Kelet-Magyarország, 1968. október (25. évfolyam, 227-256. szám)

1968-10-06 / 235. szám

- vwamm

I. SÍÉI

«£»---------------------f;

Galambos Lajos;

Könnyű kicsi este

M

ikor kezdték legéuy- ke-számba venni nálunk a fiúgyermeket? Csa1 *s akkor, ha meg tudta mat .tolni a kasza nyelét. Addig kívül volt a küszöbön, nem volt beleszólása semmibe.

Nekem mind ez ideig apám a kaszáját oda nem adta. Remek szerszám volt az, het- venötös nagyságú, tisztán és gondozottén feküdt a padláson egész télen át, pengéje száraz sárga szalmába bujtatva, Olykor megkíséreltük mi már a forgatását, tavaly például, amikor apám nem látta. tengeri-csatornádét akartunk vágni vele, de a

nővérem akkor is kivette a

kezemből; úgy gondolta, ő

erősebb hozzá; s aztán mi

lett? Mint a valódi férfi, meg akarta fenni a pengét s a kezét úgy elvágta, hogy a vére méteres sugárban frecs- csent ki. S még titkolózni kellett apám előtt, nehogv megtudja, mit műveltünk a kaszával.

Ám ez az év a rendes munkán kívül más gondokat is hozott a férfiaknak. A földosztáson ugyan túl voltunk, de valami vita keveredett a szomszéd faluval egy olyan földdarabért, amelynek hovatartozását nem tudták eldönteni. Ebben az ügyben, meg a birtok levelek

ügyében és ki tudná elmondani. miféle ügyekben hetenként háromszor ia megszaladták a várost.

S már itt volt az a»yafö kaszálásának ideje.

Az asszonyok sóhajtoztak, mi lesz itten a munkával, ha a férfiak mindegyre csak a közügyekben szaladgálnak? Ki fogja itt elvégezni az elvégzendőket? Hisz a paraszti munkának ilyenkor már nagyon megvan a sorja, nem lehet halogatni egyiket sem, mert akkor egyszerre csak,a nyakunkba szakad az egész s nem fogunk belőle kilábalni, míg csak az új hó meg nem érkezik.

Mondottam, majd én levágom az anyafüvet.

— Te? — nézett rám apám. — S mivel?

— Kaszával.

— Kinek a kaszájával?

— Magunknak dolgozok, hát nyilván a mienkével. Apám élesen nézett rám.

— Nekünk nincs kaszánk, — mondta —, csak nekem van. S az nagyon más dolog, igaz-e?

N

agyon elszomorodtam; nyilvánvaló volt immár, hogy nem tart legénynek. Pedig hallottam már olyan esetet is. hogy valakik tizenhat esztendős korukban megnősültek.

— Hát akkor holnap megint csak vigyem a teheneket legelni?

— Vigyed.

— Mi lesz a fűvel?

— Majd vasárnap levágom. Édesmama pedig fölnézett akkor nagyon:

— Vasárnap?

És csend lett. Mert ő a vasárnapok ünnepében hitt, hiába, hogy apám egészen más ünnepekben. Otthon az anyám szaván kívül ilyen dolgokban más szó nem lehetett.

— Majd levágom —

mondta apám —, holdfényesek az éjszakák, hát majd levágom.

Igyhát vihettem reggel legeltetni a teheneket. Kezes jószágok voltak, de kinek volt ilyenkor kedve velük törődni? Elmondtam én magamban az éhes hasukat mindennek. Minek élnek? Minek vannak? Csak azért, hogy az ilyen nag.ylegény napjait tönkretegyék? Elkeseredésemben száraz falevelet güngy öl tem kukoricacsuhéba és azt szívtam.

Láttam a mi földünk közeiében, a Simon-dülöben, hogy földszomszédunk. Fa- zikas Józsi bácsi már kaszál. Jó kaszás hírében állott, mint apám. S jó kaszája volt, hírlett szüntelen az is. Any- nyira vágytam a kezembe venni, hogy azzal sem törődtem, merre bóklásznak körülöttem a tehenek.

Mire kihajtott egy rendet, odaértem én is melléje.

