Kelet-Magyarország, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
Ményi Péteri Tömegízlés és színvonal A feladvány tulajdonképpen megoldhatatlannak látszik. Van a nagy közönség, amelynek ízlése, kulturális igénye olyan, amilyen, bizonyos műfajokat, hangvételt, stílust szeret, másokat nem szeret. S vannak a kulturális intézmények, amelyeknek van hivatástudatuk, van a .-cormány és a párt, amelynek van kultúrpolitikája, s vannak az írók és a művészek, és mindazok, akiknek van kulturális missziójuk — ezek meg más igényeket épviselnek. Tekintsünk el gy pillanatig attól, hogy nilyeneket, csak annyit mondjunk, hogy másokat. Ez, úgy hiszem, világos. A két szféra között van különbség, ok tekintetben ellentét, igyanakkor az is nyilvánva- -ó, egymásra vannak utalva. Színházat, mozit, könyvke- askedést fenntartani nézők, ásárlók, olvasók nélkül — ehetetlenség, értelmetlen- ég. De fordítva is áll a kap- iolat: hogyan fedezné a közönség a maga kulturális szükségleteit, ha az állam, az erre hivatott intézmények, az alkotók nem gondoskodnak róla? Látszólag ugyanez a helyzet a gazdaságban: a termelő és a fogyasztó hasonlóképpen egymásra van utalva. Csakhogy a kultúra, a művészet, az irodalom esetében, mégis más a viszony: enni, ruházkodni, lakni stb. mindenképpen kell, de a kulturális fogyasztás, a művészeti vagy irodalmi művek iránti szükséglet, nem ilyen elemi: az „eszi, nem eszi, nem kap mást’ kényszere (amelyet a gazdasági élet felvirágoztatásával persze az árucserében is igyekszünk kiküszöbölni!) itt nemigen létezik, vagy csak sokkal kisebb mértékben érvényesül. Ha nincs olyan film, amely nekem megfelel, nem me- gyek moziba, ugyanez áll a színházra és a kiállításokra. S ma már olyan szuverén a legtöbb tv-néző, hogy ő is önállóan dönt: a neki nem tetsző műsornál kikapcsolja a készüléket. A legtöbb ember így reagál, s csak viszonylag szűk azoknak a köre, akik unaloműzésként azt is elfogadják, ami voltaképpen nem is vonzza őket. Igenám, de ha így van, akkor ez azt jelentené, hogy a közönség korlátlan ura a helyzetnek, tehát reménytelen minden kísérlet, hogy érdeklődését, ízlését a megszokottól eltávolítsuk? Hogy a szokványnál színvonalasabb, aktuálisabb, eredetibb műalkotások elfogadására bírjuk? Tudom, hogy a kérdésnek ez a megfogalmazása mesterségesen kiélezett, hogy a gyakorlatban nem vetődik fel ilyen véglegesen. De talán mégsem szükségtelen, ha így lemeztelenítjük, hogy a probléma magvához hozzáférhessünk. Tény és való, hogy kultúrát önkéntes közönség nélkül nem lehet csinálni, a közönséget tehát valamiképpen vonzani kell a műalkotásokhoz. A szocialista kultúrának ez különösképpen nagy gondot okoz, hisz számára elsőrendű lelki- ismereti kérdés, hogy emelje a tömegek kultúráját. A kapitalizmus, mint ismeretes, elég könnyen túlteszi magát a dilemmán: szabad utat enged a szórakoztatóiparnak, amely gátlástalanul és pimaszul kihasználja az emberek legelmaradottabb hajlamait, a legprimitívebb ösztönöket és a legkonzervatívabb igényeket, hogy tömegpublikumot verbuváljon magának. Ilyen szempontból még a többnyire állami kezelésben lévő, tehát a pro- fithajhászó vállalkozásoktól (állítólag) független tv-állo- mások is elég elszomorító képet nyújtanak. Kétségtelenül fejlett (bár többnyire hallatlanul tendenciózus és a kormányok politikáját ! alázatosan szolgáló) hírszolgáltatásuk és elég jo ismeretterjesztő adások mellett rendkívül sivár kulturális ' programot sugároznak s — igen kevés kivételtől eltekintve — arra rendezkedtek be, hogy azt adják, amit a lehető legkevesebb ellenállással átvesznek tőlük: szórakoztatóipari átlagot, annak minden kellékével: némi hamis ragyogást, töményen szirupos vagy híg érzelmessé- get, sok hihetetlen kalandot, megfelelő