Kelet-Magyarország, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-15 / 217. szám

$. oldal

Irtn ST MA«TARRRS2A9 - VASÁRNAPI MELLÉKLET

1^6$. szeptember 15.

Slpkay Barna:

CSENDES VÍZ

A folyó felett szinte sziporkázott a csend. A község hídja beúszott a kanyar nyárfái mögé, csak a templom fehér feje fuldoklóit még a kék páratengerben.

Kristályos pendíilésekkel csapott az evező a vízbe. A csónak az öbölbe tartott, ahol fűzek tocsogtak öregesen és halak cuppogtak a lábaiknál. Az ember mindezt egyszerre látta, nem rebbenő szemmel. Hangosan, orrán át szívta a halszagú levegőt, egyenletesen evezett. Az öbölben, a befelé hajló fűz törzsét megmarkolta. rávetette a csónak kötelét, bár itt mozdulatlan volt a víz. Aztán nyugodtan bontogatta a horgászfelszerelést. Három csalétkes zsinórt vetett ki. úgy, hogy a csigalas- suságú forgás visszafelé közelítse ókét. Legalább tíz perc, amíg végigússzák a távot, s lehet újra dobni.

Aztán leült. Rokonszenves, bar sötét és kemény arca a fatörzs egy árnyékos darabjának látszott, térdére támasztott karjai ágaknak.

Mint a vízbe dobott tükör- darabok, villanlak a felugráló halak.

Két' gerle nyilait át a folyón acélos zúgással.

A zsebében volt a cigaretta. De nem mozdult.

— Van valami?

Túl vidám, túl hangos, túl váratlan volt a kérdés. A csónakban az ember gyorsan a partnak fordult. Zöldesszürke nadrágban, fekete, zsákszerűén bő pulóverben, kigombolt inggel és félrehúzott nyakkendővel egy magas. nagy lábú, nagy kezű férfi állt csípőre rakott kézzel az egyik fűz mellett.

— Még nincs — mondta egyszerűen.

A hangja nem zengett, mint a másiknak, czáraz volt, mint a parti homok.

A pulóveres most megfordult és láthatóan egy nőnek kiáltott:

— Csukd be a kocsit és gyere le! Remek itt!

Messziről csapódás hangzott. Tehát autóval jött a férfi. De hogy nem hallottam mégsem? — töprengett a csónakban az ember.

— Beüthetnék maga mellé?

A csónakos nehezen mozdult. A fatörzset fogva közelebb vontatta a csónakot, a pulóveres beugrott.

— Semmi vész — kacagott, mert a csónak nagyot ringott. — Tudok úszni.

— De a víz hideg — jegyezte meg a csónakos.

Leültek. A dugók mozdulatlanul, alig észrevehetően közelítettek. A csónakos már bánta, hogy maga mellé vette az idegent.

Türelmetlen lett. Cigarettára gyújtott.

— Maga mindig itt halászik?

— Mindig. Azazhogy lejjebb is, meg túlnan is, a hídon.

— Tehát a faluban dolgozik. Tanító?

— Nem. Tanácselnök vagyok.

— Egy valódi tanácselnök! — kacagott ismét a pulóveres és nagy kezével a térdére csapott. — Én a tanácselnököket eddig mindig az irodában tudtam csak elképzelni, amint szalonnát esznek zsírpa pírból.

— Nem egészen — mosolyodon el a csónakos.

Az egyik dugó megrándult. Félkilós ponyt akadt horogra.

— Ez a jó kezdet! — bíztatta a pulóveres a csónakost.

— Kezdeni mindig jól kezdem, de a folytatásban nincs szerencsém.

— Ne mondja. Például?

— Például elsőre mindig szép hatat fogok, aztán csak ötdekás ivadékokat rántok ki.

— Meg kell fejelni a szerencsét, uram.

— Ismerős.

— Micsoda?

— Ez a mondás. Ezt mondja a tanácstitkár is. Látja, ő tényleg megfejeli a szerencsét.

— A tanácstitkár? Az magának valami segédíéléje? Szárnysegéd je?

— Nem. Beosztottam, az igaz, de mégis más. De ő megfejeli a szerencsét. Maga hova való?

A pulóveres legyintett.

— Ide kétszáz kilométerre. Szabadságon vagyok, kocsival járom egy kicsit az országot. Van egy sátram, ott alszom, ahol az éjszaka ér.

— Értem. De akkor jelentkeznie kellett volna este nálunk.

— Abervasz. És miben van ■ szerencséje a titkárjának?

— Mindenben. Ügyes em* bér. Érti a módját. Van ilyen.

— Miért ne volna? — nevetett a pulóveres.

