Kelet-Magyarország, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-30 / 152. szám

*T!TFT MACÍYAFORSZ.'.G f. oldaf Vfm. f9nT:is 'S! Harmincöt év után — „hazajöttek" a EURÓPA HÍRŰ MŰKINCCSEL GAZDAGODOTT A MEGYE Különleges szállítmány ér­kezett a közelmúltban Nyír­bátorba. Tizenöt tonnás te­hergépkocsin, nyolc ember felügyeletével, speciális cso­magolással érkeztek haza — harmincöt év után a nyír­bátori stallum, a rene­szánsz kori bútorművészet maradandó alkotásai. A mű­vészettörténet így tartja szá­mon az európai hírű műkin­cseket: nyírbátori mennyezet nélküli stallumok. Firenzei mesterek alkotása Miután a műtárgyakat szál­lító gépkocsi begördült a Nyírbátori Báthori István Múzeum udvarára egy tizenöt éve tartó levelezés, fáradozás után került pont. Mintegy öt- ven-hatvan ügyirat tanúsko­dik a stallumok hazahozatalá­nak nehézségeiről. 1933-ban kerültek Nyírbátorból a Ma­gyar Nemzeti Múzeumba „örökös elidegeníthetetlen le­tétként” az 1511-ben Roberto Marone firenzei mester által faragott stallumok. A stallumok jó helyre ke­rültek, a Magyar Nemzeti Múzeumba, egyikük a mennyezetes stallum ma is ott' látható, de a mennyezet nél­külit az ötvenes években a Debreceni Déry Múzeum kap­ta meg, itt volt mostanáig. A szabolcsi múzeumi élet fejlődése azonban lehetővé tette, hogy hazakerüljenek az értékes kincsek. Dr. Sza- lontai Barnabás, a nyírbátori múzeum igazgatója elégedet­ten nyugtázta dr. Fülep Fe­rencnek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának hozzájárulását, az újkori osz­tály, dr. Temesvári Ferenc és dr. Bánkuti Imre álláspont­ját, s Béres András debrece­ni múzeumigazgató megérté­sét a szabolcsi „illetőségű” műkincsek „hazatelepítésé- rői.” Terpentinfürdő, restaurálás Tanulmányok, tudományos munkák, magyar és idegen nyelvű könyvek fekszenek | Szalontai Barnabás asztalán a | stallumokról. Az Olaszország- j ban élő magyar származású I műtörténész Bárányné Ober- schall Magda 1937-ben foglal­kozott a nyírbátori stallumok- kal, dr. Voit Pálnak, az Or­szágos Műemléki Felügyelő­ség osztályvezetőjének ta­nulmánya olasz nyelven is _ És úgy gondolod, nem lesz hiba? Hozzám való, úgy látod? Mert nézd, ott dolgozik a csomagolóban. Először a ke­zét vettem észre,... hogy szép a keze... a mozgása, az ügyes­sége, ez mind behizelgi ma­gát. Meg az, hogy mindig tiszta. Az öreg bőrét újra átfűtöt- te a vér, akarata ellenére bő­beszédű lett. — Nem lesz semmi baj apa. Semmi. Megmondtam. Ez a jelenet valamikor már lejátszódott. Majdnem így. Csakhogy akkor ő volt férj S hazahozta a fiatalasszonyt, bemutatni. Az apa hidegen fogadta, keményen. „Nem né­zek én ebből neked semmi jót” — mondta. Akkor még ereje teljében volt, félelmetes, erős akaratú. „Megjósolom neked, hogy ez a nő nem a te ízép szemedért...” — Szorgalmas, tiszta, jó, — motyog maga elé az öreg. — Mondtam már, nem lesz semmi baj. A fiú mintegy kitépi magát a ráhurkolódó emlékekből, feláll, az asztal mögé maga­megjelent, Dévényi Józseíné a múzeumi könyvek sorozatá­ban ismertette, de megtalál­ható