— Gondolatban — mondtam Józsi bácsinak —. tudom én már ennek a kaszálásnak minden módját. Csak az nem világos, hogyan kell tartania az embernek a kezét, hogy a kasza hegye bele ne vágódjon a földbe.

— Nocsak.

— Attól félnék mindig, hogy belevágódik és kettétörik a penge.

— Apád még nem mutatta meg?

— Nem.

Mosolygott és átadta a kaszát. Beállította a kacsot tartó jobbkezemet s meghatározta azt is, mennyire kell behajlítanom a balt.

— Most próbáld, fiú — mondta.

Suhintottam kettőt vagy hármat.

— O, hát megy ez — nevetett Józsi bácsi. — Megy ez fiam, csak csináljad.

J

ött mellettem és magyarázott, A két tehén nekiállt a rendnek s ették a vágott füvet. Arra vágytam, bárcsak sohse lenne vége ennek a földdarabnak, s addig tartana a rend, míg tökéletesen megtanulok kaszálni.

De ekkor lovas szekérrel vágtatott arra a földosztó bizottság egyik tagja és nagy hangon kiabálta:

— Józsi, a szomszéd falu bement a városba. Elperlik a földet. Azonnal gyere.

— A szentségit — mondta Józsi bácsi és már szaladt is a szekérhez. A föld végén fordult csak vissza és azt mondta: ha van kedvem, csak csináljam. A teheneket kössem meg, s rakjak eléjük füvet, míg csak bírnak enni.

Leoldotta a derekáról a fentért is a fenőkővel s a vizeskanna mellé állította.

Elmentek, én meg ottmaradtam.

A kaszával, s Józsi bácsi tarisznyájával, az ő ivóvizével s az gyönyörű füvű rétjével. Kell ennél nagyobb boldogság?

Kihajtottam a rendet, a teheneket megkötöttem, dúr- tam eléjük füvet eleget, derekamra kötöttem a fentért., s visszafordultam, hogy új rendbe kezdjek.

Kínlódtam?

Nagyon sokat kínlódtam.

Belevágtam a kasza hegyéi a földbe?

Bele és nem egyszer.

De a penge egyszer sem tört el.

Mire végeztem a hat-hét- száz öles földdarabbal, megtanultam a magam kínlódása árán mindazt, amit elibez a tudományhoz tudni kell.

Addig le nem ültem és meg nem pihentem. Ételhez nem nyúltam. Csak a teheneket vittem el egyszer a kútra, hogy igyanak. Aztán folytat* lam a munkát.

Délutánba hajlott jócskán a nap. mire végignézhettem a rendek során, fia valahol álló fűszál maradt, visszatértem és lesuhintottam. Senki nem mondhatta arra a munkára, hogy nem gyakorlott kéz fogta itten a kaszát. Az első rendek nem voltak még ugyan szabályosak, nem voltak nyílegyenesek, de végül már minden tiszta volt és nemes.

Megérkezett napszállat előtt Józsi bácsi és végigtekintett a földjén. Nem mondott se jót, se rosszat. Csak annyit kérdezett:

— Elfáradtál -e?

— Nem.

— Na, majd mire hazaérsz — mondta. — Addigra érezni fogod a kínt.

— Milyen kínt?

— Majd megtudod, fiam.

Mint két felfújt duda,

olyan volt a két tehén, amikor hazahajtottam őket. Akkor este jól tejeltek. Én leültem a tornác földjére, úgy vártam a vacsorát.

— Iszol egy kis tejet? — kérdezte anyám, amikor megfejt

D

e akkor egyszerre már nem kívántam semmit, Mozdulni sem kívántam. Sem lefeküdni, sem fent lenni, de még pillantani sem. Semmit nem kívántam.

— Mi van veled?

Hazajött apám és hallót tam, hogy a pitvarban sug- dolóznak. Már elhírlett akkor, micsoda munkát végeztem én a Józsi bácsi földjén. De nem éreztem örömet a dicséretre, csak ültem és bámultam a könnyű kicsi estét.

— Mi van hát veled? — jött ki újra anyám.

Én édesapámra néztem és azt mondtam:

— Holnap belekezdek a miénkbe.