— Itt volt például a kút — folytatta a csónakos, aki beszédesebb lett, mióta a halat a hálóban tudta — a községi kút. Elintéztem, hogy új kutat fúrjanak az egyik utcában. Amikor kijött a mérnök, hogy kitűzze a kút helyét, a titkár persze oda- szaíadt. „Nem ide, hanem ide” parancsolta. A mérnök vitatkozott, a titkár nem hagyta a magáét. „Ismerem én a törvényt, ha azt mondom. ide a kutat, akkor ide!” És persze, a mérnök odatette. De ezt hallották számosán, hát persze, hogy megnőtt a titkár tekintélye a parasztok előtt.

— És persze, maga furattá a kutat!

— Én.

— Ember, álljon a talpára! Altkor se rogyik be maga alatt a föld!

— Ahhoz persze pofa kell.

A pulóveres rábámult. Nagyot kacagott.

— Van az magának is, nem? Már ne haragudjon, nem akarom megsérteni. Szó. val, a maga titkárja szemtelen, mi? Higyje el, csak így lehet valamire menni az életben!

A csónakos türelmesen bámulta a dugókat. A víz nem árult el semmit

— Igen, lehet hogy magának van igaza — mondta később. — Sokat gondolkoztam én már ezen. Minden héten kijárok a vízre, néha háromszor is. Örákat ülök, nézek, és gondolkozom.

— Nem érdemes!

— De. Kell. Az embernek tudnia kell, hogy hol is áll a világban? Én úgy képzelem, minden ember egy facsemete, amit valahol beültetnek. Aztán körűié nőni kezd az erdő. Tudnia kell, melyik hogyan nő körűié, és merre ritkul az erdő. Mikor kerül rá a sor, hogy kivágják, vagy hogy kiszárad.

— Maga filozófus ?

— Ugyan — mosolygott alig észrevehetően a csónakos.. — Maga nem szokott ilyesmin töprengeni?

— Soha. Én cselekszem.

— Mint a titkárom. Persze, ő nem mindig úgy, ahogyan ember azt elvárná tőle.

— Haragszik maga a titkárjára, látom.

A csónakos nem felelt. De a pulóveres erőltette:

— Talán gazember? Miért nem jelenti fel? Vagy miért nem rúgja ki? Kirúghatná?

— Kirúgni? Felőlem maradjon. Sokszor azt gondolom, nekem tulajdonképpen már mindegy.

— Látom én, maguk halálos ellenségek.

— Nem. Más ez, uram.

— Dehát mi?

— Azt nem mondom meg. — No persze, ha olyan.

" Rezzent az egyik dugó.

— Fogja meg, kapja ki! — kiáltott a pulóveres.

— Nem, még nem. Hadd kapjon rá.

— Ej, dehiszen rákapott!

S a pulóveres felragadta a botot. Rántotta, húzta, majd felbillent a csónak. Villant a hal, aztán visszaesett.

— Az ördögbe!

— Mondtam, hogy kapjon rá.

— A fene egye meg!

A pulóveres dühösei, ült vissza a keskeny, korhadt deszkára.

— Már rajta volt a dög, láttam, ezt egy gyerek is látta volna, de kiszakadt a pofája! Megjegyzem, biztosan kicsi a horog.

— Nem kicsi — ellenkezett türelmesen a csónakos, ilyenekkel járok mindig a pontyra.

— Kicsi. Nagyobb horog kell ide.

A csónakos elhallgatott, de le is könyökölt a térdére és merően a vízbe bámult.

— Rúgja ki azt a tanács- titkárt, fogadja meg a szavamat — mondta a pulóveres, miközben rágyújtott és a gyufaszálat messze pöc- eentette. — Addig rúgja ki, amíg meg nem fúrja magát. Ismerem az ilyen erőszakos pónemeket, van belőlük elég. Ezekkel szemben az ember csak akkor boldogul, ha foggal esik nekik, nem csak udvariasan. Kicsi!!

A part felé kiáltott.

— Kicsi! Nem akarsz ha lat reggelire?

— Nem, köszönöm! — kiabált vissza egy női hang.

A csónakos ember odapil- lantott. Piros pongyolában ott állt a nő, kezében pokróc, éppen azt rázta. Fiatal volt, közönyös.

— A feleségem — mondta a pulóveres.

Ü

ltek.

A pulóveres élesen kezdte nézni a csónakost. Annak már kényelmetlenné vált ez a merev nézés.

— Látja a feleségemet? — kérdezte egyszerre a pulóveres. lehalkított, de érdes hangon. — Az ember a saját feleségével sem lehet vajszívű, mert rajta veszt.

A csónakos felneszeit, de nem kérdezett. Ült, térdére bicsaklott karral. A folyón felmosolygott a nap.