adag lúdbőröztető szörnyűséget és sok lapos semmitmondó humort. De mit csináljunk mi, akik nem nyugodhatunk. bele abba, hogy olyan hatalmas tömegkommunikációs eszközök, mint a televízió, rontsák, vagy akárcsak a meglévő szinten konzerválják az emberek ízlését. Eddig szándékosan túléleztem a szituációt, hogy világosabban kitűnjék a probléma. Most azonban vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a valóságos viszonyokat. S akkor kitűnik, hogy mégsem olyan kilátástalan ez a dilemma. Mindenek előtt azért nem, mert az a bizonyos tömegigény, vagy ízlés, amelyre a kommercia- lizálódott, az üzleti szintre süllyedt kultúripar hivatkozik, nem azonos a nagyközönség igényével, vagy ízlésével. Ez az igény és ez az ízlés is része, de csak a legalacsonyabb régióját tesz' ki, azt, amelyet a legprimitívebb módszerekkel aktivizálni lehet. Ugyanabban a tömegben, ugyanazokban az emberekbe^ létezik egész sor más, ennél jobb: nemesebb hajlam és igény. Csupán egy antidemokratikus, a tömegeket lebecsülő szemlélet, vagy egy teljes rezignáció állíthatja azt, hogy a tömegnek azaz a népnek csak a hazugság kell, benne nincs igény az igazságra, a valódi szépségre. A siker, amelyet az előbb jellemzett álkultúrával el lehet érni — s amelyet nem tagadunk — csupán azt bizonyítja, hogy a tömegek ízlését könnyű ebbe az irányba terelni, de korántsem azt, hogy nem lehet meg is javítani, sőt igen magas szintre fejleszteni. Igaz, az valamivel nehezebb: a profitra éhes, a konkurenciától hajtott tőkés kulturális apparátus ezért is (s emellett politikai és ideológiai okokból) választja a kisebb ellenállás útját. Sajátos módon ezt, az igénytelen szórakoztatást igazoló „ideológiát” támasztják alá azok a művészek, írók, esztéták, akik — nem kevesen közülük igazi jó szándékkal, a változtatást akarva — az egyik végletet a másik véglettel akarják leküzdeni, a kommerszkultú- rával szemben az antikom- merszkultúrát ajánlanak. Az ellenkezés szándékából, a sikeres sémák ellen olykor mintha valóságos antiséma alakulna ki: ha emez, a közönségre orientált szórakoztatás túlságosan is kevéssé veszi igénybe agyrostjainkat, amaz keserves fejtörésre kényszerít bennünket, talányokkal ostromolja fáradt fejünket, ha itt a heppiend a törvény, ott a kötelező norma az elbukás, ha emez langy optizimussal babusgat körül bennünket, amaz dermesztő pesszimizmusban fagyasztja csontkeményre érzelmeinket, ha emitt a vágtató cselekmény átrepít minden szakadékon, amott úgy cammog a történés, hogy minden buktatóban nyakig elmerülünk. No de nem a kajánkodásért tesszük ezt szóvá, hanem hogy érzékeltessük: ez a csak azért is, ez a meredek provokálása a konzervatív és igénytelen ízlésnek, óhatatlanul hatástalan marad, nem csökkenti hanem ellenkezőleg növeli a közönség vonzalmát a másik véglet iránt. Tragikus konfliktus ez és a nyugati kulturális világban, bátran mondhatjuk, tipikus. Mert hát mi lesz egy művészetből, amelynek legbelső mozgató rúgója a puszta negáció, a kom- merszkultúra mindenáron való tagadása? Ebből csak formalizmus születhet, a mind meghökkentőbb — s mind értelmetlenebb — formák kultusza, a kihívásokkal való játék. Amely a végén — nem kis részben — oly ártalmatlanná lesz, hogy a szórakoztatóipar is bekebelezi, remekül felhasználja a maga repertoárjának színesítésére: az intellektuális lázadásból így lesz divat, kulturális tömegcikk, profitot hozó áru... Nyilvánvaló, hogy ez hamis alternatíva, hogy nem ez a kiút. Megoldást csak az hozhat, ha a tömegek kulturális igényét a maga összetettségében érzékeljük, ha abból indulunk ki, hogy ugyanez a tömeg, ha számára hozzáférhető formában találkozik vele, tud vonzódni a tartalmas, az igazi kultúra iránt. Sőt, ha rájön az ízére, az