a stallum a Művészet- történeti Értesítőben, lexiko­nokban, európai viszonylat­ban ismert és számon tartott műkincs, melyhez hasonló csupán a gyulafehérvári, a miskolci avasi templom stal- luma és a zágrábi reneszánsz alkotás. Természetesen a stallumaival kitűnő Firenzén kívül. Valósággal újjászülettek a stallumok a nyírbátori mú­zeumban. Hegedűs László, a Magyar Nemzeti Múzeum bútorrestaurátora alapos munkát végzett, terpentinfür­dőt adott a stallumoknak, különböző modern vegysze­res eljárásokkal szabadította meg a több évszázados tölgy­fát a kártékony férgektől, konzerválta, tartósította a méreteiben is hatalmas mű­tárgyat, majd speciális oldat­tal vonta be. Régi fényében áll a múzeum lovagtermében. A faragások egy részét is restaurálni kellett, fagyöngy­sorokat egészített ki, figurális munkákat hozott helyre a restaurátor. Rövidesen végleges helyét is elfoglalja a sodik. Az öreg félénk szem­mel kíséri. — Meg se várod? Készít valamit. Ne sértsd meg. A fiú ott áll, mellén az ügyetlen gipszbunkóval. — Ülj le már — kérleli az apja — még nem vagyok olyan öreg — fűzi hozzá gyá­moltalanul. — És az öregnek is van joga, meglásd, majd te is érzed ezt. Mert ez igaz­ság. Egy ideig én se hittem el, azt hittem, fiatal leszek örökkön. Vagy talán nem ju­tott eszembe, hogy van öreg­ség. Mért nem szólsz már va­lamit? A fiú gipszbunkója kop- pant az asztalon. — Elszoktunk egymástól, — ennyit felelt érdesen. — Te olyanfajtának látod? Valami rosszfajtának? — Dehogy látom! — Hát akkor? A fiút ingerli a huzavona. — Az életnek vannak tör­vényei, apa. — Hát akkor az öreg te­messe el magát?... Belép az asszony. Gömbö­lyű, ápolt, kerek arcú. A ál­mennyezet nélküli stallum a harmincezer múzeumi tárgy között. Százezer látogató, 30 ezer műtárgy Ebben az évben újabb he­lyiségekkel gazdagodott a nyírbátori múzeum, 24 terem­ben láthatók az értékes lele­tek, műtárgyak. Évről évre többen látogatják a múzeu mot, 1962-ben 15 ezer, 1967- ben már több mint százezer látogató fordult meg az 1953- ban alapított múzeumban. Ne­ves külföldi muzeológusok, kirándulócsoportok is felkere­sik a Bathori István Múzeum állandó kiállításait. A hazakerült stallumokka! kiemelkedő műkincsekkel gazdagodott a megye múzeu­mi lelettára, melyet az idei múzeumi hónap alkalmával mutatnak be a közönségnek. Egybeesik ez a jelentős ese­mény a Nyíregyházi Jósa András Múzeum centenáriu­mi rendezvényeivel, melynek egyik kiemelkedő műsora lesz, tanulmányi kirándulás­sal egybekötve. (P) zése is szerény, kellemes. Sü­teményt hoz, szépen felszel­ve egy tálon. — Tessék, most sült, friss. Mosolyog gyanútlanul, ven­déglátó egyszerűséggel. A félhomályban puhán, sárgán gőzölgött a tészta, omlósán, édesen. Éppen csak piszkálgatták. — Hány év köztünk a kor­különbség? — szólalt meg váratlanul az öreg. Az asz- szony meghökkent. Erre a kérdésre nem számított. — Látod, ezt még nem is számítottam ki. — Gondolni kell erre is. Az öreg felállt. — Apád lehetnék, nem? — mondta csendesen és kiment. — Ebbe mi ütött? — kér­dezte