vonunk el a szocialista vállalatoktól adózás útján. Ebből az összegből 68 milliárd forintot visszajuttatunk a vállalati szférába, mégpedig 22 milliárdot termeiőjel- legű beruházásokra, .46 milliárd forintot pedig árkiegészítésekre, dotációkra és egyéb pénzügyi támogatásra. A beruházási céllal történő, újraelosztás elvileg helyes, a 46 milliárdos pénzügyi támogatással kapcsolatban azonban elvi probléma is van, mert abban valójában keveredik az állami árrögzítések és az alacsony gazdasági hatékonyság eredménye. Joggal merül fel a kérdés, hogy meddig vállalhatjuk az alacsony hatékonyságú vállalkozások ilyen mértékű finanszírozását? Nem vitás, hogy nem tűzhetjük ki magunk elé Képünkön: a parlamenti ülésterem első padsoraiban a párt és a kormány vezetői láthatóit az ilyesfajta újraelosztás teljes megszüntetését, az sem lehet azor^san vitás, hogy az állam ma még túl mélyen belenyúl a jó gazdasági hatékonyságú vállalatok páncélszekrényébe, azért, hogy türelmi időt biztosítson azoknak a vállalatoknak, melyek állami kedvezmények nélkül veszteségesek, vagy alacsony jövedelmezőségűek lennének. Ezért csak arra törekedhetünk, hogy a jövőben csökkentsük a költségvetésnek az ilyen célú újraelosztó szerepét írni elavult, azt ne védjük Tudatosan keresni kell ezért a gazdaságtalan vállalati tevékenység gazdaságossá tételének útját, a költségek csökkentését, ha kell új gyártmányokra való átállását. Ez a vállalatok kötelessége. A végképpen korszerűtlen, krónikusan alacsony hatékonyságú tevékenységeket pedig fokozatosan ki kell szorítani a népgazdaság keretéből. Ez már a minisztériumok kötelessége. Egyáltalán nem szégyen a szocializmusra nézve, hogy a mai műszaki haladás mellett némely korábban szervezett gazdasági tevékenység idővel korszerűtlenné válik. Ez világjelenség. A műszaki emberektől, a munkásoktól azt kérjük, hogy a magasabb társadalmi érdekekre gondolva, ne ragaszkodjanak a megszüntetést érdemlő tevékenységhez, inkább segítsék az ilyen vállalatok munkájának felcserélését más hasznos munkával. Mi képviselők is így kell, hogy eljárjunk. Kötelességünk viszont kiállni amellett, hogy a gazdasági rekonstrukció és ésszerűsítés során a dolgozó emberek mindennapi érdekeire kellő tekintettel legyenek az intézkedő szervek. Pártunk Központi Bizottságának legutóbbi határozata nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a gazdasági munka javítása most az egyik legfontosabb politikai kötelessége mindenkinek. Ha a jelenleginél gyorsabban fokozódik a gazdasági hatékonyság, nő a termelékenység és javul a jövedelmezőség, ez szocialista siker lesz és nemzetünk sikere lesz. A különféle állami szolgálatok és szolgáltatások fenntartására és fejlesztésére előirányzott 72 milliárd forint széles körű tudományos, kulturális és szociálpolitikai tevékenység folyamatod fejlődését biztosítja, magában foglalja továbbá fegyveres szerveink és az igazgatási apparátus költségeit. Ha a nemzeti jövedelem évi növekedéséhez mérjük a fejlődést, azt látjuk, hogy az állami szolgálatok tevékenysége azzal arányosan bővül. Alapjában tehát meg lehetünk elégedve. Azonban minél részletesebben elemezzük a szervek munkáját, annál inkább bukkanunk különféle problémákra. Egyfelől a költségvetési szervek részéről panaszolják — ezt a bizottsági munka során is hallottuk — hogy beruházási, fejlesztési fedezetekhez, ha nehezen is, de csak-csak hozzájutnak, viszont a fenntartás folyamatosságához és a felújításhoz gyakran már nincs elég pénz. Azt is mondják, hogy kisebb, de rendkívüli beszerzések, különösen, ha devizáról van sző, csak nagyon bürokratikus úton lehetségesek, pe- dik sokszor nagyon fontos műszerekről van szó. Másfelől viszont az állami ellenőrző szervek sok példával bizonyítják, hogy a megszokott, szinte rutinszerű költségvetési