értékeire, valósággal ráveti magát a művészetre, az irodalomra, tömeges „fogyasztójává” válik az igazi kultúrának. De ehhez fokozatosan és módszeres következetességgel el kell vezetni a közönséget: nem úgy, hogy a ma még legnépszerűbb termékektől eltiltjuk, elzárjuk, vagy hogy ezekkel homlokegyenest szembenálló művekkel riasztjuk, hanem úgy, hogy széles (és mind szélesebb) választékot nyújtunk neki. Ez a választék, ha úgy tetszik, oklektikus lesz, keveréke lesz a legkülönbözőbb dolgoknak (kizárva azt, amit itt, az egyszerűség kedvéért, hadd nevezzünk kulturális szemétnek; tudja mindenki, hogy körülbelül mit kell idesorolni.) Lényegében ilyen „keverék” már ma is az, amit kulturális szolgáltató intézményeink a közönségnek nyújtanak. S lám, mit bizonyít a gyakorlat, amely minden elmélet próbája? Azt, hogy ez a sokat szidott és lekezelt közönség korántsem csak a legkisebb fajsúlyú művek és műsorok iránt fogékony. Ami azokat illeti, igaz többnyire ma is nekik van a legnagyobb visszhangjuk; de ez a visszhang sem kritikátlan: kitűnik, hogy az emberek még a kedvenceiktől is idővel többet, színvonalasabbat, eredetibbet várnak. Érdemes odafigyelni, — elsősorban a tv szerkesztői lehetnének ennek a megmondhatói —, hogyan jelentkezik itt is egy minőségi igény, hogyan születik ebben a szférában is egy új, kritikusan ítélő közönség. S mi a helyzet a többi, eleve több figyelmet, több elmélyülést követelő művekkel? Azokat egyszerűen elutasítja a nagy- közönség, nem akar róluk tudni? Örökké csak és kizárólag habkönnyű semmiségeket óhajt? Dehát, kivéve egy valóban éretlen réteget, ez egyszerűen nem igaz. A nagyközönség érdeklődése, abban az arányban, ahogy egyrészt telítődik az említett szórakoztató matériával, másrészt művelődik, szélesedik látóköre, mindinkább kiterjed a kultúra magasabb régióira. Ezt be lehetne bizonyítani a klasszikusok iránti fogékonysággal, épp úgy, mint az érdekes korabeli művek iránti rokonszenwel. S ez teljesen természetes is. Ha nem így lenne, kétségbe kellene vonni, hogy egyáltalán létezik-e haladás. Hadd tegyük ehhez hozzá: így lenne ez Nyugaton is, ha nehi folytatna a nyugati szórakoztatóipar példátlan méretű, fantasztikus költségeket felemésztő manővereket, ha nem használná fel a hírverés, a megtévesztés és csábítás minden elképzelhető eszközét arra, hogy biztosítsa a maga uralmát az ízlés — és ezzel a gondolkodás — felett. MÁJUS 1 SZÖNYI GYULA RAJZA A tömegízlés, mint mozdíthatatlan reakciós tömb — közönséges mumus, amelyet minden józan ítéletű ember, mint ködösítést, mint misztifikációt leleplezhet. Ebből persze nem jelentéktelen kötelezettségek következnek azokra az intézményekre és emberekre, akiknek a kezébe le van téve a tömegkultúra hazai gondozása. Mert az előbbi elemzésből korántsem az következik, hogy a szocialista kultúra szolgálata egyenlő az igények tudomásul vételével. Ezek számba vétele csak kiinduló pont lehet: a feladat az, hogy széles fronton érintkezve az igényekkel, lépésről lépésre, fokozatosan előbbre jussunk, emeljük az átlagos színvonalat. Ez rendkívül türelmes, nagyon átgondolt, nagyon rendszeres munkát követel. Gondoljunk csak a tv-re, és annak népszerű műfajaira, mint a különféle kviz-játékokra, a ki mit tud-ok, a fesztiválok, a folytatásos krimik, vagy kalandos filmek. Mi sem köny- nyebb, mint azokat rutinosan, a megszokott sablonokon belül maradva folytatni. De ilyen nehéz, alkalomról- alkalomra új és tartalmasabb elemeket belevinni, gazdagabbá, színesebbé, vagy gon- dolkodtatóbbá tenni ezeket a formákat. S a másik oldalon: új és új módjait kell találni annak, hogy a kultúra magasabb rendű termékeit közelebb hozzuk az emberekhez, megteremtsük azokat a lépcsőfokokat, amelyeken feljebb tudnak lépni. Az