S ő nem ttttotta meg. Ölmos kezembe vettem reggel a kaszát, s mentem. S láttam, a házakból hozzám hasonló korú, ifjú legénykék mennek a földekre az apjuk helyett. Mint a férfiak, már úgy haladtunk, csöndes beszédben és nem falevelet, igazi dohányt szívtunk.

Éreztük, elmúlt az az idő, amikor kívül voltunk a küszöbön. Már rajta álltunk. Az eddigiek öregebbek lettek s átadták nekünk a szerszámot.

K

ét hónapja körülbelül, hogy találkoztam újra Fazikas Józsi bácsival. Felhozódott ugyan ennek a kaszálásnak a története, de én bolond fejjel, elfeledtem megkérdezni tőle, vajon nem bánta-e meg, hogy akkor átadta nekem a kaszát?

Bárányi Ferenc:

Az elhagyott kisfiú dala

Apu, a kis autón elromlott a lámpa, tengelye is eltört, nincs, ki megcsinálja, apu, nagy a csönd most, lemezt sose forgat senki a lakásban — hol a dal s te hol vagy? Apu, a focisták, összefolyó foltok, mi a nevulc? Honnan tudjam, ha nem mondod? Apu, hogyha bőgök, anya megpirongat, és ő minden éjjel sírhat és szipoghat?

Apu, tegnap este eljött nagyapám és

nyakába vett folyton: „Gyere, te kis lángész!” Ám jobb, amikor te térden lovagoltatsz, nem fütyül más senki olyan indulókat! legutóbb — emlékszel? — messze vitt a vágta: karamell-köveken koppant a ló lába, csokoládé-hegylánc fogott körül minket, drazsé hullt a fákról, m egtömted az inged, anyunak is hoztunk, mókás volt a képe, kacajától folyt a könny az édességbe.

úgy ette a cukrot, könny-keseredetten, fintor volt szép arcú, olyan jót nevettem!

Ma reggel kiságyam léceire néztem, mint a hárfahúrok sorakoztak szépen, jaj, közébük csaptam s dallam kelt a fából, csokoládé-hegylánc visszhangozta távol, jajgatott a léc-húr: apu, gyere vissza!

Apu, gyere vissza, apu, gyere vissza..,

(Részlet a „Túl az éjszakán?’ című ciklusból).

Munhalov: HALLGATJÁK A VILÁGOT

(APN)

Vészi Endrét

Őszi papírüzlet

Azt hiszem, elfelejtettünk verset írni az őszi papírüzlethez, amelynek lámpafényében kékborítós füzetek, fehéren derengő rajzlapok, mézesen ragadó címkék röpködnek. Elfelejtettünk beszélni a papír kesernyés illatairól. Mert más a friss, más a hervadó, más a hófehér," vagy éppen avulton sárgás papír szaga.

A papírüzlet vegyelemzése megközelítőbb, ha számításba vesszük az enyv és a papír szagát, a táskák műbőrszagát. Milyen szervetlen anyagok állnak itt össze illatba. Micsoda erők sóhajtanak az alacsony mennyezet alól! Milyen fa törzsek nyers szaga alakul át papírszaggá! Lehet, hogy ez szakmai izgé- konyság, de az őszi papírüzlet illata egyenes összeköttetésben van idegrendszeremmel; ez a fanyar, szintetikus illat, amely nem a végtelen magasságokban, de orrunkkal egyvonalban, testünkkel egyvonalban, egy modern szélességi fokon lebeg és életünk mitológiájához tartozik.

Persze, a papírvegyész legyint, mosolyog és frappáns, önmagába foglalt képlettel, egyszerűen lerántja az orr magasságából s ugyanakkor az objektív ismeretek magasába emeli ezt a problémát.

Viíágéletemben izgatott a papír. Gyermekkorom papir- üzletei és könyvesboltjai még ma is az orromban illatoznak. Első regényemet kilószám kapható, recés tapintású papírra írtam, s a nagy ívek nem győzték befogadni a fiatal kézbe szorított ceruza szertelen röptét, a mértéktelen álmokat, amelyek vitorláját a remény és a jószerencse feszítette.

Papír és festékszag! ö, mennyi időt töltöttem gyerekkoromban a Tolnai Világlapja rotációsának forgatását figyelve, nekidőlve a nagyablakú pincehelyiség korlátjának, mintegy az emberiség fejlődéstörténetét követve nyomon.

