Kelet-Magyarország, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-22 / 223. szám
ÍW8 SttptéfftBéí 24. KffErrMASTAftOttSZÄS — VÄSAftNAW f TW.S* r oWaí Rényi Péter: Á mázsák nem hallgatnak A latinok ismert közmondását: inter anna silent Musae — a fegyverek közt hallgatnak a múzsák — évezredeken ét idézgették. Pedig sohasem volt igaz, semmilyen korban. Nagyon friss példákkal is lehetne ezt bizonyítani. azokkal a traglku. san friss sírhantokkal, amelyek alatt Vietnami katonaköltők fekszenek, akiknek zsebében verseket találtak; az öldöklő háborúban írt verseket — a szabadságról, a hazáról, a kedvesről. A kérdés. amelyről itt szót szeretnék elteni, összefügg velük is. d? nem róluk szólnék. hanem rólunk. Arról, hogy olyan viszonyok között, amilyenek között ma élünk, hoavan is vagyunk a múzsákkal és a múzsák szabadságával? Persze, ha a „viszonyok” fogalmát szűkebben fogjuk fél, ha csak hazánk belső állapotára gondolunk, akkor a kérdésre magától adódik a válasz: békésen és hosszú Ideje kiegyensúlyozott feltételek között élünk, a művészet, a kultúra fejlődése számára a fesztelen mozgás, a kísérletezés és a kutatás, az újjal való próbálkozás tág lehetőségei adva .vannak. Azért azonban itt belül is akad súlyos' kérdés. De bővítsük a kört, akárcsak Európára, Ázsiára, Afrikára, vagy még nagyobbra, a földkerekségre! Minél nagyobb az átmérő, annál szembetűnőbb lesz: mélységesen nyugtalan, kiélezett ellentmondásokkal teli világban élünk, amelyet háborúk és polgárháborúk, az egész világot ■megrengető Válságot, a történelmet meghatározó erők görcsös egymáshak feszülése jellemez — minden fronton és vonalon. S ehhez még hozzá kell tenni: nemcsak le-lezúdüló viharók kavarják a légkört, az emberek belső atmoszféráját az is felhevíti, hogy látják: újabb és újabb viharfelhők gyűlnek a láthatáron. Neírt Vagyunk hát valami öncsaló illúziók rabja, nem kergetünk-e befelé fordulva, a magunk „magyar glóbusza” felé — holmi délibábokat, nem engedjük-e át magunkat önfeledt játékoknak a művészetben, az irodalomban, a szellemi alkotásban, ezeken a különösen érzékeny tereken, amikor nein szembesítjük napról napra a kultúrát ezzel az ősszhelyzettel, amely — a közvetlen jövőt illetően — annak is sok aggályra ad okot, aki nem vesztette el hitét a távlatokban? Vannak, akik így is fogalmazzák meg a problémát, kicsit radikálisabban : egyáltalán megen- gedhetjük-e magunknak az alkotás szabadságának ezt a „luxüs”-át? Vagy meddig engedhetjük meg? Az utóbbi hónapok eseményeinek sodró iramában különösképpen érdemes erről beszélni. lg a b mindjárt a kezdetén két részre kell bontani a problémát. Egyfelől a kulturális gyakorlatéra, az alkotók mai tevékenységére. Másfelől a kulturális politikáéra, a párt és az állam céljaira. De eZt annál könnyebb szívvel tehetem meg, mivel bizonyos vagyok benne, hogy végül is ki fog tetszeni: a kettő között szórós kapcsolat és kölcsönhatás áll fenn. Ami az utóbbit illeti, köztudott, hogy a kommunista párt legfőbb törekvéseit a művészetben a realizmus fogalmában összegezh<aíjük, röviden szólva olyan alkotások támogatásában, amelyekben a kor valóságos képe jelenik meg, abban az értelemben, persze, hogy bennük a valóság legmélyebb tendenciái híven tükröződnek. A mi kultúrpolitikai gyakorlatunk — a gondolat éppúgy, mint a forma számára — a lehető legtágabb mozgásteret igyekszik biztosítani. Ennek sokféle oka van: a művészértelmiség pszichológiájával való számolástól egészen a szocialista demokrácia elvéig. De a legfontosabb, a mindenekelőtt való indok erre az előbb említett cél: a realizmus A szocialista művészet nem válhat — semmilyen körülmények között — a valóság hű tükrévé, ha a társadalom részéről nem az a legfőbb igény vele szemben, hogy fedezze fel, tegye láthatóvá a felszín mögött munkáló erőket, a meghatározó fejlődési vonalakat. Ha korlátokat állítunk az alkotás elé — és bizonyos korlátokat kénytelenek vagyunk felállítani — elsősorban azért kell oly gondos körültekintéssel eljárni, mert ezt a valóban alkotó tevékenységet: az új feltárását akadályozhatjuk meg. illetve jelentékenyen gátolhatjuk. A haladó gondolat, amely a dinamikusan alakulót, a fejlődőt, áz újat kiséri nyomort, csak akkor töltheti be rendeltetését, ha tágas és széles h tér, ahol mozoghat, kutathat és teremthet. Amiből — visszatérve a fentiek-, re — logikusan következik: ha olyan a mi korunk, amelyben — jelenleg legalábbis — gyors iramban éleződnek alapvető folyamatok, (és enrtek nyomán új és új jelenségek tűnnek fel és le, sűrűsödnek össze, alakulnak át) akkor ez csak újabb ók arra, hogy biztosítsuk ezt a bizonyos mozgásteret: a szocialista igazságot csak így találhatja meg a szocialista realizmus, hivatását csak ez esetben töltheti be. Hadd demonstráljam ezt a kissé elvont képletet egy valamivel konkrétabb példán. Vannak, akik a szocialista kulturális politikától azt vár. ják: igényelje a szocialista művészektől az optimizmust, így, általában. S ha olyan a nemzetközi helyzet, ahogy az előbb ismertettük, abban újabb érvet látnak erre a búzdításra. Bonyolódnak a viszonyok, akár nálunk, akár a közelünkben, akár távolabb? Am rajta, legyen a művészet ilyenkor ellensúly, sugározzon hitet, erőt, nyomja vissza a feltoluló kételyeket és aggályokat! De vajon ez következik-e a realizmus elvéből? Az optimizmusnak ez az általános sugallása? Korántsem. Ez az értelmezés nem a valóság mély összefüggéseit feltáró eszközt lát a művészetben és az irodalomban; csupán a pillanatnyi hangulatra ható, az éppen kívánatos atmoszférát teremtő „kísérőzenének” tekinti, körülbelül annyiba veszi szerepét, mint amennyi a hegedűsöké a lakodalmon. Vannak persze fajai a művészetnek, amelyeknek lehetőségei nem sokkal szélesebbek (és rájuk is szükség AUSCHWITZI MEMENTO. (M.intjen év,.szeptemberében megemlékezik a világ a fasizmus áldozatainak napjáról.) Imre György rajza van!), de a leglényegesebb műnemek hivatása ennél sokkal több és összetettebb. Teljesen jogos kívánság, hogy a szocialista realista művészet keresse a kiutat s legyen optimista úgy, ahogy a marxizmus az, amely számba veszi az emberiség felszabadulásának roppant feladatait, s ezek megoldásáért kitartóan har. col, mert bizonyítani tudja, hogy ez be fog következni! De ez nem zárja ki, hanem feltételezi a szembenézést az adott nehéz helyzetekkel, a viharfelhőkkel, ha úgy tetszik. Csak az a művészet segíthet a küzdőknek, amely behatol ezekbe a gomolygó felhőkbe, amely megismeri az áramokat, melyek bennük gyűlnek, megismeri mozgásuk irányait, ideértve a villámok törvényeit is. Összehasonlíthatatlanul többet és tanulságosabbat tud majd elmondani az embereknek, mint azok a derék „optimisták” akik azzal vigasztalnak bennünket, hogy a vihar után jön majd a napsütés és hasonló falvédőről való igazságokkal. Persze ez a példa is csak szimpla jelkép, de egy dolgot talán érzékeltet: az az elképzelés, amely nem talál magában kurázsit arra, hogy bonyolult vagy éppen súlyosbodó helyzetekben arra buzdítsa a művészetet, keresse bátran a való szituációnak megfelelő, összetett válaszokat, elemezzen bátran — amely tehát a kutatás; lehetőségek korlátozásával felel a nehézségekre, az éppen annak állja útját, amit el szeretne érni: a nehézségek leküzdését, amelynek feltétele, hogy felrázzák az embereket, megmozgassuk lelkiismeretüket, és végső soron helyes tettekre is bírjuk őket. Másszóval éppen annak a szocialista művészetnek a lehetőségeit nyirbálná meg, amelyre ilyenkor a legnagyobb szükség lenne. Nyilvánvaló, hogy ez nem lehet helyes alternativa; biztosítani kell ilyenkor is az önálló alkotás minden szükséges feltételét. És mint már elöljáróban jeleztem, a problémának csak egyik oldala ez, a kulturális politikáé. A másik az alkotásé, az alkotóké, akiknek élni is kell tudniok ezekkel a lehetőségekkel. Amiből kiindultunk — vagyis a mi mai világunk a maga egymásra halmozódó bonyodalmaival, az emberiség legnagyobb tör. ténelmi sorsfordulójának végtelenül komplikált konfliktusaival — nem zavarja-e majd szükségszerűen össze a művészek világképét? Vajon nem merő naívság, vagy egyenesen veszedelmes eszmei semlegesség abban bízni, hogy ebben eligazodnak a művészek? Mennyi már most is a pesszimista köztük, hányán menekülnek érthetetlen absztrakciókba szellemi homályok barlangjaiba, mert nem tudnak megbirkózni a rájuk zúduló problémákkal! Hogyan is volna szabad úgyszólván erre a folyamatra hagyatkozni és — mind e jelek láttán, — nem valamiféle megálljt kiáltani? A kérdést szándékosan éleztem így ki és nem azért, mert a benne foglalt aggályt egyszerűen el akarnám utasítani, mint pánikot, vagy türelmetlenséget. Nem: ennek az aggálynak, van alapja. Csakhogy ez mit sem változtat a megoldáson. E veszélyek láttán deffenzivába vonulni, azaz tiltófákat és tabukat felállítani, elrángatni a művészeket a valóság zavaros kavargásától, nehogy beleszédüljenek, derűs, lan- kás tájakra vinni őket, hogy legyen szép élményük, amelyről szépeket is dalolhatnak, vagy egyszerűen be. fogni a szájukat, — nagyon nagy hiba lenne. Tiltani csak azt kell, ami ellenséges politikum és aminek tiltása egy fiatal társadalom rendjének teljesen indokolt önvédelme. Egyébként éppen ellenkező szellemben kell eljárnunk: nem eltávolítani kell az írókat és művészeket a szélvész forgatagából, hanem arra kell rábírni őket, hogy a centrumába hatoljanak. „Aki dudás akar lenni — írta József Attila — pokolra kell annak menni. /Ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” A szocialista realizmusnak ez, és csakis ez az ars poeticája. Az a fajta pesszimizmus, amelyből a modern művészet oly nagy része szenved, nem onnan van, hogy azok az alkotók túlságosan is mélyre hatoltak a „pokolba” fhógy a költő képét folytassam), hanem hogy valami olyan álláspontot foglaltak el, ahonnan a pokol lángjait ugyan látni, de nem látni, mi ég el tüzükben és mi edződik meg benne, születik újjá benne. Goethe szavát is lehetne itt idézni a fénytől megbűvölten a lángokba szálló pillangóról, a tűzből megelevenedő életnek erről az örök jelképéről, amelynek tanulságát így vonja le a vers: „S amíg ez nem hívogat, /a halálból-élet,/ unalmas vendége vagy ' sárnak és sötétnek”. Igen, ez a „halálból-élet”-élmény, ez hiányzik nem utolsósorban ebből a művészetből. Csak leskelődik a lángok körül, de nem mer rajtuk keresztül hatolni. Világért se vetné bele magát, még ha háromszáz, vagy háromezer soros verset is ír róla! Pedig nincs más út: napjaink költészete, irodalma, művészete sem emelkedhet fel a kor magasába, ha nem vállalja e kor egészét, és lamentálássa! vagy jajveszékeléssel éri be. S ha optimista vagyok ezt illetően is, akkor azért is, mert látom, — s ki ne látná? —, hogy az embereknek mindinkább elegük van a csömör és a rettegés esztétikai termékeiből Nem azért, mert ez a fhűvészet semmit sem produkált. Vannak nagy részfelfedezései: ki tagadná? Csakhogy a szorítás, amellyel az idő marka nyomorgat bennünket, annál sokkal erősebb, semmint hogy hosszú időre kiegyezhetnénk egy művészettel amely — bocsánat a vulgarizáló gúnyért — csak bömbölni tud és nincs a mélybe világító szava arról, hogy milyenek is azok az erők, amelyeknek fogása roppant bennünket, amely nem érti, mivé is formálja az embereket, a társadalmakat, a világot ez az erő. Ezek kikerülhetetlen szükségszerűségek, amelyeknek ereje ezerszerte nagyobb a mai művészet sündisznó-ál. iásainál. s amelyek elől ide. ig-óráig el lehet bújni, 10, 20, talán 30 évig is. de aztán Utolérnek mindenkit. Azzal kezdtem, hogy hamis a latin közmondás — az. hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Nem is Igaz. Arra se áll. hogy az osztályharcok csatazaja elnyomhatná a hangjukat S arra sem. hogy a mi évtizedeink iszonyatos birkózásai elnémíthatnák őket Az ellenkezője éli: a történelem nem őrli porrá a művészetet, és csak azt veti majd félre, ami arra megérett. A művészet maga pedig meg fog újhodni, fénye erősebben ragyog majd, mint valaha. S ha a beteljesedés még messze is van, a megújhodás már meg is kezdődött. Aki figyelő szemmel olvas, néz, hall észre fogja venni.
