Kelet-Magyarország, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
I9B8. június IB. KELET-MAGTARÖRSZAO T oldal Sipkay Barna: ANQYALOK TEMETŐJE *y\ z ablakok alatt sarkantyúvirág, petúnia és kenyérmor' zsa nyílott. Minden hajnalban gumicsőből locsolta a kertész. Bukszus bokrok és törpe japánakácok térdeltek szanaszét a füvön- Az épület előtt keskeny betonjárda: ezen sietett végig Ági nővér naponta többször is. Ma reggel hatkor kezdett, a kertész még locsolt. Nem köszönt, morcos ember volt. Ági nővér sem köszönt. A szokottnál is jobban sietett, mert könnyű nyári ruhájához hűvös volt ez a reggel. Fehér lábaszárát sem jól törölte meg mosdás után, s a szél végig borzongatta testét a selyem alatt. Olyan friss volt, mint a megmosdatott kert. Pontosan hatkor már fehérben az első kórterembe lépett. A gyógyszeres tálkát magával vitte, kívülről tudta, melyik gyereknek mit kell adnia. Amikor a kilincset megfogta, mint annyiszor, nyomasztó nyugtalanság állította meg. Uj nap kezdődik, de minden úgy megy tovább, ahogyan eddig. Néma csend fogadta ma is, mint általában. Ibolya nővér mór megmosdatta, tisztába tette a gyerekeket, közülük alig egy-kettő aludt csak. A többiek szikrányi érdeklődéssel néztek rá, s Ági nővér mosolyogni kezdett. — Jó reggelt, szervusztok- Hogy vagytok, tündérkéim? Persze, senki sem felelt. Az ablak mellett feküdt a legidősebb, Fekete Kati. Ö már két teljes esztendőt betöltött. Ismerte a szavakat is, de nehezen beszélt. Nem volt kivel. '.gi nővér letette a szoba közepén álló asztalra a tálkát, és előkészítette az injekciót. Ezt a bal hármas ágyon nyugvó f,''esztendős Péter kapja. Vitaminok. Ibolya nővér idejében érkezett, hogy kiszabadítsa a gyermek combját. Péter vészesen sovány volt, és nem tudott sírni, amikor a tű a bőre alá szűrt. — Ugye nem is fájt? — kérdezte Ági nővér és mosolygott. Péter csak nézett, és közönyösen hagyta Ibolya nővért dolgozni. Ági nővér ismét érezte azt a tehetetlen nyugtalanságot, amit már az ajtó előtt tapasztalt. Péter nem felelt, persze, mit is felelne, amikor talán a beszédet sem érti még. Naponta csupán ezt hallja: ugye, nem is fájt? Dehát mit lehet kérdezni egy félesztendős csecsemőtől, amikor naponta legfeljebb csupán percek idejére találkozik vele az ember? Ebben a kórteremben tizenkét gyerek feküdt- Háromnegyed órába telt, amíg végzett. Aztán újra megrakta a tálkát, es átment a következő kórterembe. A hármasban nyolcán voltak. Közöttük egy új. Szép neve volt a kislánynak: Magdaléna. Tegnap estére hozták be. A kórlapról leolvasta, hogy nem sok ideje lehet hátra. Teljes elgyengülés, visszafejlődött belső szervek, kóros elváltozások, abszolút csontgyengeség és mindaz, ami egy szinte éhenhalás küszöbén álló gyermekűéi beteljesedhet Ibolya nővér magyarázta: — Tegnap este vérátömlesztést kapott, szívmasszázst, oxigént Az éjszaka már jobban volt. Mesterséges táplálás, de csak délutántól. Ma ismét vért kap, de előbb a főorvos vizsgálja. Most vitaminok, szíverősítő. Ági nővér legelőször Magdaléna ágyához lépett. A táblácskán látta, hogy a kislány másfél éves- Különben nem tudta volna megmondani az idejét. Aszott, csontra száradt arc, vékony szálú szőke haj, és üvegesen kifejezéstelen kék szem. A nyak olyan vékony, hogy képtelen megemelni a fejet És mégis, szép volt az agyongyötrőtt arcocska. Ági nővér nem tudott szabadulni a látványtól. — Te nézd — mondta halkan Ibolya nővérnek, — bi- lony isten szomorú. Aztán