az asszony tanácstala­nul. A fiú hidegen mosolygott. — Ki lehet azt számítani? Az élet ilyen. Felállt, biccentett, s csak az ajtóból mosolygott vissza hibátlan fogsorával. — Uj házasok! Majd elrendezik azt maguk ketten. Utána csak a félnapos né­maság maradt Sipkay Barna: I AZ INJEKCIÓ Váratlan vendég érkezett: az influenza. Hathetes házasok között iszonyúan kellemetlen az ilyesmi. De ők példásan viselték sorsukat Csak, amikor a férfi beteg lett, változott a dolog. Piri nagyon szerette az ő kis fekete emberét. — Te lázasabb vagy, mint én voltam — mondta a szo­ba távoli sarkából, ahová még ezelőtt cipelték a sez- lont, nehogy a férj megkap­ja a fertőzést. — Szólni kel­lene az orvosnak, adjon ne­ked penicillin injekciót, ne­hogy még tüdőgyulladásod legyen. A fiatal férj gyanakodva hallgatott. Bizalmatlan mopszli orrát betakarta zsebkendőjével, csak olajo­sán sötét szeme ragyogott — Harminckilenc fok nem láz — morogta ellenségesen. — Valamikor harmincnyolc­cal mezítláb szaladgáltam a novemberi sárban. — Valamikor — hangsú­lyozta Piri, — edzettebb vol­tál. — Nem — vitázott a fér­fi. — Edzett vagyok. Ha ki. bírtam a gyermekkort, hogy orvost sohasem láttam, akkor engem már nem lehet elpusz­títani. Piri csodálkozott. Nem tudta, miért ez az ellenkezés. — Művelt emberek va­gyunk állítólag — jegyezte meg. — Nem élünk sem a középkorban, sem a Horthy- korban. Penicillin kell. — Nem kell — mondta élesen Gabi. Piri keze lepkeként reb­bent a halványkék paplan felett, aztán összehúzta keb­lén az áttetsző hálóinget, s lefeküdt. Szőke baba, kék vizben. A férfi villogó szeme a há­lóingre tapadt. Csendesen felült, és a papucsba dugta a lábút, de megszédült. — Mész vissza! Hütsd meg magad! Gabi elképedt. Hitetlenked­ve bámult a soványka le­ánytestre, a habokat vető hálóingre, a gyermeki tisz­ta szempárra. Lehetséges, hogy őt megtagadják? Visszafeküdt, de sütötte a hűvös párna, paplan. Dider- gett — Fázol? — kérdezte Pi­ri halk-édesen. Nem válaszolt. — Haragszik, uram? Hogy tud siklani ez a hang! Be, az ember melle- bőrén, a csontokon, a hú­son keresztül a szívbe. Mert ott bizsereg. — Nem. Piri felkelt, végigsuhant a szobán. A friss bútorok kö­zött lebegett, lefogyva, vék- nyan, súlytalan. Aztán nehéz huppanást észlelt magán a férj. A vastag falitakaró. Pi­ri nedves, hűs tenyere hom­lokára simult, s erősen köl- niszagú csókot kapott tüzes arcára. De mire Piri után kapott, az visszamenekült ágyába Talán mégsem jön az or­vos — gondolta a férfi, s újfent kifújta az orrát. Odakint egy rémült teher­autó bőgött. Beleragadt a hóba. Piri az ablakot nézte, a függönyt, amit mosni kelle­ne már. Gabi jobb vállán malomkerekek kezdtek fo­rogni a láztól. Nagy kerekek hengeredtek a levegőben Színyei Pipacsos tájának szinnyomata irányából és sü­ket csengetéssel beszuszakol- ták magukat a fülén. Vasár­nap meccs lesz, ennek lőt­tek. Jön a doktor, reszeli a fiolát. — Nem kell orvos — mondta dühösen. Piri megdöbbent. Aztán nem szóltak egy­máshoz. Később Piri kiment, és bizonyos, hogy a