Mert a láncolat végtelen. A papírüzletek illata össze- Ueveredik a nyomdák szagával. És a nagy nyomdák is Végigkísérnek. A szedőgépek finom kattogása, a nyomógépek kecses és szabatos ritmusa nélkül mennyivel szegényebb volnék! Papírszag, nyomdaszag és az ember lassan eljut élete értelméig: az írható és az olvasható betűig. De abban is biztos vagyok, ez nem csupán szakmai érzé-^ kenység. Mindenki őriz magában egy őszi papírüzletet s lelkünk orreimpáiban immár múlhatatlan a friss könyvek és füzetek fanyar illata, fülünkben az ívek muzsikája, szemünkben a szitáló fény, amely egyben fiatalságunk fénye is.

Krúdy Gyula:

NYÍRSÉG

Geszteréd, Balkány és a többi falvak, amelyek a nyírségi orkán után, mint megannyi „leégett, tetővesztett községek” merednek puszta falaikkal a homokdombok között: tudják-e

önök, mily derék, szinte honfoglaláskori magyar faluk?

A nyírségi orkán, amely e falvakat lerombolta az elmúlt napokban, a valóságos magyarság eleven testén ütött sebet, midőn vagyon- és életpusztító munkáját végezte. Szegény Nyírség, hol mostanában napi járó földre nem látni férfiembert (mind elmentek a király mellé), vajon felépitik-e ledöntött házikóidat, hol századok homo- kán, jövő-menő ezüst nyírfák alatt, szinte ázsiai tűzű napsugárban, az első foglalásból maradott földeken az ősmagyarok ivadékai születtek, szokásokat és - hagyományokat tiszteltek, csak magyarul tudtak felhőjük a Tisza vizéből keletkezett, szelük a határszéli szorosok felől fújt, amely az ősök lovainak fejét e tájra irányította, és az ekevas nyomán olykor kifordult a domboldalból egy napkeleti főúr sarkantyúja vagy kardja... Bolondos, zizegő, fáradhatatlan nyíri szél, amely ez ezüstfákat, makkos tölgyeket, rezgő nyárfákat, jószagú akácokat, barna szemű nőket, méltóságos férfiakat, bűskomoly nádasokat, hallgatag morotvákat nótázni tanítod, hogy is tudtál megbolondulni ennyire, romba döntőd a falut, amely a régi időkben legfeljebb követválasztáskor volt szokásban?

A Nyírség Magyarország legszebb tája.

írni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról. Vagy egy elaggott vitézi életről. Régi szép kalandokról, regényes hőstettekről, amelyek ifjúkorában eszébe juthatnának egy tunya, elcsitult falusi nemes embernek, midőn méhesében jelenen és múlton eltűnődik.

A magyar regényes-időknek hősi korában mindig az első sorban lengett Zabolch zászlaja: a vármegyék idejében az első hegedűt játszotta a nemzeti hangversenyben; verekedés, vitézség, sújtásos és kortes években a Nyírség diktálja a divatot; politikai és hazafias időhullámok itt lendülnek a felhőkig, hogy magukkal ragadják életre-halálra az idevaló embereket a meggyőződések, politikai hitek; testvérek, atyafiak, apák és fiúk állanak szemben nemegyszer az ellentáborokban, és az időben szokásos nemzeti politika miatt visszaküldik a más meggyőződéses szülői házhoz a szeretett ifjú feleségeket, apák fiaikat kitagadják, politikai okokból megvetnek, ki golyóznak hazafiakat. Nyíregyházán az Ébredjünk! című hetilapban évtizedekig folyik társadalmat robbantó hecc azon, hogy kJ nem hiszi a vármegyében, hogy Görgei Artúr áruló volt, a csizmadiaszínben megbuktatják Fabinyi Teofilt, a minisztert, fokos, tölgyfabot. dikics és bicska járja, ha elkezdődik az al- kotmánvos küzdelem. holott valójában nem is lakott a vármegyében másféle érzelmű hazafi, mint szélsőbal- oldali.

Egy nagy darab nemzeti történelem a Nyírség. Itt pusztult el a legtöbb régi uraság, itt váltotta fel a régi