beharapta a száját Már az is furcsa volt, hogy egyáltalán érzelmet látott a gyermek arcán. A többieké: szürke közöny. Zavarodottan ment az asztalhoz, rakosgatta a gyógyszereket beadta kinek ami elő volt írva. Egy göndör hajú egyéves kislánynak csapolni kellett a mellhártyáját. Szívszagga- ióan üvöltött, de ez a hang is jólesett ebben a némaságban. V égül visszatért Magdalénához. A babaszem, kristálytiszta kék ragyogással lassan Ági nővérre fordult A nővér borzongani kezdett- Eszébe jutott, hogy ez a kislány meg fog halni. Csak akkor haljon meg, amikor Teréz nővér lesz szolgálatban — kívánta. — Nézd csak, Magdaléna — mondta kínos szégyenérzettel, — most egy pici csípés lesz a popsikádon, de ettől olyan erős leszel, mint egy mackó. Magdaléna arca meg se rebbent. Kék szeme értetlenül bámult Ági nővérre. Talán nem érti, amit mond? A nővér ismét próbálkozott. — Magdaléna — mondta közel hajolva. — így hívnak. Ugye? Magdaléna. A kisiány nem mozdult — Egyéves — mondta Ibolya nővérnek, — igazán, legalább néhány szót értenie kellene már! Az isten verje meg az ilyen szülőket! Ibolya nővér kövér volt és nyugodt. — Égy tízéves kislány hozta be. Azt mondta, a húga, de ez édesanyja csak kitette az udvarra, hogy úgyis meghal. — És a tízéves gyerek hozta be? — Több esze van annak, szegénynek, mint az anyjának. — Magdaléna — kezdte ismét Ági nővér- — Nem vagy éhes? Kérsz tejet? Tejet? Ham, ham! Papizni! Picikém! A kék szemek mintha csak üvegből lettek volna. Amint így, kifejezéstelenül bámultak, mozdulatlanságban, úgy tűnt, nem is el ez a baba. Lehetne műanyagból is. Ági nővér lázasan megborzongott. Homlokán kiütött a veri Lék. — Az isten verje meg — mondta halkan és az asztalhoz ment a tűvel. Ibolya nővér türelmesen, megértőén várakozott. — Miért nem kéred magad másik osztályra? így tönkremész. Minden gyerekkel külön érzel. Ez nem megy, fiam. Ági nővér beadta végre az injekciót. Szerette volna hallani, hogy a gyerek felsikolt, jajdul, vagy sír, szeretett volna könnyeket látni, egyáltalán valamit, hogy élő az a test, amely keze alatt mozdulatlanul hever. De csend volt, nagy nagy' csend. A kezelőben, mielőtt a következő kórterem anyagát készítette volna elő, Ági nővér a székre roskadt. — Igazad van, Ibolya — mondta elgyengülve- — El kell nekem innen menni. Nem bírom ezt, mit csináljak, nem bírom! Hónapok óta mindig ugyanaz, elhagyott gyermekek a halál küszöbén, behozzák ide őket meghalni, és ha megma- radi ak, akkor sem kellenek nekik. Én ember vagyok, Ibolya, én gyógyítani akarok, nem temetni! Már éjszaka is, sokszor velük álmodom. Ibolya cigarettára gyújtott, s az ablakpárkányra ült. — Mindent szokni kell, fiam. Persze, azelőtt ez nem volt. Azelőtt az ilyen gyermekek szépen meghaltak otthon. Most behozzák. Tudod, mekkora fejlődés már ez is? — Nem érdekel a fejlődés. Semmi sem érdekel. Fel kellene akasztani az ilyen szülőket! Minek akkor nekik a gyerek? — Azt se tudják, mi a gyerek. A legtöbbjük cigány. Talán nevelnék is őket. ha nem élnének még mindig putriban. De nem érted? Azelőtt ezek a tönkrement, beteg kis csecsemők elhulltak mint a légy. Most meg behozzák, gyógyítsa meg őket az állam és tartsa el. — De miért csak akkor hozzák be, amikor már ennyire betegek? — Hát? Gondolod, hogy a gyermeknevelő intézetek szakmányba fogadnák be ezeket? Nem fiam, ezek az egyszerű emberek rájöttek valamire. Hogy a gyermek nem a szülők gondja, hanem a társadalomé- Csakhogy egyelőre a