felhasználásban elég sok a felesleges kiadás. Néha tapasztalható, hogy a drágán beszerzett, vagy importált gépeket alig használják ki. Ügy érzem, mindenekelőtt az érintett vezetőknek, de az országgyűlésnek is komolyan kell törnie a fejét azon, hogy miképpen lehet javítani és továbbfejleszteni a 100 000 főnyi állami apparátus munkáját, úgyszintén a 270 000 főnyi tanácsi apparátus tevékenységét. Azért, hogy az államérdekeket hatásosabban képviseljék, az állampolgárok megbecsülését még jobban kivívják és az állami anyagi eszközökkel úgy bánjanak, mint a saját pénzükkel. Nincs szükség kampányszerű takarékosságra, de szükség van a köz- igazgatás és minden közszolgáltatás folyamatos ésszerűsítésére. Jó lenne, ha mind több vezető időnként gondolatban kilépne saját szervezetének keretéből, s az állami érdek és az állampolgárok igényeinek szemszögéből mintegy lefényképezné az adott szervet, vagy egységet, megkeresné a javítási pontokat és javítana is rajtuk. Nyílt tájékoztatás « Milyen általános képet kapunk a költségvetés révén hazánk mostani gazdasági és politikai helyzetéről? Népgazdaságunk általános színvonaláról és lehetőségeinkről az ország közvéleménye mostanában mind reálisabb képet nyer, amiben szerepe van a nyílt tájékoztatásnak, a demokratikus légkörnek. Gazdaságpolitikai fontosságú és rangú kérdések ezután sem maradhatnak meg párnázott ajtók mögött. Ügy érzem, ma már szertefoszlottak — éppen a nyíltság és a demokratikus légkör révén — az olyasfajta illúziók, hogy a gazdasági lehetőségeink határát a csillagos ég jelenti, s bátran előre fogyaszthatunk, csak termelni kell és biztosan nő a jövedelem. Mintha visszavonult volna barlangjába az a fajta cinizmus is, amely néhány évvel ezelőtt még megkérdőjelezett mindent, ami a szocializmus gazdasági teljesítményeként jelentkezett és eleve lebecsült mindent, ami magyar, ami hazai földön született. Ma inkább a széles munkástömegek, a szövetkezeti parasztok egészséges optimizmusa jellemző társadalmunk közérzetén, azoknak a felfogása, akik indokolt esetben nem rejtik véka aló a kritikát, de mégis az általános bizalom alapján foglalnak állást a közügyekben. S a bírálat mellett is telve vannak józan reménységgel, nagyfokú tettrekészséggel. Ez a nézet és ez a magatartás a realitásnak megfelel, hiszen tényleg mindenfelé sok a javítani való, viszont népgazdaságunk általános színvonala, ha nem is látványos gyorsasággal, de kétségkívül felfelé ívelő. Ha gazdasági gondjainkat vesszük számba, akkor első helyen kell említeni a munka termelékenységének egyenetlen, országos átlagban lassú emelkedését és a beruházási* hatékonyság alacsony, nem kielégítő színvonalát. A két probléma szorosan összefügg egymással. Ilyen vonatkozásban hasztalan lenne államilag elrendelni a vállalati tennivalókat, mert a társadalmi célt nem lehet pontos és reális vállalati tervmutatókra lebontani. Számunkra egyáltalán nem mindegy, ' hogy milyen áron, vagy éppen minek a rovására érvényesülitek ezek a fontos szempontok a gazdasági életben. Ügy érvényesíten- dők, hogy közben a többi ugyancsak nem mellékes társadalmi célunkat is elérjük a termelékenység növelésével együtt, akár a foglalkoztatási színvonal tartását, akár a munkaidőcsökkentóst, akár helyenként a munkaigényesebb termékstruktúra kialakítását említhetem példának. A termelékenység növelését jobban előtérbe állítva kell az állami szerveknek a nagyobb gazdasági hatékonyságra szorítaniok a vállalatokat, latbavetve a közgazdasági szabályozók széles skáláját és a műszaki ösztönzést A termelékenység növelését persze szorgalmazni, kell mindenekelőtt, a „tett színhelyén” a gyárkapun belül, az elsősorban illetékes gazdásági vezetők kezdemé(Folytatás a 3. oldalon) \HLÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK!