Kelet-Magyarország, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-14 / 164. szám
flfflwHÉ lifLÄf-ISfXGYÄSÖRSZjrO S. «Vfcjfat Az „én44 és az „ők“ Közéletünk szocialista jellegének erősödésével szinte észrevétlenül alakulnak ki és mennek át a köztudatba új, s mégis, már szinte az első hallásra mindannyiunk- nak ismerős, magától értetődő morális fogalmak. Talán ma halljuk őket először, ám jelentésükön el sem gondolkodunk, hiszen mielőtt szavakba foglaltuk volna őket, már ismertté tette tartalmukat, jelentésüket az élet. Mélyükre ezért inkább csak akkor hatolunk, értelmüket akkor boncolgatjuk, amikor valami módon annak hiányára döbbenünk rá, amit takarnak. így jártam nemrég a címben idézett fogalommal. Pedagógus ismerősömmel beszélgettünk, helyesebben inkább ő beszélt. Falun dolgozik már tizenöt esztendeje, jól ismeri a parasztembert, a régi és az új falut is. Hivatásáról, munkájáról nem titkolt büszkeséggel szólt, s amikor azt bizonygatta, mennyire szeretik, becsülik a falusi emberek, sőt a község vezetői is, már-már hivalkodó büszkeség fűtötte hangját. Aztán napi politikai, gazdasági kérdésekre terelődött a szó, s egyszeriben úgy tűnt, mintha kicserélték volna. Egy új ember állt előttem, mintha irmagja sem maradt volna az iménti, a hivatásáról, a falu művelődésügyi helyzetének javulásáról oly lelkesen beszélő embernek. Az előbbinek egy- egy mondatában még felváltva szerepelt az „én” és a „mi”, az utóbbi azonban már csak egyetlen személyes névmást ismert: „ők” ismételgette, ezzel vezetve be szinte minden mondatát, „ök az okai”, „ők rontották el a dolgot” — mondogatta, miközben a gyengén, állítólag hozzáértés nélkül gazdálkodó tsz bajairól beszélt Elégedetten, s kicsit meg- hatottan újságolta péntek este idős TITÁSZ-nyugdíjas ismerősöm, hogy most jön egy vendégségből, régi vállalatától. Negyvenen voltak, akik elmentek a meghívóra, s nem bánták meg. A vállalat klubtermében fehér asztaloknál, virágok közé ültették le őket, hallottak egy rövid és tartalmas beszédet, amely jólesett mindannyiuknak. Lényege: a vállalat szeretné, ha továbbra is odatartozóknak éreznék magukat a munkából kiöregedettek, eljárnának beszélgetni, szórakozni, s tanácsokat adni a fiataloknak, ha kell. Megválasztották az idős emberek maguk közül a nyugdíjasok szakszervezeti vezetőségét, titkárát. Az első tennivalót is megbeszélték, megalakítják a nyugdíjasok klubját a TITÁSZ-nál. Megnézték a szomszédos szobát, ahol már félig berendezték a termet, s ahol majd különböző játékok, szórakozási eszközök állnak rendelkezésre augusztus elsejétől. Kettőtől hatig tartott ez a beszélgetés nyugdíjasok és aktív vállalati vezetők között, feszélyezetlenül, baráti hangulatban, s a megvendégel- teknek még az is nagyon tetszett, hogy a felkínált sör jó hideg volt a délutáni melegben. szemrehányóan, számonkérő- en, m szidta a község vezetőit. Egy pillanatig sem vonhattam kétségbe, hogy szavait faluja tsz-parasztjainak sorsáért érzett aggodalom diktálja. De az a gyakran ismétlődő „ők” nagyon bántotta a fülemet. A kívülálló ridegségét, a bajt ölbe tett kezekkel szemlélő ember közönyét éreztem belőle. Magam elé képzeltem a pedagógust, amint ott áll a katedránál, s minden szavát, cselekedetét az oktatás-nevelés ügyéért érzett hallatlan felelősség diktálja. S magam elé idéztem ugyanazt a pedagógust, amint ott áll a gabonaföld szélén, mustrál- gatva a befülledt kalászokat, s látom, ahogy elhúzza a száját, s legyintve továbbmegy. Hogyan férhet össze ez a két ember ugyanabban az agyban, ugyanabban a szívben? Hogyan lehetséges, hogy a felelősségtudat, a segítőkészség, amelynek oly szép példáját mutatja a tanteremben, nem tud átlényegülni egy magasabb rendű felelősségtudattá, segitőkész- séggé? Olyanná, aki felelősséget érez azért az emberért is, aki botladozva tanulja magának kiharcolni a többet, a jobbat, s akinek sorsán javítani éppoly magas fokú kötelességtudatot kíván, mint az oktatás-nevelés. Mert a két. ember egy és ugyanaz, csak a baj természete más. Azt persze senki sem kívánja a pedagógustól, hogy kezébe vegye a kapát. De azt már igen, hogy legyen együttérző faluja gondjaiban, tanácsadó a tanácstalanságban, s érezzen valamicske felelősséget, segítő kötelezettséget azért is, ami az iskolán kívül a közösMilyen kevés kell ahhoz, hogy a nyugdíjas, a munkában évtizedeket eltöltött úgy érezze, nem szakadt el, együtt él a vállalattal, üzemmel, hogy szükség van rá is, tanácsaira is, és törődnek vele. És ugyanakkor milyen sok. Elsősorban szív, s akarat, mások, s ezáltal önmagunk becsülése. 00 Ha egyszer az országutak mesélni kezdenének! Valami eleven anekdotáskönyv lenne az egész világ... Az első eset hőse egy újdonsült gépkocsitulajdonos és az ő gépkocsijának szerelője. Merthogy az „új” kocsi csak újonnan vásárolt volt, egyébként egy-két évtizeddel idősebb a gazdájánál, aki pedig már maga is jó középkorban járt. Szó ami szó, a vásárlás után alaposan meg kellett reperálni az öreg járművet, hogy ne csak pöfögjön, hanem egyáltalán menjen is. Amikor aztán kész lett a nagy mű, a két boldog ember elhatározta, hogy egy nagy túrát tesznek a szomszédos, három kilométerre lévő faluba. Nagy készülődés. Tankolás, hideg élelem és egy korsóban friss víz. Mert ki tudja? Az ördög sohasem alszik. Az út első része, másfél kilométer eseménytelen. A motor szabályosan berregett, 140 vonat RANDEVUHELYE Egy „csendes“ délután a nyíregyházi nagy állomáson ségért történik. Mert egyikőnk felelőssége sem ér véget a munkahelyi kötelezettségeknél, dolgozzunk az élet bármely területén. Nemcsak munkahelyi, hanem közösségi kötelezettségeink is vannak, tennivalójuk egymásért, a közösségért. Csak az érzi ezt igazán, akiben gyökeret vert már a közösségi felelősségtudat, aki gazda módján érez felelősséget mindenért, ami szűkebb pátriája határain belül történik. Nem legyint és nem áll félre, nem játssza meg az ágáló ember szerepét, hanem segít akár hivatásbeli feladatkörén túlmenően is, társadalmi kötelességtudatból, felelősségérzetből, felülemelkedve az egyéni érdekszférán a közösségi érdek magaslatára. Ez a közösségi morál ma már életünk minden területén, mondhatni törvénnyé vált. Hány és hány megkapó példáját látjuk a kisebb kollektívák vagy az egyes emberek közötti segítőkészségnek, az egymás iránti felelősségnek. A munkahelyi kollektívákban megszoktuk, hogy nyugodtan beszélhetünk gondjainkról, bajainkról, mert nemcsak együttérzők, hanem segítők Is akadnak. A szocializmust építő országban társadalmi értelemben mind kevesebb létjogosultsága van az olyan „munkamegosztásnak”, amelyet a felelősség a kötelességek dolgában az „én” és az „ők” elve igazgat. A munkahelyi, szűkebb kötelességekben persze kell, hogy érvényesüljön az egyéni felelősség elve. De az egész közösség sorsát érintő dolgokban egyre inkább létjogosultságot kap a „mi” felelősségünk. Mind ritkábban találkozunk ma már a kívülálló módján bírálga- tó, a csak a jóval, a sikerekkel közösséget vállaló, s a rosszban, a bajban egy szikrányi felelősséget és segítő kötelezettséget sem érző emberekkel. őszintén remélem, hogy kedves pedagógus barátom is rádöbben majd, hogy ez a szerep sehogysem illik hozzá, sehogy sem méltó társadalmunk emberéhez. Ebben a felismerésben minden ékesszólásná] jobban segítheti őt azok példája, akik társadalmi felelősség és kö- telességtudattől áthatva, önzetlenül munkákodnak a közösség javára. Orosz Szilárd Déli csúcsforgalom a megyeszékhely pályaudvarán. Egyórától, az adonyi vonat érkezésétől huszonkét percen át, a záhonyi gyors befutásáig hat vonat önti az utasait a peronokra. Tizennégytől újabb félórán át hét irányba indulnak vonatok. Az utasok jó része itt száll át. Feltöltődnek az innen indulókkal. Sorok állnak a pénztárablakok előtt, a kis villamosok zsúfoltan érkeznek, a váróteremből, — ahányszor egy női hang Szalka, Namény, Ohat- Pusztakócs nevét említi — nagy rajok indulnak beszállásra. A söntésben csapolnak, a poggyászpénztárnál egy izgatott hang vitatkozik gyerek sír, csomagokat cipelnek. És mégis, a kétezerötszáz ember hullámzásán érzik, hogy valahol ezt a nyüzsgést, emberek és gépek összehangolt mozgatását irányítják. A női hang gazdáját keressük. Az üvegkalitkában Az emeleti forgalmi irodában találtunk rá. Oláh Mi- hálynénak hívják, hangszige- tető fallemezek közt ül a mikrofonjával, előtte a „forgatókönyv”. De csak akkor beszél ha közvetlen felettese intézkedik. Itt fenn irányítja a teherpályaudvart és a szerelvények összállítását Jászai Sándor állomásirányító is, de ő is lesi, mit tesz a felettese. Molnár Sándor naplós is csak azt jegyzi fel, amit egy testes férfi végrehajt az állomás villamos térképe előtt. Itt — és az egész pályaudvaron — tizenkét órán át csak az történhet, amit a rendező forgalmi szolgálattevő megparancsol, engedélyez. Toronyi Sándornak hívják. Az állomás ura most ez a harmincöt éves fiatalember. (Nyolc-tíz évig lehet csinálni ezt az idegmunkát.) Mellette halkan szól a hangszóró. Kezében telefon. Egyik szeme az üvegfalú helyiségből mindig kikalandoz a vágányokra. Másikkal az „integra-dominó” asztal jelzőfényeit lesi. Három kilométeres körzetben minden váltó állását, minden vonat helyzetét látja és egy gombnyomással mindenbe beavatkozhat. Most például a nyolcadik vágányt figyeli eleven térképén, a fehér fények sorban vörösre váltanak át. Ez mutatja, hol jön befelé a miskolci vonat. Amint az utolsó kocsi elhagyja a ki járati vágányt, megnyom két gombot, váltók és jelzőfények váltanak át, indulhat kifelé a szerencsi. Megy is már. „Elment” — mondja a hangszóró. Mehe- tunük a postával? — kérdezi a hangostelefon. Mehetnek. Az 1703-as beáll. Álljon! A hatosról kijár. Járjon! Egyszer beavatkozik. „Nem! A villany odamegy és bedobja a hármasra.” Már hajtják is végre. Mintha sakkozna. Azzal a különbséggel, hogy itt nem 16 fababa mozog, hanem napi száznegyven vonat és rajtuk ötvenezer ember. És ez nem játék! A torony Oláhné fáradtan: „elment a polgári”. Toronyi megnyom két gombot. Átadta a hátsó hat vágányt a „toronynak” rendezni. Gyerünk a toronyba! A pályaudvar északi végében áll, itt is forróság. Fenn Pallai Sándor segédfelvigyázó nyomkodja a gombokat. Tóth Károly segédellenőr az ablakban utasít, itt ő a parancsnok. Lenn, a sínek mellet piros zászlóval Nádasdi Józset váltóőr. A tolatómozdonyt küldi ki. Egy diesel három vagon alkatrészt húz be a karbantartóknak. Érkezik Záhony felől a 9723-as. Indul Szerencs felé a 2333-as. Intézkedés, utasítás, gombnyomás, fények. Van egy pillanat, hogy három vonat húz előttünk, jobbra-balra, a negyedik távolodóban füstöl, az ötödik feltűnik messze. Tóth Károly, a torony parancsnoka még nem tudja, hogy este átveszi soronkívüli ellenőri kinevezését, (öt évet ugrik vele.) Emberekkel dolgozni A csomóponton háromezer ember dolgozik. Élüzem. Sok lesz este a jutalom és kitüntetés. Hetven kiváló dolgozó, százötven soron kívüli előléptetés és háromszáz pénzjutalom. Gratulálunk a jegyzetei fölé hajló Tóth József oktatótisztnek, aki délelőtt Pesten a a miniszter kezéből vette át a kiváló vasutas kitüntetését. Láttuk szorgosan gyűjteni a szerelvényeket Drobnyik Miklós kocsimestert, aki kiváló dolgozó lett. Beszéltünk a poggyászpénztárnál Tóth Jó- zsefnéval, aki havonta másfélezer ajtót, ablakot, sezlont vesz fel expesszárunak és sok száz gyerekkocsit, bőröndöt, kerékpárt, televíziót személypoggyásznak. Állta az utasok rohamát Csapiáros Sándorné az egyik pénztárablak mögött. (Sok idő telik az úgynevezett „reformjegyek” vagdosásáva!, örül, hogy most ehelyett is kész jegyeket kapnak. (Udvarias mosollyal adja át a könyveket Erdei Elekné a kultúr- váróteremben. Gyöngéden hajol a picik fölé Tóth Magdolna a gyermekváróterembe'', ahol három tucat kismama füröszti, eteti, altatja, teszi tisztába kicsinyét. És megmutatták a vágányok mellett őrködő személyzetet. akiknek köszönhető, hogy évek óta ne— ért utast baleset a — tzi pályaud"í>ron. Ünnep szolgálatban öt óra. A műszakiak munkaidejének már vége, de Antal Jenő még ellenőrzi egy záhonyi 411-es mozdony javítását. ö a vontatási telep főnöke, két hete így hívják az egykori fűtőházat. A gőzmozdonyokból csak pár maradt. :ie- lyettük Dieselek, villanymozdonyok. Tisztább, csendesebb, üresebb a ház. Krepács Pál diesel-motorvezető átveszi havi ellenőrzésről gépét Csorba Lajos villanyszerelőtől és Szabó Károly lakatostól. Jól fel- turáztat, aztán mindhárman biccentenek. Rendben van. Beszélgetünk a fizetésekről Már nem olyan sovány, mint régebben. Kocsikísérőnek is megvan a kétezer, ez az átlag. Csak az utazó személyzet, jegykezelő van elmaradva, most talán azt is rendezik. Nevetünk, mert egy modern Ward—Leohardt mozdony lehúzza áramszedőjét és engedi, hogy egy kis kávédaráló behúzza. (A szerelők elfelejtették villamosítani az egykori fűtőház bejáratát.) Hét óra. Az ebédlőben kezdődik a vasutasnapi ünnepség. Akikkel beszéltünk, javarészt szolgálatban ünnepelnek. Újabb csúcsforgalom, a mozgás itt sosem áll meg. Oláhné hangja kicsit már rekedt a hangszórókban. Toronyi Sándor az irányító asztal mellett nyugodtan irányít tovább. Ha holnap, a kövérek csapatában is ilyen jól passzol, bajban lesznek a soványak. Belefáradtunk a nézésbe: És újabb vonatok húznak be öt irányból. Teher lassít, motor berreg, gyerek sír, egy kalauz gyöngéden segít le egy idős nénit. Búcsúzunk háromezer ember és ugyanannyi gép egybehangolt működésének színhelyétől. Valaki azt mondja, ez csendes nap volt. Nézzük meg egyszer szabadszombat előtti pénteken. Gesztelyi Nagy Zoltán Országúti történetek ahogyan csak a torkán kifért, a tempó, a kocsi korához képest hajmeresztő volt. A sebességmérő mutatója néha-néha még a negyvenes számon is átbillent. A tulajdonos pedig méltóságteljesen forgatta a kormánykereket, élvezte az utat. Mentek. Egyszerre csak felkiáltott : — Te, Gabi. Nem^a mi kerekünk megy ott elöl? Gabi, a szerelő, előrenézett. És kénytelen volt igazat adni a rémült arcú tulajdonosnak. A másik történet hőse már egy motorkerékpár gazdája volt. A jármű szintén nem a legfrissebb évjáratból. A lényeg azonban az volt, hogy ment is. És nem is rosszul, nem is lassan. Néha még hosszabb utat is meg lehetett vele tenni, amit a gazdája ki is használt. Történt egyszer, hogy egy valóban hosszú útra szánta el magát. Gondolván, van egy hűséges járműve, s olyan keveset ismer még az országból. Egyszóval: maszek „Ismerd meg hazádat” mozgalmat szervezett egy személy részére. Minden nehézség nélkül ment végig saját megyéjén, majd a következőn is. A bajok a harmadikban kezdődtek. Először is minden előzetes bejelentés nélkül leállt a motor. Végül nagy nehezen sikerült betolnia. Vígan poroszkált tovább, de úgy látszott, hogy ha egyszer elkezdődik a balszerencse, nemigen hagyja alább! Mert hirtelen, egy teljesen elhagyatott és ismeretlen vidéken leállt ismét a motor. Már nem ment a betolás. Az igazat megvallva nem is nagyon értett hozzá. Sokáig töprengett, mitévő legyen. Aztán a távolban megpillantott egy hosszú épületet. Ahogy közelebb ért kiderült, hogy egy teljesen üres, sorsára hagyott tanyai épület volt. Nem habozott, betolta a legjobban fedett helyiségbe a motort. Papirt és ceruzát vett elő. A következőket írta rá: „A motor bizony elromlott. Majd jövök. Demeter!” Majd begyalogolt a legközelebbi faluba, jegyet vett az állomáson és mintha semmi sem történt volna, hazautazott. A harmadik történet végtelenül egyszerű. Fiatalember igyekezett Pannóniájával a szomszédos faluba. Nemigen lehetett sietős dolga, mert kényelmesen, majdhogynem lépésben hajtott. Ballagó, hosz- szú bajuszu bácsit pillantott meg az országúton. Megismerte. Majdnem a szomszédjában lakott. — Csak nem a faluba igyekszik, bátyám? — állt meg mellette. Az öreg biccentett. — Oda én, öcsém. — Akkor ne tovább gyalogosan. Üljön fel ide a hátam megé és fogjon szorosan. Elindultak. De nem értek még félútig sem, amikor az öreg megkocogtatta a fiatalember vállát. És szólt szelíden: — Állj már meg egy cseppet, öcsém! A fiatalember oldalra húzott, letette a lábát. Az öreg lekászálódott, hóna alá kapta hirtelen a táskáját. Szinte megkönnyebbülve mondta: — Na. Isten áldjon, öcsém. Én se ülök többet a te motorodra! (horváth) Nyugdíjasok megbecsülése