— Egy hete járjuk az országot. Tudom, hogy szenved. Megőrül az unalomtól, mert gyűlöli a sátrat, a szúnyogot, a magányt. Csak a városi aszfaltot szereti. De nem baj. Ez most büntetés. És tudom, hogy soha többó eszébe nem jut.

— Mi?

A csónakos elharapta a mondatot. Nem akart érdeklődni.

— Megcsalt

H

alk szellő borzolta meg a vizet. Most leányhoz hasonlított a folyó, amint fésülködik.

— Elkényeztettem, kedveskedtem neki. Ajándékokat hordtam az ölébe, te vagy a legszebb, a legjobb... amit férfi szokott mondani egy nőnek, akit imád. Egyszer látom, hogy az utcán csóko- lózik valakivel. Na megállj! Meg se említettem neki. Megkértem egy fiatal munkatársamat, akit még nem ismerhetett a feleségem, hogy két napig szegődjön a nyomába. Valóságos magándetektív irodát nyitottam! És az eredmény? Együtt látta őket a cukrászdában, barátságos félhomályban, csó- kolóztak! Ki teszi ezt? Csak az, akinek viszonya volt, van a nővel! Uram, mit tett volna ön a helyemben?

A csónakos hallgatott. Nagyokat szívott cigarettájából.

— Megpofoztam. Istenesen. Tudtára adtam, hogy én vagyok a férfi, és összetöröm, ha még egyszer, valahol... és azóta minden lépését ellenőrzőm. De vezekelnie kell. Reggel ő gyújt tüzet. Mire felkelek, kész a reggeli. Kipucolva ragyog a cipőm. Takarít Naponta többször to;

Képzőművészeink vázlatkönyvéből: ELSŐ OSZTÁLYOS.

Berecz András rajsa

új könyv:

A kétszeres József Attila- díjas író, Földes Mihály leg. újabb regénye az 1935-ös bu. dapesti nyárba viszi el az olvasót: július 24-én reggel Budán és Pesten valameny- nyi kőműves letette a szerszámot; a GYOSZ székházá. ban rendkívüli ülést tartottak; a Horthy-rendőrség riadóautói száguldoztak városszerte. A több mint tízezer sztrájkoló építőmunkás mellett a téglagyári munkások is szimpátiasztrájkot kezdtek... Lázasan tevékenykedtek az „Oberhé”, a rendőrség, valamint az örök rivális, a hírhedt „DEF”, a katonai titkos rendőrség detektívjei, hogy véget vessenek a már nemzetközi visszhangot kiváltó nagy munkásdemonstrációnak. De hasztalanul próbálkoztak. S mindhiába mutatott különös aktivitást dr. Herlelendy Tibor — a benfentesek számára „Herr Doktor” — az „Oberhé” Séfjének bizalmi embere...

Ebben a történelmi közegben játszódik a szerteágazó, izgalmas történet. Nemcsak a munkás és tőkés érdekek csapnak össze, hanem a hazai burzsoázián belüli üzelmek is, sőt a nemzetközi reakció is hallatja szavát. A sok ágon pergő cselekmény

Nyugtalan nyár

során választ kapunk arra: hogyan kerültek ki győztesen a mémoszisták a három

és fél hetes súlyos küzdelmekből Betekinthetünk a korabeli kisemmizettek, a külvárosi munkáskollektívák életébe, ahol olyan jellemek nevelkedtek, mint a mártírhalált halt Palóc Márton, vagy a faluról felkerült fiatal sztrájktörő, Szijj András, aki a közös ügy odaadó támogatójává vált.

És tanúi lehetünk a kor egyik jellemző alakja, „Herr Doktor” pályafutásának. Mit őrzött Hertelendy páncél- szekrénye, amelyre a horogkeresztes német követség szemet vetett, s amely vaskos aranyrudaknál többet ért nekik? Miként lesz az „intellektuális detektívbőí” kegyvesztett üzletszerző egy angol kereskedelmi cég pesti irodájában?