társadalom nem vehet át minden olyan gyermeket, akiről a szülő lemond. Hát csak azokat hozzák, akik betegek, aztán egyszerűen nem jönnek értük. Ági nővér kinyitotta a gyógyszeres szekrényt. — Tanítsák meg ezeket az embereket arra, hogyha nem tudnak, vagy nem akarnak gyermeket nevelni, hát ne legyen gyerekük! Tudod, mi ez? Bűn! Aljas, lelketlen, tudatos gyilkosság. Ibolya nővér hosszan mosolygott. — Magad is gyerek vagy még. Helyeztesd át magad. Például a szülészetre. Telerakják a zsebedet csokoládéval, olyan egészséges gyerekeket csókolgathatsz, amilyenket akarsz. A következő kórteremben csupán fél órát időztek, de épp csak végére értek, jött a vizit ideje. Ez újabb másfél óra volt, ideges másfél óra, mert a főorvos szűk szavú, haragos ember volt. Aztán rövid pihenő. Az osztályos orvos tréfás kedvű fiatalember, vicceket mesélt, miközben írta a leleteket. Ibolya nővér elköszönt, helyette, Mária nővér állt munkába Á gi nővér ott állt az orvos háta mögött, tiszta, vékony ' ' fülkagylóit nézte, és nem hallotta a vicceket. Arra gondolt, hogy fél órán belül ma ismét felhívja az a kedvesen tolakodó férfi, aki már kétszer hazakísérte munka után. Azt állítja magáról, hogy a földművesszövetkezetnél dolgozik, havonta három darab ezrest keres, gépkocsi-nyereménybetét- könyve van és nősülni szeretne. Nem tűdtől, hova tegye a férfit- Nem tudta, örül-e a telefonhívásnak. Az orvos becsapta a könyvet és nagy csörömpöléssel hátratolta maga alól a vaslábú széket. — Megyek le az irodára — mondta, — megsürgetem a gondnoknál a levelet Intézkedjenek végre, vigyék el innen a gyógyultakat, mahónap a folyosóra kell fektetnünk a srácokat — Igen — mondta Ági nővér. — Tehát hányán is vannak itt három hónapnál hosz- szabb ideje? — Kilencen. És nyolcán két-hérom hónap között — Persze, az a kis nudli Jóska vezet. Az hát hónapja van itt, igaz? — Igen, hat hónapja múlt — Nahát. Végre is ez a kórház nem gyermekotthon. — pattintott jókedvűen az osztályos orvos. — Maga miért lógatja az orrát? — Semmiért — tagadta Ági nővér. Az osztályos orvos kamaszos jókedve mögül éhes férfiszemmel nézett végig az ápolónőn, ami dühös ellenkezést váltott ki belőle. — Óhajt még valamit doktor úr? — kérdezte fagyosan. — Az égvilágon semmit. Mária nővér előkészítette a véradást. Ági nővér sietett utána, nem szerette Mária nővért. Idős, konok asszony volt, keményen fogta a törékeny gyermeki tagokat, sok évig szolgált a férfi bel-enMagdaléna nem aludt. Közönyösen nézte a fehérruhás nővérek mozgását, hangtalanul hagyta, hogy vénáját keressék, talán mozdulni sem bírt volna. Mária nővér odább csavarta a karját. — Óvatosabban — szólt rá Ági nővér, hirtelen haraggal. — Ne félj, nem törik el. Ági nővér szerette volna ellökni onnan ezt a kiszáradt asszonyt. Az arcába kiáltani, hogy ezeknek a gyermekeknek nincsen anyjuk, és nem kapnak simogatást De félt is ettől az asszonytól, aki gyötrő gúnnyal mosolygott az ő érzékenységén. Tizenkét órakor végre ledűlhetett pihenni. Az ebédosztás, és közben is az étkeztetés nem az ő feladata volt. Csak amikor lehunyta a szemét, jutott eszébe, hogy nem kapott telefont. Tenyerével a homlokát simogatta, s már azon gondolkozott, hogy átszalad a női fael-re, s kér valami fájdalom- csillapítót, amikor megcsördült a telefon. Ingerlő, férfias hangja volt ennek az idegennek, azonnal megismerte. Lágyan és hosszan ejtette a magánhangzókat, mély zengéssel. — Szabad vagyok — mondta a férfi, s Ági nővér