szom­szédnak szólt, mert később csengettek. — Ez az orvos — jelentet­te ki Piri határozottan. Az asszony felkapta pon­gyoláját (fehér narancsbél sárga héjban), s egyszeriben felöltözöttnek látszott. — Influenza? — kérdezte jókedvűen a doktor, s téli­kabátját le sem vetve nyom­ta Gabi szájába a kanalat. — Az hát! Láz? Harmincki­lenc? — Nincs a tüdejének ba­ja? — figyelmeztette szelí­den Piri. — Nincs! — mondta a fér­fi és betakarózott. Hozzá ugyan ne nyúljon senki. Mind az asszony, mind az orvos ránéztek. — Fél az injekciótól — mosolyodott Piri, engeszte­lőén. A doktor udvariasan neve­tett. Kövér, kicsi öregember volt, szelíd és makacs. Le­lökte télikabátját és re­szelni kezdett egy fiolát. — Semmi az — mondta, s miután letörte az üveget, tűkkel babrált. — Azt nem — hadakozott a férfi erőteljesebben. — Én még sohasem kaptam injek­ciót, nem is kérek! — Ne gyerekeskedj — szólt rá Piri. — Te meg hallgass! Ne ajánlgasd! Te sem kaptál! Az orvos úgy vizspálgatta, szelíden, mint valami ritka leletet, szép fekélyt, — Komolyan félni tetszik? — Nem! — Akkor jó. — De a feleségem sem kapott! — a férfi görcsösen fogta a paplant. — Igaz — mosolygott Pi­ri. — Tessék nekem is adni doktor úr. Két hete húzom a betegséget. — Akkor nem árt, hanem használ. Piri kapta az elsőt. Gabi nem tudta nézni. Le­hunyta a szemét, összeszorí­totta a száját, és engedte, hogy kitakarják őt is. En­gedte, hogy combját le­meztelenítsék, s csak akkor jajdult fel, amikor a fertőt­lenítő vatta hidegen megsú­rolta. Aztán égető, apró fáj­dalmat érzett. — Ennyi volt, mese volt! Az orvos aztán elment, Piri kicsúszott a pongyolá­ból. Komoly volt. — Nem hittem, hogy eny- nyire gyáva vagy. Gabi még mindig csukott szemmel hevert Megszégye- nülten, lelkében egészen mesztelenül. Undorodott ma. gától. Sírni akart. De nem tudott — Az vagyok — mondta halkan. — Gyáva. Nem tud­tad? — Nevetséges vagy. Kegyetlen ezt hallani. Ép­pen tőle. Vége a szépnek. — Az vagyok. Nevetséges. Nem tehetek róla. Befordult a falnak. Csu­kott szemmel. Izzadt. Az iz­galom heve kiverte. Az asszony valamit moto­zott, az ágyán és igazgatott — Nem tudsz uralkodni magadon — mondta enyhül­tebben. Aztán lefeküdt. Hosszú, hosszú volt a téli délután. Malomkerekek gö­rögtek, sípok sipolták, vér csöngetett A férfi csukott szemmel tűrte. Egyszerre megszólalt. — Alszol? — Nem. — Szeretnék mondani va­lamit. — Mondd. — Mert mi még nem is­merjük egymást. — Nem. — Hat hét kevés. Semmit sem tudunk egymásról. — Nem. — Gyáva vagyok. — Láttam. — De nem tudod, miért? — Nem. — Goldolkoztam rajta. Azt hiszem tudom. Meghallga­tod? Piri nem felelt. Nagy volt a csend. — Anyámnak hat gyerme­ke közt én voltam a legidő­sebb. Ezt tudod. De azt nem, hogy tizenegy éves koromtól én voltam a férfi háznál, nekem kellett gon­doskodnom mindenről. Fá­ról, vízről, aztán kenyérről, amíg a kisebbek felnőttek. Az anyám velem tárgyalta meg a bajokat, azt is, hogy férjhez menjen-e másodjára? Én tizenegy éves koromtól kezdtem félni. Anyám azt mondta, menjek fáért és szerezzek