ismeretterjesztés, a népszerűsítés terén elért minden kis vívmány — s ilyennel nem kevéssel dicsekedhet a magyar televízió is — többet ér, mint száz hangulatos kirohanás az állítólag megváltoztathatatlan tömegízlés ellen. S ugyanakkor rengeteget árt egy-egy indokolatlan engedmény, egy-egy műsor, amelyben felülkerekedik az opportunizmus, a közönség gyengéire spekuláló sikerhajhászás !... Ha mégis bizalommal tekintünk az eljövendők elé, az mindenekelőtt azon alapul, hogy kultúránk alkotói előtt mind világosabb: csak az az út lehet a miénk, amelyen járva a szocialista, magas rendű eszmeiséghez a tömegekkel együtt lehet eljutTabi László: Előkelő dolog Somosné, pontosabban: a szép Somosné, még pontosabban: a még mindig szép Somosné valamelyik nap heves főfájással tért meg otthonába a Hulladékgumiból Export Gyermekjátékokat Előállító Kisipari Szövetkezetből, ahová mint bedolgozó bevitte volt a beldolgo- zott bedolgokat Levette Belgiumból származó gyíkbőr cipőjét, melyet egy azóta disszidált barátnője révén valamelyik világjáró futba- listától vásárolt még tavaly, levetette selyemruháját, melyet egy távoli rokona hozott még tavalyelőtt egyenesen Párizsból, levetette páratlanul áttetsző nylonharisnyáját, melyet egy régi jó barátja küldött Brazíliából, s levetette végül természetesen perion kombinéját is, melyet egy török kereskedelmi utazótól vásárolt egy intim belvárosi cukrászdában, még három évvel ezelőtt. Ezek után egy valódi angol szappannal lemosta orcájáról a valódi holland .rúzst, melyet Bécsben vett " még ősszel, amikor egy társashajóval ott járt. Ezt követőleg gyorsan ágyba bújt, mert a hideg rázta. Minthogy reggelre sem lett jobban és meglehetősen magas láza volt, orvost hívott Az körültekintően megvizsgálta, s miközben porokat írt, így szólt: — Asszonyom, önnek ázsiai influenzája van. Holnap újra eljövök. Somosné tehát magára maradt ázsiai influenzájával, s vegyes érzések kerítették hatalmába. Bár a feje még mindig hevesen fájt, s a reggelit — melyet a közben megérkezett Terus néni elkészített — jórészt otthagyta, valami csendes büszkeség járta át egész valóját. A lapokban már többször is olvasott erről az ázsiai influenzáról, de eddig még senkitől sem hallotta, hogy ez Pesten is előfordult volna. Eszébe jutott, hogy olvasta] Európában eddig csak Franciaországban tűnt fel aa ázsiai influenza, s a tengeren túl, Kanadában észleltek néhány esetet. S ime, most talán elsőnek az országban 8 kapta meg. Van ebben valami előkelő, valami stílusos, s habár a feje csaknem úgy fáj, mint egy közönséges magyar influenza esetén fáj-* na, azért a közérzete valahogy mégis más, tagjai jóval zsibbadtabbak és nini, milyen érdekes, az orrát egyáltalán nem kell fújnia. Milyen ügyes, célszerű újdonság! Délben némi őrömmel állapította meg, hogy a poroki amelyeket bevett, mitsem használtak. No, persze — gondolta magában — magyar porokkal nem lehet külföldi influenzát gyógyítani, s minthogy most már nem lehetett kétsége afelől, hogy szervezetét valóban importvírusok támadták meg, telefonált a barátnőinek, s eldicsekedett a dologgal. Kinek legyen ázsiai influenzája, ha nem Somosnénak? — kérdezték a barátnők önmaguk tói, kissé irigykedve — neki volt először papucscipője, nylonkarórája és szilon esőköpenye is. A házbelieknek Terus néni mondta el, hogy ázsiai influenza köszöntött be hozzájuk. Mindenki tiszr telettel nézett a Somos-lakás ablakaira. Hiába, no — mondta a segédházfelügyelfl felesége —, protekcióval minden sikerül. Harmadnap felkelt, ne-] gyednap elment szokott cuk-j rászdájába, ahol barátnői lelkes örömmel fogadták. — Milyen volt? — kérded ték kórusban. — Gyerekek — felelte So^ mosné a kávéját kevergetv* —, azt nem lehet elmondani Azt érezni kelL