elképzelte, mint mutogatja csillogó egészséges fogsorát, nevet: — jöjjön, várom. — Nem tudok. Kettőig szolgálatban vagyok. — Kettőkor várom— De ma éjjel ügyeletes vagyok, délután aludnom keli Jólesett, hogy ellenkezhet, Túlságosan sok dac gyülem- lett fel benne. De az is jó lett volna: kiszökni városi ruhában, kibontott hajjal, gondtalanul. Áradt valami erősebb gondoskodás a férfiből. — Kár. De legalább egy félórácskát láthatom? Mikor lehetne ? — Ma nem — ellenkezett, s hogy valakin kitöltheti boszszúját, elmosolyodott. — Na jó — adta meg magát a férfi. — Pedig egyre többet gondolok magára. Holnap sorsolják a gépkocsibetétkönyvemet. Szorítson, Ágika, hogy a jótevő tündér kihúzza. Ha kihúzzák, nyerek egy Moszkvicsot, repülőn megyek érte, jogosítványom van. Hall engem? — Igen. — Már holnap este itthon vagyok vele, beleülünk és huss... ugye, jó lesz? — És ha nem nyer? A telefonban hosszú nevetés— Mindenképpen nyerek. Tízezer forintom már van, majd megspóroljuk. — Spóroljuk? — Ketten. Maga is keres, én is. A maga fizetéséből élünk, az enyémet egy fillérig berakjuk a takarékba. Az évenként harminchatezer forint. Másfél éven belül megvan a kocsi. Ági nővér kicsit bosszankodott ezen a magabiztosságon1 De tetszett is neki. — És ha nem megyek magához? — Olyan nincs — dörgött a telefon. — Elrabolom. — És ha gyerek lesz? És babakocsira kell a pénz? — Nem lesz gyerek — recsegett a telefonkagyló. — Aa istenért, Ágika, csak nem akar mindjárt nyűgöt a nyakunkba? Nem elég ott magának az a rakás? Szóval, mikor láthatom? Ági nővér gondolkozott. Fáradt volt és tudta, mit jelent az éjszakai ügyelet, ha előtte nem alszik. — Nem tudom. Taián hétkor- A cukrászda előtt. Letette a kagylót. Csalódott volt. Nem tudta, miért. Maria nővél jelentkezett, erőszakos, csendes modorában kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, ami pedig csak Ági nővérnek lett volna joga. Előkészítették a gyógyszereket és sorra kezdték járni aa osztályokat. Az egyes kórteremben Fekete Kati ismerős feje felbillent a párnán. Felkönyökölt. — Na, mi van, Kati? — kérdezte Ági nővér. — Nem alszik a kis mackód? Fekete Kati maga mellé nézett. Ott hevert az agyongyötört mackó, amit egy városi gyerek hagyott itt. — Alszik, mondd csak Kati? Csend. Körül minden gyerek hallgatott Ági nővér kétségbeesett. Szavakat, sírást, kérést, panaszt szeretett volna hallani! De csend volt. A tálkán élesen koppantak az orvosságos üvegek, s as üvegtálon az injekciós tűk. Tisztán lehetett hallani, hogy valamelyik gyerek hasa korogA hármas kórteremben a tekintete egyenesen az új kislányra siklott. Nyolc szempár nézte őt. De ő csak azt az egyet. Hozzásietett. Puha tenyérrel simogatta el a kislány gyengén nőtt haját. Közelhajlott. Mélyen belenézett a kék szempárba. — Nem fáj semmid? Nem bibi, édes? Pici angyalkám. Magdaléna tündéri kék szeme kifejezéstelenül bámult rá. Pillái iS csak néha rezdültek. Gyorsan lélegzett. Vékony, sápadt száján vastag cserepek. — Magdaléna. — Ági nővér anyásán gyengéd hangja végigsuttogott a termen. — Pici angyalka, sem bibi semmi? Jól vagy? Mit kérsz? Semmi válasz, csak a szemek kék tüze. Üvegen át. — Siessünk, mindjárt két óra — morogta halkan Mária nővér. Ági nővér keményen ránézett- De Mária nővér sohasem kereste a mások pillantását. Mintha sehova sein nézett volna. Ági nővér még egyszer Magdaléna fölé hajolt. — Anyukád? — kérdezte, mert hangot szeretett volna hallani! — Anyukád hol