valanonnan, kü­lönben megfagyunk az éj­szaka. És én mentem. Messze volt az erdő, állítólag farka­sok is jártak. Volt a faluban egy öreg ember, mi fiúk, nagyon rettegtünk tőle. Kint járt az erdőben, fáért. De én mentem. Mert féltem a mag- fagyástól. hogy mindannyian megfagyunk az éjszaka: Ér­ted? — Értem. — Tizenhat éves korom­ban sehonnan sem jött pénz, csak amit én kerestem. Az isten tudja, hogyan1’ Min­dent csináltam. Csomagot hordtam az állomásról. fát vágtam és udvart söpört: m. Féltem, hogy éhen halu k. Amikor este hazavittem egy egész kenyeret, féltem, hogy a testvéreim egvmás keze« bői marják ki. És nem tud­tam, holnap reggel honnan szerezzek munkát, pénzt ke­nyeret. Érted ? — Igen. A férfi felült. Hevesen a hajába túrt. — Hazudtam. Mindenkmek hazudtam. Érted? Amikor az erdőben találkoztam azz ű a rettenetes öregmbenel, elébem állt. Rámvigyorgott. És én fütyörészni kezd em, hogy nem félek. Hátat fordí­tottam és besétáltam az er­dőbe. Követett. De én hátra se néztem, csak fütyörésztem, mintha én volnák a legerő­sebb ember a világon. Ret­tenthetetlen bátor! Hazudtam, És hazudtam anyámnak* hogy nem félek az erd be menni, mert akkor ő ment volna el, de beteg volt. S féltem, hogy anyánk meg­hal, s akkor egyedül mara­dok kisebb testvéreimmel. Hazudtam! Hazudtam min­dig, mindenkinek. A nagysá­gos úrnak, amikor kevesebb pénzt akart adni, azt mutat­tam, hogy mindjárt agyon vágom őket. Amikor ka;ona Voltam, engem kitüntettek, mert éjjeli őrségen senki úgy nem viselkedett mint én! Diverzánsokat fog’am el, veszedelmes embereket, de féltem! Majd meghaltam a félelemtől, de hazudlam. hogy én vagyok a legbátrabb em­ber a világon! Érted? — Mondd csak! — Mit mondjak? Gyáva vagyok!! Mindentől félek, mert gyáva vagyok, és a torkomban dobog a szívem, ha valami ér. Az esküvőnkön majd összeestem az izgalom­tól, és percekig gondolkoz­tam, amíg utánad beléptem szállodai szobánkba, hogy™ hát nem látod, milyen ne­vetségesen gyáva vagyok?! Most már tudod, mindent tudsz, hazudtam neked, vess meg, már mindegy!! — Gabi! — Rettenetesen szégyen­lem magam... — ingatta a fejét a férfi, s nem mert az asszonyra nézni. — Házas ember vagyok... Huszonöt éves. Felnőtt. Becsaptalak. De még nincs későn Szabad vagy, ha akarod, elválok. Piri halkan közeledett. Le­ült mellé. A férfi hátának dűlt. — Én is féltem az injekció­tól — mondta halkan. Pe­dig már sokat kaptam. De azért hagytam, mert téged féltettelek. — De te nő vagy! — Szamár vagy, édes. Ma­gas a lázad. Feküdj le szé­pen, holnapra minden elmú­lik. Azt hiszed, számit az nekem, hogy te félsz valami­től? Hiszen mindenki fél. De az a gyáva, aki nem néz szembe vele. Te mindig szembenéztél. — Ostoba vagyok. I,e tudtam volna gyűrni ezt is. De olyan jó volt. hogy ha mindenkinek is hazudtam, előled nem kellett tagadnom az igazat. — Előlem sose tagadd. A férfi az ablakra nézett. Malomkerekek görögtek. El­mosolyodott. — Nem is tudnám. Érde­kes, az apám pedig hogy tu­dott valami nagyot mondani U anyámnak!

Next

/
Oldalképek
Tartalom