Földes Mihály fordulatokban gazdag regénye kitűnő rajza a korabeli fővárosnak, s különösen a nemzetközi proletárszolidaritást élvező 1935-ös sztrájknak, amely nagyszerű példája volt a kij kovácsolódó munkásegység, nek. (Kossuth Könyvkiadói 1968),

Bencze Jószeft

Vetőbúza éneke

Ez a jó föld — ide vessetek, langyos esők majd ide essetek,

szelek, majd itt szeressetek, sugarak barnára fessetek, kaszák ropogva szeljetek, szekerek, zsákok, vigyetek, malomkerékbe vessetek, pékek, kenyérré gyúrjatok — eső, föld, napfény: itt vagyok!

lefonálok, a munkatársait felhatalmazom, hogy egyetlen gyanús dologra... a pénzt ideadja. Uj ruha nincs! Körömlakk nincs! Szórakozás nincs! Fodrász nincs! Hideg víz! Padlósúrolás! Pásztázási Egy héten három napig sárga a keze! A körmei letörnek, a kézfején sebeket rág a lúgos víz. Az anyád istenit! Én nem voltam elég neked?! Most majd megtanulod! És tudja, uram, hogy azóta boldogok vagyunk? Egy szó ellenvetés nincs! Minden úgy megy, mint a parancsolat! így kell, így kell. Kicsi!!

Felállt a csónakban, úgy kiabált.

— Készítsd elő a bográcsot! Halat reggelizünk!!

Aztán a csónakoshoz:

— Fogjon még egyet, megveszem.

A csónakos mereven hallgatott.

— Fogjon egyet, elég lesz olyan huszonöt dekás. Van

minden horgon csalétek? Nem rágták le közben? Mert akkor mi itt leshetjük.

A csónakos hallgatott.

— Megnézem.

Megragadta az egyik botot. A csónakos hozzányúlt.

— Hagyja csak.

— Megnézem, ne várjak itt hiába.

Erőszakkal vonta kifelé a zsinórt. A csónakos rákiáltott.

— Azt mondtam, hagyja!

— Na azért ne ordítson, ember. Nem eszem meg a horgát.

A csónakosnak kicsit re- parton gúnyosan visszakidobta a zsinórt és letámasztotta a botot.

— Mit olyan ideges? — neheztelt a pulóveres és té- sulködni kezdett. — Biztosan

már az idegeire ment a titkárja.

— Ne beszéljen a titkáromról !

— Mondom — kacagott a pulóveres. — Rúgja ki!

A csónakos türelmetlen mozdulattal igazított az egyik boton.

— Az nem a maga dolga. Ha halat akar, itt van, amit kifogtam. Vigye.

— Mit képzel? Nem vagyok én kizsákmányoló. Csak az kell, amit majd ezután kifog.

A csónakos berángatta a horgokat.

— Mit csinál?! — méltatlankodott a pulóveres.

— Nincs türelmem. Ma itt már nem fogok.

Kiemelte a hálót a vízből. A halat a pulóveresnek nyújtotta.

— Vegye el. Én megyek.

— Nekem nem kell! Mondtam, hogy csak az kell, amit ezután fog!

— Nem kell?

— Nem!

A csónakos behajította a vízbe a halat.

— Szálljon ki!

A pulóveres felállt. A csónak végzetesen ingott.

— Az ördögbe... azt hiszi, megijedek?!

— Szálljon ki!!

f

s arkasszemet néztek. A I csónakos nyugodt, mozdulatlan alakja egy harmadik fatörzs volt a füzek között. A pulóveres megmozdult.

— Miért haragszik? Mivel sértettem meg?

De már ugrott is. Kinn a parton gúnyosan visszakiáltott :

— Fogjon annyi halat, hogy fulladjon meg tőle! Kicsi!! Pakolj be azonnal! Megyünk innen a fenébe, erről a vacak helyről!

A csónakos nem nézett s partra. Ledobta botjait, s evezni kezdett. Negyedóráig húzta erőteljesen a lapátot, amikor kibontakozott a falu. Csendesen csordogált a csónak a vizen. Nemsokára a strandhoz ért, ahol a fövényen vagy tízen már napoztak. Vasárnap délelőtt volt.

A partról egy női hang rá-' kiáltott:

— Mátyás! Hahó! Fogtál már?

Nem akart odanézni. De engedelmeskedett.

Türkizkék dresszben a felesége integetett. Karcsú volt, izmos, kerek, barnára égett combokkal. A tiszta éles levegő szinte nagyította az alakját.

Egy férfi térdelt mellette. Csokoládébavnára sült, nevető, erőteljes férfi. A tanácstitkár Ez is kiáltott:

— Legalább három kilót fogj! Nagyon éhesek vagyunk !

A csónakos nehezen lélegzett. Ajka remegett, nem tudott visszakiáltani. Mereven nézte a partot. Aztán egyszerre az evezőhöz kapott. Megfordította a csónak orrát, éllel a strandnak. A víz zuborogni kezdett az ócska deszka alatt, a lapát pattanásig feszült a haboknak. Soha még így nem evezett.

Madarak színes tollseprűi szárnyaltak felette és a távolban a napsugarak bizonyos szögére fehér fény lz* zott fel a csendes öbölben.

A parton csodálkozva nézték, hogy tajtékot fal a közelgő csónak.