van? Messze? Élesen fájt magának a kérdés. Várta, hogy megrándul a kislány szája, hogy torkán feltör a sírás. A kék gyöngyszemek csak néztek. A száraz bőrű, erőtlen kezecske mozdulatlanul pihent a párnán. — Két óra mindjárt — ismételte Mária nővér. — És aztán? — kiáltott rá Ági nővér? — ÉshaháromTI Körülpillantott. Nyolc szempár nézte. Üres. közönyös nyolc szempár. Besütött a délutáni nap. Csillogott a nikkel a tárcán. Valamelyik ápolónő énekelt a folyosón. Egyetlen hang. Fél háromkor hagyta abba a munkát. Mária nővér egy szót sem szólt, de sárga, ráncos arca vad haragot sugárzottDühöngj — gondolta Ági nővér. — Üssön meg a guta, vén dög. Nem ment haza. Ezzel sem töltötte az időt. Lefeküdt a* ügyeletes szobában. Csak hátradőlt és már aludt is. Megszokta, hogy bármikor aludjon, amikor arra ideje van. Hétkor pontosan felébredt. Azonnal tudta, hogy most a cukrászda elé kell sietnie. Nyolcig még egy órája van. Gyorsan megmosdott, fésülködött. Amint kilépett, Zsófi nővérbe botlott. Zsófi nővér még nála is fiatalabb volt, szeplős, kicsi és félénk. De nem a betegségtől, a vértől félt, hanem a halottaktól. Faluról jött, szülei babonásak voltak. — A hármasban haldoklik a bad kettő — mondta ré-- mülten— A bal kettő? — Ági nővér pillanatnyi tűnődés után már tudta, melyik gyermek az. Magdaléna. — Itt van még a doktor úr? — Nem, már elment. — És Klára főnővér? — Átment a nőgyógyászatra. — Szóljon neki. Én csak nyolckor kezdek. S ietni akart. Szegény Magdaléna, ha meg kell halni, haljen meg nyolcig. Rettegve gondolt arra, hogy majd ő les* az ágyánál, amikor meghal. A lépcsőn szaladni kezdett. Üresen kongott a melléklépcsőház, a felvonó sötét, olajos tö-, mege mint hatalmas vadállat komorlott fenyegetően a rá-í csozat közepén. Szinte kiugrott az udvarra. A betonra sem mert lépni, hogy ne hallja saját lépteit A homok hangtalanul nyelt* lába dobbanását. Az ablakok nyitva voltak. Friss virágszag áradt felfelé,1 Az ablakok hallgattak. Üres, nagy szájak, néma torkok- Odabent haldoklik az a gyermek. És az ablakok hallgatnak. Klára főnővér megáll majd Magdaléna ágyánál, kézéi köpenye zsebébe rejti, gondolkozik, hogy mit is lehetne tenni, aztán megnyugodva szól Zsófi nővérnek, maga csak ma-; radjon itt, gyermekem, ha beáll a halál, szóljon, hogy vl-i gyék le a boncterembe. És Zsófi nővér odahúzódik majd aa ajtóhoz, esetleg nyitva is hagyja, és egy pillanatra se né* Magdalénára, mert fél a halottaktól. Talán imádkozik is. de Magdaléna úgy hal meg, hogy senki sem fogja a kezét. Magdaléna egyéves. Nem, másfél. Lehet, hogy mielőtt meghalna, Zsófi nővér elbújik a vécében, és ott tölti az időt, mert fél, ha valaki meghal. És csend van a szobában, senki sem szól.1 Ezekre gondolt Ági nővér, amikor elsurrant az ablakok alatt. Amikor elhagyta az épületet és az első pádhoz ért, megállt és leült. — Várjunk csak — gondolta nyugalmat erőltetve magára. — Hova is sietek? Tulajdonképpen semmi dolgom sincs. Egy ostoba, nagyképű férfivel meginni egy feketét nem valami szórakoztató. De Magdaléna. Azok a kék, üvegszemek. És a halál beálltakor a fájdalom torzulása az arconPercekig ült, ernyedt tagokkal. Aztán lassan felállt. A kerítésen túl akkor kezdtek felgyulladni a városi utca neonlámpái. Piros, kék, sárga fények sziporkáztak a csendes alkonyaiban. Emberek sétáltak az utcán, autók suhantak, és akkor szállt el a repülő esti járata. Rálépett a betonra és visszaindult. Magdaléna nem fog meghalni egyedül.
